Papírhajó

Egy darabig még éreztem az erős késztetést, hogy felszálljak a kecskeméti buszra a többiekkel, és egy időre itthagyjam Fagyivárost. Elvégre nemsokára úgyis itthagyom, és több, mint valószínű, hogy ez az elválás sokkal többet fog jelenteni pár könnynél és ölelésnél.

Aztán persze elment a busz, rajta az emberekkel. Én pedig csak ott álltam a buszmegállóban és néztem utána, lelkemben ezzel a furcsa érzéssel. Majd feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan minek kéne nekem Kecskemétre menni? Kivel akarnék én ott találkozni? Kinek kéne bármit is mondanom, vagy egyáltalán: mi értelme lenne oda mennem?

Olyan érzésem volt, mintha várnék valamire. Mintha valaminek történnie kéne. Mintha lenne még valami, amit mindenképpen tennem vagy mondanom kell azelőtt, hogy elmegyek. Mintha valaminek még jönnie kellene, mintha… de nem. Kecskemét már a múlt, Fagyiváros a jelen és Duino a jövő kezdete.

Hazajöttem és nekiláttam, hogy eltakarítsam a romokat. Gyorsabban végeztem, mint számítottam rá, így ledőltem és egy darabig csak a mennyezetet bámultam. Még mindig nem tudtam hová tenni magamban ezt az új érzést, ami a busz mellett éledt fel bennem, és ami már több volt a szimpla menni akarásnál.

Olyan ez, mintha a lelkem már elindult volna, csak én lennék még itt, mert el kell búcsúznom mindenkitől. Mintha nem tudtam volna- holott nagyon is jól tudtam- hogy az én utam egy ponton túl el fogja hagyni Magyarország határait. Furcsa, hogy érzek valamit, de hitelesen nem tudom leírni, bármennyire is próbálkozok vele.

A végjáték elkezdődött. Innentől már erről fog szólni számomra Magyarország. Búcsúzásokról. Valaminek vége, valami végleg elment. Az örökségét pedig mélyen belém helyezte. Elment. Most minden üres. 8 nap múlva jön a helyére valami más, és megszűnik ez az üresség.

2009. augusztus 28, péntek 20:00 búcsúblogtali, Eklektika

2.5.8 captain@paperboat.hu

… bejegyzést írni a cigánygyilkosságokról, de majd később.

… bejegyzést írni az olaszországi melegkalandjaimról, melyek annak ellenére történnek, hogy az olaszországi életem még el sem kezdődött- ezért ezekről majd csak szeptemberben olvashattok, amikor már jóval több eseményről tudok beszámolni.

… bejegyzést írni a melegek közötti összetartásról, és arról, hogy meg kell tanulnunk elhelyezni magunkat közösségként a világban, de ezt is inkább későbbre tartogatom, mert szeretem, ha egy nagydurranás bejegyzés sokáig első helyen szerepel a blogban.

… bejegyzést írni apám legújabb, minden eddiginél mocskosabb húzásáról, de erről inkább nem is írok, mert teljesen felesleges tovább idegesítenem magam ezen az utolsó rohadékon.

És akartam arról is írni, amiről végül fogok a fenti előzetesben foglaltak pedig hamarosan

BLOGTALI KÖZELEG EMBEREEEEEEEEEEK!

2009. augusztus 28-án, pénteken, 19:00-s kezdéssel, előreláthatóan Eklektikában

Mivel ez a nyár utolsó hétvégéje, remélem már senkinek nincsen semmi programja Ez általában holtszezon szokott lenni, szóval (a ti érdeketekben) merem remélni, hogy teljes létszám lesz, és nem kell az utolsó itthon töltött napjaimat arra szánnom, hogy hallgatom a szánalmas magyarázkodásaitokat arról, hogy miért nem voltatok jelen

