Papírhajó

Az esküvő

Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Annyi mindent el akarok mondani Nektek, hogy mire mindent leírok, elkopnak az ujjaim.

Nos, kezdjük talán praktikusan az elején! Nyolcadikán esküvőn és lagzin voltam, amit megkönnyeztem. Annyira felfoghatatlan és hihetetlen számomra hogy férjhez ment egy barátom…! Ezen még nem fogok tudni túllépni egy darabig, de azért rajta leszek. A lagzi nagyon király volt, raboltam menyasszonyt meg minden, szóval igencsak social- énem adtam elő. Ez egyébként nagyon gyakran előfordul- mármint hogy idegen helyen jófej vagyok és gyorsan alkalmazkodok-, és ezen mindig meglepődök mert régebben nagyon nem így festett a helyzet, de szerencsére valami változott. Ennek pedig nagyon örülök

És az egészben az volt a legjobb hogy nem kellett táncolnom ^^

SVityó

A lagzi után SVityó nyújtott szállást. Annyira aranyos volt! Nem várt ébren, de gondoskodott róla, hogy meglepődjek, amikor belépek a lakásba, ugyanis a következő fogadott:

Ezt a tizennyolc egész nemtudomkimondanimiisez izét először nem egészen fogtam, de aztán persze leesett Sőt, olyannyira, hogy észrevettem a csodás kompozíció többi elemét is, mégpedig először

ezt. Még korábban meséltem neki, hogy a köcsög hangyák felzabálták a csokikészletem- hát pótolta A másik pedig

ez. Ő maga fabrikálta a két kis kezével Nagyon ötletes és tetszik Igazán egyedi, azóta is sokszor nézegetem. Papét pedig linkelem, mert tőle származik öt bábu- legyen ez a hála Nameg amúgy is ideje volt, facebookon már ismerem, a blogját most linkelem XD Egy költő veszett el bennem

Erdély

Rövid alvás, majd haza, itthon pedig pakolás, és éjjel 11-kor indulás Erdélybe. Na, és itt kezdődtek a bonyodalmak.

Az erdélyi csapatot apám, annak barátnője, annak gyereke, illetve a tesóm és én alkottuk. Vegyes érzelmek között ingáztam. Egyrészt minden önuralmam latba kellett vetnem, hogy ne kapjak röhögőgörcsöt azon, hogyan becézi apám a csaját (Bébibogyó), másrészt pedig a hányinger kerülgetett, mert apám persze minden ötödik percben kiselőadást rögtönzött torz ideológiai nézeteiből. Hát, nem semmi fantáziával van megáldva, ez biztos. De most komolyan, mekkora ökör az olyan, aki azt akarja bizonygatni, hogy a cigánygyilkosságokat a titkosszolgálat vitte véghez…? Ok, minimális logika van benne, de akkor is… szóval ilyen, és ehhez hasonló állításokat és azok okfejtését kellett hallgatni időről időre.

Reggelre megérkeztünk Szovátára, ott volt a szállásuk. Normális kis kéró volt, kétemeletes faház. Alul aludt apám és az ő Bogyója , felül pedig a gyerekek és én Ezt most jól esett leírni ^^ Szerencsére tehát sikerült keresztülhúzni apám egy korábbi törekvését a fiúk- lányok elrendezésre. Kitalálta ugyanis, hogy ez azért lenne jó, mert akkor tudnánk éjszaka férfidolgokról beszélni… hát, apuci, ügyesebben kell álcáznod a “kiderítem-buzi-e-a-fiam” törekvéseid

A program egyébként jó volt és élvezhető (Medve tó, Békás- szoros, Gyilkos tó, Korond, Parajd, Székelyudvarhely), és apám is moderálta magát úgy nagyjából, így komolyabb összeveszésre nem is került sor, csak a szorosban, mivel nem tudta elviselni, hogy mindenhol vagyok, csak az úton nem. Engem ugyanis betegesen vonz a víz, így legyőzhetetlen késztetést érzek, hogy minden adandó alkalommal átmásszak a korláton és a sziklákon ugráljak és másszak mindenfelé. Ausztriában ebbe majdnem bele is haltam két éve, de ez más történet Szóval ő meg akarta nekem tiltani, hogy ezt csináljam, én meg megmondtam neki, hogy ha nem tetszik neki, amit teszek, akkor ne nézzen ide. Kicsit morci volt a nap további részében

