Két srác
Zsombort sok-sok éve ismerem. Mindig kedves, lelkiismeretes, aranyos srác volt, amolyan kis különleges, akinek megvannak a maga félelmei, rossz gondolatai, hajlamos a pesszimizmusra de mégis optimista- különleges srác. Egy évvel idősebb mint én, szóval nincsen nagy korkülönbség közöttünk. Szeretem Zsombort mert jó barát.
Régóta ismerem de csak az utóbbi években lettünk jóban. Ő is ugyanabba a városba jár suliba ahová én, idén végez, nagy kár hogy másik suliban. Vele könnyebb lenne az élet a koliban.
Zsombor és én sokban hasonlítunk. Például mindketten totál hülyék vagyunk, kissé elvontak a szónak abban a pozitív értelmében amelyet mások talán az érzékeny szóval fednének le de mi, mert mi mások vagyunk, ezért elvonulunk az elvontak közé. Vagy ahogy mi mondjuk, elvonóra. Nos, igen, ahogy ezt leírtam, az is elég elvont lett.
Egy szóval, jól megértjük egymást a hasonló személyiségek miatt, de ami talán a legjobban összeköt az az, hogy mindkettőnknek van egy nagy, nagyon nagy titka. Mindketten melegek vagyunk.
Zsombor korábban jött rá mint én, mégis később kezdett el pasizni. Amíg én olyanokat tettem amiket nem fogok reklámozni (mindezt pasikeresés címszó alatt) addig ő ténylegesen hosszú távú kapcsolatot keresett. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna egy- egy rövid flört, csók vagy ilyesmi, de nem érdekelte, elszántan kereste az igazit. Csodáltam a kitartásáért és erősségéért.
A sors különös fintora hogy Zsombor Barnában, abban a srácban lelte meg végül lelkének másik felét akit ismertem, bár azt nem tudtam, hogy meleg.
Barnát nem ismertem olyan jól és olyan régóta mint Zsombort de tudtam, hogy rendes srác még ha vannak is bogarai. Lelkes, ugyanolyan elszánt tud lenni ha akar mint Zsombor, tud küzdeni a céljaiért, nyitott, kedves, barátkozós típus aki minden helyzetben feltalálja magát de az emberekben nehezen bízik meg ezért barátja nagyon kevés van, olyan igazi ízig- vérig jóbarát talán nincs is. Zsomborban azonban ő is meglátott egy olyan valakit akiről az első percben tudta, hogy ha valaki, hát ő érdemes lesz arra hogy szeresse.
Az első találkozójuk után pár nappal elcsattant az első csók. Az a csók, amely megnyitotta ezt a különleges kapcsolatot, az első, a legfantasztikusabb, a legszebb… egy csók, amely átírt egy évet, azt az évet, amely követte ezt a csókot.
Talán ez volt a legszebb időszakunk. Zsombornak és nekem. Mindketten kapcsolatban voltunk, szerelmesek, rózsaszínben láttuk a világot, ekkor semmi sem lehetett kegyetlen és rideg, lenéző vagy elutasító mert mi szerelmesek voltunk, nagyon szerelmesek és elmondhatatlanul boldogok.
Barna azt adta Zsombornak, amit előtte senki és Zsombor pedig azt Barnának, amit Barna előtte nem hagyott hogy akárki is adja neki. Nem hagyta, mert nem talált arra méltót. Barna élete, amely mögötte állt nehéz volt, megpróbáltatásokkal, törésekkel teli. Csoda hogy ilyen egészen, ilyen egészségesen el tudott jutni idáig, Zsomborig, a boldogság kapujához hogy megfogja a kezét és együtt lépjék át a küszöböt.
Zsombor előttem élte az életét és láttam, ahogy teltek a hónapok, hogyan változik, fejlődik ez a kapcsolat, gyarapszik, bimbózik, virágzik majd, ahogyan ez lenni szokott a természet rendje szerint, lassan elhervad és elveszti életerejét, mert ahogyan ritka és értékes kincs az örökké élő virág, ugyanúgy ritka az örökké élő szerelem is.