Sőt, hogy igazi legyen a hangulat, hozzon magával mindenki még egy embert, lehetőleg minél jobb pasit Én már hívtam egyet

Természetesen addig még kirakom a blogra a blogtali kis logóját milliószor, csak hogy jól bevésődjön mindenkinek Ugyanis nem csak bloggereket hívok és várok

2.5.3 captain@paperboat.hu

… Svityó, mert azt hiszed hogy nem, pedig de

… nemzetközi szervezet magyar ága, ami odaítélte nekem az ösztöndíjat

… emberek ebben a szervezetben, akik nagyon jófejek és jajjdehűűdeohhdeááááh:D

… Csillebérc és Balatonszepezd

… pálinka ^^

… olaszországi iskola

… nyár, még akkor is, ha az olvasóim 1/3-át elviszed és nem tudnak olvasni

… Titeket, akiket a barátaimnak hívok, és akikkel mi nem véletlenül találkoztunk, mert véletlen nincs

… bloggervilág

… liberalizmus

… szerelem <3-jelet is tudok már, de az picsás

… J.K. Rowling és Janikovszky Éva

… élet, te keserédes tenger, te égetően perzselő homokos part, te didergetően magas hegycsúcs, te… te élet.

… hülye oldalam, már csak így az előzőből kiindulva egyébként miközben írtam, a fenti mondatot Hamlet- stílusban szónokoltam, csak hogy némi vizuális és audio- élményetek is legyen a bejegyzés kapcsán

… válogatott családom

… irigység, ha ellenem irányulsz, mert jó rajtad nevetni

… szerelem

… Captain, te bloggerek bloggere, te jóképűek jóképűje, te jóseggűek jóseggűje, te minden aktív nyunyócsődörök királya, te fantasztikus. te leírhatatlan, ah, Captain

… egoizmus. Ennyi.

Szép az élet ^^ Most mindent szeretek. Persze azért SVityót egy kicsit mindennél jobban, csak hogy elhiggye.

 2.4.6

Mielőtt még a napi XXX olvasóm itt tolongana az ajtóm előtt, kezükben virágokkal vagy csokikkal (amiknek jobban örülnék ), mindenkit megnyugtatok: jól vagyok, a műtét rendben lezajlott, semmi komplikáció, minden a legnagyobb rendben! És most, hogy ilyen frankón lelőttem a poént, elmesélem, hogyan is volt mindez

Nos, mint ismeretes, egy ún. visszértágulat volt a bal herém felett, aminek a latin neve valami variovalami, amit bárhogyan is igyekeztem, nem tudtam megjegyezni (Iszkiri?:D). Kedden hajnalban fél hatkor (Úristen, még belegondolni is borzalmas!) keltem, anyukám pedig bevitt Kecskemétre az urológiára. Felvettek az osztályra mindenféle bizbasz mérés (pl. vérnyomás) után (egyébként a vérnyomásom 137 volt, ami kicsit jelzi, hogy ideges voltam, ugyanis életem eddig 18 éve során sosem volt nagyobb a mérési eredmény 116-nál). Kaptam egy csodálatos köpenyt is, amit kötelezően viselnem kellett a fertőzések elkerülése végett (és alatta semmit, mivel kínos helyen műtöttek). Ebben kb. úgy éreztem magam, mint akire egy partisátrat aggattak, hiszen minimum 8 számmal volt nagyobb az én méretemnél.

A szobám… maga a tökély, és komolyan! Én nem tudom, hogyan kerültem oda, vagy egyáltalán az a szoba hogyan került oda, vagy mennyire jellemző (sejtésem szerint nem nagyon) ez a magyar egészségügyre, de kétágyas volt, mégis egyedül voltam benne, volt TV, légkondi és külön mosdó wc-vel, de nem az a gyetva fajta ám, hanem tiszta! Anyulámmal egyik döbbenetből a másikba estünk, főleg miután a lázamat is megmérték (persze nem volt): egy kis csipogó izét nyomtak a homlokomra, ezzel szétbaszva a frizurám, ami kb. 2 mp alatt megmérte hőmérsékletem. Namost vagy kezeltél az egyik kormánybiztost a kecskeméti urológián, vagy én nem tudom, mindezt hogyan, de az sem egy utolsó dolog, hogy Kecskemét polgármestere itt volt főorvos anno.

