What a ray of sunshine, he is!
És igen, ma megtörtént!
Na persze, nem kell semmi nagy áttörésre számítani, pasira, kalandra vagy akár csak egy ártatlan kis csókra sem. Áh, nem, errefelé olyan nem játszik mostanában.
De azért megtörtént!
Nem emlékszem hol, de valahol az egyik legjobb kerámiám és az ágy melletti polc takarítása között lehetett, mármint a zenéből ítélve, amit akkor hallgattam. A CD-t ugyanis utána lecseréltem mert… de ez nem lényeg. A lényeg, az ez: rájöttem.
Rájöttem,bár nem mintha eddig nem tudtam volna. Tudtam én mindezt, csak valahol mélyen, nagyon mélyen, eltemetve, elfedve, elrejtve nagyon mélyen bennem, lent lent lent. Tudom, mi az ami ezt a görcsölést okozza, ezt az idegességet ami időnként előtör, ezt az egész szart ami most van. Sorsom megrontója, unalom a neved!
Igen, egyszerűen unalom. Ez csak át tehetetlen agonizációba amikor látom hogy exeim meg túllendültek ezen a holtponton, amin én nem tudok. Vagy legalábbis nem látszik. Nem látszik, mert minden nap ugyanolyan. Ugyanúgy felkelek, ugyanott, ugyanazok között az arcok között, suli, kimenő, kolesz, kaja, tanulás, alvás. Ennyi, és ez a séma minden napomra ráhúzható hétfőtől csütörtökig, pénteken nem sok mindenre vagyok használható, ez meg már a második szombat amikor nem megyek sehová mert sajnos egyik barátom sem ér rá (mondjuk ez kb. három év után van így először, ez azért vígasztal).
Ez a felszín. Ez a mellőzöttség, unalom… ezek kérdéseket vetnek fel bennem. Megkérdőjeleződök. Nem csak bizonyos részeim, hanem én magam, hogy jó-e ez így, nem csinálok-e valamit rosszul, amiért ilyen most az élet, nem vagyok-e alkalmatlan bizonyos dolgokra, van-e bennem elég erő végigvinni amit akarok, amit vállaltam, amit szeretnék? El tudom-e érni így?
Ilyenkor egy kicsit magamba szállok, elvonatkoztatok és szomorúan konstatálom, hogy az ego sem a régi már, mert ezt meg kell tennem. Régen ilyen mélységekig azért nem tettem fel kérdéseket magamról magamnak, de úgy látszik most ennek van itt az ideje. Tehát válaszoljunk.
Amit teszek, az jó. Jó, mert én teszem, azt adom bele ami én vagyok, és így lesz az én művem, legyen szó akármiről- tehát jó. Nem szabad hagynom hogy ezek a negatív kételyek befolyásolják a hitemet magamban.
Igen, minden bizonnyal vannak dolgok, amelyekre alkalmatlan vagyok. Ilyen például akár a legegyszerűbb fizikai számítás elvégzése is, a kémiától sem véletlenül tartom magam távol. De a legfontosabb értékeim nem csorbultak, csak más oldaluk jön elő. Más élethelyzet, más stílus, más eredmény.
Erő, energia pedig van, mert van elszántságom hogy amit akarok, összehozzam, ezért sikerülni is fog, mert sikerülnie kell. Nincs olyan hogy nem. Lehetetlen nem létezik.
Csak egy dolog van, amit nem tudok befolyásolni. Itt tehetek akármit, a dolgot nem tudom siettetni. Egy olyan folyamattal állok szemben, amely úgyis a maga útján halad, a maga tempójában, a maga kedve szerint, ha megfeszülök is. Ahogy mindez a felszín alatt történik, úgy a változások is bennem a felszín alatt mennek végbe. A mindennapjaimba is beivódnak, valahogy más most minden, már nem olyan színes és határtalan. Az unalom, a hétköznapok egyformasága, a kitörés késlekedése- ez megmutatta, hol a határ, amin egyelőre nem tudok átlépni.
Elérkeztünk ide. Oké, felfogtam. Megértettem, megszenvedtem. Tanultam önmegtartóztatás, tanultam türelmet, tanultam csendet, tanultam alázatot, tanultam taktikát és tanultam a szeretet elfogadását. Oké, megvolt.
De nem léphetnénk végre tovább? Vagy amíg ezt kérdezem, addig még több türelmet akarsz belém adagolni??
1.8.0 by Captain himself
Dehát ugye nekem barátom van de ettől még nem vagyok vak