Emlékszem, mikor alig 17 évesen, nem több, mint fél éves bloggerség után elmentem életem legelső blogtalálkozójára. Nem volt nehéz befogadót találni, sőt, több ember kedves felajánlásából is választhattam. Szinte az egész találkozó alatt csendben ücsörögtem egy sarokban, nem is nagyon emlékszem, melyik bloggerek társaságában (?979, Tigri, Andreas?) – akik elmélyülten beszélgettek, én meg csak csendben ültem és figyeltem és gondolkodtam, hogy vajon van-e helyem ebben a közösségben.

Aztán mindez persze megváltozott, ahogy múlt az idő; idősebb, tapasztaltabb lettem, lassan de biztosan felfedeztem magamnak a blogok összetett világát, több bloggerrel baráti kapcsolatot építettem ki – időnként pedig még többet is, mint barátit. Blogtalálkozók követték egymást, ahol a régi és új arcok keveredtek, magabiztos és félénk emberek ültek egy társaságban, nevetve, csevegve, mélyen beszélgetve. Nem volt ritka egyik vagy másik blogon a következő, vagy nagyon hasonló sorokat olvasni: „Mikor X és Y bloggerrel együtt…”. Ez mintha eltűnt volna, vagy csak senki nem tartja fontosnak, hogy megemlítse.

Hosszú ideje több blogger adja fel, mint ahány új lép a színtérre. Hanyatlunk? Lejárt a mi volna a mi időnk? A rövid, egyszerű, könnyen kezelhető twitter- tumblr- és facebook-kultúra átvette volna a hosszabb, komplikáltabb, mélyebb gondolkodást igénylő blogok terét? Leáldozott volna a bejegyzések és kommentek világa, ahol nem egyszer közösségek alakultak, barátságok születtek és kapcsolatok indultak útnak?

Tény, hogy kevesebben vagyunk, mint akár egy éve. Tény, hogy kevesebbet írunk, mint akár pár hónapja. Tény, hogy sokan panaszkodnak a látogatottság csökkenésére. Tény, hogy nem olyan könnyű már megszólítani a blogolvasókat, mint régebben, és talán tény az is, hogy nehezebb a napi pasizások leírásánál mélyebb tartalmat felvonultató blogot találni.

Szép dolog blogot írni, és nem kevés elhivatottság, olykor akaraterő kell hozzá. De függünk az olvasóinktól, függünk az igénytől: ha nincs kinek írni, akkor nincs, ami arra vezessen bárkit is, hogy a nagyvilág elé tárja magát. Ha csökken a kereslet, akkor nem lehet változatlan kínálati mennyiséggel működtetni a piacot, és törvényszerű, hogy a kínálat előbb vagy utóbb csökkenni fog.

Nem szeretnék minden problémát az olvasóközönség nyakába varrni – nem legutolsó sorban azért, mert a sajátom sok boldog percet okozott már nekem. Viszont amilyen örömteli, olyan limitáló is lehet olykor az olvasóközönség: elkerülhetetlen, hogy egy blogger egy idő után bekerül egy skatulyába. Egy idő eltelte után mindenki rájön – beleértve a bloggert magát is – hogy az adott blogtól mire lehet számítani, milyen irányvonalat követ a blogger, milyen témákat fog megtárgyalni. Az olvasóközönség specifikussá válhat, és a megtartása érdekében a bloggernek ki kell elégítenie bizonyos igényeket, amelyeket a közönség támaszt felé. Én magam is kapok olyan e-maileket, visszajelzéseket időnként, melyek az egyik vagy másik téma átmeneti háttérbe szorulását nehezményezik. Nehéz mindenkit boldoggá tenni, és nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán lehetséges lenne.

Sokáig hittem, vagy legalábbis akartam hinni, hogy létezik olyan, hogy „a meleg bloggerek közössége”. Ez a kifejezés akkor jelent meg, mikor a Nyilatkozat az Egyenjogúságról sajtónyilvánosságot kapott, mikor szerveződött a Milla-MEGYEK tüntetés az alaptörvény ellen. Én akkor ezt a kifejezést szívesen hangoztattam, terjesztettem, mert egy olyan jelenséget írt le, ami közel állt a szívemhez, aminek létezésében hittem, és amibe egy bizonyos fokig bizalmat, a saját „karrierem” alakulását helyeztem. Az első nagy csalódás is ekkor ért: nem gondoltam volna, hogy lesz blogger, aki nem hogy nem írja alá a Nyilatkozatot, de magasról tesz a többszöri megkeresésemre, hogy legalább egy fél mondat erejéig, de említse meg a saját blogjában.