Egy óra várakozás után jött is értem a néni meg a bácsi, hogy elvigyenek a műtőbe. A néni a formás fenekembe nyomott egy bódító szurit (nem altatásban végezték a műtétet), a bácsi pedig átemelt a hordozóágyra, és anyukám kíséretében a műtő felé vettük az irányt. Két emelettel feljebb új ágy, új lepedők, a fejemre sapi, és én már nem nagyon érzékeltem a külvilágot (valahogy olyan volt, mint amikor egyszer nagyon-nagyon-nagyon sok ópiumos vízipipát szívtunk ). Kába állapotom ellenére azonban annyit még megjegyeztem, hogy a műtő is überfasza. Mindenhol modern műszerek, üvegborítás, lelátó a tanoncoknak- totál mint egy Grey’s Klinikában (amit magyarul helytelenül Grace Klinikának írnak) vagy Dr. House-ban! Kaptam egy takarófalat az arcom elé, hogy ne lássam, amint matatnak bennem, meg leérzéstelenítettek ott lent, és neki is kezdtek. Bódult voltam, tehát az álom és az ébrenlét határán, és mindösszesen annyira emlékszem, hogy körülöttem bácsik jönnek- mennek, és hogy valaki piszkál valamit  a köldököm  mellett, kis barátom irányába. Nem is tudom leírni, mi volt az; nem fájdalom, csak az a tompa érzés, mint amikor a fogorvos matat a leérzéstelenített szádban.

A műtétet 20-30 percesre ígérték, ehhez képest egy órás lett, és anyum már sík ideg volt, mire kitoltak- állítása szerint tudatomnál voltam, én erre nem emlékszem, meg arra sem, hogyan kerültem vissza a szobába. Kedden egész nap ki voltam ütve és alig tudtam mozdulni, mert fáj a vágás. Végül mégis felkeltem, estefelé már egyre többet és egyre magabiztosabban, mert 1) idegesített, hogy senki nem képes becsukni a szoba ajtaját, 2) egyszerűen képtelen voltam abba a kacsának nevezett akármibe pisilni, és muszáj volt wc-re mennem, 3) a tv távirányítóját nem találták meg, ezért azt is be kellett kapcsolni.

Ma reggel lázat mértek, kötést cseréltek, és fél 12-re már itthon is voltam. A vágás még  picit fáj, de nem vészes, kaptam gyulladáscsökkentő gyógyszert, így holnap már buszozok is Kecskemétre a Harry Potter és a Félvér Herceg premierjére (semmi pénzért nem hagynám ki), péntektől vasárnapig pedig az ösztöndíjasok gólyatáborában leszek (a 20-30 főből kemény 3-an leszünk az új ösztöndíjasok ) a Balatonon. Persze azért vigyázok majd magamra, nem futok, nem emelek, nem erőltetek, óvatosan járok és nem pancsizok a Balcsiban sem. Jövő hét szerdán pedig varratszedés, és voi lá: Kapitányt megjavították! Kérésre az augusztusi esedékes blogtalin rémisztgethetek embereket a heggel, ami a köldököm mellett fog maradni (és szerintem szexi lesz, én szeretem a sebhelyes fiúkat ).

 2.4.4

- Meghalt? Valóban azt hiszed, hogy meghalt?

- Persze. Mindjárt el is mesélem neked. Mindez akkor kezdődött, amikor Zsombor felhívott. A hangja kétségbeesett volt, érződött, hogy valami nagyon nincs rendben. Azonnali segítségemet kérte, de nem mondta el, milyen ügyben, pedig ő mindent elmond két percben. Ha ő kétségbe esik, akkor tényleg hatalmas a baj.

