Papírhajó

Egy darabig még éreztem az erős késztetést, hogy felszálljak a kecskeméti buszra a többiekkel, és egy időre itthagyjam Fagyivárost. Elvégre nemsokára úgyis itthagyom, és több, mint valószínű, hogy ez az elválás sokkal többet fog jelenteni pár könnynél és ölelésnél.

Aztán persze elment a busz, rajta az emberekkel. Én pedig csak ott álltam a buszmegállóban és néztem utána, lelkemben ezzel a furcsa érzéssel. Majd feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan minek kéne nekem Kecskemétre menni? Kivel akarnék én ott találkozni? Kinek kéne bármit is mondanom, vagy egyáltalán: mi értelme lenne oda mennem?

Olyan érzésem volt, mintha várnék valamire. Mintha valaminek történnie kéne. Mintha lenne még valami, amit mindenképpen tennem vagy mondanom kell azelőtt, hogy elmegyek. Mintha valaminek még jönnie kellene, mintha… de nem. Kecskemét már a múlt, Fagyiváros a jelen és Duino a jövő kezdete.

Hazajöttem és nekiláttam, hogy eltakarítsam a romokat. Gyorsabban végeztem, mint számítottam rá, így ledőltem és egy darabig csak a mennyezetet bámultam. Még mindig nem tudtam hová tenni magamban ezt az új érzést, ami a busz mellett éledt fel bennem, és ami már több volt a szimpla menni akarásnál.

Olyan ez, mintha a lelkem már elindult volna, csak én lennék még itt, mert el kell búcsúznom mindenkitől. Mintha nem tudtam volna- holott nagyon is jól tudtam- hogy az én utam egy ponton túl el fogja hagyni Magyarország határait. Furcsa, hogy érzek valamit, de hitelesen nem tudom leírni, bármennyire is próbálkozok vele.

A végjáték elkezdődött. Innentől már erről fog szólni számomra Magyarország. Búcsúzásokról. Valaminek vége, valami végleg elment. Az örökségét pedig mélyen belém helyezte. Elment. Most minden üres. 8 nap múlva jön a helyére valami más, és megszűnik ez az üresség.

2009. augusztus 28, péntek 20:00 búcsúblogtali, Eklektika

2.5.8 captain@paperboat.hu

… bejegyzést írni a cigánygyilkosságokról, de majd később.

… bejegyzést írni az olaszországi melegkalandjaimról, melyek annak ellenére történnek, hogy az olaszországi életem még el sem kezdődött- ezért ezekről majd csak szeptemberben olvashattok, amikor már jóval több eseményről tudok beszámolni.

… bejegyzést írni a melegek közötti összetartásról, és arról, hogy meg kell tanulnunk elhelyezni magunkat közösségként a világban, de ezt is inkább későbbre tartogatom, mert szeretem, ha egy nagydurranás bejegyzés sokáig első helyen szerepel a blogban.

… bejegyzést írni apám legújabb, minden eddiginél mocskosabb húzásáról, de erről inkább nem is írok, mert teljesen felesleges tovább idegesítenem magam ezen az utolsó rohadékon.

És akartam arról is írni, amiről végül fogok a fenti előzetesben foglaltak pedig hamarosan

BLOGTALI KÖZELEG EMBEREEEEEEEEEEK!

2009. augusztus 28-án, pénteken, 19:00-s kezdéssel, előreláthatóan Eklektikában

Mivel ez a nyár utolsó hétvégéje, remélem már senkinek nincsen semmi programja Ez általában holtszezon szokott lenni, szóval (a ti érdeketekben) merem remélni, hogy teljes létszám lesz, és nem kell az utolsó itthon töltött napjaimat arra szánnom, hogy hallgatom a szánalmas magyarázkodásaitokat arról, hogy miért nem voltatok jelen

Sőt, hogy igazi legyen a hangulat, hozzon magával mindenki még egy embert, lehetőleg minél jobb pasit Én már hívtam egyet

Természetesen addig még kirakom a blogra a blogtali kis logóját milliószor, csak hogy jól bevésődjön mindenkinek Ugyanis nem csak bloggereket hívok és várok

2.5.3 captain@paperboat.hu

… Svityó, mert azt hiszed hogy nem, pedig de

… nemzetközi szervezet magyar ága, ami odaítélte nekem az ösztöndíjat

… emberek ebben a szervezetben, akik nagyon jófejek és jajjdehűűdeohhdeááááh:D

… Csillebérc és Balatonszepezd

… pálinka ^^

… olaszországi iskola

… nyár, még akkor is, ha az olvasóim 1/3-át elviszed és nem tudnak olvasni

… Titeket, akiket a barátaimnak hívok, és akikkel mi nem véletlenül találkoztunk, mert véletlen nincs

… bloggervilág

… liberalizmus

… szerelem <3-jelet is tudok már, de az picsás

… J.K. Rowling és Janikovszky Éva

… élet, te keserédes tenger, te égetően perzselő homokos part, te didergetően magas hegycsúcs, te… te élet.