Azóta sajnos kiderült, hogy ha volt is valaha, ma már biztosan nincsen ilyen közösség. Mi tarthat össze minket tulajdonképpen? Mind írunk, mind melegek vagyunk, de ezen kívül nincs más összetartó erő… ahhoz, hogy közösség lehessünk, kellenének közös célok, melyekben mindenki egyetért, kellene egy közös vízió, közös erőfeszítések – de ilyenek nincsenek. Különbözőek vagyunk, ami teljesen természetes és a legkevésbé sem baj, de elkerülhetetlen, hogy miután már meg- és kiismertük egymást, az bloggerek nagy tömege széttöredezik. Teljesen nyilvánvalóan megfigyelhető az a két-három csapat, amelyik nagyjából összetart, amelyekben az emberek igyekeznek közel lenni egymáshoz. Elkerülhetetlen a széttöredezés, ahogyan fejlődik ez a közösség. Az első benyomások elhalványulásával eltűnhet a kezdeti szimpátia, és átadhatja a helyét a közönynek, a tartózkodó jóindulatnak vagy éppen az ellenséges érzéseknek, legyenek azok akár nyíltak, akár kódoltak, akár csak a felszín alatt jelen lévő érzések.

És mi van a vezéralakkal? Azzal, aki (tudatosan vagy a körülmények miatt, de) az élre áll, aki irányt mutat, aki összefogja a többieket, aki igyekszik az össz-egység fenntartásán? Aki nem engedné teljesen széttöredezni a nagy egységet kis frakciókba? Van ilyen? Volt ilyen? Kell, hogy legyen ilyen? Ha igen, akkor mi a módszer, hogyan lehet ezt csinálni? Ha nem, akkor miért nem?

Hiszem, hogy ha ma lennék kezdő blogger, kicsi, jelentéktelen, félénk 17 éves, akkor ismét lenne valaki, aki kedvesen befogadna egy éjszakára és lehetővé tenné, hogy elmenjek egy blogtalálkozóra. A baj csak az, hogy nincs ma hozzám hasonló új, még ismeretlen ember: nincsen, vagy csak elvétve akad egy-egy új blogger. Nem a lecserélődés ténye az, ami bánt, hanem pontosan az, hogy nincsen jelen; úgy tűnnek el vagy süllyednek feledésbe blogok, hogy nem jönnek „helyettük” újak.

Lehet ez ellen tenni? Kell egyáltalán törődni vele? Engem mindenképpen zavar; lassan 4 éve vagyok blogger, és sok értelmes, értékes embert ismertem meg a blogokon keresztül, sok boldog, örömteli percet kaptam Tőletek. Szeretném, ha ez a jövőben is lehető lenne azoknak a fiatal, vagy éppen kevésbé fiatal melegeknek, akik valamilyen ok miatt az internetes gondolat-megosztás mezejére lépnek.

captain@paperboat.hu I 4.8.7 I

meg aztán valami olyasmi is az eszemben volt, hogy írok kicsit az állapotomról, hogy hogyan érzem magam ezekben a napokban, ahogy lépésről lépésre tovább jutok ennek a gyászjelenségnek a feldolgozásában, de ez túl komplex ahhoz, hogy akár megpróbáljam – legyen elég annyi, hogy jól vagyok, amennyire jól lehetek;

aztán talán arról is, hogy nem érdekel olyan emberek véleménye, akik nem is ismernek;

azt hiszem, írni akartam arról is, hogyan gondolkodok a Papírhajóról meg a meleg bloggerek közösségéről – elintézem inkább most, röviden, tömören: az előbbiről inkább mégsem nyilatkoznék, az utóbbit pedig sajnos hanyatlani látom, túl sok személyes indulat szövi át a blogok és bloggerek rendszerét, ezért olykor egymásnak esünk és bántjuk egymást, ami nem jó, nagyra becsülöm deFalla véleményét ebben a kérdésben, aki mindig kifejezi sajnálatát, hogy bizonyos dolgok egymásnak ugrasztják a (vélhetően) egy oldalon állókat is;

ja, meg van persze család is, apám alakít természetesen, de ez semmi szokatlan, legszívesebben már a hazaérkezés másnapján valami nagyon csúnyát csináltam volna vele;

