Apró, felismerhetetlen és jelentéktelennek tűnő események, mégis megváltozatják az életünket, ha nem hagyjuk őket eltűnni és elszállni mellettünk. Ha tíz körömmel kapaszkodunk minden egyes másodpercbe, színbe, hangba, illatba; arcba, személyiségbe, szóba és tettbe- igen, képesek határok nélkül felforgatni és új rendszerbe helyezni az életünket.

(Az új ember – 275)

Én csak egy olyan ember vagyok, mint te: együtt tartozunk valakihez, valamihez. Együtt vagyunk részesei egy olyan nagy körforgásnak, melyet olyan erők irányítanak, amiket mi érzünk, de megmagyarázni sosem leszünk képesek.

(Túl az emberen – 397)

captain@paperboat.hu I 5.0.0 I

Emlékszem, mikor alig 17 évesen, nem több, mint fél éves bloggerség után elmentem életem legelső blogtalálkozójára. Nem volt nehéz befogadót találni, sőt, több ember kedves felajánlásából is választhattam. Szinte az egész találkozó alatt csendben ücsörögtem egy sarokban, nem is nagyon emlékszem, melyik bloggerek társaságában (?979, Tigri, Andreas?) – akik elmélyülten beszélgettek, én meg csak csendben ültem és figyeltem és gondolkodtam, hogy vajon van-e helyem ebben a közösségben.

Aztán mindez persze megváltozott, ahogy múlt az idő; idősebb, tapasztaltabb lettem, lassan de biztosan felfedeztem magamnak a blogok összetett világát, több bloggerrel baráti kapcsolatot építettem ki – időnként pedig még többet is, mint barátit. Blogtalálkozók követték egymást, ahol a régi és új arcok keveredtek, magabiztos és félénk emberek ültek egy társaságban, nevetve, csevegve, mélyen beszélgetve. Nem volt ritka egyik vagy másik blogon a következő, vagy nagyon hasonló sorokat olvasni: „Mikor X és Y bloggerrel együtt…”. Ez mintha eltűnt volna, vagy csak senki nem tartja fontosnak, hogy megemlítse.

Hosszú ideje több blogger adja fel, mint ahány új lép a színtérre. Hanyatlunk? Lejárt a mi volna a mi időnk? A rövid, egyszerű, könnyen kezelhető twitter- tumblr- és facebook-kultúra átvette volna a hosszabb, komplikáltabb, mélyebb gondolkodást igénylő blogok terét? Leáldozott volna a bejegyzések és kommentek világa, ahol nem egyszer közösségek alakultak, barátságok születtek és kapcsolatok indultak útnak?

Tény, hogy kevesebben vagyunk, mint akár egy éve. Tény, hogy kevesebbet írunk, mint akár pár hónapja. Tény, hogy sokan panaszkodnak a látogatottság csökkenésére. Tény, hogy nem olyan könnyű már megszólítani a blogolvasókat, mint régebben, és talán tény az is, hogy nehezebb a napi pasizások leírásánál mélyebb tartalmat felvonultató blogot találni.

Szép dolog blogot írni, és nem kevés elhivatottság, olykor akaraterő kell hozzá. De függünk az olvasóinktól, függünk az igénytől: ha nincs kinek írni, akkor nincs, ami arra vezessen bárkit is, hogy a nagyvilág elé tárja magát. Ha csökken a kereslet, akkor nem lehet változatlan kínálati mennyiséggel működtetni a piacot, és törvényszerű, hogy a kínálat előbb vagy utóbb csökkenni fog.

