Papírhajó

Olyan igazságtalan amikor bloggerek összegyűlnek blogtali ürügyén és totál jól elvannak és közben senki sem gondol arra hogy vannak olvasók is a világon, akik nélkül nem blog a blog. Ezért blog és nem napló, mert írjuk valakiknek- azon túl persze hogy elsősorban magunknak.

Én nyár végén elmegyek, éppen ezért látom elérkezettnek az időt arra hogy találkozzunk! Mindenki, aki olvassa a Papírhajót! Meg persze én, aki írom

Szeretnélek  megismerni titeket, legalább egy közös délután/este erejéig. Ezért megkérem azokat, akik szívesen eljönnének egy Papírhajó-olvasó találkozóra, jelezzenek a captain@paperboat.hu e-mail címre, a következő adatokkal:

mikor nem érnek rá és hová valósiak.

Ez utóbbi azért fontos hogy olyan városban rendezzük meg a kis találkozót ami a legtöbb embernek jó, bár van egy halálbiztos tippem hogy melyik lesz ez a város.

Időpontról még fogalmam sincs, de én első körben a pünkösd előtti szombatra gondoltam…

Várom az e-maileket Tőletek, Olvasók Oh, és persze az olvasó blogger is lehet

- Felkészültél?

- Persze, minden ok, csak gyorsan és ügyesen…

A hátsó ajtón osontunk be, a kutyát lekenyereztük egy szalonnával. A házat, ahová 17 és 16 éve járunk szinte hetente, úgy ismerjük már mint a tenyerünket, ezért nem volt nehéz feljutunk az emeletre. Megfordult a fejemben hogy kissé aggasztó a csapdák hiánya de nem törődtem vele.

- Megvagy még?- szóltam hátra unokatesómnak, majd láttam hogy igen; felértük az emeletre. Még mindig senki.

- Szerinted hol van? – kérdezte Nóri.

- Gondolom a nappaliban… – válaszoltam félszegen, majd benyitottam. Igazam volt; ott volt.

Borzalmas látvány tárult a szemünk elé; Nóri még fel is sikított. Ott volt, egy székhez kötözve, tengerkék szeme alól szivárgott a vörös vér, szőke haja kitépve és szétszórva a földön, testén kék- zöld foltok. Leszegett fejjel ült ott a szoba közepén, de ahogy beléptünk erőtlenül felemelte fejét. Arcára kiült a csodálkozás, majd mielőtt bármit is mondhatott volna…

Hátulról jött a csapás és elemi erővel. Arccal a földre buktam, nem kaptam levegőt, forgott velem a világ… aztán visszatért a levegő és a világ, talpra szökkentem és láttam ahogy az apám a sarokba szorítja unokatesóm és B-t, akit Nóri időközben kiszabadított. Nyilván neki volt annyi lélekjelenléte hogy cselekedjen amíg én könnyeimmel küszködtem egykori barátom látványa miatt.

Kezében a baltával apám már lecsapott volna, ám ekkor Nóri és B elé ugrottam. Apám szemébe néztem, a szürke és a barnáskék szempár úgy villant össze mint még soha előtte.

- Nem bánthatod őket. Ahhoz előbb velem kell végezned.

- Veled is fogok, ne aggódj…- sziszegte. Hangja eltorzult az őrült, elfojtott dühtől.- De előbb végig kell nézned ahogy meghalnak. Ő! –ordította hirtelen, Nórira mutatva.- És Ő! –ordította még eltorzultabb arccal, B-re szegezve ujját.- Ők mindketten! Megrontottak, a rossz útra vittek!

- Nem! –ordítottam, majd a tőlem telhető legnagyobb erővel gyomorszájon vágtam apám. Vad tusa indult közöttünk, de senki nem sietett a segítségemre, Nóri ledermedt, B pedig túl gyenge volt még. A folyosón folytatódott a harc, egy rossz lépés balra és… a világ forogni kezdett, egyszer ő fojtogatott engem aztán én őt, így gurultunk le a lépcsőn. A fordulóban megálltunk, alig láttam valamit a homlokomból előtörő vértől de sikerült elérnem, amit akartam: kicsavartam a baltát a kezéből. Felpattantam és rohantam, rohant velem Nóri és B is. Az étkezőből az erkélyre, az erkélyről a melléképület tetejére, onnan a szomszéd kertjébe és ki az utcára.

