Szituáció: Sötét sikátor, éjjel 11, a másnapi óra előkészítése után baktatás vissza a házunkba. Sötétség, csak néhol elbújva egy-két, zacskóból ragasztót szívó korombeli (és jó eséllyel fiatalabb). Sötétség, nyomornegyed, félelem.

Hm, félek egyáltalán? Nem is tudom, újabban már annyira talán nem is. De azért megijednék, ha…

… ha mi? Lövésem sem volt. Persze, ezer meg egy dolgot fel tudok sorolni, amitől megijednék: ha utánam rohanna valaki egy késsel a kezében, ha megtámadna egy horda kóbor kutya vagy megtalálna magának valamilyen kétes, errefelé fellehető alak – értsd, drog- vagy emberkereskedő.

Megijednék, nyilván, de vajon félek is tőlük? Egyáltalán – félek valamitől? És ha igen, akkor mi lenne az? Mi lenne, ha én lennék Harry, harmadikos korában, amikor egy mumussal kellett szembe néznie sötét varázslatok kivédése órán? Nekem mivé változna?

Béka? Igen, a békákat határozottan nem szeretem, sőt, félek is tőlük. De hogy a legnagyobb félelmem a világon egy béka lenne…? Nonszensz.

Az apám? Nem, tőle nem félek – kellemetlennek és iszonyatosan idegesítő nyűgnek tekintem, egy aljas, gennyes pattanásnak egy szép arcon – de hogy félnék tőle? Nem, tőle nem félek, erre már rájöttem régen.

Egy halott ember? Valaki, aki közel áll hozzám, és a távollétem alatt meghal? Ez már valószínűbb. Nem mondanám viszont, hogy félek a haláltól – a sajátomtól semmiképpen, másokétól is inkább csak tartok, mint félek. Egyszer minden egyenlet felfedi a megoldását, máskülönben nem lehetne újabb és újabb ismeretlenek megoldásán fáradozni. Nem félek tőle.

Nem látok semmit – és épp ez az. A céltalanság. A magány. A csend. A tudattalanság. A kommunikáció hiánya. Az elfeledettség. Az eszközök eltűnése. Az üresség. A Semmi.

Attól félek a legjobban, ami nincs – mert ha lesz, akkor nem lesz semmi sem.

Ti mitől féltek a legjobban?

captain@paperboat.hu I 4.6.4 I

Jobb lenne, ha máshogy lenne?

Talán, talán nem.

Olyan sokszor elgondolkodtam ezen mostanában… szétesik itt már minden. Szétrohasztotta ez az utolsó szemét, hosszú évek kitartó munkájával a nemlét szélére sodorta a családot.

Minket már a látszat sem tart össze. Eddig talán az, ha más nem is, összefogott – a látszat, a puritán protestáns-lét alapja, a problémák szőnyeg alá söprése és az intő jelek figyelmen kívül hagyása.

De nincs már látszat: pusztulás van, betegség, ármány, lopás, bukás és csalás. Adóssághegyek apámnál, amit nagyapám tömköd be állandóan, míg a másik oldalon egyik napról a másikra élés, bizonytalanság, elárultság, elhagyatottság…

Sosem értettem, hogyan tehet különbséget egy szülő a gyerekei között. Sosem értettem, hogyan szeretheti egy szülő az egyik gyerekét jobban, mint a másikat. Szeretheti máshogy, másképp, másféleképpen, lehet különbség a hozzáállásban – de nem a szeretetben magában.

Hogyan hagyhatja egy szülő magára a gyerekét…? Hogyan hagyhatja szenvedni és kilátástalanul küzdeni, tétlenül nézni a vergődését miközben a másiknak falaz, azt halmozza el viszonzatlan szeretettel és természetesen rengeteg, rengeteg pénzzel – és hajtja a fejét is az elvakultság pallosára…?

És van Ő, aki mindennek az okozója, a helyzet kezdete és… vége? Lesz vége? Mikor lesz vége? Meddig állhat még fent ez a torz, családra legkevésbé sem emlékeztető helyzet? Meddig vezet még lefelé az út az érzelmi, szellemi és anyagi lejtőn?