- És te, az igaz barát rögtön rohantál, segítettél… ja fényezd már magad, önzetlen emberek nincsenek. Mindenki érdekből cselekszik. Talán az előző beszélgetésünkből nem derült ki, de nem vagyok idealista. Realista vagyok.

- Realista… hát persze. Ehhez most lenne hozzáfűzni valóm, de engedd meg, hogy ezt egy másik bejegyzés keretében tegyem meg. Nem akarom erre pazarolni a szót, amikor nekem most a legjobb barátom életének egyik meghatározó eseményéről kell beszámolnom.

- Miért kell?

- Blogger vagyok, mesélnem kell, ez az életem… szóval visszatérve: igen, mentem, azonnal és önzetlenül, még a hajamat sem igazítottam meg és ez nálam nagyon nagy dolog. Minden további kérdés vagy kérés nélkül rohantam. Amikor odaértem, már kisebb csapat volt ott körülötte: az unokatestvére, pár barátja és néhány olyan ember, akiket még sosem láttam, de olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna őket. Furcsa volt, de… de ez is egy másik bejegyzés témája lesz.

- És utána? Attól függetlenül, hogy megint kezd gabalyodni az egész, és valahogy érezhető lesz, hogy egy se füle, se farka történet kerekedik, egészen leköt.

- Lekötelezel. Zsombor magán kívül volt. Sírt és remegett a félelemtől; nem tudta mit tegyen. Csak azt tudta, hogy a fiú, akit szeretett, az erdőben fekszik holtan. Furcsa kálvária az övék. Lángoló szerelemből heves utálat, se veled, se nélküled, a kapcsolat küszöbén visszahátrálás, kölcsönös megsértődés, gyűlölködés, egymásnak sunyin üzengetés… nem nagyon tudtak egymással mit kezdeni egy idő után és most vége: Barna meghalt. Az ítélet egyszeri és megmásíthatatlan. A hosszú, átvirrasztott éjszakák itt értek véget. Minden időből kifutottak. Egy hajó elsüllyedt.

- Jó, és hallhatnám a történet folytatását vagy tovább akarsz kápráztatni a retorikai kreálmányaiddal?

- Ha ezt mind magamban tartanám, felrobbannék. Odamentem hozzá, átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, mi van az erdőben- az egyik barátja megsúgta nekem. Nem akartam siettetni, de tudtam, hogy csak rám várt, nélkülem nem akart bemenni az erdőbe. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy átengedje az álmait és életének egy részét az örök enyészetnek.

- Hú. Most nem tudok semmi sértőt mondani.

- Le is ütnélek. Nem kimondottan vicces, amikor meghal egy félig valóra vált álom. Majd rám nézett, aztán a többiekre, és intett, hogy kövessük be az erdőbe. Sokáig mentünk, nem szólt senki senkihez. Csak a gallyak ropogása törte meg az erdő csendjét. Zsombor ment elől, de egy ponton megállt. Leroskadt a fűbe és sírni kezdett.

- Azért nem semmi srác ez a Zsombor… odamegy a halott exéhez csak azért, mert… tulajdonképpen miért is ment oda?

- Ha egy kamasz srác szerelmes lesz valakibe, azt nem akarja egykönnyen veszni hagyni. Az utolsó pillanatig reménykedik benne a maga módján- hol csendesen, hol heves érzelmi kitörésekkel tarkítva de egy valami változatlan, az pedig a szűnni nem akaró remény arra, hogy még minden lehet jobb, minden lehet a régi. Fájdalmas átélni ahogyan az ember, aki életünk meghatározó részét képezte, lassan, de biztosan távolodik el tőlünk…

- …hiszen hajóját másfelé sodorja az Élet Tengere… igen, olvastalak. És ezután?