Nem szeretnék minden problémát az olvasóközönség nyakába varrni – nem legutolsó sorban azért, mert a sajátom sok boldog percet okozott már nekem. Viszont amilyen örömteli, olyan limitáló is lehet olykor az olvasóközönség: elkerülhetetlen, hogy egy blogger egy idő után bekerül egy skatulyába. Egy idő eltelte után mindenki rájön – beleértve a bloggert magát is – hogy az adott blogtól mire lehet számítani, milyen irányvonalat követ a blogger, milyen témákat fog megtárgyalni. Az olvasóközönség specifikussá válhat, és a megtartása érdekében a bloggernek ki kell elégítenie bizonyos igényeket, amelyeket a közönség támaszt felé. Én magam is kapok olyan e-maileket, visszajelzéseket időnként, melyek az egyik vagy másik téma átmeneti háttérbe szorulását nehezményezik. Nehéz mindenkit boldoggá tenni, és nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán lehetséges lenne.

Sokáig hittem, vagy legalábbis akartam hinni, hogy létezik olyan, hogy „a meleg bloggerek közössége”. Ez a kifejezés akkor jelent meg, mikor a Nyilatkozat az Egyenjogúságról sajtónyilvánosságot kapott, mikor szerveződött a Milla-MEGYEK tüntetés az alaptörvény ellen. Én akkor ezt a kifejezést szívesen hangoztattam, terjesztettem, mert egy olyan jelenséget írt le, ami közel állt a szívemhez, aminek létezésében hittem, és amibe egy bizonyos fokig bizalmat, a saját „karrierem” alakulását helyeztem. Az első nagy csalódás is ekkor ért: nem gondoltam volna, hogy lesz blogger, aki nem hogy nem írja alá a Nyilatkozatot, de magasról tesz a többszöri megkeresésemre, hogy legalább egy fél mondat erejéig, de említse meg a saját blogjában.

Azóta sajnos kiderült, hogy ha volt is valaha, ma már biztosan nincsen ilyen közösség. Mi tarthat össze minket tulajdonképpen? Mind írunk, mind melegek vagyunk, de ezen kívül nincs más összetartó erő… ahhoz, hogy közösség lehessünk, kellenének közös célok, melyekben mindenki egyetért, kellene egy közös vízió, közös erőfeszítések – de ilyenek nincsenek. Különbözőek vagyunk, ami teljesen természetes és a legkevésbé sem baj, de elkerülhetetlen, hogy miután már meg- és kiismertük egymást, az bloggerek nagy tömege széttöredezik. Teljesen nyilvánvalóan megfigyelhető az a két-három csapat, amelyik nagyjából összetart, amelyekben az emberek igyekeznek közel lenni egymáshoz. Elkerülhetetlen a széttöredezés, ahogyan fejlődik ez a közösség. Az első benyomások elhalványulásával eltűnhet a kezdeti szimpátia, és átadhatja a helyét a közönynek, a tartózkodó jóindulatnak vagy éppen az ellenséges érzéseknek, legyenek azok akár nyíltak, akár kódoltak, akár csak a felszín alatt jelen lévő érzések.

És mi van a vezéralakkal? Azzal, aki (tudatosan vagy a körülmények miatt, de) az élre áll, aki irányt mutat, aki összefogja a többieket, aki igyekszik az össz-egység fenntartásán? Aki nem engedné teljesen széttöredezni a nagy egységet kis frakciókba? Van ilyen? Volt ilyen? Kell, hogy legyen ilyen? Ha igen, akkor mi a módszer, hogyan lehet ezt csinálni? Ha nem, akkor miért nem?

Hiszem, hogy ha ma lennék kezdő blogger, kicsi, jelentéktelen, félénk 17 éves, akkor ismét lenne valaki, aki kedvesen befogadna egy éjszakára és lehetővé tenné, hogy elmenjek egy blogtalálkozóra. A baj csak az, hogy nincs ma hozzám hasonló új, még ismeretlen ember: nincsen, vagy csak elvétve akad egy-egy új blogger. Nem a lecserélődés ténye az, ami bánt, hanem pontosan az, hogy nincsen jelen; úgy tűnnek el vagy süllyednek feledésbe blogok, hogy nem jönnek „helyettük” újak.