Sokszor kedvem lenne csak úgy kiszállni belőle, tudod? Csak úgy kiállni és a képébe ordítani: buzi vagyok, egy azok közül akiket szívedből gyűlölsz, de ne aggódj, a gyűlöleted nem egyoldalú! És elmenekülve a… sorsom? Végzetem? Vesztem? Nem tudom… valami elől, kisétálni ebből az egészből, nem érdekelve, mi lesz: hadd jöjjön utánam a vízözön és legyen teljes a vég, pusztuljon ami amúgy is haldoklik…

Vagy esetleg én lehetnék a helyzet kulcsa, a megoldás? Hogyan? Mit kéne tennem, hiszen annyiszor próbáltam már annyi mindent, de mégsem…

Nem vagyok elég bátor, vakmerő vagy egyszerűen csak hülye ahhoz, hogy bármit is tegyek.

captain@paperboat.hu I 4.4.5 I

Gyávák vagytok, mert a könnyebb utat választottátok. Nincs elég erőtök szembenézni döntéseitek következményeivel. Szánlak titeket, mert nem tudjátok, mit jelent az igaz szeretet. Önzőek vagytok, mert csak magatokkal foglalkoztok. Torz elvek mentén haladtok, azokba kapaszkodtok, mert saját egyéniségetek hiányát ez tökéletesen tudja leplezni. Amerre csak jártok, romok maradnak utánatok. Hiányzik belőletek az építő erőhöz nélkülözhetetlen belátás, szűklátókörűek és begyepesedettek vagytok.

Nincsen mérték, ha az önleplezésre szolgáló hatalmaskodás óvása a tét. Ti kicsúsztatok az emberi értékek világából. Különpályán mozogtok, ahol ti nem véreztek, ha máson sebet ejtetek.

Nem tudom, hogyan engedheti a Világegyetem Ura, legyen az akárki is, hogy így éljetek. Biztosan célja van vele. Biztosan üzenni akar valamit veletek. Biztosan mutatni akar valamit. Tanítani akar, edzeni és erőssé tenni. De hé, te, odafent! Kérlek, nézzél le rám egy kicsit: miért mértéktelenül kell elszenvedni ezeket az embereket? Miért nem lehet őket másfelé vezetni, ha már egyszer megértettük a leckét? Miért kell, hogy az életük, a tetteik, ezek a keserű méregcseppek aljas szörnyetegként máshová is beférkőzzenek, és bomlasszanak, rohasszanak olyan dolgokat, melyek nekünk fontosak? Kérlek add, hogy ezt megérthessem, elviselhessem és megfordíthassam.

Nem tudom, hogyan tudjátok szülőnek nevezni magatokat. Az ilyen ember nem egy másik, fiatal életért felelősséget vállalni képes felnőtt. Nem több egy gennyes pattanásnál, ami egyszerűen nem akar eltűnni az, és ott éktelenkedik, elcsúfítva egy amúgy szép arcot.

És nektek minden gond nélkül lehet gyereketek, nekem meg ilyen- olyan praktikákhoz kell fordulnom, ha egyáltalán gondolni akarok rá… hol van itt az igazság, hol?

Világegyetem Ura, legyél te akárki is; kérlek add, hogy ezt megérthessem, elviselhessem és megfordíthassam.

3.6.1

captain@paperboat.hu

(csokipuding blog)

vagy ahogy régen hívtalak: apa!

Akkor hát levelezzünk. Mert a levélre válaszolni illik, noha őszintén bevallom, semmi kedvem hozzá. Ugyan kinek lenne kedve egy olyan embernek sorokat írni, aki sportot űz abból, hogy megszégyenítse, befeketítse, elhiteltelenítse és kiforgassa?

Éppen ezért levelem nem neked küldöm, hanem a blogomon közlöm. Ha elég okos vagy, úgyis megtalálod- hidd el, kicsit aggaszt is a dolog- ha meg nem, akkor egyszer úgyis meg fogom mutatni. Egyszer, ha majd elég önálló (és kigyúrt) leszek ahhoz, hogy eléd álljak, és mintegy utolsó kegyelemdöfésként elmondjam, mi is az igazi helyzet.

Kisfiamnak szólítottál a levélben.