ömm, van itt még hangulatingadozás, szobaátrendezés és selejtezés, etc. etc.

Nemsokára ütős témával jövök, azt hiszem, itt az ideje, nameg adja is magát, ígérem, kő kövön nem marad.

captain@paperboat.hu I 4.3.9 I

Kezdődött minden az én elgépelésem miatt blogfarokra módosult blogtalival Számomra minden blogtali más, kicsit mindig jobb, más profilú, változik a közönség, változnak a bloggerek kapcsolatai, új barátságok, szerelmek szövődnek, régi kötelékek szakadnak el… érdekes követni ezt a folyamatot, bár én már régen letettem arról, hogy megpróbáljam – Kristóf szavaival élve – kiblogozni az ezernyi köteléket és a kapcsolatok milyenségét

Számomra a blogfarok főleg az új emberek megismerésével telt. Mikor Csiguszommal megérkeztünk, már sokan ott voltak, ebből a sokból pedig meglepően nagy számú volt számomra ismeretlen, ami meg is szeppentett az első 20 percre, de nem tovább

Miután kitárgyaltuk Matinnal életünk nagy bénázásait és meleghelyes kudarcélményeit, Kristóffal beszélgettem UWC-ről, nemzetköziségről, IB-ról, külföldről… főleg a személyes élményeimről beszéltem nyilván, mert egyrészt köt a titoktartás, másrészt pedig mert a hivatalos része unalmas.   Örülök, hogy “Kristóf vagyok, olvasó’” bloggerré avanzsálta magát, egy nagyon értelmes, érdeklődő és intelligens, emberi emberrel lettünk gazdagabbak Daedalusszal most beszéltem először élőben, noha a találkozást egy hosszú facebookos levelezés előzte meg. Rögtön kiderült, hogy hazudott, mert nem is káromkodik annyit, mind mondta   

Lost és Norbi ugyan nem voltak ismeretlenek, de igazából sosem beszéltem még velük (ami még így utólag is meglep). Nagyon élveztem a humoros, viccelődős, néhol komoly felé hajló, de szerencsére mindig a humor irányába visszaterelődő beszélgetést  

m.-mel és Maxennel sem most találkoztam először, de most beszéltem velük először hosszabban. m. pontosan olyan, amilyennek eddigi találkozásaink és levélváltásaink alapján elképzeltem Az omyfuckinggod-os beszólás pedig (ééérthetetlen okokból) nálam mindent visz. Maxenről az első találkozásunk után azt hittem, nem tud beszélni, de most kiderült, hogy de tud, nem is akárhogy :O

deFalla sem volt új igaz, de nem emlékszem, hogy hosszabban beszéltem volna vele. Nos, bebizonyosodott, amit eddig is erősen sejtettem, hogy deFalla egy nagylelkű és társaságszervező ember. Ezúton is köszönöm a bort, és várom már a nyári blogtalit

Őszintén megvallva, 979 társaságát eddig kicsit kerültem blogtalikon, mert féltem, hogy valahogy a politika felé kanyarodna a beszélgetés, amiről egy blogtalin nem akarnék nagyon beszélgetni, mert nekem az elsődleges célom, hogy jól érezzem magamat. Pozitívan csalódtam, végül csak mellé kerüsltem valahogy, és még egy (azóta a piszkozatok között csücsülő) bejegyzést is inspirált a beszélgetés.

