Papírhajó

Az esküvő

Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Annyi mindent el akarok mondani Nektek, hogy mire mindent leírok, elkopnak az ujjaim.

Nos, kezdjük talán praktikusan az elején! Nyolcadikán esküvőn és lagzin voltam, amit megkönnyeztem. Annyira felfoghatatlan és hihetetlen számomra hogy férjhez ment egy barátom…! Ezen még nem fogok tudni túllépni egy darabig, de azért rajta leszek. A lagzi nagyon király volt, raboltam menyasszonyt meg minden, szóval igencsak social- énem adtam elő. Ez egyébként nagyon gyakran előfordul- mármint hogy idegen helyen jófej vagyok és gyorsan alkalmazkodok-, és ezen mindig meglepődök mert régebben nagyon nem így festett a helyzet, de szerencsére valami változott. Ennek pedig nagyon örülök

És az egészben az volt a legjobb hogy nem kellett táncolnom ^^

SVityó

A lagzi után SVityó nyújtott szállást. Annyira aranyos volt! Nem várt ébren, de gondoskodott róla, hogy meglepődjek, amikor belépek a lakásba, ugyanis a következő fogadott:

Ezt a tizennyolc egész nemtudomkimondanimiisez izét először nem egészen fogtam, de aztán persze leesett Sőt, olyannyira, hogy észrevettem a csodás kompozíció többi elemét is, mégpedig először

ezt. Még korábban meséltem neki, hogy a köcsög hangyák felzabálták a csokikészletem- hát pótolta A másik pedig

ez. Ő maga fabrikálta a két kis kezével Nagyon ötletes és tetszik Igazán egyedi, azóta is sokszor nézegetem. Papét pedig linkelem, mert tőle származik öt bábu- legyen ez a hála Nameg amúgy is ideje volt, facebookon már ismerem, a blogját most linkelem XD Egy költő veszett el bennem

Erdély

Rövid alvás, majd haza, itthon pedig pakolás, és éjjel 11-kor indulás Erdélybe. Na, és itt kezdődtek a bonyodalmak.

Az erdélyi csapatot apám, annak barátnője, annak gyereke, illetve a tesóm és én alkottuk. Vegyes érzelmek között ingáztam. Egyrészt minden önuralmam latba kellett vetnem, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt azon, hogyan becézi apám a csaját (Bébibogyó), másrészt pedig a hányinger kerülgetett, mert apám persze minden ötödik percben kiselőadást rögtönzött torz ideológiai nézeteiből. Hát, nem semmi fantáziával van megáldva, ez biztos. De most komolyan, mekkora ökör az olyan, aki azt akarja bizonygatni, hogy a cigánygyilkosságokat a titkosszolgálat vitte véghez…? Ok, minimális logika van benne, de akkor is… szóval ilyen, és ehhez hasonló állításokat és azok okfejtését kellett hallgatni időről időre.

Reggelre megérkeztünk Szovátára, ott volt a szállásuk. Normális kis kéró volt, kétemeletes faház. Alul aludt apám és az ő Bogyója , felül pedig a gyerekek és én Ezt most jól esett leírni ^^ Szerencsére tehát sikerült keresztülhúzni apám egy korábbi törekvését a fiúk- lányok elrendezésre. Kitalálta ugyanis, hogy ez azért lenne jó, mert akkor tudnánk éjszaka férfidolgokról beszélni… hát, apuci, ügyesebben kell álcáznod a “kiderítem-buzi-e-a-fiam” törekvéseid

A program egyébként jó volt és élvezhető (Medve tó, Békás- szoros, Gyilkos tó, Korond, Parajd, Székelyudvarhely), és apám is moderálta magát úgy nagyjából, így komolyabb összeveszésre nem is került sor, csak a szorosban, mivel nem tudta elviselni, hogy mindenhol vagyok, csak az úton nem. Engem ugyanis betegesen vonz a víz, így legyőzhetetlen késztetést érzek, hogy minden adandó alkalommal átmásszak a korláton és a sziklákon ugráljak és másszak mindenfelé. Ausztriában ebbe majdnem bele is haltam két éve, de ez más történet Szóval ő meg akarta nekem tiltani, hogy ezt csináljam, én meg megmondtam neki, hogy ha nem tetszik neki, amit teszek, akkor ne nézzen ide. Kicsit morci volt a nap további részében

Ééés utána jött a csütörtök. Nem mentünk sehová, mivel mindenki lebetegedett- valószínűleg elkaptunk egy Romániában tomboló vírust- a szállás vezetője legalábbis ezen a véleményen volt. A sort tesóm nyitotta- hányt. Majd én következtem- hánytam, a cuccaimtól kb. két méterre, szóval sajnos néhány ruha és a két, útra elvitt cipőm is kapott… fúj :S Nem volt szívderítő látvány. Egész nap otthon feküdtünk, mindenki kidőlve, kivéve apám- ő jött-ment, kórház, orvos, gyógyszertár, teafőzés, gyógyszeradagolás, egyszóval: le a kalappal! El voltam ájulva, olyan normális volt aznap.

Miután már mindenki felépült, elmentünk Segesvárra, majd szombaton jöttünk haza.

Erdély összességében gyönyörű, de meggyőződésem, hogy sokkal többet is ki lehetne hozni belőle. A táj páratlan, de a városok enyhén szólva hagynak maguk után kívánnivalót, hogy a turistalátványosságok átlag kiépítettségéről már ne is beszéljünk. Nem akarok nagyképű magyarországinak tűnni aki elment Romániába és most osztja az észt, egyszerűen csak így látom.