Ééés utána jött a csütörtök. Nem mentünk sehová, mivel mindenki lebetegedett- valószínűleg elkaptunk egy Romániában tomboló vírust- a szállás vezetője legalábbis ezen a véleményen volt. A sort tesóm nyitotta- hányt. Majd én következtem- hánytam, a cuccaimtól kb. két méterre, szóval sajnos néhány ruha és a két, útra elvitt cipőm is kapott… fúj :S Nem volt szívderítő látvány. Egész nap otthon feküdtünk, mindenki kidőlve, kivéve apám- ő jött-ment, kórház, orvos, gyógyszertár, teafőzés, gyógyszeradagolás, egyszóval: le a kalappal! El voltam ájulva, olyan normális volt aznap.

Miután már mindenki felépült, elmentünk Segesvárra, majd szombaton jöttünk haza.

Erdély összességében gyönyörű, de meggyőződésem, hogy sokkal többet is ki lehetne hozni belőle. A táj páratlan, de a városok enyhén szólva hagynak maguk után kívánnivalót, hogy a turistalátványosságok átlag kiépítettségéről már ne is beszéljünk. Nem akarok nagyképű magyarországinak tűnni aki elment Romániába és most osztja az észt, egyszerűen csak így látom.

Apám legújabb kalandjai

Már a hazafelé úton jelentkeztek feszültségforrások apám és köztem. Történt ugyanis, hogy sajnos én kerültem az anyósülésre, és így én voltam abban a roppant szerencsétlen helyzetben, hogy exkluzív beszámolókat hallgathattam meg a cigányokról és zsidókról alkotott véleményéből. Miközben ő elméleteinek legjavából csemegézett, én olyan erősen markoltam az ülést, hogy a kézfejemből minden vér kiment, így próbáltam levezetni a kis liberális lelkemben keletkezett feszültséget. Végül megúsztuk a dolgot komolyabb beszólás nélkül.

Egyébként vicces, de még mindig azt hiszi, jobb nálam. Egész Erdélyben rögtönzött történelemórákat akart tartani a csapatnak, melyek egytől egyik úgy végződtek, hogy megunva a páratlan baromságokat, melyeket kitalált, mindenkinek elmondtam a helyes verziót. Csak a két kedvencem emelném ki: az egyik az volt, amikor a turul-kultuszt arra akarta visszavezetni, hogy Árpád madara volt a turul. Emese meg ilyenek, ugyanmár… nem is hallott róla. A másik: szerinte 29-es válságból az országot Horthy vezette ki. Ehhez inkább kommentárt sem fűzök.

Hozzászokhatna már, hogy okosabb vagyok nála. Magát kímélne még egy tucat nagyon kínos beégéstől.

Végül a csúcspont ma jött el. Estefelé tesómmal és az én drága jó unokatesómmal <3 elmentünk mamámékhoz, mert már régen voltunk ott. Erre, hát kit találunk ott…? Apámat. Már eleve rossz kedve volt- a beszélgetésfoszlányokból ítélve azért, mert lenyújt egy ötezrest, és papám észrevette. Ezután nekiállt engem szekálni, mert engem meg előtte mamám szekált, hogy a pap már nagyon akar velem beszélni. (De hogy minek…? Állítólag az ösztöndíjamról, de ezt nagyon kötve hiszem, itt szar van a palacsintában…). Én mondtam neki hogy ok, akkor majd felemeli a telefont és felhív, de ha ő akar beszélni velem, nehogy már én rohangáljak utána…! Erre apám a “liberális cigány” jelzővel illetett engem, én pedig megmondtam neki, hogy ha valami baja van, akkor menjen és fusson két kört az utcán, de ne rajtam vezesse le a feszültségét, mire ő fogta magát, és elment. Este pedig felhívta anyukámat, és mindenféle kitalált mesét adott elő neki arról, hogy milyen bunkó vagyok a nagyszüleimmel.