Mindezeken felül jó volt simán csak ott lenni, hazai pályán mozogni, megcsókolni a barátomat egy nem meleg helyen… igen, határozottan jól éreztem magam

Zárás után Csigusznál aludtam (aludtam, haha), majd kegyetlenül korán vonatoztam vissza Fagyivárosba, mert szombat este Szegedre mentem két barátommal Nóri szalagavatójára. A vonatút végülis nem volt rossz, sőt- a csodálatos Kőbányán összefutottam a legjobb barátommal, szóval a hazaút nem is tűnt olyan hosszúnak a végén

A szalagavató (ami mellesleg életem első szalagavatója volt), nem volt egy olyan nagyon nagy durranás, mint képzeltem. A táncok szépek voltak, Nóriéké különösen, a keringők pedig különösen szépek voltak (a zene pedig olyan megható, hogy majdnem elsírtam magam, de komolyan), de valahogy többet vártam. Talán én sem tudom megmondani, hogy mit. A szalagavató utáni Singes parti két punnyadás között még jó is volt, de a vége felé már annyira fáradt és kimerült voltam, hogy gyakorlatilag képtelen voltam az érdemi kommunikációra, ergo messiásként vártam a buszra, ami hazahozott. Azonban itthon sem aludhattam sokáig, mert ma pedig Kecskeméten voltunk keresztelőn. A templomban még csak-csak ébren tartott a kritizálás szüksége, de az ebéden már annyira a halálomon voltam, hogy inkább lefeküdtem aludni.

Holnap pedig ismét irány Budapest! UWC Street Performance! Amennyire nincsen kedvem az egészhez, annyira várom is egy szinten- legfőképpen azért, mert Csiguszommal lehetek

4.0.5

captain@paperboat.hu

Kezdjük azzal, hogy vártatok a szervezőre vagy fél órát. Aztán elviseltétek, hogy az asztal alatt összerúgdoslak titeket (ebből főleg Cody kapott ), eltűrtétek az egofelhőm (amit leggyakrabban SPF emlegetett ), nameg ajándékot is hoztatok, amit igazán nem kellett volna! De azért persze tagadhatatlanul jól esett, köszönöm

SVityótól és Iguazutól pedig külön- külön is elbúcsúztam, ami komolyan próbára tette könnycsatornáimat…

Mostanában nem tudom, mit írjak. Egyrészt szomorú vagyok, mert itt kell hagynom sok mindenkit, egy klasszul felépített és jól működő életet. Ugyanakkor elmondhatatlanul örülök annak a lehetőségnek, amit kaptam, és már alig várom, hogy részese lehessek annak az elérhetetlennek tűnő álomnak, ami két nap múlva az életem része lesz.

Először elbúcsúztam a kecskeméti barátaimtól, szerdán az itthoniaktól, és most Tőletek is. De végülis miért…? Hiszen nem örökre megyek el… vagy mégis? Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, mikor jövök haza, hogy itt folytassam az életem. Egy biztos: ezer és ezer szál köt ide, és amíg világ a világ, elszakadni ettől az országtól sosem fogok. Ez számomra nem egyszerűen csak egy ország, hanem értékes emberek sokasága, akiket mind másért és másért szeretek. És amíg ez így van, addig újra és újra vissza fogok ide jönni, hazajönni Hozzátok, akiket a családomnak, barátaimnak nevezek.

Félek? Nem, nem mondhatnám, hogy félek. Egészen egyszerűen érzem, hogy jó lesz. Nincs bennem félelem. A Papírhajó a Jóreménység fokánál vesz új irányt- miért is kéne félnem bármitől…?

(és nagyon remélem, hogy az írói válságom nem jön utánam Olaszországba…)

2.6.2

Naszóval Kezdődött minden azon a derűs péntek hajnalon, amikor is megint voltam akkora balfasz, hogy gyakorlatilag hagytam hogy az exem úgy ugasson le, ahogy neki tetszik. Hogy mindezt miért hagyom? Háááát azt nem tudooom, de tény, hogy hagyom és ez bizony nagyon gáz. Pfff. És az is, hogy ezt leírom de a jééger az jéger és dolgozik, bizony dolgozik