Apám legújabb kalandjai

Már a hazafelé úton jelentkeztek feszültségforrások apám és köztem. Történt ugyanis, hogy sajnos én kerültem az anyósülésre, és így én voltam abban a roppant szerencsétlen helyzetben, hogy exkluzív beszámolókat hallgathattam meg a cigányokról és zsidókról alkotott véleményéből. Miközben ő elméleteinek legjavából csemegézett, én olyan erősen markoltam az ülést, hogy a kézfejemből minden vér kiment, így próbáltam levezetni a kis liberális lelkemben keletkezett feszültséget. Végül megúsztuk a dolgot komolyabb beszólás nélkül.

Egyébként vicces, de még mindig azt hiszi, jobb nálam. Egész Erdélyben rögtönzött történelemórákat akart tartani a csapatnak, melyek egytől egyik úgy végződtek, hogy megunva a páratlan baromságokat, melyeket kitalált, mindenkinek elmondtam a helyes verziót. Csak a két kedvencem emelném ki: az egyik az volt, amikor a turul-kultuszt arra akarta visszavezetni, hogy Árpád madara volt a turul. Emese meg ilyenek, ugyanmár… nem is hallott róla. A másik: szerinte 29-es válságból az országot Horthy vezette ki. Ehhez inkább kommentárt sem fűzök.

Hozzászokhatna már, hogy okosabb vagyok nála. Magát kímélne még egy tucat nagyon kínos beégéstől.

Végül a csúcspont ma jött el. Estefelé tesómmal és az én drága jó unokatesómmal <3 elmentünk mamámékhoz, mert már régen voltunk ott. Erre, hát kit találunk ott…? Apámat. Már eleve rossz kedve volt- a beszélgetésfoszlányokból ítélve azért, mert lenyújt egy ötezrest, és papám észrevette. Ezután nekiállt engem szekálni, mert engem meg előtte mamám szekált, hogy a pap már nagyon akar velem beszélni. (De hogy minek…? Állítólag az ösztöndíjamról, de ezt nagyon kötve hiszem, itt szar van a palacsintában…). Én mondtam neki hogy ok, akkor majd felemeli a telefont és felhív, de ha ő akar beszélni velem, nehogy már én rohangáljak utána…! Erre apám a “liberális cigány” jelzővel illetett engem, én pedig megmondtam neki, hogy ha valami baja van, akkor menjen és fusson két kört az utcán, de ne rajtam vezesse le a feszültségét, mire ő fogta magát, és elment. Este pedig felhívta anyukámat, és mindenféle kitalált mesét adott elő neki arról, hogy milyen bunkó vagyok a nagyszüleimmel.

Apropó nagyszülők! Titkos forrásból értesültem erről:

Apám már megint nem fizetett ki valami cuccot egy embernek, mire az, jó szokás szerint, elment nagyapámhoz, hogy fizesse ki ő. Nagyapám ezt meg is tette, és mivel az emberünk jó ismerőse, panaszkodott is neki. Azt mondta, hogy nagyon bántja, ami van. A legjobban azt sajnálja, hogy kifizette apám legelső tartozását, és hagyta a fejére nőni ezt a rohadékot (ok, ő lehet más szót használt). Arra pedig egyszerűen nem talál szavakat, hogy apám azt terjeszti úton- útfélen, hogy ő már hozzá nem értő, szenilis vénember, aki csak a napot lopja.

Azért fantasztikus… úgy belegondolva, egészen szép munkát végzett apám. Tönkretette a családot anyagilag és morálisan egyaránt. Lezüllesztette három ember egészségét (nagyapám: szívrohamok, agytrombózis, nagymamám: emésztési gondok, keresztapám: szívproblémák). Persze okom panaszra nekem a pénz miatt közvetlenül nincsen, mert mindenem megvan, ami kell, sőt… hála Istennek, teszem hozzá. De 30.000.000 forint az márpedig harmincmillió forint, és nagyapám szerint ő eddig ennyit vesztett apám miatt.

Nem tudom, mi lesz ebből… de ha nagyapám nem ír végrendeletet, akkor a cég is odalesz. De ez már megint másik téma.

2.5.5

Keresztanyum az a típusú nő, aki sok mindent elvisel anélkül hogy a legkisebb jelét is mutatná. Szegénynek volt alkalma gyakorolni a tűrést, hiszen férje, a keresztapám nem más mint az én drága apám öccse, aki a családban enyhén szólva a mellőzött kategória nem egyetlen, de legfőbb képviselője.

Keresztanyum az a típusú nő, akihez nem lehet olyan kérdéssel fordulni, amelyre ne tudna válaszolni. Gondoltam a mai napig, ma ugyanis életem egy olyan momentumához érkeztünk, amelyről nem gondoltam volna hogy valaha is be fog következni.

Keresztanyum ugyanis nem tudott válaszolni a neki szegezett kérdésemre, amelyet az apámról folytatott mintegy bő tíz perces eszmecsere végén tettem fel: "És akkor nincs lehetőség rá?".

Történt ugyanis, hogy a nyomtatott sajtó közölt egy cikket, melyben jóapámmal parádézok a lehető leglelkesebben egy fesztiválon. A cikk eszmei szerzőjének kilétét nem volt nehéz felfedni, ugyanis az írás említést sem tesz a családi vállalkozás mikéntjéről, arról hogy apám nem egyedüli gyerek, valamint arról hogy én mint nem egyedüli unoka dolgozok nem egymagam ennek a vállakozásnak; arra viszont kitér hogy nem kell aggódni, nagyapám hátradőlhet, itt a hős fia aki majd megmenti és tovább építi a vállakozást.

A legborzasztóbb talán azonban tényleg az hogy ha nem történik valami hamarosan, akkor ez tényleg így lesz. Ha apám ráteszi a kezét a cégre akkor a rolót lehúzhatjuk.