… hülye oldalam, már csak így az előzőből kiindulva egyébként miközben írtam, a fenti mondatot Hamlet- stílusban szónokoltam, csak hogy némi vizuális és audio- élményetek is legyen a bejegyzés kapcsán

… válogatott családom

… irigység, ha ellenem irányulsz, mert jó rajtad nevetni

… szerelem

… Captain, te bloggerek bloggere, te jóképűek jóképűje, te jóseggűek jóseggűje, te minden aktív nyunyócsődörök királya, te fantasztikus. te leírhatatlan, ah, Captain

… egoizmus. Ennyi.

Szép az élet ^^ Most mindent szeretek. Persze azért SVityót egy kicsit mindennél jobban, csak hogy elhiggye.

 2.4.6

Mielőtt még a napi XXX olvasóm itt tolongana az ajtóm előtt, kezükben virágokkal vagy csokikkal (amiknek jobban örülnék ), mindenkit megnyugtatok: jól vagyok, a műtét rendben lezajlott, semmi komplikáció, minden a legnagyobb rendben! És most, hogy ilyen frankón lelőttem a poént, elmesélem, hogyan is volt mindez

Nos, mint ismeretes, egy ún. visszértágulat volt a bal herém felett, aminek a latin neve valami variovalami, amit bárhogyan is igyekeztem, nem tudtam megjegyezni (Iszkiri?:D). Kedden hajnalban fél hatkor (Úristen, még belegondolni is borzalmas!) keltem, anyukám pedig bevitt Kecskemétre az urológiára. Felvettek az osztályra mindenféle bizbasz mérés (pl. vérnyomás) után (egyébként a vérnyomásom 137 volt, ami kicsit jelzi, hogy ideges voltam, ugyanis életem eddig 18 éve során sosem volt nagyobb a mérési eredmény 116-nál). Kaptam egy csodálatos köpenyt is, amit kötelezően viselnem kellett a fertőzések elkerülése végett (és alatta semmit, mivel kínos helyen műtöttek). Ebben kb. úgy éreztem magam, mint akire egy partisátrat aggattak, hiszen minimum 8 számmal volt nagyobb az én méretemnél.

A szobám… maga a tökély, és komolyan! Én nem tudom, hogyan kerültem oda, vagy egyáltalán az a szoba hogyan került oda, vagy mennyire jellemző (sejtésem szerint nem nagyon) ez a magyar egészségügyre, de kétágyas volt, mégis egyedül voltam benne, volt TV, légkondi és külön mosdó wc-vel, de nem az a gyetva fajta ám, hanem tiszta! Anyulámmal egyik döbbenetből a másikba estünk, főleg miután a lázamat is megmérték (persze nem volt): egy kis csipogó izét nyomtak a homlokomra, ezzel szétbaszva a frizurám, ami kb. 2 mp alatt megmérte hőmérsékletem. Namost vagy kezeltél az egyik kormánybiztost a kecskeméti urológián, vagy én nem tudom, mindezt hogyan, de az sem egy utolsó dolog, hogy Kecskemét polgármestere itt volt főorvos anno.

Egy óra várakozás után jött is értem a néni meg a bácsi, hogy elvigyenek a műtőbe. A néni a formás fenekembe nyomott egy bódító szurit (nem altatásban végezték a műtétet), a bácsi pedig átemelt a hordozóágyra, és anyukám kíséretében a műtő felé vettük az irányt. Két emelettel feljebb új ágy, új lepedők, a fejemre sapi, és én már nem nagyon érzékeltem a külvilágot (valahogy olyan volt, mint amikor egyszer nagyon-nagyon-nagyon sok ópiumos vízipipát szívtunk ). Kába állapotom ellenére azonban annyit még megjegyeztem, hogy a műtő is überfasza. Mindenhol modern műszerek, üvegborítás, lelátó a tanoncoknak- totál mint egy Grey’s Klinikában (amit magyarul helytelenül Grace Klinikának írnak) vagy Dr. House-ban! Kaptam egy takarófalat az arcom elé, hogy ne lássam, amint matatnak bennem, meg leérzéstelenítettek ott lent, és neki is kezdtek. Bódult voltam, tehát az álom és az ébrenlét határán, és mindösszesen annyira emlékszem, hogy körülöttem bácsik jönnek- mennek, és hogy valaki piszkál valamit  a köldököm  mellett, kis barátom irányába. Nem is tudom leírni, mi volt az; nem fájdalom, csak az a tompa érzés, mint amikor a fogorvos matat a leérzéstelenített szádban.

A műtétet 20-30 percesre ígérték, ehhez képest egy órás lett, és anyum már sík ideg volt, mire kitoltak- állítása szerint tudatomnál voltam, én erre nem emlékszem, meg arra sem, hogyan kerültem vissza a szobába. Kedden egész nap ki voltam ütve és alig tudtam mozdulni, mert fáj a vágás. Végül mégis felkeltem, estefelé már egyre többet és egyre magabiztosabban, mert 1) idegesített, hogy senki nem képes becsukni a szoba ajtaját, 2) egyszerűen képtelen voltam abba a kacsának nevezett akármibe pisilni, és muszáj volt wc-re mennem, 3) a tv távirányítóját nem találták meg, ezért azt is be kellett kapcsolni.