Lehet ez ellen tenni? Kell egyáltalán törődni vele? Engem mindenképpen zavar; lassan 4 éve vagyok blogger, és sok értelmes, értékes embert ismertem meg a blogokon keresztül, sok boldog, örömteli percet kaptam Tőletek. Szeretném, ha ez a jövőben is lehető lenne azoknak a fiatal, vagy éppen kevésbé fiatal melegeknek, akik valamilyen ok miatt az internetes gondolat-megosztás mezejére lépnek.

captain@paperboat.hu I 4.8.7 I

Mert itt van ez a valami izé is. Mondhatnád, hogy az enyém, talán igazad is lenne egy szinten, én uralom, én irányítom, én vagyok a Mestere, az egyetlen, akire felnéz, az egyetlen, akinek – ha így tetszik – hatalma van felette.

És mégis, ha így mondanád, azt válaszolnám, hogy tévedsz. Így hát ne is mondd, kérlek. Vagy tudod mit? Inkább mondd, mondd csak ki, hogy miért? – kérdezheted, hát azért, mert akkor elmondhatom, miért nem így van, hogy miért tévedsz, hogy igazából mit jelent ez nekem, milyen élmény birtokolni és birtokolva lenni –

mondtad, köszönöm, tudtam, hogy számíthatok rád! Hát kérlek nem így van, tévedsz, mert az a helyzet, hogy ő birtokol engem, nagyon is. Hányszor de hányszor fordult már meg a fejemben hogy sorsára hagyom, egyedül csapongani, míg el nem nyeli a felejtés egyszerű hulláma, míg vissza nem tér a hullámsírba, ahonnan én magam hívtam életre és küldtem el – de nem tudtam. És most nem tudom újfent.

A saját teremtményem tett rabbá. Észre sem veszem, de azon vagyok – öntudatlanul, mondhatjuk hogy már-már ösztönösen, igen, ösztönösem teszem, mint a lélegzetvételt meg az evést meg az éjszakai cigizést meg a régi arcok keresését – hogy neki jó legyen, mert ha neki jó, jó nekem is, de neki igazából édesmindegy, hogy nekem jó vagy nem, neki így is, úgy is jó, ő profitál – ha szenvedek, akkor fennhangon csengi a melankolikus, néha szánalmas akkordokat, ha örülök, akkor világgá kürtöli a boldogságot és mint gyilkos kórokozót, úgy terjeszti a mosolyt, a szimpátiát, az érdeklődést, meg még valamit – de mit, de mit? Azt a megmagyarázhatatlan kötődést és megszállottságot, ami összetartja őket? Ami egységgé kovácsolja a részeket, ami kötőerőként kelt életre egy széttépett testet?

Kérdezhetsz most megint, tulajdonképpen bármit, figyelj, őszinte leszek – nem mintha nem próbálnék meg mindig az lenni, de most úgy igazán és nagyon az leszek – a helyzet az, hogy túl vagyok azon a racionálisan felfogható állapoton, amikor bármit is meg tudnék magyarázni ezzel kapcsolatban.

captain@paperboat.hu I 4.4.8 I

meg aztán valami olyasmi is az eszemben volt, hogy írok kicsit az állapotomról, hogy hogyan érzem magam ezekben a napokban, ahogy lépésről lépésre tovább jutok ennek a gyászjelenségnek a feldolgozásában, de ez túl komplex ahhoz, hogy akár megpróbáljam – legyen elég annyi, hogy jól vagyok, amennyire jól lehetek;

aztán talán arról is, hogy nem érdekel olyan emberek véleménye, akik nem is ismernek;

azt hiszem, írni akartam arról is, hogyan gondolkodok a Papírhajóról meg a meleg bloggerek közösségéről – elintézem inkább most, röviden, tömören: az előbbiről inkább mégsem nyilatkoznék, az utóbbit pedig sajnos hanyatlani látom, túl sok személyes indulat szövi át a blogok és bloggerek rendszerét, ezért olykor egymásnak esünk és bántjuk egymást, ami nem jó, nagyra becsülöm deFalla véleményét ebben a kérdésben, aki mindig kifejezi sajnálatát, hogy bizonyos dolgok egymásnak ugrasztják a (vélhetően) egy oldalon állókat is;

ja, meg van persze család is, apám alakít természetesen, de ez semmi szokatlan, legszívesebben már a hazaérkezés másnapján valami nagyon csúnyát csináltam volna vele;

ömm, van itt még hangulatingadozás, szobaátrendezés és selejtezés, etc. etc.