- Az unokatestvére és én, a két, hozzá legközelebb álló ember, felsegítettük. Nem tudom, meddig, de csak álltunk ott, Zsombor ölelve, aki csak zokogott és zokogott… borzalmas volt. Én is sírtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha egyszerűen megöli a kín. Meghalt valaki, akit szeretett, de Isten tudja, mióta csak újabb és újabb sebeket kapott tőle… és most elment, örökre.

- Ha másmilyet nem is, hát ilyen nyomokat legalább hagyott maga után…

- Nem is keveset. Aztán tovább mentünk és… ott feküdt. Ha nem tudjuk, nem gondoltuk volna, hogy meghalt. Úgy feküdt ott, mintha élne, csak aludna. A hasán feküdt- mellette pedig egy véres tőr volt. Ezt nem tudtuk mire vélni. Zsombor már nem sírt. Az arca nem árult el érzelmeket. Belül halott volt. Összeomlott. Letérdelt Barna mellé és megsimogatta az arcát, majd a hátára fordította. Nem tudom, milyen gondolatok jártak a fejében, vagy miért tette ezt de… azt kívánom, bár ne tette volna. Mindenki egy emberként hördül fel. Nem akartunk hinni a szemünknek…

- A tőr…?

- Igen. Barnának… Istenem, még így is olyan nehéz… Barnának nem volt szíve. Szó szerint, egyszerűen csak… kivágta. A saját szívét. Meghalt. Nem tudott többé érezni, tehát meghalt. Ahogy felkelt a nap, már teljesen tiszta volt, hol voltunk. Annál a fánál, ahol először csókolta meg Zsombort. Már minden tiszta volt. Megértettem. Gondoltam, hogy nem lesz jó vége, na de erre nem számítottam volna… előző nap találkoztak itt. Zsombor adott Barnának valamit. Egy kis apróságot, lényegtelen… és itt volt a válasz. A szívtelen Barna.

- És Zsombor?

- Zsombort a döbbentség a fűbe lökte. Amikor végre megszólalt, azt kérte, az én kivételemmel mindenki menjen el. Leültem mellé és átkaroltam. Nem mondtam neki semmit. Csak ültünk… benne világok dőltek össze és épültek fel, bennem pedig megfogalmazódott valami. Nem mondtam el neki, de azt hiszem, érezte; ezért épülhettek fel azok a világok.

- Mi fogalmazódott meg benned?

- Az, hogy kóbor lelkek vagyunk csak ezen a világon. A kóbor lelkek pedig folyamatos vándorlásra vannak kényszerítve. Jönnek, ezzel örömet okoznak, viszont nem maradnak örökké, és amikor elmennek, az pokolian fájdalmas. De mint minden érző lény, így a kóbor lelkek is egymásnak vannak teremtve, és abban a percben, amikor két ilyen lélek a szerelemben egyesül, megszűnnek kóbor lelkek lenni és elhagyják ezt a világot. Együtt hagyják el, hogy a sajátjukban éljenek tovább- örökre.  És nézd, felvillant a kis narancssárga fény… a kóborlás nem céltalan. Folyamatos keresés. A kóbor lelkek a saját világuk kulcsát keresik. Barna végleg elment. Máshol keres. Így Zsombort is váltásra kényszeríti. Az élet annyira kiszámíthatatlan… akkor is jót ad, ha mi azt el akarjuk zárni magunktól.

2.4.2

A hatalmas mennyiségű ingyen pián túl azért is megéri a fagyivárosi fesztiválokon dolgozni, mert ha a forgalom egy időre alábbhagy, az ember akarva- akaratlan is elgondolkodik pár olyan témáról, ami amúgy nem biztos, hogy napirendre kerülne.

Ahogy elnéztem azt a közel 10.000 embert, akik kint szórakoztak a fesztiválon, vagy éppen még szórakoznak most is, megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon hány meleg társam vesz most engem körül? Vajon hány srác, pasi, férfi vagy akár idős úr érez hasonlóképpen, mint én?