Pár hét híján egy évvel az első csók után kapcsolatuknak vége lett. Nem veszekedéssel, nem megcsalással. Úgy váltak el, ahogy együtt éltek: szeretetben, kölcsönös megbecsülésben és tiszteletben tartva a másikat. Úgy, ahogy két intelligens embertől ez elvárható.
Zsombor maga alatt volt. Mellette álltam és megpróbáltam átsegíteni ezen a szakaszon, nem engedtem hogy teljesen elveszítse a reményt. Tudtam hogy bármennyire is kétségbe van esve, a szíve a helyén van és bármennyire is vissza szeretne menni Barnához nem fog mert szereti annyira, hogy nem áltatja azzal hogy lehet minden még ugyanolyan, mint volt.
Amíg együtt voltak, megismerhettem Barnát is. A szakításuk után is jóban voltam vele, próbáltam segíteni őt is mert tudtam, ha nem vagyok mellette akkor egyedül marad mert nem volt senki, akivel megoszthatta volna azt, ami lelke mélyén ekkor játszódott.
Örökre emlékezni fogok egy képre, amely a nyár közepén örökre belémvésődött. A vasútállomásra éppen begördült a vonat, amely Budapestre vitt engem és a srácot, akivel másnap hajnalban már egy párként tértünk vissza a városba. A kalauz kinyitotta az ajtót, megkezdőtött a felszállás. Ahogy hátranéztem, mielőtt felléptem a vonat lépcsőjére, láttam a lemenő napot ahogy hatalmas vörös korongként lebukik a horizonton. Az utolsó fénysugarak megvilágították egy ember körvonalait, aki egy kuka mellett állt, kezében egy papírral. Az alakja ismerős volt. Ahogy jobban megnéztem, felismertem benne Barnát. Zsombor képe volt a kezében. Nem tudta eltaszítani magától.
Azóta eltelt fél év. Ez hatalmas idő, ha belegondolunk mennyi minden változhat akár egy másodperc alatt is.
Zsombor ma itt volt nálam. Feküdtünk az ágyamon egymás mellett, ahogy szoktunk és néztük a fényképeket, azokat a régi képeket a falon amelyek közül nem egy minket ábrázol mikor még nem tudtuk, ki a másik valójában.
Elmondtam Zsombornak, mit láttam a nyáron. Egészen idáig nem mondtam el neki, nem akartam fájdalmat okozni senkinek, jobbnak tartottam ha hallgatok. De ma elmondtam és vártam, mi lesz. Amit végül tett, minden szónál jobban meglepett.
Belenyúlt a táskájába és rövid kotorászás után elővett egy fényképet- Barna fényképét. A fény felé fordította, majd azt mondta: menj, és egyetlen határozott mozdulattal kettétépte a képet. Elengedte végleg. Az idejük lejárt.
Annak ellenére, hogy sokat szenvedett Barna hiánya miatt, Zsombor boldognak tartja magát. Úgy hiszi, ennél boldogabb végzete nem lehetett volna ennek a kapcsolatnak mert megtanulták, hogyan engedjék el egymást egyszer s végleg úgy, hogy elvágnak minden utat, ami visszavezethetne és így már tiszta szívvel tudnak előre, egyenesen előre tekinteni. Az útjuk elvált, a hajók másmerre mennek tovább. A látóhatáron talán még nem vesztik el egymást egy kicsit de eljön majd az a nap is, amikor már nem lesz ott egyik hajó sem, ahol a másik láthatná.
Hogy miért írtam mindezt le? Zsombor azt mondta, írjam le, hogy mindenki ismerje meg az ő történetüket, hogy mindenki, aki egy elveszett kapcsolat hiányától szenved, visszavágyik mert nem találja a helyét az új, megváltozott világban tudja meg: amikor egy ajtó bezárul előttünk, egy másik mindig kinyílik. Van azonban, hogy olyan sokáig nézünk a bezártra, várva hogy újra kinyíljon hogy nem vesszük észre azt, amelyik kinyílt.
Zsombor elfordult a zárt ajtótól és elindult, hogy megkeresse a nyitottat. Barna is ugyanígy tett. Mindkettejüknek könnyebb így.
Könnyebb. Sokkal könnyebb. Tudom.
1.4.7 by Captain himself
De mindent, amire igen most leír.