- Jól vagy? – ennyit tudtam csak kérdezni B-től, mikor egy golyó milliméterekkel süvített el a fülem mellett és csapódott a földbe. Apám felkelt és a másik erkélyről nézett le ránk, kezében még a füstölgő pisztoly.

- Futás! A bankba anyához!- adta ki a parancsot Nóri és mi futottunk, úgy mint még soha.

Berontottunk a bankba, és alighogy elértük a keresztanyám, apám már ott volt, pisztolyát ránk szegezte. Én megint a falhoz szorítottam Nórit és B-t, eléjük álltam, jelezve: ha valaki ma meghal közülünk, az először én leszek.

- Állj félre kisfiam! – ordított apám.

Kicsapódott az ajtó és egy pillanatig azt hittem, unokatesóm barátjában a felmentő sereg jött el. Keresztanyám is ezt hihette mert egy mosoly futott át az arcán. Elővett egy pisztolyt és apámra szegezte.

- Ereszd le a fegyvert.- mondta halkan de határozottan, és apám így tett. Én nem mozdultam a helyemről és B sem, Nóri viszont odafutott barátjához és átölelte… ám az ölelés fojtogatássá változott, Nóri fogoly lett. Most az ő fejéhez szorította a srác azt a pisztolyt, ami egy perccel előbb még apámat fenyegette, aki viszont ismét rám szegezte a fegyvert.

- Állj félre Kapitány!- mondta Nóri barátja.- Hagyd hogy a buzi, aki megrontott bűnhődjön, mielőtt te is elnyered méltó büntetésed!

És én csak ott álltam… körbenéztem; láttam a sok halálra vált fehér arcot, remegő, rettegő embereket. Keresztanyám kezeibe temette arcát, próbálta meggyőzni magát hogy mindez csak álom de nem, nem az volt, maga a rettentő valóság, a legszörnyűbb és legborzalmasabb amit valaha átéltünk.

Aztán az egész felgyorsult és mintha a másodperc töredéke alatt ment volna végbe. Félreálltam, de ahogy elléptem, felkaptam a földről egy széket és fejbe vágtam vele apám akinek kiesett kezéből a pisztoly, amit elkaptam. Ő a földre került ájultan, én pedig Nóri barátjára szegeztem a kibiztosított fegyvert.

- Engedd el, vagy lelőlek.

- Ne viccelj, sosem tennéd.

- Engedd el, nem viccelek.

- Na gyerünk, csináld csak!

Még be sem fejezte a mondatot, már cselekedtem is. Belelőttem a combjába. Felordított, elengedte Nórit aki a földre roskadt és ekkor rontottak be a rendőrök, hogy véget vessenek ennek a kálváriának.

*

Mindenfelé arcok néztek vissza rám, de én csak egy valakit kerestem. A tömeg mintha meg akart volna fojtani és én levegőt akartam, olyasvalakit aki sokáig maga volt az élet számomra.

Felálltam a mentőkocsi mellől és elindultam hogy megkeressem. Egy hordágyon ült és a semmibe bámult. A vér már nem szennyezte csinos arcát. Leültem mellé.

- Ne haragudj.- mondtam neki csendesen. – Nem akartam hogy…- nem tudtam tovább mondani. Az indulatok, a félelem, a kételyek… feltört belőlem a zokogás.

Ő átölelt és csendben a fülembe súgta: “Te ne haragudj!”. Felnéztem. A tengerkék és a barnáskék szempár is könnyekben úszott. Tökéletes volt a pillanat. Nem volt többé te meg én, mi voltunk megint…

2.0.7  captain@paperboat.hu

Anya: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! (bééé!)

Apám: És mennyit kell fizetni? (neked nem mindegy, most úgy őszintén? nem zavart eddig sem a téma)

Captain: Persze reméltem, de hogy meg is kapom fúú ezt nem gondoltam volna jó persze valahol gondoltam meg számítottam rá mert tudom hogy jó vagyok de most nagyon fontos hogy ne szálljak el… (de legalább ismeri magát a srác)

Egyik legjobb barát: Utállak! Utállak! Ááá, hihetetlen! De ha tudnád most mennyire utállak! (én is, tudod jól

Unokatesó: (sírva) Együtt nőttünk fel és most itt hagysz? Nem érdekel, én pályázok, megnyerem és utánad megyek! (gyere! csak nehogy elkapjanak a határon! lehetőleg Szlovénia felé gyere, az EU-tag)