Ez valószínűleg egy olyan kérdés, amelyre válaszolni lehetetlen lenne. Nem csak azért, mert a másságot felvállalni manapság nem feltétlenül kifizetődő, hanem azért is, mert nem ismerek minden meleget.

Egyik nap utánaszámoltam, hogy Kecskeméten nagyjából 5000 melegnek kéne élnie (110000 lakos kb. fele férfi, ennek vettem a 10%-át). Én még név nélkül sem tudok felsorolni többet 15-nél. Miért?

Nem tudom, Ismét egy kérdés, amire nem tudom a választ, és ez engem nagyon idegesít, főleg mivel egy igen fontos kérdésről beszélünk. Nem mintha Kecskemét számomra akármit is számítana a jövőben, de idegesítő, hogy három évig éltem Magyarország egyik legnagyobb városában és egyszerűen nem tudtam megismerni a meleg közösséget, már ha van ilyen egyáltalán.

Persze, rengeteg akadálya volt ennek: a koleszos kötöttségek, hogy hétvégenként nem voltam ott, nem Kecskeméten vettem részt a nagy partikon és hasonló, ezer és ezer indok, de a tény akkor is tény marad. Nem tudtam kihasználni a város lehetőségeit, de miért?

Sokan vannak pedig, akiknek ez simán megy, és ez még akkor is kiábrándító, ha hozzátesszük, hogy ők nem koleszosok voltak és kecskemétiek, akiknek sokkal nagyobb szabadság jutott, mint nekem. Nem tudom, a nevem mennyien ismerik Kecskeméten, nem tudom, mikor, hol és kik között vagyok esetleg beszédtéma. Én csak azt tudom, hogy megismertem pár embert, de utána mintha elvágták volna a sort. Szerencsés vagyok, hogy a legjobbakat fogtam ki- mondtam eddig, de ez is viszonylag súlytalanná válik, hiszen milyen összehasonlítási alapom volt egyáltalán? Nem túl tág…

Sokszor írtam erről a problémáról már itt, ami rámutat arra, hogy nem ad nekem teljes felmentést a koleszos élet. Én is elrontottam valamit, de nagyon. De mégis mi volt az? Akartam, de nem tudtam hogy találjak rá melegekre az internet nélkül. Túlvállaltam magam azért, hogy elérjem a céljaim. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen minden pályán, amin elindultam, célba értem, nade milyen áron? Gyakorlatilag egy év nulla melegélet Kecskeméten. Persze, bőven lesz kárpótlásom… El sem tudom képzelni, hányan lennének a helyemben, hányan ácsingóznak az olaszországi nemzetközi iskola ösztöndíjára, ami nagyjából egyenlő az Isten lábával. Akkor vegyem ezt az évet előzetes böjtnek? Higgyem, hogy jön majd egy olasz macho? Nekem egy hete leesett, hogy nagyon bejön valaki. Egy kecskeméti. Vele mit kezdjek?

Kicsit kétségbe estem ezen a hétvégén. Féltem. Féltem attól, hogy az én helyem a melegek közösségében nincs magasan. Sok mindentől félek, de talán semmitől sem annyira, mint a kudarctól és a megaláztatásoktól. Félek attól, hogy a saját hibámból elbukok.

Ez lett volna részemről az elérhető maximum? Ennyi az össz-teljesítmény, amit ezen a téren ki tudtam préselni magamból? Valóban ez három év termése? Ennyi? Ez sok, kevés, vagy éppen elegendő? A körülményekből kihozható maximum, vagy tehetetlenség?