Aztán lelkifurdalásom támadt… mondom, hogy balfasz vagyok!!! És rajzoltam neki. Nekiálltam hajnali fél kettőkor rajzolni, fél háromkor végeztem is, majd csak azért bementem Kecskemétre, hogy odaadjam neki. Megbizonyosodtam róla, hogy mekkora egy surmó fasz, mert én végig a szemébe néztem, ő meg rám egyáltalán nem. Nem tudom, minek játssza az agyát hogy ő mekkora nagymenő, amikor belül csak ugyanaz a félénk, megerősítésre vágyó, a múltja frusztrációjával leszámolni képtelen ember, aki mindig is volt. Bassza, hogy ismerem, és bassza, hogy nem hívtam fel álszenteskedni hogy neki milyen rossz. Őszintén akartam vele beszélni, amikor már tudtam megjátszás nélkül az lenni, erre megkapom hogy szürke vagyok és nem több egy túlmaskarázott (vagy valami ilyesmi) blogcelebnél. Hát kapd be. És én még miattad sírtad. Hát ne is kapd be. Azt nem érdemled meg.

Majd elmentem Budapestre a drága Untermannhoz, akihez jött aztán a drága Iguazu is, és elmentünk az édes cuki Kyle partijára Kyle, irtó jó volt, nagyon élveztem, aranyos vagy hogy hajtogattál nekem papírhajót- képzeld, még megvaan Na, milyen vagyok…? XD És nagyon nagyon köszi, hogy Igut és engem meghívtál 18. szülinapunk alkalmából egy nem is tudom már, mire. De egyszer csak ott termett egy pohár. Köszi ^^ Nos, hát ott igen jól elvoltunk, töökre sok blogger is tiszteletét tette- evidens, hogy Kyle, Igu, Untermann, Kocka (Cube, de én csak kockának hívom HAHAHA ), 979, LEQ, Redblek, Fors etc, ha valaki kimaradt szóljon mert jelenleg az is gondot okoz hogy ezt írjam Ja, és én holnap ma még fagyizok reggel hajnalban 10:30-kor Sanchoval jáááj Szegény, el fog menekülni ha meglát XD

Nos, Eklektika egy igen jó hely, el is határoztam hogy augusztusban mindenképpen ott fogom tartani a búcsú-blogtalim. Ami persze nem végleges búcsú lesz, csak hát tudjátok, elég nagy váltás következik most nekem. Juhééé de várom már

Majd Alterego. Lady Dömper vette a bátorságot és le”közepesenhelyesezte” Igut, de mivel én mondtam neki hogy ő nagyon helyes, nem csak közepesen, kaptam egy ajándék kotont Juhéé. El is tettem emlékbe. Elvégre nem mindennap kap az ember ajándék gumit magától Lady Dömpertől.

Egyébként feltűnt hogy (józanodok mert egyre inkább tudom, mit írok és visszajavítottam minden elírást húúú de milyenek voltak ) Kyle gyakorlatilag mindenkit ismer. Majd ha már én is olyan nagy és okos leszek mint ő, én is ilyen kis aranyos és népszerű szeretnék lenni. Egyébként Kyle nagyon jófej, ez az első találkozásunkkor nekem nem tűnt fel, elég vak voltam Szóval Kyle, csak így tovább A kis kék bábu szurkol neked XD

Na igen, és amiről még akartam Alterego kapcsán írni, az az, hogy elkérték a személyim. Most voltam először ott nagykorúként, rögtön fiatalkorúnak néznek. Eddig simán beengedtek. Mi van itt, drágáim? Tudom hogy fiatal vagyok, szép és szexi, na de ennyire…? XD

Aztán Untermannhoz, aztán Igu haza, aztán én is haza. Aztán fürcsi, szobatakarítás és indult a következő alkoholtúra. Ezúttal egy volt osztálytársnál, aki nagyon jófej, és egyszerűen képtelen vagyok összeszámolni, mit és hányat ittam. Ohjajjjjjjjjjj :D

Úristen, hát ilyet még nem olvashattatok itt Az tuti. Köszönöm első sorban Kyle-nak a nagyszerű élményeket és hogy megszervezte ezt a egészet, köszönöm mindenkinek, aki ott volt és megismerhettem, különösen pedig az én Drága Olvasóimnak köszönöm Kérlek, tartsatok ki, még akkor is, ha néha  ilyen borzalmakkal terrorizállak titeket (mint ez, amiben van ex, meg Alter, meg Eklektika, meg mittudoménmégmiii ).