Ma reggel lázat mértek, kötést cseréltek, és fél 12-re már itthon is voltam. A vágás még  picit fáj, de nem vészes, kaptam gyulladáscsökkentő gyógyszert, így holnap már buszozok is Kecskemétre a Harry Potter és a Félvér Herceg premierjére (semmi pénzért nem hagynám ki), péntektől vasárnapig pedig az ösztöndíjasok gólyatáborában leszek (a 20-30 főből kemény 3-an leszünk az új ösztöndíjasok ) a Balatonon. Persze azért vigyázok majd magamra, nem futok, nem emelek, nem erőltetek, óvatosan járok és nem pancsizok a Balcsiban sem. Jövő hét szerdán pedig varratszedés, és voi lá: Kapitányt megjavították! Kérésre az augusztusi esedékes blogtalin rémisztgethetek embereket a heggel, ami a köldököm mellett fog maradni (és szerintem szexi lesz, én szeretem a sebhelyes fiúkat ).

 2.4.4

- Meghalt? Valóban azt hiszed, hogy meghalt?

- Persze. Mindjárt el is mesélem neked. Mindez akkor kezdődött, amikor Zsombor felhívott. A hangja kétségbeesett volt, érződött, hogy valami nagyon nincs rendben. Azonnali segítségemet kérte, de nem mondta el, milyen ügyben, pedig ő mindent elmond két percben. Ha ő kétségbe esik, akkor tényleg hatalmas a baj.

- És te, az igaz barát rögtön rohantál, segítettél… ja fényezd már magad, önzetlen emberek nincsenek. Mindenki érdekből cselekszik. Talán az előző beszélgetésünkből nem derült ki, de nem vagyok idealista. Realista vagyok.

- Realista… hát persze. Ehhez most lenne hozzáfűzni valóm, de engedd meg, hogy ezt egy másik bejegyzés keretében tegyem meg. Nem akarom erre pazarolni a szót, amikor nekem most a legjobb barátom életének egyik meghatározó eseményéről kell beszámolnom.

- Miért kell?

- Blogger vagyok, mesélnem kell, ez az életem… szóval visszatérve: igen, mentem, azonnal és önzetlenül, még a hajamat sem igazítottam meg és ez nálam nagyon nagy dolog. Minden további kérdés vagy kérés nélkül rohantam. Amikor odaértem, már kisebb csapat volt ott körülötte: az unokatestvére, pár barátja és néhány olyan ember, akiket még sosem láttam, de olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna őket. Furcsa volt, de… de ez is egy másik bejegyzés témája lesz.

- És utána? Attól függetlenül, hogy megint kezd gabalyodni az egész, és valahogy érezhető lesz, hogy egy se füle, se farka történet kerekedik, egészen leköt.

- Lekötelezel. Zsombor magán kívül volt. Sírt és remegett a félelemtől; nem tudta mit tegyen. Csak azt tudta, hogy a fiú, akit szeretett, az erdőben fekszik holtan. Furcsa kálvária az övék. Lángoló szerelemből heves utálat, se veled, se nélküled, a kapcsolat küszöbén visszahátrálás, kölcsönös megsértődés, gyűlölködés, egymásnak sunyin üzengetés… nem nagyon tudtak egymással mit kezdeni egy idő után és most vége: Barna meghalt. Az ítélet egyszeri és megmásíthatatlan. A hosszú, átvirrasztott éjszakák itt értek véget. Minden időből kifutottak. Egy hajó elsüllyedt.

- Jó, és hallhatnám a történet folytatását vagy tovább akarsz kápráztatni a retorikai kreálmányaiddal?

- Ha ezt mind magamban tartanám, felrobbannék. Odamentem hozzá, átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, mi van az erdőben- az egyik barátja megsúgta nekem. Nem akartam siettetni, de tudtam, hogy csak rám várt, nélkülem nem akart bemenni az erdőbe. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy átengedje az álmait és életének egy részét az örök enyészetnek.

- Hú. Most nem tudok semmi sértőt mondani.

- Le is ütnélek. Nem kimondottan vicces, amikor meghal egy félig valóra vált álom. Majd rám nézett, aztán a többiekre, és intett, hogy kövessük be az erdőbe. Sokáig mentünk, nem szólt senki senkihez. Csak a gallyak ropogása törte meg az erdő csendjét. Zsombor ment elől, de egy ponton megállt. Leroskadt a fűbe és sírni kezdett.

- Azért nem semmi srác ez a Zsombor… odamegy a halott exéhez csak azért, mert… tulajdonképpen miért is ment oda?

- Ha egy kamasz srác szerelmes lesz valakibe, azt nem akarja egykönnyen veszni hagyni. Az utolsó pillanatig reménykedik benne a maga módján- hol csendesen, hol heves érzelmi kitörésekkel tarkítva de egy valami változatlan, az pedig a szűnni nem akaró remény arra, hogy még minden lehet jobb, minden lehet a régi. Fájdalmas átélni ahogyan az ember, aki életünk meghatározó részét képezte, lassan, de biztosan távolodik el tőlünk…

- …hiszen hajóját másfelé sodorja az Élet Tengere… igen, olvastalak. És ezután?