Nameg… én valahogy egy más közösségbe tartozónak érzem magam. Az én álmom egy lazán összetartó, igaz barátságokból és haverságokból vegyesen összetevődő meleg közösség, amit eddig csak a blogtalik- és legfőképp a júniusi- alkalmával éreztem. Valamiért Kecskeméten erre nem nyílt lehetőségem. Elzártam magamtól, elzárták tőlem, vagy egyáltalán nem is volt.

Kecskemét és a meleg élet. Ez a kettő fogalom- számomra legalábbis- egyelőre összeférhetetlen marad. Nem mintha bármit is számítana, hiszen szeptembertől nemhogy Kecskeméten, de még az országban sem leszek. Kecskemét azért mindezek ellenére nem volt annyira rossz terep. Két olyan sráccal sodort össze az élet. akiket igazán szerettem, és szeretek a mai napig. Büszke vagyok rájuk, függetlenül attól, hogy mi történt vagy történik közöttünk.

És igen, végülis tényleg nem számít már… de valamikor még számított, éppen ezért sosem fogom elfelejteni.

2.3.7

Igazából semmi különös… leszámítva hogy csak nem nyugodott annak az orvosnak a diagnosztikája, amelyik a nem létező manduláim ítélte gyulladtnak, ezért elmentem urológiára. Nem volt hiába.

Én már akkor rohadt ideges voltam, amikor az urológián velem szemben várakozó két néni (!) fennhangon sopánkodott, hogy nade ilyen idős korban rák…!

Aztán meg frusztrált, hogy már megint látta, sőt, tapizta egy ember ott, és nem kezdett vele semmi értelmeset.

Ezek után szinte megkönnyebbültem, amikor mondta hogy visszértágulat, és 21-én műtét. Áh mondom fasza…! Nem nagy cucc, vágnak egyet a köldököm mellett- ott megy ugyanis az ér arrafelé, azt megbasszák megcsinálják úgy, hogy jó legyen és voi lá: másnap már jöhetek is ki Kész felüdülés. Ennek örömére ma reggel ismét el kellett mennem vérvételre, mert a múltkor nem teszteltek véralvadásra. Oh yeah.

Amúgy köszi Cube a mai szegedi kis idegenvezetést A kereket jók a görkorimba, már mentem is velük egy kört itthon. Igaz, még be kell járódniuk, de ez minden új kerékkel így van. Annak ellenére, hogy nem Hyper, jól mennek.

A hétvégén meg borfeszt Fagyivárosban. Yeah. Én meg dolgozom, Yeah Yeah. Apámmal. Kimondhatatlanul sok yeah. De ott lesz a barátnője is, aki jó arc, remélem ellesz azzal engem meg hagy nyugodtan végezni a munkám (jó pénzért, persze). Valódi yeah.

Aztán ha oda jutok, akkor majd írok valami értelmeset is ám, de most ennyire futotta. Már harmadik napja kelek korán, nézzétek el, hogy nem vagyok szellemileg a topon. (A korán: 8:20, 9:15, 7:25).

Egyébként olvasom az Untermanntól kölcsönkapott Battle Royale-t, ami nagyon brutál, de tövig rágom a körmeim rajta, már csak négyen vannak életben. Ezer árbóc és vitorla, alig bírom ki, hogy ne lapozzak a végére és nézzem meg ki fog nyerni

Ja, és a műtétem miatt ne aggódjatok, rutin munka, nem lesz semmi bajom. Nektek nincs olyan szerencsétek, hogy elpatkoljak, nameg Duiononak sem, hogy megússzon engem. Amúgy az urológián nagyon izgultam, mert előttem egy kuuurvajó pasi várakozott és hát… ez beindította a fantáziám, ami… igen, de nagy önuralommal végül nyugodtan mentem be. Kínos felállás lett volna.

Azért akármilyen semmitmondó kis izé lett ez a bejegyzést, számozzuk be 2.3.6-nak. Ha már normális bejegyzés írására lusta voltam, jogosan hihetitek, hogy bábus kép sem lesz. Tévedtek. Muhaha.