Nemsokára ütős témával jövök, azt hiszem, itt az ideje, nameg adja is magát, ígérem, kő kövön nem marad.

captain@paperboat.hu I 4.3.9 I

Kezdődött minden az én elgépelésem miatt blogfarokra módosult blogtalival Számomra minden blogtali más, kicsit mindig jobb, más profilú, változik a közönség, változnak a bloggerek kapcsolatai, új barátságok, szerelmek szövődnek, régi kötelékek szakadnak el… érdekes követni ezt a folyamatot, bár én már régen letettem arról, hogy megpróbáljam – Kristóf szavaival élve – kiblogozni az ezernyi köteléket és a kapcsolatok milyenségét

Számomra a blogfarok főleg az új emberek megismerésével telt. Mikor Csiguszommal megérkeztünk, már sokan ott voltak, ebből a sokból pedig meglepően nagy számú volt számomra ismeretlen, ami meg is szeppentett az első 20 percre, de nem tovább

Miután kitárgyaltuk Matinnal életünk nagy bénázásait és meleghelyes kudarcélményeit, Kristóffal beszélgettem UWC-ről, nemzetköziségről, IB-ról, külföldről… főleg a személyes élményeimről beszéltem nyilván, mert egyrészt köt a titoktartás, másrészt pedig mert a hivatalos része unalmas.   Örülök, hogy “Kristóf vagyok, olvasó’” bloggerré avanzsálta magát, egy nagyon értelmes, érdeklődő és intelligens, emberi emberrel lettünk gazdagabbak Daedalusszal most beszéltem először élőben, noha a találkozást egy hosszú facebookos levelezés előzte meg. Rögtön kiderült, hogy hazudott, mert nem is káromkodik annyit, mind mondta   

Lost és Norbi ugyan nem voltak ismeretlenek, de igazából sosem beszéltem még velük (ami még így utólag is meglep). Nagyon élveztem a humoros, viccelődős, néhol komoly felé hajló, de szerencsére mindig a humor irányába visszaterelődő beszélgetést  

m.-mel és Maxennel sem most találkoztam először, de most beszéltem velük először hosszabban. m. pontosan olyan, amilyennek eddigi találkozásaink és levélváltásaink alapján elképzeltem Az omyfuckinggod-os beszólás pedig (ééérthetetlen okokból) nálam mindent visz. Maxenről az első találkozásunk után azt hittem, nem tud beszélni, de most kiderült, hogy de tud, nem is akárhogy :O

deFalla sem volt új igaz, de nem emlékszem, hogy hosszabban beszéltem volna vele. Nos, bebizonyosodott, amit eddig is erősen sejtettem, hogy deFalla egy nagylelkű és társaságszervező ember. Ezúton is köszönöm a bort, és várom már a nyári blogtalit

Őszintén megvallva, 979 társaságát eddig kicsit kerültem blogtalikon, mert féltem, hogy valahogy a politika felé kanyarodna a beszélgetés, amiről egy blogtalin nem akarnék nagyon beszélgetni, mert nekem az elsődleges célom, hogy jól érezzem magamat. Pozitívan csalódtam, végül csak mellé kerüsltem valahogy, és még egy (azóta a piszkozatok között csücsülő) bejegyzést is inspirált a beszélgetés.