- Az unokatestvére és én, a két, hozzá legközelebb álló ember, felsegítettük. Nem tudom, meddig, de csak álltunk ott, Zsombor ölelve, aki csak zokogott és zokogott… borzalmas volt. Én is sírtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha egyszerűen megöli a kín. Meghalt valaki, akit szeretett, de Isten tudja, mióta csak újabb és újabb sebeket kapott tőle… és most elment, örökre.

- Ha másmilyet nem is, hát ilyen nyomokat legalább hagyott maga után…

- Nem is keveset. Aztán tovább mentünk és… ott feküdt. Ha nem tudjuk, nem gondoltuk volna, hogy meghalt. Úgy feküdt ott, mintha élne, csak aludna. A hasán feküdt- mellette pedig egy véres tőr volt. Ezt nem tudtuk mire vélni. Zsombor már nem sírt. Az arca nem árult el érzelmeket. Belül halott volt. Összeomlott. Letérdelt Barna mellé és megsimogatta az arcát, majd a hátára fordította. Nem tudom, milyen gondolatok jártak a fejében, vagy miért tette ezt de… azt kívánom, bár ne tette volna. Mindenki egy emberként hördül fel. Nem akartunk hinni a szemünknek…

- A tőr…?

- Igen. Barnának… Istenem, még így is olyan nehéz… Barnának nem volt szíve. Szó szerint, egyszerűen csak… kivágta. A saját szívét. Meghalt. Nem tudott többé érezni, tehát meghalt. Ahogy felkelt a nap, már teljesen tiszta volt, hol voltunk. Annál a fánál, ahol először csókolta meg Zsombort. Már minden tiszta volt. Megértettem. Gondoltam, hogy nem lesz jó vége, na de erre nem számítottam volna… előző nap találkoztak itt. Zsombor adott Barnának valamit. Egy kis apróságot, lényegtelen… és itt volt a válasz. A szívtelen Barna.

- És Zsombor?

- Zsombort a döbbentség a fűbe lökte. Amikor végre megszólalt, azt kérte, az én kivételemmel mindenki menjen el. Leültem mellé és átkaroltam. Nem mondtam neki semmit. Csak ültünk… benne világok dőltek össze és épültek fel, bennem pedig megfogalmazódott valami. Nem mondtam el neki, de azt hiszem, érezte; ezért épülhettek fel azok a világok.

- Mi fogalmazódott meg benned?

- Az, hogy kóbor lelkek vagyunk csak ezen a világon. A kóbor lelkek pedig folyamatos vándorlásra vannak kényszerítve. Jönnek, ezzel örömet okoznak, viszont nem maradnak örökké, és amikor elmennek, az pokolian fájdalmas. De mint minden érző lény, így a kóbor lelkek is egymásnak vannak teremtve, és abban a percben, amikor két ilyen lélek a szerelemben egyesül, megszűnnek kóbor lelkek lenni és elhagyják ezt a világot. Együtt hagyják el, hogy a sajátjukban éljenek tovább- örökre.  És nézd, felvillant a kis narancssárga fény… a kóborlás nem céltalan. Folyamatos keresés. A kóbor lelkek a saját világuk kulcsát keresik. Barna végleg elment. Máshol keres. Így Zsombort is váltásra kényszeríti. Az élet annyira kiszámíthatatlan… akkor is jót ad, ha mi azt el akarjuk zárni magunktól.

2.4.2

A hatalmas mennyiségű ingyen pián túl azért is megéri a fagyivárosi fesztiválokon dolgozni, mert ha a forgalom egy időre alábbhagy, az ember akarva- akaratlan is elgondolkodik pár olyan témáról, ami amúgy nem biztos, hogy napirendre kerülne.

Ahogy elnéztem azt a közel 10.000 embert, akik kint szórakoztak a fesztiválon, vagy éppen még szórakoznak most is, megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon hány meleg társam vesz most engem körül? Vajon hány srác, pasi, férfi vagy akár idős úr érez hasonlóképpen, mint én?

Ez valószínűleg egy olyan kérdés, amelyre válaszolni lehetetlen lenne. Nem csak azért, mert a másságot felvállalni manapság nem feltétlenül kifizetődő, hanem azért is, mert nem ismerek minden meleget.

Egyik nap utánaszámoltam, hogy Kecskeméten nagyjából 5000 melegnek kéne élnie (110000 lakos kb. fele férfi, ennek vettem a 10%-át). Én még név nélkül sem tudok felsorolni többet 15-nél. Miért?

Nem tudom, Ismét egy kérdés, amire nem tudom a választ, és ez engem nagyon idegesít, főleg mivel egy igen fontos kérdésről beszélünk. Nem mintha Kecskemét számomra akármit is számítana a jövőben, de idegesítő, hogy három évig éltem Magyarország egyik legnagyobb városában és egyszerűen nem tudtam megismerni a meleg közösséget, már ha van ilyen egyáltalán.

