Papírhajó

Kerültünk- fordultunk a sötét körúton, de nem tudtuk elérni egymást. Ő utánam jött, én elé mentem.

- Hiába próbálkozol- mondta Zsombor.- nem megy. Ezt most még én mondom neked- örülj. Amíg én mondom, nem fáj, mert tudod, hogy utána úgyis odamegyek hozzád. Megérinthetsz. A mi sorsaink összefonódtak a kezdet kezdete óta: nem szereztél meg de a tiéd maradok örökre. De nézz csak magadra: kimerültél az értelmetlen rohanásban. Nem értél el semmit, holott az erőd végéig hajtottad magad. Szerinted tényleg van így értelme, Kapitány?

- Értelme talán nincsen,- válaszoltam- de én így szeretem. Nekem ez így jó. Teszem, amit, ahogy tudok: ha eredmény nélkül, hát eredmény nélkül, de legalább megtettem minden tőlem telhetőt.

- Nem értelek.- válaszolta. Bal lábával elrugaszkodott a földtől és egy lámpaoszlop körül himbálta magát. Arcára rá- ráesett a keserűen mesterséges fény.

- Megszokhattad volna már.- mondtam lemondóan mosolyogva, majd mindig tökéletesen rongyos kabátomat a vállamra vetettem, kapitányi sisakom a fejembe húztam és határozottan, bármiféle konkrét irány nélkül elindultam a kőtengeren arra, amerre a szemem vitt.

- Kapitány!- hallottam akkor a hátam mögül. Zsombor futott utánam. Megfordultam és megálltam. Ő is megállt. Egy pillanatig csak néztük egymást, majd ő törte meg a csendet. A hangja kellemesen tudálékos volt, mint mindig. Néha el is felejtem, mennyire szeretem Zsombort, amiért mindent tudni vél.

- Kapitány!- kezdte megint.- Most meg hová mész? Lelépsz magyarázat nélkül? Nem is érdekellek már?

- Te mondtad, hogy úgyis idejössz.

- Hiszen most sem vagyok ott.

- De jössz utánam.

- Igen, megyek. Nem akarok egyedül maradni.

Ez a mondat nem kiáltott válaszért. Ismét rámosolyogtam az egyetlen Zsomborra és hátat fordítottam neki. Elindultam a horizont felé.

Alvó ablakok és éber virágok mellett haladtam el. A cipőm talpa csúszós lett a nedvességtől, arcbőröm kipirult. Nem tudtam, merre tartok. Mentem, amerre a Nap eltűnt, hogy utolérjem a gigantikus szabadságot.

- Megint itt vagy.

Ezt a mondatot mintegy mellékesen vetettem a bal oldalamra, amikor Zsombor sziluettjét láttam meg szemem sarkából.

- Igen. Furcsa, nem? Neked van rám szükséged, mégis én követlek téged.

- Tévedsz. Nekem szükségem van rád, ez igaz. Kellesz, hogy ott legyél velem, amikor nekem nehéz. Kellesz, hogy legyen kire keserűen mosolyognom, legyen kinek hátat fordítanom. Kell mellém valaki, aki szelíden felpofoz, ha rossz irányba megyek. De neked is kellek, hiszen nélkülem nem élsz. Ha én nem vagyok, nem vagy te sem, mert te csak számomra élsz igazán. Ezért jössz utánam.

- Rám tehát azért van szükséged, hogy te jól élj, én pedig egyszerűen csak éljek. De rá miért van szükséged?

Sóhajtottam. Nem tudtam, mit mondjak.

- Kapitány.- mondta Zsombor halk- szelíden. A te hajód papírból van, sebezhető, törékeny. Miért cipelsz magaddal olyan kincsesládát, amelynek a kulcsa nincs a birtokodban?

- Nem tudom. Őszintén szólva egyáltalán nem tudom. De hát- rándítottam meg a vállam- az ember nem tudhat mindent. A kulcsokat meg egyszer úgyis odaadod.- mondtam, majd rákacsintottam életre kelt árnyékomra, és a betonról a papírhajó fedélzetére léptem, kibontottam a vitorlákat, a kormányt megtekertem, és elindultam a gigászi nap után.

Mögöttem már hajnalodott.

2.9.9

A tenger csendes.

Nem morajlik, nem zúg. A Papírhajó egy viszonylag nyugodt tengerszakaszon szeli a habokat, nyugodtan, békésen. A kötelékeket, melyek a többi hajóhoz kötik, melyek kapitányai a Papírhajó Kapitányának szerettei lágyan lengeti a jóreménység szele, melytől minden hajós szerencsét vár. 

A tenger csendes. 

Nem zavarja semmi; sem a közelmúlt sem pedig a közeljövő nagy viharai, régóta nem volt semmi említésre méltó. Sem zátony, sem lék, semmi ami akadályozhatta volna a kis hajó útját az Élet tengerén.

A Kapitány, ha nem is mindig nyugodtan és bizakodóan de – látszólag- biztos kézzel irányítja a hajóját. A kötelékek erősek, amely pedig meglazult, próbálja ismét megkötni. Ha nem is sikerül, hát annyi baj legyen, legalább nem szakadt el. 

A tenger csendes, a nap süt, a hullámok lágyan verik a kis hajó oldalát; látszólag minden rendben, látszólag minden tökéletes és semmi de semmi baj nincs. A Papírhajó egy nyugodt tengerszakaszon evez ahol útjának folytonosságát nem szakítja meg semmi zavaró körülmény.