Ezt a céget ugyanis nem egyszer a csoda mentette meg, nagyapám kiterjedt kapcsolati hálójának formájában. A nyári 20.000.000 Forintos büntetés elkerülése, a működési engedély visszaszerzése, a lejárató kampányok között is unikumnak számító túlélése; egyszóval nagyapám nyugdíjas évei tényleg a felhőtlen kikapcsolódás és szórakozás jegyében telnek. Amíg ő kényelmesen dolgozgat azon hogy a népszerűségi lista ötödik helyére küzdje magát meg ne adj' Isten feljebb addig apám valóban keményen folytatja a nemzedékekkel ezelőtt elkezdett építő munkát. Becsülendő a városalapítástól eljutni odáig, hogy az ember meglopja a saját családját. 

Tény, hogy a nagyapám felett kicsit eljárt az idő, de ennek a vállalkozásnak a vezetője ő; ő kapta az Ország Legjobb Pálinkája díjat, ő lett díszpolgár, ő kapott országos kitüntetéseket, őt hívták meg a nemzetközi versenyre zsűrizni, őt kérték fel Swarowski- kristállyal kirakott üvegű pálinkasorozat legyártására- ő az, aki megérdemli a dícséretet, ő az aki a tíz körmével kaparta össze amilye van. A fia, ez a szemét pedig nem tesz mást mint páváskodik az apja tollaival, majd pedig valahogy mindig kevesebbet ad vissza mint amennyit elvitt.

A legelborzasztóbb azonban talán mégis az hogy nagyapám élete sem végtelen. Akármennyire is nem szeretnénk, egyszer el fog jönni az aminek el kell jönnie és akkor szembe kell néznünk, ha nem előbb hát utóbb de nem kerülhetjük el hogy egyszer ezt a nagy jövő előtt álló vállalkozást egy olyan ember örökölje aki egy agresszív, önimádó, beteg és elkényeztetett örök gyerek. Aki lenyúlta a lovagrendi tagságot, ezzel bizonyítva hogy ő tényleg valaki és rátermett a vállalkozás vezetésére. Aki szétzúzta a családot, elkártyázza és játékgépekbe dobálja négy gyerek örökségét, aki egyre mélyebbre nyomja a saját öccsét azért hogy ő maga felszínen maradhasson és akit nem tud senki és semmi meggátolni abban hogy az életformáját feladja, akit belátásra bírni senki sem tud, aki kívül áll minden felügyeleten és aki nem ismer sem Istent sem embert: ő az én apám, az első számú örökös. 

A sikertörténetnek pedig ezáltal vége: a cég előbb-utóbb a pusztulás útjára fog lépni és lassan de biztosan el fognak tűnni a földek, a gyümölcsök, a hordók, a rekeszek, a gépek, a kocsik, az üvegek, a ház, a jogok, az engedélyek… és ott leszünk mi, a leendő örökösök, akik nem kapnak majd semmit csak tapasztalatot hogy 'Na gyerekek, így nem szabad!'. 

Egy apró reménysugár talán látszik a sötétségben: ha nagyapám a struccpolitikáját feladva rendelkezik arról hogy mindez ne történhessen meg, ha ír egy végrendeletet akkor elkerülhető lenne mindez, ha még idejében átírat mindent a kisebbik fiára vagy az unokáira, akkor talán fennmaradhat a lehetősége annak hogy jól szervezetten, nagyobb csapatban és egy akarat szerint mehessen tovább az amit évtizedekkel ezelőtt elkezdtek.

És ha most pénzsóvárnak tartotok vagy haszonlesőnek, tegyétek- én tudom hogy nem vagyok az. Nem az érdekel hogy én kapjam a legjobb kocsit vagy a menőbb részleg engedélyét majd egyszer; hanem az hogy amiért a családom küzd lassan egy évszázada, egyre nagyobb és kiteljesedőbb formában, az ne vesszen kárba egy ember miatt. Az nem lehet, hogy egy ilyen senki a földdel tegye egyenlővé azok munkáját akik nélkül ma nem lenne itt és így ahogy van; ő maga! Az nem lehet hogy az alapítók és küzdők saját leszármazottja tegyen tönkre mindent! 

Ha valahol él az a naiv gyermeki kis világ amelyben hiszek és élek; ahol él az Igazság és mindig a jó győz, akkor ez nem lehet.

1.5.5 by Captain himself

Azt mondják, mindent meg lehet szokni.

Szerintem nem. Erre a hihetetlenül összetett gondolatra a szobám takarítása közben, valahol a Dancing Queen és a Mamma mia között ébredtem rá, annak a falszakasznak a takarításánál, ahol mára már egy, anyukám által csak giccsesnek titulált, szecessziós stílusú nonfiguratív festmény díszeleg. Ami szerintem marha jóra sikerült.

Anyukám egyébként eltörte a karját, azt hitte tud korcsolyázni de kiderült hogy nem. Olyan, mint egy rossz gyerek, leszedte a gipszét de utána visszarakta, nem megy vissza röntgenre szóval borzalmas, közöltem is vele hogy ha az én gyerekem lenne akkor megvonnám tőle a tv-t egy hétre. Vagy arra kárhoztatnám, hogy a mi csodálatos pártunk és kormányunk által életre hívott elektronikus naplót kelljen megtöltenie az iskola majd' ezer tanulójának szóbeli értékelésével amely szintén zseniális Ferenc atyánk egyik közeli ismerősének agytekervényeiből pattant ki. Hogy ezek mennyire unatkozhatnak ha már ilyeneket kiagyalni ráérnek, de irigylem a szabadidejük… és még jól meg is fizetik őket.