Mindezeken felül jó volt simán csak ott lenni, hazai pályán mozogni, megcsókolni a barátomat egy nem meleg helyen… igen, határozottan jól éreztem magam

Zárás után Csigusznál aludtam (aludtam, haha), majd kegyetlenül korán vonatoztam vissza Fagyivárosba, mert szombat este Szegedre mentem két barátommal Nóri szalagavatójára. A vonatút végülis nem volt rossz, sőt- a csodálatos Kőbányán összefutottam a legjobb barátommal, szóval a hazaút nem is tűnt olyan hosszúnak a végén

A szalagavató (ami mellesleg életem első szalagavatója volt), nem volt egy olyan nagyon nagy durranás, mint képzeltem. A táncok szépek voltak, Nóriéké különösen, a keringők pedig különösen szépek voltak (a zene pedig olyan megható, hogy majdnem elsírtam magam, de komolyan), de valahogy többet vártam. Talán én sem tudom megmondani, hogy mit. A szalagavató utáni Singes parti két punnyadás között még jó is volt, de a vége felé már annyira fáradt és kimerült voltam, hogy gyakorlatilag képtelen voltam az érdemi kommunikációra, ergo messiásként vártam a buszra, ami hazahozott. Azonban itthon sem aludhattam sokáig, mert ma pedig Kecskeméten voltunk keresztelőn. A templomban még csak-csak ébren tartott a kritizálás szüksége, de az ebéden már annyira a halálomon voltam, hogy inkább lefeküdtem aludni.

Holnap pedig ismét irány Budapest! UWC Street Performance! Amennyire nincsen kedvem az egészhez, annyira várom is egy szinten- legfőképpen azért, mert Csiguszommal lehetek

4.0.5

captain@paperboat.hu

(Rudyard Kipling: Ha)

A test megy csak, a lélek marad.

A kikötőben ringó hajó kísértetét az éjféli holdban is színesnek látod, mert tudod, hogy él. Veled volt, van és lesz: részed, amit magadból kitépni, eldobni, megtagadni nem tudsz.

Érted és általad jött létre. Te magad barkácsoltad szíved minden dobbanásával, elméd minden foszlányával.

Kezdetben ez a hajó sem volt több: foszlány volt csak, végülis tényleg nem volt több puszta foszlánynál. Egy szándék, egy halvány akarat, pár leütött billentyű foszlánya.

Egy folyton mozgó internetes kikötő. Egy állandótlan állandóság, ami veled együtt nő, feszül, hevül, serdül- érik, bukik, fénylik és csalódik.

Valami, ami te vagy. Igazán Te vagy. Kicsivel kevesebb, mégis fényévekkel több.

Csatahajóvá lett a foszlány. Te pedig, te, a tegnap kedves kis tanonca mára kapitánnyá lettél. Te vagy A Kapitány.

És most ismét a hajóra lépsz, mert tudod; ismét készen állsz egy hosszú útra, nem félsz viharokon átvezetni a Hajót. Félsz? Izgulsz? Azt hiszed, nem vagy rá képes? Azt gondolod, ehhez kevés vagy?

Helyes. Igazad van. Talán tényleg így van. De sebek nélkül nincsen gyógyulás, bukás nélkül nincs győzelem és könnyek nélkül még egy mosoly sem ragyogott őszintén. És nincsen olyan kapitány, aki nem lett volna még hajótörött.

Készülj… nézz az iránytűre… megvan? Tudod, merre indulj? Akkor mire vársz még…?

- Fedélzetre! Fel a vasmacskával!

3.5.0

captain@paperboat.hu

Az életem egy szakaszának vége; új  kezdődött. Ennek örömére íme: új külsőt kapott a Papírhajó

A mestermunka Nico remeke, akinek ezúton is köszönöm a gyors, precíz és stílusos munkát!

Az új, fiatalos, lendületes design teljes mértékben illik az életemnek azon fejezetéhez, ami most kezdődik- és nem csak azért, mert a duinoi vár is része . Nem tudom, miért, de nagyon olyan érzésem van, hogy ez az év verhetetlenül jó lesz Fene sem tudja, miért vagyok ilyen javíthatatlanul optimista…

A Papírhajó tehát megújulva, töretlenül szeli tovább az országokat! További jó utat mindenkinek!

3.0.2

captain@paperboat.hu