Osztályfőnök: Hát végre egyenesbe jön az életed! (eddig tökre görbe volt ha nem vettétek volna észre)

Angoltanár: Ugye én megmondtam? (azt mondtad, érzed! )

Nagymama 1: Ez piramisjáték. (persze, én leszek a fáraó)

A hozzá tartozó nagypapa: Hát, kár. Most már nem fogok tudni mindent ami történik veled mert ott nincsenek ismerőseim. (na ezért biztos nem fogok könnyeket hullajtani)

Nagymama 2: Most sírjak vagy nevessek? (nevess sírva)

A hozzá tartozó nagypapa: Ez szép! (köszi, a cseresznyéket azért még megvárom)

Nagynéni: (levegőért kapkod és nem tudja szavakba önteni amit mondani akar) (igen, kb. én is hasonlóképpen reagáltam)

Osztálytárs: Akkor miért nem mondod vissza az érettségit meg a nyelvvizsgát? (minek? azért gürcöltem egész évben hogy most visszamondjam?)

Osztálytárs 2: Akkor neked már tök mindegy milyen jegyeket kapsz! (elvileg igen, gyakorlatilag már magam miatt sem)

Tesó: Jaj… nekem végem… (én is szeretlek

Egy másik nagyon jó barát: Mi másra is számítottunk? (oh és még én legyek szerény)

Ugyancsak nagyon jó barát: Most mit lepődtök meg? Én végig tudtam. (tavaly is tudtad, mégsem kaptam meg. vagy már ezt tudtad? ahh kis ravasz)

Matektanár: És azt megmondanád nekem hogy ezután kinek fogok beszólni? (azt nem tudom de én az utolsó óránkon biztos rád zúdítom az egész évi mennyiséget gonosz vén banya)

Iguazu: Tudtam! (L)

Matin: Ügyes vagy báz gratula! (jöhetsz látogatni )

Untermann: Büszke vagyok rád! (akkor is Olasz )

Szobatárs: Akkor ketten emigrálunk! (igen csak te családostul )

Pogi: Miáu (=adj kaját) (jaj Punci te sem változol)

Volt kémiatanár: Ez hihetetlen! Gratulálok! Gratulálok! Sok sikert! (bakker nem is tanít de milyen rendes)

Igazgatóhelyettes: Elszívják a magyar agyakat. De azért sok sikert! (ha igazán jó munkát akartál volna, erőlködtél volna még egy kicsit a mosolyon)

2.0.2

Rajz fakt, kedd, délután negyed öt körül, központ, templomrajzolás. Már majdnem vége- a faktnak is, a rajz is lassan elkészül. Már csak egy-két vonal itt, egy kis finomítás erre-arra, az árnyékok rendben, tér rendben, arányok rendben, megérte két hónapot vesződni ezzel (is). Büszke voltam magamra, és pont arra gondoltam hogy egy év múlva ilyenkor vajon még mindig a kecskeméti eget fogom-e bámulni, amikor megcsörrent a telefonom.

Anya volt az. Hívott, hogy megjött a levél az ösztöndíjbizottságtól, amely az eredményt tartalmazza.

Mondtam neki hogy jó, tegye le az asztalomra, majd pénteken kibontom, mert én akarom kibontani. Igazából nem is tudom ezt miért találtam ki, de talán azért mert féltem a kudarctól, attól hogy a levélben elutasító válasz lesz, hogy leírják hogy nem engem választottak, nem vagyok benne abban a háromban akiket 208 közül válogattak ki nagy gonddal… és letettem.

Majd tíz perc múlva visszahívtam anyát hogy na jó, engem nem érdekel, bontsa ki  mert szétrágom a körmeim olyan ideges vagyok. És nekiállt. És bontotta… hallottam ahogy szakad a boríték, ahogyan csúszik ki a levél, széthajtogatja… majd felsikít. És kiáltozik a tesómnak, és örömében ugrál, a kezében még ott a levél, ő már tudja de nekem még le sem esett, csak maga az érzés árad szét bennem lassan de biztosan, átjárja minden sejtem és feltölti őket valamiféle ritmusos vibrálással… igen, ez az volt: a győzelem és siker tudata, és akkor, abban a pillanatban ahogy anyukám kimondta hogy “nyertél”, akkor már tudtam, akkor már megértettem mi van, és akkor már én is vele együtt ugráltam tőle negyven kilométerre de mintha ott lettem volna mellette,  mintha a levél az én kezemben lett volna… és letettem a ceruzát mert annyira remegett a kezem hogy nem tudtam befejezni a rajzot, szaladtam, telefon a kezemben, sms-ek, hívások, be a koliba, mindenkinek a nyakába ugrottam akit csak találtam… öröm, öröm és öröm, határtalan öröm mindenfelé, aznap semmi sem lehetett nem szép, semmi sem ronthatta el a kedvem, és a mosolyt nem lehet letörölni az arcomról azóta sem… nem lehet, mint ahogy a szívemből sem lehet kitörölni azt a láthatatlan fényt ami elárasztotta tegnap délután, és azóta is ott ragyog…