Azért két értékelés megírása közben elmondtam neki hogy örüljön mert van a GayTalk, mire mondta hogy örül de nagyon vigyázzunk mind a négyen az inkognítónkra. Szóval srácok, vigyázzatok! 

Tehát anyukám megszokta, elfogadta hogy meleg vagyok és örül velem együtt azokért a dolgokért amiket sikernek tartok. Ez jó.

Hogy pasihiányt nem lehet megszokni, ez vitatható. Bár hogy nekem sehogy sem menne, az tuti, egyrészt azért mert "szeretek" mártírkodni – ami nagy hibám- és hajlamos vagyok hihetetlenül sajnálni magam ha valami nem úgy sül el ahogy akartam. Szóval remélem, ez is javulni fog. Nem tudom hol robbant le a ló, de ha ilyen béna a herceg hogy meg sem tudja javítani akkor inkább várok még amíg jön egy olyan amelyiknek le sem robban vagy ha netán mégis, gyorsan szervizelni tudja.

Apámba meg nem tudom mi ütött, mert az utóbbi időben egész jóban vagyunk. Ott kezdődött hogy megmondtam neki, ha azt akarja hogy legyen egy fia aki nem csak mutatóban van hanem amolyan igazi fajta, akkor jobban tenné ha nem a rokonságom szapulná előttem hanem olyasvalamivel igyekezne megtölteni a meghitten együtt töltött időt ami számomra is élvezhető, nem provokál. Továbbá megszellőztettem neki hogy ha számomra élvezhetőkké válnak a találkozók akkor talán még jópofát is tudok majd hozzájuk vágni, nem csak kényszerből hanem őszintén. Azt hiszem életében először olyat tett amit nem ő gondolt ki hanem megfogadott egy tanácsot, történetesen az ő buzi kisfia tanácsát és talált is egy közös programot, ami tényleg jó és nem csak egyszeri. 

Nagy naivan azt hinné az ember, hogy ezek után megelégszik ezzel és örül annak hogy tudott valamiféle kapcsolatot kialakítani amire rá lehet fogni hogy apa-fia meg elkísérem bemutatókra meg szerepelek vele az újságban, amiért le tudnám köpni magam, tudván a nagy hírverést mire használja fel de nem, tűrök és inkább a nyelvem harapom le minthogy arrogánsan leteremtsem. Azt hinné az ember hogy ennek örül és azon fáradozik hogy nekem minél jobb legyen. 

Ehelyett ismét a fejébe vette- állítólag a helyi elit-pubból jött a sugallat- hogy meleg vagyok (oh minő rágalom). Ismét lefutotta a nyári menetet anyummal, valamint taktikai érzékét megvillogtatva elhívott inni holnap este. Nem kell sok ész hozzá hogy kitaláljam, mit akar, ahhoz sem kellett sok hogy kitaláljam én mit fogok tenni és hogyan. Persze izgulok. A fentiekhez mellékletként pedig egy msn-beszélgetés:

								Matin pedig egyszer jobb lenne megtudnia szerintem
								mert mégiscsak szülő
								és unokaszempontból…
								érted Captain
								értelek persze
								de nem fogadná el, nem olyan aki elfogad ilyesmit
								ismerem sajnos :S meg szívem szerint nem mondanám el neki mert mi köze hozzá, azok alapján amit velem tett sok nincs
								dehát szülő, azokat meg nem az ember válogatja Matin
								én is értelek, meg valahol igazad van, de szerintem nem jó egy szölő előtt titkolózni, ez nem olyan, hogy betörtél egy ablakot suliban
								később rosszabb lesz szerintem
								neked
								nem neki Captain
								persze ez így nem jó
								hát, majdcsak lesz valami
								csak akkor kéne már amikor tök8 hogy mi van köztünk
								és nem addig amíg a heti zsebpénzem tőle jön:D ahh Captain gonosz vagy és számító Matin
								igen az vagy jól látod
								én zsebpénzt se kapok, soha nem is kaptam, nem is kértem, nem is akartak adni
								nem értem azokat, akik kapnak zsebpénzt
								nem tudom megítélni, hogy jó vagy rossz dolog, de lényeges különbség van a szülőkkel való viszonyban azok között akik nem kapnak
								szerintem Captain
								hát figy, koleszosoknak csak jól jön a zsebpénz
								máshogy nem tudnék hazajönni:D
								de ebből spórolok össze magamnak cuccokra, kis mini költségvetés, beosztom, mire mennyit lehet, vannak havi fizetéseim pl a telefonszámla
								egy része
								anyumtól nem kapok
								nem is kérek
								és ez szerintem mindent elmond
								mert tudod az a baj hogy apám olyan ám
								hogy elhiszem én h szeret és jót akar de nem tud szabadulni attól hogy tekintélyelvűen akar nevelni
								de úgy nem lehet
								nem fogok felnézni rá, nem lesz a példaképem pedig azt akarja
								ok mostanában erőmön felül jófej vagyok vele ami jó
								mert tényleg jó hogy azért van vmi kapcsolat meg beszélünk olykor
								hetente többször is
								mondtam neki hogy ha akarja a fiát
								akkor normálisan viszonyuljon hozzé
								mert engem nem érdekel az hogy ő kivel hogy mit mennyiért
								ezeket úgyis megtudom, vele nem erről akarok beszélni, nem akarok felesleges konfliktust ami senkinek sem jó
								de tőle
								valahogy olyan törődést sosem kaptam ami elég lenne ahhoz hogy megbízzak benne úgy mint szülőben akire rábízhaom ezt
								a mostani produkcióit ha folytatná egy pár évig akkor talán
								de van itt előtte 17 év
								és tudom, megintcsk én vagyok a hülye de
								nem tudom és nem is akarom elfelejteni neki
								nem csak a becstelenségeit meg a gerinctelenségeit
								hanem azt hogy 13 évig laktunk együtt
								addig egyszer sem kérdezte meg hogy 'kisfiam, mi van veled? hogy vagy?' csak ilyen egyszerű kis kérdéseken múlott
								neki mindig fontosabb volt a tv meg a póker
								amit hinni akarok hogy már nem így van
								de amíg ilyen telefonos akciói vannak és a hátam mögött még mindig folytatja az életmódját és a család módszeres tönkretételét
								velem lehet akármilyen rendes
								vak nem vagyok Matin
								jó én ezt értem
								de ha a zsebpénz felöl nézzük az egész dolgot, akkor ő azért adja neked, hogy neked jó legyen és hogy benyaljon vele
								te meg azért fogadod el, hogy neked jó legyen és kihasználd őt
								ahogy én látom