Nem vagyok a kisfiad. Egyrészt azért nem, mert már nem vagyok gyerek. De a kamaszos dacon túllépve; azért sem, mert sokkal érettebb, okosabb és talpraesettebb vagyok nálad. És tudom, ez téged idegesít is. Én már 17 évesen többet tettem le az asztalra, mint te. Én már 17 évesen, magam mögött tudhattam egy szakkollégiumot, jó jegyeket, 3 nyelvvizsgát, emberségem próbatételeit és nem utolsósorban a nemzetközi ösztöndíjat. Szemben ezzel te, amikor először a saját lábadra kellett volna állnod, elbuktál, hazaszaladtál anyuka szoknyája mellé, és azóta is ott nyüszítesz. Nyüszítesz, dehogy, miket beszélek… nem, az rangodon, méltóságodon aluli. Nagyképűen azt hazudtad, hogy van diplomád, majd piócaként kapcsolódtál rá az apád életművére, ahonnan azóta 40 milliót pumpáltál ki- és ez csak a közvetlenül bizonyítható összeg. Magadtól semmit nem értél el, saját hazugságaid és adósságaid tengere közepette egy csődtömeg lettél, akit csak apjának neve és becsülete véd meg hitelezőinek haragjától (vagy, talán emlékszel még: csavarhúzóitól…). Szóval te engem csak ne hívj kisfiamnak.

Sosem viselkedtél szerető apaként, ezért, már ne is haragudj, de kicsit hiteltelen, hogy azt írod: hiszed, hogy a szeretet ereje mindent legyőz.

Nos, ez így van. A szeretet ereje mindent legyőz. Ezzel az állítással nem is akarok vitába szállni, De annyit azért igazán elmondhatnál, hogy ha te annyira hiszel a szeretet erejében, akkor miért nem engedted, hogy az legyőzze a makacsságodat, kényszerességedet, becstelenségedet és önzésedet, mikor a családodról volt szó? Egy ember, aki saját állítása szerint szeret, hogyan engedheti, hogy miatta az apja szívrohamok és trombózisok során menjen át? Hogyan engedheti, hogy az anyját szinte hetente tükrözzék mert polipok nőttek a bélfalán? Hogyan engedheti, hogy a testvére szívrohamközeli állapotba kerüljön? Hogyan engedheti, hogy a lánya kóros önbizalomhiány áldozata legyen, hogy a keresztlánya pszichológushoz járjon, a volt feleségével együtt, és hogy a fia pofonsorozatok árán tanulja meg, hogy az apja márpedig az ellensége?

Szerető ember ilyenkor félreáll, bocsánatot kér, és megpróbálja jóvá tenni a bűneit. Ha tényleg szerető ember lennél, akkor szembe tudtál volna nézni magaddal, leálltál volna a lopással, csalással, simliskedéssel, le tudtad volna állítani az utánad loholó magándetektíveket, és útját tudtad volna állni a lavinának, amíg még nem volt késő.

Nem tetted. Végülis te szívtad meg. Kevesebb vagy egy gyerekkel.

Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy miután kénytelen voltam végignézni, ahogy módszeresen kinyírod a családom, én magam is majd önként és dalolva állok be a sorba?

Nem, engem nem fogsz kikészíteni. Velem nem fogsz szórakozni.

Sajnálom, hogy így alakult, de 19 év alatt elegem lett a megaláztatásokból, a személyem, személyiségem, eszmeiségem és úgy egyáltalán: az egész lényem ellen elkövetett nyílt vagy titkolt aljas támadásaidból. Nem foglak tovább elviselni. Vedd ezt büntetésnek azért, amit a család ellen tettél.

Szóval kedves Múltidő: gratulálok! Tudod, ebből már nem húz ki semmilyen rafináltan felépített levél, fenyegetés, érzelmi vagy valós zsarolás (hiszen az elmúlt hetekben mindegyiket kipróbáltad már)- saját magadnak okoztad ezt a bajt, ami most túlnőtt rajtad.

Itt az ideje, hogy a tetteidnek végre következményük is legyen. Jó szórakozást!

Üdv,

a volt fiad

3.5.1

captain@paperboat.hu

Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Annyi mindent el akarok mondani Nektek, hogy mire mindent leírok, elkopnak az ujjaim.

Nos, kezdjük talán praktikusan az elején! Nyolcadikán esküvőn és lagzin voltam, amit megkönnyeztem. Annyira felfoghatatlan és hihetetlen számomra hogy férjhez ment egy barátom…! Ezen még nem fogok tudni túllépni egy darabig, de azért rajta leszek. A lagzi nagyon király volt, raboltam menyasszonyt meg minden, szóval igencsak social- énem adtam elő. Ez egyébként nagyon gyakran előfordul- mármint hogy idegen helyen jófej vagyok és gyorsan alkalmazkodok-, és ezen mindig meglepődök mert régebben nagyon nem így festett a helyzet, de szerencsére valami változott. Ennek pedig nagyon örülök