Ma még lesz bejegyzés, Józan fejjel. Zsomboros lesz és nehezen érthető. Fasten your seatbelts. It will hurt.

 2.3.9 csak megszültem ezt is. A fejem ááá XD

Így indult az a nap. Busszal be Kecsóra, majd onnan vonattal tovább Budapestre, hiszen a vonaton már ott ült a kis szegedi jelölt, aki…

… borzalmas volt. Totál mást vártam. A haja olyan, mint a nagyanyámé, és tulajdonképpen nem más a gyerek mint egy önmagát msn-en eladni képes de amúgy tehetetlen affektálós buzi.  Legnagyobb pechemre azonban már korábbi kérésére beprotezsáltam a szakkolis előadásra, ami nekem az utolsó volt, és mivel természetesen elkéstünk, így már csak az első sorban maradt hely, noha Matin derekasan foglalt helyeket de bunkó tahók többen voltak és erősebbek.

Délben le is ráztam (“Majd hívlak!”), majd felraktuk Matin barátosnéját a vonatra és a Margitsziget fáinak árnyékában odaadtam Matinnak a szülinapi ajándékát, egy akácmézes birspálinkát, fél literes kiszerelésben

Majd Matint szólították egyéb teendői, és ezért nyilván senki nem kárhoztatta, engem pedig nem más, mint Iguazu szólított, hogy vonata begördült a Nyugati pályaudvarra. Én pedig mint önzetlen önfeláldozó jófej kimentem elé, és az elkövetkezendő másfél órát együtt töltöttük el WestEndezéssel és mekizéssel. Igut vártam már hiszen nagyon régóta beszélünk már egymással, és most végre eljött a tali is Ohyeah.

A blogtali szervezőjeként nem tartottam volna ildomosnak a késést, így Iguval pontban hatkor oda is értünk a Tandemba, ahol rajtunk kívül még nem volt senki, tehát elsők voltunk Ilyen élményben nekem nagyon ritkán van részem, szóval most próbáltam jól megegyezni, milyen érzés is az, ha elsőnek ér oda valahová az ember és nem utolsónak.

Aztán lassan megjött a társaság többi eleme is, ki korábban, ki később, de mindenki beugrott aki jelezte, hogy jön sőt, az is aki nem, ami számomra nagy öröm volt Nagyon jól éreztem magam, ha jól emlékszem 979-nek mondtam hogy kb. a tali első öt percében beszéltem annyit mint a januárin összesen, de így van ez rendjén. Most már valamennyire ismerős a társaság java, persze voltak páran akiket most láttam először (Iguazu, Cube, Custos, Kyan és Fruzsi), de remélem (sőt, tudom) hogy nem utoljára Nameg Cube, akiben annyira pozitívcsalódtam, amekkorát még talán soha senkiben

A Tandemezés után pedig kitúráztunk Sanchohoz aki volt olyan kedves és befogadta, megetette és nagypapámmal együtt (aki persze csak pálinkája révén volt jelen) megitatta a 3/4 GT-gárdát. Kyantől pedig elnézést kérek amiért nem köszöntem  neki amikor leszállt de éppen gondolataimba mélyedtem és nem vettem észre, csak két megállóval később hogy már nincsen sehol

Augusztus 31-én hagyom el Magyarországot, addig még tervezek minimum egy blogtalit, meg persze a különprogramokat az érintettekkel

2.2.4

Kyle szex
m. őszinte
Iguazu hajfesték
Spikey fényképezőgép
matin cinkos
979 szavak
Redblek Gomez
Christof-m DVD
Custos kékiwiw
Cube felszögeltfarkú
Cody szárny
Ricsi szőke
tamás makimajom
Spring ciráda
defalla előrelátó
SVityó finom

Legyen több blogger – egy szó. Írjatok TI is! Kyle, m., Iguazu, Spikey, matin, 979, Redblek, Christof-m, Custos, Cube, Cody, Ricsi, tamás, Spring, SVityó - rajtatok a világ szeme! [Ps: egy pár páros [[mind!!!]] lóg még az orgiapostjaival]