1.5.3 by Captain himself

Réges- régen (de nem egy messzi- messzi galaxisban csak itt a Papírhajón) volt már hogy a családomról írtam de a közelmúlt eseményei miatt most megint előveszem a témát melynek apropója nem más mint az én édes jóapám. Aki esetleg még nem olvasott volna róla, annak itt van néhány korábbi bejegyzés, mondjuk ez vagy ez. De például nekem a személyes kedvencem róla az ez. Mármint maga a töréntet,olyan kis cuki ahogy előadja az aggódó apát.

Naszóval egyszerűen kiborít és tudom, hogy mégis ő az apám meg minden de ez egyszerűen borzalmas! Sajnálom és szégyellem hogy ezt kell mondjam (írjam) de nincs bennem egy csöppnyi szeretet sem iránta, semmi ami felindíthatna arra hogy kicsit nyissak felé mert elszalasztott minden lehetőséget. Itt volt neki több mint 17 év megismerni a fiát, az ő egyetlen fiát akivel mindenkinek marhára dicsekedik hogy ilyen okos meg ide jár meg oda de úgy, mint igazi apa gyakorlatilag nem létezik.

Történetünk 1991. 06. 24-én kezdődik Szegeden, amikor megszülettem. Akkor még talán elmondhattuk azt, hogy a család létezett úgy, mint család a szónak abban az igazi értelmében, már apám jelleme valahogy már akkor kibontakozott amikor anyai nagymamámat megvádolta azzal, hogy titokban megkereszteltek engem katolikusnak (ugyanis vallásom körül volt egy kis vita de végülis református lettem, nem mintha annyit számítana, az Isten mindehol ugyanaz).

Hogy kiskoromban mennyire foglalkozott velem vagy mennyire nem, arról legkorábbi emlékem 3 éves koromból van, amikor fociztunk a kertben és ő annyira meg akarta szerezni a labdát hogy nemes egyszerűséggel félrelökött az útjából mire én elestem és elkezdtem sírni. Erre a reakciója csupán annyi volt hogy "egy fiú nem sír, olyat csak a lányok szoktak". Nem ám az hogy "na gyere kisfiam ne haragudj nem akartam, hol fáj" blablabla. Mégha nem is gondolta volna komolyan, jól esett volna.

Ott valahogy valami megtört. Azóta egyszer sem tekintettem rá úgy hogy "na igen, ő az apám". Egyszer volt egy pillanat amikor ez megtörtént de az sem sokáig: amikor Baján voltam kórházban 7 évesen a mandulámmal és jött értünk (anyával voltunk bent) akkor a folyosón elérohantam és megöleltem de viszont ölelést nem kaptam és ez is piszkosul fájt.

Mondhatjátok hogy ezek régi, nagyon régi sérelmek de én ilyen vagyok. Bocsánat talán van (ha azt megfelelően kérik) de felejtés nincs. Sosincs. Nagynéném például nagyon szeretem de neki sem felejtettem el hogy leejtett a pacizásnál úgy hogy púp nőtt a fejemre. Szegény persze nem direkt csinálta és ő jobban sírt mint én tehát meg van bocsátva, tulajdonképpen haragudva se volt rá de nem fogom elfelejteni. Hogy miért? Mert megvan ez a rossz (?) tulajdonságom hogy nagyon nehezen, sőt, talán egyáltalán nem felejtek el dolgokat.

Visszatérve apámra. Mindig irigykedtem azokra a fiúkra akik elmondhatták magukról hogy pl. építettek magaslest apukájukkal együtt.Nekem ilyenem nem volt, egyetlen magaslest építettem egyedül, hát olyan is lett, a varázsa is gyorsan elmúlt.

Igazából a probléma gyökere valahol ott lehet, hogy nagyon különbözünk és mégis ugyanolyanok vagyunk. Apukám családja nagyon konzervatív, és egy fiúgyerek akkor fiúgyerek ha igazi tökös belevaló, aki nem sír, nem mutatja ki az érzelmeit és nagyvilági. Bár ez is ellentmondásos mert nagypapám meg imád minket, az unokáit és mindenkit úgy szeret ahogy van, mindenkivel meg tudja ütni a megfelelő hangnemet és amikor nagy sikere van valamelyikünknek nem szégyell sírni, hogy mennyire büszke ránk. Talán ő is változott. Nem tudom. A családomról százoldalakat lehetne írni mint ahogy mindenkiéről.