Igen, szeptembertől itt hagyok sok mindent. Magam mögött hagyom az eddig felépített életem, elmegyek valahová, ahol csak egy dolog lesz biztos: az hogy jó lesz. Két év Olaszország vagy Wales következik most: két év, és ez csak a kezdet… valami új kezdődik most, ami azt jelenti, hogy valami másnak pedig vége szakad. Nem lesz többé református gimnázium, nem lesz több reggeli áhítat, jutott eszembe mindjárt… és nem lesz több kényelmes otthonlét mert messze lesz tőlem minden, ami most számomra a világot jelenti- éppen ezért kell majd felépítenem egy újabb világot és ahogy magam ismerem, nem lesz gond mert sikerülni fog. Innentől nincs megállás: kaptam egy hatalmas esélyt, minden rajtam múlik.

Izgulok, Várom, mi fog történni, várom milyen lesz az élet szeptember után… várom, mennyire tudom megállni a helyem, mit tudok elérni, hol van képességeim határa, mi az amire még elég az erőm és mi az, amire már nem…rengeteg kérdésem van, de mindre választ fogok kapni. Lesz rá két évem.

A távcső végén már felsejlett a Jóreménység foka, ahol a Papírhajó irányt vált. Hajrá!

2.0.1

Írhatnék arról hogy a hétvégén lesz az ösztöndíjpályázat utolsó fordulója és izgulok mert az életem teljesen új irányt vehet ha nyerek; 16-an vagyunk három helyre, igen izgulok, félek is és várom is, nem tudom mi lesz, nem tudom milyen lesz, akarom is meg nem is, megijedtem, beszartam de ugyanakkor mindennél jobban akarom. Áh, be fogok golyózni. Szóval hétvégén nem leszek.  De bejegyzés lesz. Hogy hogyan? Az én titkom

1.9.6

Elültetett benned valamit. Először maga a folyamat, aztán maga az érzés, végül maga a tény. Elültette, felnevelte, elpusztította de a tieddé tette. Benned marad örökre.

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5

Ez a húsvét is jól kezdődött.

Tizenegykor reggel, hajnalok hajnalán a pici Captain felébredt delejes álmából és úgy gondolta ideje felbontani azt a kis Toffiffee-t ami ott hever az asztalon. Az ablak nyitva volt, nekem meg nem volt annyi eszem hogy ne ott nyissam ki, így az alulról kipattintott kis édesség természetesen kiszállt a kertbe.

Bumm, macskanyávogás, majd futás zaja. Ok, ez eltalálta a macskát.

Kimentem megnézni, vajon nagyon megsérült-e a kis kedvencem. “Cunciii!”- hívtam. Persze nem Cunci a neve, ez csak a becézése. Amúgy Poginak hívják, bár nem tudom melyik is a jobb.

Szóval kilépve látom hogy a Toffiffee ott csücsül az ablakom alatt, Cuncika meg a garázsajtónál piheg, nyilván elfáradt a hirtelen menekülésben. Odahívtam magamhoz majd megmutattam neki, mi okozta a nagy riadalmat. Majd, legnagyobb ámulatomra ez a macska, aki a suttyomban nekijuttatott libamájat nem volt hajlandó megenni (és basszus van ahol éheznek), ez a macska kikapta a kezemből az én kedvenc édességem és elkezdte nyalogatni, majd nem csak hogy nyalogatta, dorombolni is kezdett hozzá! Ellopta a kajám! A macska!

Itt hagyta el a szám az a bizonyos állandósult szókapcsolat, majd fogtam magam és bementem és a Toffiffee további 14 kis darabkáját én ettem meg.

1.9.4