Persze, rengeteg akadálya volt ennek: a koleszos kötöttségek, hogy hétvégenként nem voltam ott, nem Kecskeméten vettem részt a nagy partikon és hasonló, ezer és ezer indok, de a tény akkor is tény marad. Nem tudtam kihasználni a város lehetőségeit, de miért?

Sokan vannak pedig, akiknek ez simán megy, és ez még akkor is kiábrándító, ha hozzátesszük, hogy ők nem koleszosok voltak és kecskemétiek, akiknek sokkal nagyobb szabadság jutott, mint nekem. Nem tudom, a nevem mennyien ismerik Kecskeméten, nem tudom, mikor, hol és kik között vagyok esetleg beszédtéma. Én csak azt tudom, hogy megismertem pár embert, de utána mintha elvágták volna a sort. Szerencsés vagyok, hogy a legjobbakat fogtam ki- mondtam eddig, de ez is viszonylag súlytalanná válik, hiszen milyen összehasonlítási alapom volt egyáltalán? Nem túl tág…

Sokszor írtam erről a problémáról már itt, ami rámutat arra, hogy nem ad nekem teljes felmentést a koleszos élet. Én is elrontottam valamit, de nagyon. De mégis mi volt az? Akartam, de nem tudtam hogy találjak rá melegekre az internet nélkül. Túlvállaltam magam azért, hogy elérjem a céljaim. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen minden pályán, amin elindultam, célba értem, nade milyen áron? Gyakorlatilag egy év nulla melegélet Kecskeméten. Persze, bőven lesz kárpótlásom… El sem tudom képzelni, hányan lennének a helyemben, hányan ácsingóznak az olaszországi nemzetközi iskola ösztöndíjára, ami nagyjából egyenlő az Isten lábával. Akkor vegyem ezt az évet előzetes böjtnek? Higgyem, hogy jön majd egy olasz macho? Nekem egy hete leesett, hogy nagyon bejön valaki. Egy kecskeméti. Vele mit kezdjek?

Kicsit kétségbe estem ezen a hétvégén. Féltem. Féltem attól, hogy az én helyem a melegek közösségében nincs magasan. Sok mindentől félek, de talán semmitől sem annyira, mint a kudarctól és a megaláztatásoktól. Félek attól, hogy a saját hibámból elbukok.

Ez lett volna részemről az elérhető maximum? Ennyi az össz-teljesítmény, amit ezen a téren ki tudtam préselni magamból? Valóban ez három év termése? Ennyi? Ez sok, kevés, vagy éppen elegendő? A körülményekből kihozható maximum, vagy tehetetlenség?

Nameg… én valahogy egy más közösségbe tartozónak érzem magam. Az én álmom egy lazán összetartó, igaz barátságokból és haverságokból vegyesen összetevődő meleg közösség, amit eddig csak a blogtalik- és legfőképp a júniusi- alkalmával éreztem. Valamiért Kecskeméten erre nem nyílt lehetőségem. Elzártam magamtól, elzárták tőlem, vagy egyáltalán nem is volt.

Kecskemét és a meleg élet. Ez a kettő fogalom- számomra legalábbis- egyelőre összeférhetetlen marad. Nem mintha bármit is számítana, hiszen szeptembertől nemhogy Kecskeméten, de még az országban sem leszek. Kecskemét azért mindezek ellenére nem volt annyira rossz terep. Két olyan sráccal sodort össze az élet. akiket igazán szerettem, és szeretek a mai napig. Büszke vagyok rájuk, függetlenül attól, hogy mi történt vagy történik közöttünk.

És igen, végülis tényleg nem számít már… de valamikor még számított, éppen ezért sosem fogom elfelejteni.

2.3.7

Igazából semmi különös… leszámítva hogy csak nem nyugodott annak az orvosnak a diagnosztikája, amelyik a nem létező manduláim ítélte gyulladtnak, ezért elmentem urológiára. Nem volt hiába.

Én már akkor rohadt ideges voltam, amikor az urológián velem szemben várakozó két néni (!) fennhangon sopánkodott, hogy nade ilyen idős korban rák…!

Aztán meg frusztrált, hogy már megint látta, sőt, tapizta egy ember ott, és nem kezdett vele semmi értelmeset.

Ezek után szinte megkönnyebbültem, amikor mondta hogy visszértágulat, és 21-én műtét. Áh mondom fasza…! Nem nagy cucc, vágnak egyet a köldököm mellett- ott megy ugyanis az ér arrafelé, azt megbasszák megcsinálják úgy, hogy jó legyen és voi lá: másnap már jöhetek is ki Kész felüdülés. Ennek örömére ma reggel ismét el kellett mennem vérvételre, mert a múltkor nem teszteltek véralvadásra. Oh yeah.

Amúgy köszi Cube a mai szegedi kis idegenvezetést A kereket jók a görkorimba, már mentem is velük egy kört itthon. Igaz, még be kell járódniuk, de ez minden új kerékkel így van. Annak ellenére, hogy nem Hyper, jól mennek.