Látszólag. Valójában ugyanis vihar dúl.

Iszonyatos vihar, mely, mint az összes többi, nem a semmiből, egyik pillanatról a másikra jött. Nem egy futó nyári zápor amely csak átvonul és nem hagy maga után más emléket csak néhány tócsát, melyeknen víztükrében a kisgyermekek nézegetik furcsán visszatetsző arcképüket az eső utáni csendben.Ez más, igazi vihar. 

Olyan, amelynek kitörése előtt már hosszú idővel vannak jelei, melyeket akarutonkon kívül nem veszünk figyelembe, vagy ha fel is tűnik átsiklunk felette vagy lerendezzük pár szóval, mondattal, monzdulattal- általában legyintéssel hogy "áh, úgysem" vagy "jaj, dehogy" vagy "biztosa nem". És általában amilyen magabiztosan tagadjuk le, nos olyan biztos az, hogy nincs igazunk. 

A Kapitány szívében dúl ez a vihar. Az igazat megvallva nem is a szívében hanem egy különb helyen, amelyet úgy hívnak: lélek. A lélek- a Kapitányé legalábbis, ugyanis csak őt ismerem eléggé ahhoz hogy ilyen messzemenő konzekvenciát le tudjak vonni- egy furcsa valami- valami, mondom, meghatározni nehéz lenne- ami a szív és az ész között helyezkedik el, mondhatnánk, közvetítő közeg amely egybe gyúrja a szív érzéseit, az agy érveit és létrehoz valamit, valamit amit mi úgy hívunk: döntés de valójában ez nem más mint kompromisszum amelyet a saját belső bizonytalanságunk szült. Ha pedig itt dúl a vihar, az elég kellemetlen következményekkel jár, és ezek alól még a Kapitány sem kivétel, noha ő maga annak tartja magát sok minden alól. 

Még régebben történt ugyanis hogy a Kapitány, egy kevésbé nyugodt időszakban távcsövével a messzi vizeket kémlelte amikor meglátott egy új hajót. Csinos kis hajó, állapította meg. Kicsit élesebbre állítva a távcsövét azonban olyat látott, hogy az állát a fedélzet padlójáról kellett felszednie meglepetésében, ugyanis az említet új hajó kapitánya egy olyasvalaki, aki nem kis ideig vele együtt utazott a Papírhajón! 

Nos ez volt az a pillanat, amikor Kapitány már tudta, hogy valami lesz, de nem akart róla tudomást venni, vagy ha éppen vett is, hát elnapolta a bővenn átgondolást, mert volt gondja ezernyi másik. Egy köteléke éppen elszakadóban volt, és mindenképp meg akarta menteni- sajnos vagy nem sajnos de nem sikerült neki. Ez viszont az a pillanat volt amikor eljött az idő arra- lévén a rossz dolgok kicsit összesűrűsödtek- hogy kialakuljon a vihar, amely azóta is tombol, egyre hevesebben és ádázabbul.

Kapitány sokszor kémleli távcsövével a vizet. Nézi a többi kapitányt, a többi hajót, a távoli tájakat, kikötőket keres, tájolójával keresi a megfelelő utat, merre kormányozza szeretett kis hajóját. Az Élet vize azonban – lévén nem az a fajta víz amely csak úgy engedi a hajókat szabadon úszni- egyre közelebb sodorta egymáshoz a Papírhajót és az új hajót, élén a régi- új kapitánnyal.

Amikor Kapitány erre rájött, az volt az a pillanat amikor nagyon gondolkodóba esett. Mit tegyen? Megfogott egy kötelet de lerakta, mondván, nem, nem létesít köteléket. Felvette, lerakta, méregette, halasztgatta- ezt hívjuk úgy, hogy titkolózott önmaga előtt-, remek alkalmat nyújtva ezzel a lelkében dúló viharnak a minél szélesebb körű tombolásra és rombolásra.

És miközben Kapitány tanácstalankodott addig az áramlatok mind közelebb sodorták egymáshoz a két hajót az Élet tengerén. Kapitány pedig most sem tesz semmit csak ül a kormány mögött, nézi a bágyadt sugarakat és egy régi több mint fél évvel ezelőtti viharra gondol, melyre azt mondta: "Veszélyes". Az a vihar- bár nem volt elég erős a hajó elsüllyesztéséhez- nagyon megviselte. Szegény Kapitány…! Talán nem is tudja, hogy mennyivel nagyobb vihart táplál önmagában, a lelkében.

A viharokkal le kell számolni. És a Kapitány ezt tudja. Ha nem is tud mindent, ezt az egyet minden bizonnyal megtanulta tizenhét és fél év hol gyötrő hol felemelő tengeri út után. S mint tanulékony kapitány, már nála van a kötél mert tudja, mit akar. Mindemellett a vihar még nem csendesül. Ahhoz több kell. Hogy elmúljon, előbb cselekedni kell és a Kapitány azt is tudja, hogy mit. Tudja, mit fog tenni. Kiáll a hajókorláthoz- ugyanúgy, ahogy egykor, mikor a távolt kémlelve figyelmes lett az új hajóra- és eldobja a kötelet a másik hajó felé. Feladja hiúságát és büszkeségét behódol nagy félelme, a megalázás előtt abban a reményben hogy elkerülheti és ezáltal győzelmet arathat felette.

1.3.7 by Captain himself