Szóval apám is ilyen lett. Egoizmussal, hihetetlen egoval (de nem olyannal ám mint az enyém hanem ellentmondást nem tűrő önző egoizmussal) leplezi igazi énjét, ahol talán érzelmek is vannak, családfői szerepét betölteni nem tudta soha. A látszat mindig is mindennél fontosabb volt, de a háttér megteremtése már problémás feladat volt neki ezért nem foglalkozott vele. Hagyta a dolgokat a maguk útján menni szétfelé. A nagyvilági létet pedig mi mással lehetne jobban bizonyítani mint azzal hogy nem gáz az ha százezreket kártyázunk el vagy tönkre vágjuk a családi vállalkozást (melynek egy része még ma is áll és sikeres, de ha megörökli akkor kampec annak is.). Innen meg persze egyenes volt az út a játékszenvedélyhez, a hazugságcsapdához, a család erkölcsi-morális széthullásához. Ha anyum az utolsó utáni legutolsó pillanatban nem ment ki minket meg magát, bele sem merek gondolni hol lennénk ma. 

Nekem meg a hosszú évek során nem maradt róla más csak az, hogy ha hazaér rosszkedvű, nem kérdezi meg mi volt az iskolában, vagy na kisfiam mi van?,gyakorlatilag le sem bagóz csak elolvassa az újságot, replikázik a kaja miatt (amit persze a gyerekeitől és a feleségétől külön fogyaszt el), bevágja magát a TV elé (hangos böfögések és fingások közepette) majd ha hangoskodásunkkal, jókedvünkkel el mertük nyomni a Formula 1 vagy a focikommentár hangját akkor jaj nekünk. Idilli, nem?

A váláskor valahogy megváltozni látszottak a dolgok. Felébredt benne a gondolat hogy ő mégiscsak apa akinek van két gyereke.  A húgom akkor persze számításba sem jöhetett mert még kicsi volt, én akkor voltam 13. Eleinte jól esett hogy pl. megtanított sakkozni, elvitt magával az üzleti körútra (ok hogy egy napos volt de jó volt) bár később kiderült ez mind csak arra kellett neki hogy kihasználjon. Kitalálta ugyanis azt a hazugságrendszer, melyben azóta is él, s mely dióhéjban annyi, hogy a válás nem az ő hibája, ő mindent megtett és példásan viselkedett, anyumat felbuzdították az ő rosszakarói, őt most tönkreteszik, tőle most mindent elvesznek, a tesóm és engem pedig ellene nevelik anyumék, akik mindezt annyira élvezik.

A válás után is lett volna még esélye mert szerintem ki lehetett volna használni azt hogy már nem vagyunk egy fedél alatt és talán a köztünk lévő különbségek is háttérbe szorulnak. De nem így történt. Az együtt töltött időben elismerem igyekezett a lehető legjobbat adni (és egy darabig ez ment is) de mindig felszínre bukott a válás-téma. A legnagyobb pofon akkor ért, amikor a nagymamám "tutyimutyi lóf*sznak" nevezte. Ez is egy olyan dolog amit soha nem bocsátanék meg senkinek de neki meg főleg nem. Neki, aki az egész családom tönkretette hogy kritizálja azt a nagymamám aki anyukám édesanyja, az anyai családom legfőbb összetartója, aki soha senkire nem szól egy rossz szót mert olyan béketűrő, hogy a légynek sem tudna ártani? Aki milliószor fedezte őt amíg a városházán dolgozott? 

És a helyzet csak romlik. Apa- fiú kapcsolatról itt már nem lehet beszélni. Hazugságaival maga mellé állította az anyukáját is, aki szegény olyan vak hogy nem lát az orra hegyénél tovább mert ott áll kisfia és eltakarja a kilátást. Némi remény mondjuk ezen a fronton felcsillant amikor nagymamám hitt nekem apám gyerektartás-hátralékának mennyiségével kapcsolatban és kifizette az összeget ami azóta a bankban pihen, majdani továbbtanulásunk letéteményeként. 

Apám eközben érzi hogy a lába alatt szétcsúszik a talaj és ő lassan de biztosan eltűnik a süllyesztőben. Mindenki elhagyja ezért minden apró kapaszkodót kíméletlenül megragad és kihasznál a legvégsőkig bár ezzel csak késlelteti azt, ami be fog következni. Ő addig létezik, amíg él a nagypapám, azután minden elveszett. A családi vagyon megmaradt részétől kezdve vele bezárólag minden. Meggyőződésem hogy őt az egyik hitelezője a sok közül csak azért nem nyírta ki mert tiszteli a nagyapám akinek a neve és alakja megvédi őt, az embert akinek mindent megadtak és ő ebből semmit teremtett.

Nekem pedig nem jutott más csak egy szék, melyből végignézhetem hogyan teszi tönkre a családom és önmagát, és részint az én jövőm azzal, hogy az én és három másik gyerek örökségét elherdálja. Tenni sok mindent nem tudok vagy amit tudok, az sem sok. Közel vagyunk a lejtő aljához de még nem vagyunk ott, addig még az út sok gyötrelmet ígér miközben agressziója, beszámíthatatlansága pszichikai esetté érleli az apámat.

Nyomaszt, hogy ha megöregszik (ha egyáltalán ez be fog következni és nem teszi el láb alól valaki) akkor nekem kell majd gondját viselnem egy olyan embernek aki ha tönkre nem is tette de jelentősen megnehezítette az életem.

Egy dolog vigasztal mégpedig az hogy tudom, én milyen apa ne legyek. Meggyőződésem hogy az ő viselkedése és a tőle vagy az ő révén kapott rengeteg negatív tapasztalat nagyrészben hozzájárul ahhoz hogy én nem vagyok egy átlag 17 éves hanem több annál (és ez most ego ezerrel de akkoris így van).