A hétvégén meg borfeszt Fagyivárosban. Yeah. Én meg dolgozom, Yeah Yeah. Apámmal. Kimondhatatlanul sok yeah. De ott lesz a barátnője is, aki jó arc, remélem ellesz azzal engem meg hagy nyugodtan végezni a munkám (jó pénzért, persze). Valódi yeah.

Aztán ha oda jutok, akkor majd írok valami értelmeset is ám, de most ennyire futotta. Már harmadik napja kelek korán, nézzétek el, hogy nem vagyok szellemileg a topon. (A korán: 8:20, 9:15, 7:25).

Egyébként olvasom az Untermanntól kölcsönkapott Battle Royale-t, ami nagyon brutál, de tövig rágom a körmeim rajta, már csak négyen vannak életben. Ezer árbóc és vitorla, alig bírom ki, hogy ne lapozzak a végére és nézzem meg ki fog nyerni

Ja, és a műtétem miatt ne aggódjatok, rutin munka, nem lesz semmi bajom. Nektek nincs olyan szerencsétek, hogy elpatkoljak, nameg Duiononak sem, hogy megússzon engem. Amúgy az urológián nagyon izgultam, mert előttem egy kuuurvajó pasi várakozott és hát… ez beindította a fantáziám, ami… igen, de nagy önuralommal végül nyugodtan mentem be. Kínos felállás lett volna.

Azért akármilyen semmitmondó kis izé lett ez a bejegyzést, számozzuk be 2.3.6-nak. Ha már normális bejegyzés írására lusta voltam, jogosan hihetitek, hogy bábus kép sem lesz. Tévedtek. Muhaha.

- Megmosnád a hátam?- szólt ki Zsombor a fürdőszobából. Nem ritka, hogy itt tölt egy-egy éjszakát nálunk, néha akár még úgy is, hogy anyukám vagy tesóm itthon van. Végülis barátok vagyunk 18 (de jó ezt leírni ) éve, miért ne tehetnénk meg ezt, persze ártatlanul?

“Miért ne?”- gondoltam. “Újat már nem láthatok.” Valóban, mikor kicsik voltunk, sokszor fürödtünk együtt, és nem számított, milyen pici volt a fürdőkád, mi belepasszíroztuk magunkat, hiszen olyan de olyan jó barátok voltunk, hogy a világ minden kincséért sem váltunk volna egy egymástól.

Amikor egymásnál aludtunk, akkor is általában egy ágyban, szorosan egymás mellett szenderültünk álomra. Emlékszem, apukám egyszer meg is jegyezte úgy félhangosan hogy ‘Ezek buzik lesznek, ha nem vigyázunk.’ Nos, drágám, vigyázhattál volna kicsit jobban, mindketten buzik lettünk. Hoppá.

Kettőnk között mindig is nagyon erős kötelék volt, bár sosem tekintettem rá ‘potenciális húsként’. Beléptem a fürdőbe, és kicsit más látvány fogadott, mint amilyenre számítottam.

Mióta legutoljára láttam Zsombor meztelenül, nagyon megváltozott a teste. Jó tett neki az egy év úszás, formás kis izmok fejlődtek a karjaira, megizmosodott a hasa, és kidomborodtak a mellizmai. Akár csak barát, akár nem, ez akarva- akaratlan elindított bennem valamit, amit én betudtam a hormonoknak.

Elvettem tőle a betusfürdőzött szivacsot és hozzáláttam, hogy tisztára varázsoljam a hátát.

- Végülis mi volt a hétvégén?

- Nehogymár ne emlékezz, itt voltál te is… mondjuk amennyit ittál, nem csodálnám ha nem lennének emlékeid mint juSt.a.Girlnek…

- Nem a mostanira gondolok, nem vagyok olyan amatőr mint ő, én emlékszem mindenre. Az előzőre. Tudod. Amiről még nem beszéltünk, és amiről nem sokat tudtam meg a blogodban közzétett homályos, elvont firka alapján. Igazad van, vagy mi volt a címe.

- Ja, hogy az… nincsen semmi, mert…- és részletesen beszámoltam neki a budapesti eseményekről.

- Hát ez elég gáz… vagyis, ahogy veszed. Igaza van, ez tény, jól belerondít neked Duino a pasiügyeidbe… vagyis, ahogy veszed megintcsak. Aki megvárna, annak nagyon kell téged szeretnie. Mondjuk annyira, mint amennyire én szeretlek.

Furcsának hathat, de ahogy a hátát mostam, tökéletes rálátással formás kis barátjára, egyáltalán nem vettem ezt a mondatot rendkívülinek. Ezek nálunk mindennaposak.

A beszélgetést a rejtélyes pasiról, akivel azon a hétvégén Budapesten voltam tovább folytattuk, miközben ő lassan megtörölközött és felvette boxerét. Mivel ezen az estén nem volt otthon sem anyukám, sem tesóm, a nappaliban feküdtünk le aludni- ott tudtunk a leginkább kényelmesen elterpeszkedni.

- Átölelhetlek úgy, mint régen?- kérdezte, és nekem még mindig nem tűnt fel, ami amúgy nyilvánvaló lett volna mindenki számára, még akkor is, ha mindennapos szituációk sora követte egymást, de így visszagondolva… igen, így már egyértelmű hogy a hangjában ott volt a félős kis remegés, a bizonytalanság szikrája, a rejtett vágy és a visszafogott izgalom íze.