És az egészben az volt a legjobb hogy nem kellett táncolnom ^^

SVityó

A lagzi után SVityó nyújtott szállást. Annyira aranyos volt! Nem várt ébren, de gondoskodott róla, hogy meglepődjek, amikor belépek a lakásba, ugyanis a következő fogadott:

Ezt a tizennyolc egész nemtudomkimondanimiisez izét először nem egészen fogtam, de aztán persze leesett Sőt, olyannyira, hogy észrevettem a csodás kompozíció többi elemét is, mégpedig először

ezt. Még korábban meséltem neki, hogy a köcsög hangyák felzabálták a csokikészletem- hát pótolta A másik pedig

ez. Ő maga fabrikálta a két kis kezével Nagyon ötletes és tetszik Igazán egyedi, azóta is sokszor nézegetem. Papét pedig linkelem, mert tőle származik öt bábu- legyen ez a hála Nameg amúgy is ideje volt, facebookon már ismerem, a blogját most linkelem XD Egy költő veszett el bennem

Erdély

Rövid alvás, majd haza, itthon pedig pakolás, és éjjel 11-kor indulás Erdélybe. Na, és itt kezdődtek a bonyodalmak.

Az erdélyi csapatot apám, annak barátnője, annak gyereke, illetve a tesóm és én alkottuk. Vegyes érzelmek között ingáztam. Egyrészt minden önuralmam latba kellett vetnem, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt azon, hogyan becézi apám a csaját (Bébibogyó), másrészt pedig a hányinger kerülgetett, mert apám persze minden ötödik percben kiselőadást rögtönzött torz ideológiai nézeteiből. Hát, nem semmi fantáziával van megáldva, ez biztos. De most komolyan, mekkora ökör az olyan, aki azt akarja bizonygatni, hogy a cigánygyilkosságokat a titkosszolgálat vitte véghez…? Ok, minimális logika van benne, de akkor is… szóval ilyen, és ehhez hasonló állításokat és azok okfejtését kellett hallgatni időről időre.

Reggelre megérkeztünk Szovátára, ott volt a szállásuk. Normális kis kéró volt, kétemeletes faház. Alul aludt apám és az ő Bogyója , felül pedig a gyerekek és én Ezt most jól esett leírni ^^ Szerencsére tehát sikerült keresztülhúzni apám egy korábbi törekvését a fiúk- lányok elrendezésre. Kitalálta ugyanis, hogy ez azért lenne jó, mert akkor tudnánk éjszaka férfidolgokról beszélni… hát, apuci, ügyesebben kell álcáznod a “kiderítem-buzi-e-a-fiam” törekvéseid

A program egyébként jó volt és élvezhető (Medve tó, Békás- szoros, Gyilkos tó, Korond, Parajd, Székelyudvarhely), és apám is moderálta magát úgy nagyjából, így komolyabb összeveszésre nem is került sor, csak a szorosban, mivel nem tudta elviselni, hogy mindenhol vagyok, csak az úton nem. Engem ugyanis betegesen vonz a víz, így legyőzhetetlen késztetést érzek, hogy minden adandó alkalommal átmásszak a korláton és a sziklákon ugráljak és másszak mindenfelé. Ausztriában ebbe majdnem bele is haltam két éve, de ez más történet Szóval ő meg akarta nekem tiltani, hogy ezt csináljam, én meg megmondtam neki, hogy ha nem tetszik neki, amit teszek, akkor ne nézzen ide. Kicsit morci volt a nap további részében

Ééés utána jött a csütörtök. Nem mentünk sehová, mivel mindenki lebetegedett- valószínűleg elkaptunk egy Romániában tomboló vírust- a szállás vezetője legalábbis ezen a véleményen volt. A sort tesóm nyitotta- hányt. Majd én következtem- hánytam, a cuccaimtól kb. két méterre, szóval sajnos néhány ruha és a két, útra elvitt cipőm is kapott… fúj :S Nem volt szívderítő látvány. Egész nap otthon feküdtünk, mindenki kidőlve, kivéve apám- ő jött-ment, kórház, orvos, gyógyszertár, teafőzés, gyógyszeradagolás, egyszóval: le a kalappal! El voltam ájulva, olyan normális volt aznap.

Miután már mindenki felépült, elmentünk Segesvárra, majd szombaton jöttünk haza.