1.1.4 by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

Rossz érzés ám ez. Amikor az emberben annyi de annyi gondolat kering össze-vissza, hogy… jaj, és mindent le akar írni! De nem tudok szinte semmit sem, mert ezaz, hogy túl sok. Akarok írni valamiről, de nem tudom, mi is az a valami. Napok óta érzem ezt a meddő alkotási ichletet, de nem tudom levezetni. Tegnap még "műfordításba" is kezdtem, a Simple Plan Untitled (Címzetlen) c. számát fordítottam le magyarra, hogy énekelhető is legyen… no comment, előbb-utóbb ebbe (is) belejövök!

Nagy nap volt ez a mai. Ma volt a kis unokahugom keresztelője Hihetetlen édi a csaj, nagyon szeretem Mindig is mondták, hogy van érzékem a kisgyerekekhez, meg hogy szeretnek (én is őket!). Talán annak köszönhető mindez, hogy ha kell, hát határtalan mélységekbe vagyok képes visszaesni a fejlődésben? Lehet, talán agyilag is közel állunk egymáshoz

S miközben ott játszottam vele, együtt gügyögtünk és gőgicséltünk, dédimamám megjegyezte: "Olyan jól elvagy vele, remélem majd a sajátoddal is ilyen jól fogsz bánni".

Na ekkor zuhant a kedvem hatalmasat, mert… mert nekem nem lehet gyerekem? De lehet, biológiailag lehet. Van azonban több, sokkal több felfogás ezzel kapcsolatban.

Van egy, mely szerint a gyerek nem azé, aki "csinálta", nem is azé, aki szülte, hanem azé, aki neveli. S én ezzel tökéletesen egyetértek: mert az "apa" és "anya" szavakat lelki értelemben kell értni. Nézzük csak az én példám: van egy fater, akinek hímivarsejtjéből lettem (félig), de miután megszülettem, annak a csodás évnek csodás meleg hónapjának hihetetlen napján, hát… nem nagyon törődött velem, és akkor még finom voltam és visszafogott! Szóval… de ezt már leírtam. Tehát nekem ő nem apám.

S van még nagyon sok ilyen kisgyerek és naggyerek (nagygyerek?) rajtam kívül, aki így van ezzel. Csecsemők, kisbabák és kamaszok… Nem csak apa, de szülők nélkül. Sokan közülök sorstalanul tengődve itt vagy ott, magukra utalva, árvaházakban… 

És hány és hány ember van, férfi és nő, aki vágyik gyerekre, de nem lehet neki, mert kicsit is más mint az átlag, a szabvány? Más, és ez értelemben jobb. És itt… itt igazságtalan az élet, mert egyesek nem veszik észre, mekkora értéket dobnak el maguktól, mikor lemondanak gyermekükről, míg mások egész életükben sóvárognak egy után…? Mert nem lehet, mert más… Miben más? Ember. Szerető ember.Ugyanúgy szíve van, amivel szeretetet ad, és mely vágyik a szeretetre…

Sokan hozzák fel ellenérvként, hogy ezzel a gyerekek nem egészséges családmodellt látnának, ergo ők is melegek lennének. A legszebb az egészben az, hogy nem egy ember mindezt a parlamentben hangoztatja. Jellemzi az országot egyébként, hogy ilyen címeres barmokat beengednek oda (mint pl. ők, vagy ott van az a Fletó is… de ezt ne most.) Meleggé születni kell, ezt nem lehet utólag belenevelni, ez egy olyan tulajdonság… olyan, mint a hajszín (jobb már nem jutott eszembe, agyilag zokni vagyok…) be lehet festni, el lehet fedni de attól még az eredeti megmarad, véglegesen nem lehet eltűntetni, mert… mert nem lehet és kész!

Persze van egy másik álláspont is, a szokásos elvakult, szűklátókörű, behatárolt, ósdi látásmód, mely szerint a "buzik" még az életre sem méltók, s örüljenek, hogy meg vannak tűrve ebben a társadalomban.

A dolgokat szeretném mindig elfogulatlanul szemlélni, s mégha nem is mindig megy, de ebben az esetben sikerült: akármennyire is utálom Fletót és kormányát (mely már kisebbségben van hehehe)  el kell ismerni, hogy a melegekért tett munkájuk (bár ebben főleg az általam méginkább utált szdsz szerepe jelentős) egyedülálló, de ez még csak a kezdet, bár kétségkívül ígéretes. Jogilag. Mert mire az emberekbe sikerül egy kis nyitottságot nevelni, az nem két perc lesz. 

Bár ez nem is annyira nyitottság, inkább emberség kérdése…

Stílusos mindezt anyák napján leírni. S nem véletlenül lett ez a 24. bejegyzés  

(Kicsit összeszedetlen, lehet nem is sikerült nagyon a lényeget leközölni, de egy egész napos családi hercehurca és négynapnyi kőkemény tanulás után ennyire tellik… sajnálom!)

Sok mindenről lenne affinitásom most írni, de úgy gondoltam, úgy "fair" a részemről, ha ezt a bejegyzést most egy eddig még fel nem merült témának szentelem: édes jó apám és az én viszonyom taglalásának.

Pontosabban csak egy pici részének: mégpedig az elmúlt egy hét eseményeit írom le. De ehhez kell egy kis előzmény is. Íme:

Az apám, nevezzük S-nek, és édesanyám több, mint három év elváltak. Ennek oka az volt, hogy a drága apukát magával rántotta a játékszenvedély, eljátszotta a családi vagyont, anyagi káoszba és ennek minden fincsi velejárójába taszítva a családot, és hazugságok tengerét duzzasztotta fel a be nem fizetett számlák és ki nem fizetett adósságok kapcsán. Ezt anyum nem bírta tovább, s élete legjobb döntését meghozva otthagyta őt.