Rámosolyogtam. Persze.

Átöleltük egymást. Én lehunytam a szemem. Sokáig, sokáig feküdtünk így. Nagyon álmos voltam, kicsit olyan volt, mintha az álom és az ébrenlét határán lebegtem volna.

Ám akkor történt valami… mintha álomból riadtam volna fel, olyan volt… megpuszilt. Ez már nem volt annyira mindennapi esemény.

Kinyitottam a szemem és két olyan szempárral találtam szemben magam, melyekről 18 éve hittem, hogy ismerem őket, de igazából csak most tűnt fel, mennyire szépek is valójában. Két semmihez sem hasonlítható fekete szempár.

Nem tudtam mire vélni a dolgot. Hogy Zsombor és én…? Nem, az nem lehet, hiszen mióta csak az eszemet tudom, az egyik legjobb barátom volt… mióta tudjuk már egymásról a másik másságát, Úristen… ha eddig semmi, akkor most miért lenne, miért kéne lennie, mi ebben egyáltalán a racionalitás…- itt szakítom meg: racionalitást kerestem. Talán tényleg kezdek felnőni…?- … és ha most csak félreértem, és tényleg én vagyok ekkora hülye…

Ám akkor a puszit csók követte. Lassan, mégis észrevétlenül hajolt oda hozzám és lehet egy könnyű, édes csókot ajkaimra- majd várt. Mélyen a szemembe nézett… és ekkor, mintha hirtelen átszakadt volna közöttünk a láthatatlan fal, és vele együtt bennem minden gátlás és ellenérv, én csókoltam meg őt. Hosszan, lassan, simogatva, érzékien… egyre szorosabban öleltem magamhoz, miközben öt ujjának bizsergető érintését egyre lentebb és lentebb éreztem magamon…

Végül keze megállapodott a helyen. Benyúlt a boxer alá és gyengéden, mégis erőteljesen megragadta és elkezdte fel-le húzogatnia bőrt, miközben izgató csókkal szakította félbe sóhajtásaimat, majd ajkai, szemei és egész feje lassan eltávolodott az én fejemtől, és elindult lefelé.

A mennyekben éreztem magam. Pontosan tudta, mikor érzem közelinek a végső pillanatot, és akkor fogta vissza magát, egyre hosszabbra és hosszabbra nyújtva ezzel az élvezetet… majd megint ott találtam az ajkait az ajkaimon. Nem emlékszem hogyan és mikor, de levetkőztetett. Megcsókolt. Ismét mélyen a szemembe nézett, és lassan rám ült. Testével az enyémre hajolt és egyre fokozódó tempóban mozgott, miközben úgy csókolt mint még soha senki.

A kéjes nyögések hangja minden mást kizárt a mi új valóságunkból. Az a kevés fény, ami az utcáról beszűrődött, homályos derengésbe vonta Zsombor testét, amint rajtam vonaglik…

És akkor eljött az örökkévalóság, egy pillanat, melyben a leghangosabban nyögtem, testem átjárta az ismert elektromos bizsergés ezerszerese és elemi erővel mentem el Zsomborba, az én gyerekkori barátomba.

Sokáig feküdtünk még egymás mellett. Nem szóltunk egy szót sem, mégis mindketten tudtuk, mire gondol a másik. Míg végül…

- Captain, mi a fene bajod van?

- Mi… micsoda?

A kép, amit az előbb láttam és átéltem, eltűnt és helyébe megint a fekete szempár tért vissza, csak most neheztelést olvastam ki belőle.

- Nem motyogj már, aludni szeretnék. – mondta, majd bokán rúgott.

Beletartott néhány másodpercbe, mire leesett, hogy valószínűleg életem egyik legfurcsább álmát éltem át az előbb…

2.3.4

Azzal indult, hogy átaludtam a pillanatot, amikor nagykorú lettem. Amikor felébredtem, 7:45-kor már negyed órája számítottam jogilag felnőttnek. Örömömben kivettem a fogszabályzóm és elindultam hogy megtöltsem a vizeletmintás fiolát, ugyanis fél kilencre az orvoshoz voltunk hivatalosak az utolsó ellenőrzés- sorozatra. Ez magában foglalta a pisiminta leadását, a tüdőröntgent és a vérvételt.

Az még hagyján, hogy a tüdőröntgenes nő nem akart nagykorúként kezelni és minden szarért anyukámhoz rohangált holott egy olyan kérdésre, hogy hol született, még egy fiatal/kiskorú is tud neki válaszolni. Azonban nem bosszankodtam ezen sokat, inkább izgultam a vérvétel miatt, de hősiesen túléltem. Két perc sem volt az egész, és nem is fájt annyira, de azért annyira bátor nem voltam hogy odanézzek, hogyan is áll ki belőlem az a fránya tű.