Erdély összességében gyönyörű, de meggyőződésem, hogy sokkal többet is ki lehetne hozni belőle. A táj páratlan, de a városok enyhén szólva hagynak maguk után kívánnivalót, hogy a turistalátványosságok átlag kiépítettségéről már ne is beszéljünk. Nem akarok nagyképű magyarországinak tűnni aki elment Romániába és most osztja az észt, egyszerűen csak így látom.

Apám legújabb kalandjai

Már a hazafelé úton jelentkeztek feszültségforrások apám és köztem. Történt ugyanis, hogy sajnos én kerültem az anyósülésre, és így én voltam abban a roppant szerencsétlen helyzetben, hogy exkluzív beszámolókat hallgathattam meg a cigányokról és zsidókról alkotott véleményéből. Miközben ő elméleteinek legjavából csemegézett, én olyan erősen markoltam az ülést, hogy a kézfejemből minden vér kiment, így próbáltam levezetni a kis liberális lelkemben keletkezett feszültséget. Végül megúsztuk a dolgot komolyabb beszólás nélkül.

Egyébként vicces, de még mindig azt hiszi, jobb nálam. Egész Erdélyben rögtönzött történelemórákat akart tartani a csapatnak, melyek egytől egyik úgy végződtek, hogy megunva a páratlan baromságokat, melyeket kitalált, mindenkinek elmondtam a helyes verziót. Csak a két kedvencem emelném ki: az egyik az volt, amikor a turul-kultuszt arra akarta visszavezetni, hogy Árpád madara volt a turul. Emese meg ilyenek, ugyanmár… nem is hallott róla. A másik: szerinte 29-es válságból az országot Horthy vezette ki. Ehhez inkább kommentárt sem fűzök.

Hozzászokhatna már, hogy okosabb vagyok nála. Magát kímélne még egy tucat nagyon kínos beégéstől.

Végül a csúcspont ma jött el. Estefelé tesómmal és az én drága jó unokatesómmal <3 elmentünk mamámékhoz, mert már régen voltunk ott. Erre, hát kit találunk ott…? Apámat. Már eleve rossz kedve volt- a beszélgetésfoszlányokból ítélve azért, mert lenyújt egy ötezrest, és papám észrevette. Ezután nekiállt engem szekálni, mert engem meg előtte mamám szekált, hogy a pap már nagyon akar velem beszélni. (De hogy minek…? Állítólag az ösztöndíjamról, de ezt nagyon kötve hiszem, itt szar van a palacsintában…). Én mondtam neki hogy ok, akkor majd felemeli a telefont és felhív, de ha ő akar beszélni velem, nehogy már én rohangáljak utána…! Erre apám a “liberális cigány” jelzővel illetett engem, én pedig megmondtam neki, hogy ha valami baja van, akkor menjen és fusson két kört az utcán, de ne rajtam vezesse le a feszültségét, mire ő fogta magát, és elment. Este pedig felhívta anyukámat, és mindenféle kitalált mesét adott elő neki arról, hogy milyen bunkó vagyok a nagyszüleimmel.

Apropó nagyszülők! Titkos forrásból értesültem erről:

Apám már megint nem fizetett ki valami cuccot egy embernek, mire az, jó szokás szerint, elment nagyapámhoz, hogy fizesse ki ő. Nagyapám ezt meg is tette, és mivel az emberünk jó ismerőse, panaszkodott is neki. Azt mondta, hogy nagyon bántja, ami van. A legjobban azt sajnálja, hogy kifizette apám legelső tartozását, és hagyta a fejére nőni ezt a rohadékot (ok, ő lehet más szót használt). Arra pedig egyszerűen nem talál szavakat, hogy apám azt terjeszti úton- útfélen, hogy ő már hozzá nem értő, szenilis vénember, aki csak a napot lopja.

Azért fantasztikus… úgy belegondolva, egészen szép munkát végzett apám. Tönkretette a családot anyagilag és morálisan egyaránt. Lezüllesztette három ember egészségét (nagyapám: szívrohamok, agytrombózis, nagymamám: emésztési gondok, keresztapám: szívproblémák). Persze okom panaszra nekem a pénz miatt közvetlenül nincsen, mert mindenem megvan, ami kell, sőt… hála Istennek, teszem hozzá. De 30.000.000 forint az márpedig harmincmillió forint, és nagyapám szerint ő eddig ennyit vesztett apám miatt.

Nem tudom, mi lesz ebből… de ha nagyapám nem ír végrendeletet, akkor a cég is odalesz. De ez már megint másik téma.

2.5.5