Namost ez eddig "bárkivel megtörténhet". Csakogy S, lévén életében mindig a seggét is kinyalták, és meggyőződésem hogy soha semmit nem kellett egyedül megtennie, mert mindig volt mögötte egy anyuka meg apuka, s ő, mint pici fiuk, nem tud felelősséget vállani tetteiért. Egyszerűen nem tud. Nem tanulta meg. Ez kiskorban ered, a kisgyereknek tanítják hogy "ne hazudj!". Sajnos ezek az alapok nála elmaradtak, elsőszülött fiú és ezért vágja magát előtte hasra mindenki. Mert ő a VALAKI. Te meg lehetsz előtte a SENKI és örülj ha nemes pillantását rád emeli. Transzba esésért pluszpont jár.

Ahogy elkerült otthonról, semmi nem jött neki össze. Szülei nem dorgálták, egy rossz szót sem szóltak róla, mert ő az ő pici fiuk. Cuki édi kisgyerek. Kirúgták két egyetemről de meggyőződéssel állítja hogy neki márpedig van diplomája, még akkor is, amikor közlöm vele, hogy megtaláltam az eltanácsolólevelét, ellenben magát a diplomát még fotón sem láttam- nonszensz, én vagyok a hülye. És ez még csak a kezdet. S ugye tudjuk, a játékszenvedély mire képes…

Így a válást sem lehetett úgy beállítani a drágalátos családjának (vagyis apai felmenőimnek sem), mintha az ő hibája lenne, nem: hazudjuk azt, hogy az a szemét dög nő, a gyerekei anyja rontott el mindent, felbiztatták, befolyásolták, a gyerekeket ellene nevelték, ő semmiről nem tehet, mire feleszmélt már ott állt kisemmizve, az adósságok közepén, melyekbe pedig a feleségével együtt ment be, és az volt az alku hogy közösen fizetik!

Anyukám nem is tudott a kölcsönök nagy részéről. Erről csak ennyit. Másrészt meg szerintem az embernek nem esik jól ha a férje le se izéli hogy él-e vagy hal. Példás családapa, aki hazaérve bevágja magát a TV elé, miután zabált (szó szerint zabált!) egyet, majd böfögött és fingott egy sort. Erről vegyek példát? S még ő van rossz véleménnyel rólam.

Komolyan néha úgy akarom hogy tudja, meleg vagyok. Akkor legalább soha többé nem kéne elviselnem a jelenlétét.

Naszóval a szüleinek meg azt mond, amit akar. Mert hát ő a kis kedvenc. Azok meg hagyják magukat vezetni. Nem látnak tovább az orruk hegyénél, mert ott áll S, és eltakarja a kilátást.

Hirtelen eltűnik több millió forint? Áh, biztos nem S volt. Ő kifogástalan.

S mindeközben ő csak még tovább hazudozik, műveli a becstelenségeit, újabb és újabb adósságokba veri magát, és a szüleit. Hisz ők fizetik: se szó, se beszéd, csak adják a pénzt. Mert hát a fiuk és támogatni kell. Értem én, de a szeretet nem egyenlő az ész nélküli marionett-bábu léttel! Nem is szólva arról, hogy mindeközben az unokák, vagyis negyedrészt az én örökségem vándorol a játékautomatákba, vagy a kártyapartnerek zsebébe.

Felelősségvállalás? Nuku. Ő nem! Hát nem igaz, hogy ő lassan két éve nem fizet gyerektartást (1 millió forint), kifizette csak anyum letagadja. Az nem úgy van, ő ártatlan. Fura, mindig az ő feje fölött van glória. Pedig annak idején senki nem kényszerítette: ő állt fel magától, s vállalta a havi kétszer húszezret. Mert ő felelős apa.

Felelős apa, aki az eddigi 16,5 év alatt egyszer sem kérdezte meg a fiától: mondd, kisfiam, mi bánt?

Felelős apa, aki a négyéves kisfiút úgy tanítja focizni, hogy miközben a labdáért szaladnak mindketten, úgy felrúgja a fiút, hogy majdnem eltörik a karja, s erre csak azt mondja: "Ne sírj már! Egy igazi fiú nem sír!"

Szerintem csak az arra képtelen nullák nem sírnak.

Nem fejtem ki teljesen, mert nem is lehet teljesen megérteni: ezt át kell élni. Totálisan lehúzta magát nálam, minden téren. Nekem ő nem apám- biológiailag lehet, de arról, hogy ő lelki értelemben is az apám lehessen valaha is, lecsúszott már nagyon régen. Egy igazi öntelt senkiházi, aki ráadásul beteg, mert abba a hitbe ringatja magát, hogy minden szép és jó, mindenki ellene fordult, s ő szegény, védtelen nem tett semmit. S el is hiszi. A saját fantazmagórjának bedől. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem beteges!

S ezek után még volt képe azt kérni tőlem, hogy küldjem el neki a fikázós levelét, melyet az excsajának írt. Mintha én írtam volna. Persze, hogy "nem" volt a válasz. S el is mondtam neki, hogy ezt mekkora gerinctelenségnek tartom. Mit volt mit tenni: elküldte hát saját iwiwjéről (ott gondolta ugyanis ezt lebonyolítani) az én nevemben. Mintha én az ő gépén léptem volna be. Mert szerinte az ő gépéről csak az ő iwijére lehet belépni. Megjárta. Az alábbikban a teljes levelezés, korrekció nélkül.

Elöljáróban annyi: a helyesírása pocsék. A sajátom sem tökéletes, de övéhez képest tökély.

_______________________________________________________________________

Minden jót Neked is: [exnő]

___________________________________________________________________________

Persze nem vallott be semmit (mondjuk, a telefont sem vettem már fel neki), de természetesen nem mutatom meg a leveled.

Üdv ismeretlenül!