Öt kis fiola vért vett le a nő, aki egyébként meg kell hagyni, ügyes volt mert legalább elsőre eltalálta a vénám, plusz egyet az AIDS-tesztnek, ugyanis igen, az is kell, így igencsak kényelmes helyzetben voltam, mert mivel kötelező vizsgálat, így ingyen és bérmentve megcsinálták itthon, amúgy viszont Kecskemétre kellett volna menni, ahol csak 5300 forint ellenében vették volna le a vért erre a vizsgálatra. Pedig itt is, ott is az ÁNTSZ csinálja a dolgot… nem értem én ezt, pontosabban ezt sem a magyar egészségügyben.

Nos, miután meglékeltek, vagyis véráldozattal igazi férfivá avattak- ahogyan ezt anyával megbeszéltük a kocsiban hazafelé – olyan zabálást rendeztem reggeli címszó alatt, mint talán még nyáron soha Érzékenyen érintett a tény, hogy a szülinapom reggelén vérvételre kell mennem, hát még hogy éhgyomorra…!

Közben természetesen alig győztem válaszolni a sok sms-re és beszélni azzal a sok emberrel, akik csak azért kerestek engem hogy boldog szülinapot kívánjanak! Külön meglepetés volt hogy Cube nagy ravaszul kinyomozta a számom és felhívott, ami váratlanul ért de jól esett . Éppen az ebéd utáni mosogatás kellős közepén ért a hívás, amelynek első pár másodpercében még képtelen voltam az érdemi kommunikációra, hiszen az edénytisztogatással párhuzamosan természetesen éppen ettem .

Délután pedig gyakorlatban is kiélveztem frissen megszerzett jogaim, elmentem két olyan helyre, ahol eddig nem szolgáltak ki. Az egyik a lottózó volt, ahol a csaj képébe vágtam a személyi m hogy akkor ide a Rákos asztro-sorsjeggyel! Nem szoktam szerencsejátékozni, mielőtt még bárki is mentális betegnek kiáltana ki, csak már régóta idegesített hogy a lottózós csaj annak ellenére, hogy tudta, hogy nem magamnak adom fel a lottót hanem mondjuk anyukámnak, akit ismer, nem szolgált ki. Nos, most revansot vettem.

A másik hely pedig az italbolt volt, ahol bevásároltam a pénteki nem túl konszolidáltnak ígérkező partimra mindazt, amit a nagypapám nem tud biztosítani, vagyis: sört. Itt is volt személyivillogtatás és sikerélmény

Itt is megragadom az alkalmat, hogy mindenkinek megköszönjem a jókívánságokat és a köszöntéseket! Jó érzés… 18 vagyok. Durva, de jó érzés.

Bábus kép helyett pedig most egy video Jó szórakozást! XD

2.3.2

1 évesen nagyon örültem annak, hogy elsajátítottam a járás tudományát,

2 évesen elkezdtem folyékonyan beszélni (és ez azóta is nagyon jól megy ),

3 évesen rájöttem, hogy elég csak elpanaszolni az óvó néninek hogy az Olivér megint meg akart verni, és rögtön enyém a kisautó (igen, kis genyó voltam, tudom…)

4 évesen már tudtam, hogy nem zöld-fehér-piros hanem piros-fehér-zöld, ez ugyanis sokáig nem ment, ami, tekintve hogy a zászló volt a jelem, elég kínos volt

5 évesen kijelentettem, hogy márpedig ezt a kisbabát vigyük vissza, én fiút akartam,

6 évesen már fejlődőben volt az egom, mert az óvódai ballagás után kijelentettem, hogy szerintem én mondtam a legszebben a verset,

7 évesen pedig már tutira tudtam hogy jó vagyok, hiszen nekem jött össze először a 10 kismalacos nyomda olvasásból, így én szereztem az osztályban először piros pontot,

8 évesen elvesztettem két legjobb barátom- a Mikulást és a Nyuszit, majd

9 évesen sajnos az ajándékhozó Jézuskától is el kellett búcsúznom, aki a Fogtündért is magával vitte,

10 évesen már olyan nagy egom volt, hogy a kistáblámat kiállítottam az utcára, hogy mindenki láthassa rajta a nagy ‘Ma lettem 10 éves’ feliratot,

11 évesen nagyon örültem, hiszen abba a korba értem, amikor az embert felveszik a Roxfortba és biztosra vettem, hogy ez velem sem lesz másképp (jó nagy pofára esés volt szeptember elseje…),

12 évesen kisebb sírógörcsöt kaptam, mert életemben először nem lettem kitűnő (azóta sem),

13 évesen piros betűs ünnepnappá minősült minden egyes hétköznap, amikor szőrszálkezdeményt találtam a zacsimon (ez azóta persze változott ),

14 évesen majdnem megcsókoltam egy lányt (nos, igen, ez is változott azóta ),

15 évesen pedig leesett hogy basszus, én meleg vagyok.

16 évesen fülig szerelmes voltam,

17 évesen pedig nemzetközi ösztöndíjat nyertem.

18 évesen pedig azon gondolkodom, hogy jövőre ide majd remélem azt írhatom, hogy “sikeresen elvégeztem az első évem Duinoban”.

Jippí jé Nagykorú lettem

2.3.1