Apropó nagyszülők! Titkos forrásból értesültem erről:

Apám már megint nem fizetett ki valami cuccot egy embernek, mire az, jó szokás szerint, elment nagyapámhoz, hogy fizesse ki ő. Nagyapám ezt meg is tette, és mivel az emberünk jó ismerőse, panaszkodott is neki. Azt mondta, hogy nagyon bántja, ami van. A legjobban azt sajnálja, hogy kifizette apám legelső tartozását, és hagyta a fejére nőni ezt a rohadékot (ok, ő lehet más szót használt). Arra pedig egyszerűen nem talál szavakat, hogy apám azt terjeszti úton- útfélen, hogy ő már hozzá nem értő, szenilis vénember, aki csak a napot lopja.

Azért fantasztikus… úgy belegondolva, egészen szép munkát végzett apám. Tönkretette a családot anyagilag és morálisan egyaránt. Lezüllesztette három ember egészségét (nagyapám: szívrohamok, agytrombózis, nagymamám: emésztési gondok, keresztapám: szívproblémák). Persze okom panaszra nekem a pénz miatt közvetlenül nincsen, mert mindenem megvan, ami kell, sőt… hála Istennek, teszem hozzá. De 30.000.000 forint az márpedig harmincmillió forint, és nagyapám szerint ő eddig ennyit vesztett apám miatt.

Nem tudom, mi lesz ebből… de ha nagyapám nem ír végrendeletet, akkor a cég is odalesz. De ez már megint másik téma.

2.5.5

- Felkészültél?

- Persze, minden ok, csak gyorsan és ügyesen…

A hátsó ajtón osontunk be, a kutyát lekenyereztük egy szalonnával. A házat, ahová 17 és 16 éve járunk szinte hetente, úgy ismerjük már mint a tenyerünket, ezért nem volt nehéz feljutunk az emeletre. Megfordult a fejemben hogy kissé aggasztó a csapdák hiánya de nem törődtem vele.

- Megvagy még?- szóltam hátra unokatesómnak, majd láttam hogy igen; felértük az emeletre. Még mindig senki.

- Szerinted hol van? – kérdezte Nóri.

- Gondolom a nappaliban… – válaszoltam félszegen, majd benyitottam. Igazam volt; ott volt.

Borzalmas látvány tárult a szemünk elé; Nóri még fel is sikított. Ott volt, egy székhez kötözve, tengerkék szeme alól szivárgott a vörös vér, szőke haja kitépve és szétszórva a földön, testén kék- zöld foltok. Leszegett fejjel ült ott a szoba közepén, de ahogy beléptünk erőtlenül felemelte fejét. Arcára kiült a csodálkozás, majd mielőtt bármit is mondhatott volna…

Hátulról jött a csapás és elemi erővel. Arccal a földre buktam, nem kaptam levegőt, forgott velem a világ… aztán visszatért a levegő és a világ, talpra szökkentem és láttam ahogy az apám a sarokba szorítja unokatesóm és B-t, akit Nóri időközben kiszabadított. Nyilván neki volt annyi lélekjelenléte hogy cselekedjen amíg én könnyeimmel küszködtem egykori barátom látványa miatt.

Kezében a baltával apám már lecsapott volna, ám ekkor Nóri és B elé ugrottam. Apám szemébe néztem, a szürke és a barnáskék szempár úgy villant össze mint még soha előtte.

- Nem bánthatod őket. Ahhoz előbb velem kell végezned.

- Veled is fogok, ne aggódj…- sziszegte. Hangja eltorzult az őrült, elfojtott dühtől.- De előbb végig kell nézned ahogy meghalnak. Ő! –ordította hirtelen, Nórira mutatva.- És Ő! –ordította még eltorzultabb arccal, B-re szegezve ujját.- Ők mindketten! Megrontottak, a rossz útra vittek!

- Nem! –ordítottam, majd a tőlem telhető legnagyobb erővel gyomorszájon vágtam apám. Vad tusa indult közöttünk, de senki nem sietett a segítségemre, Nóri ledermedt, B pedig túl gyenge volt még. A folyosón folytatódott a harc, egy rossz lépés balra és… a világ forogni kezdett, egyszer ő fojtogatott engem aztán én őt, így gurultunk le a lépcsőn. A fordulóban megálltunk, alig láttam valamit a homlokomból előtörő vértől de sikerült elérnem, amit akartam: kicsavartam a baltát a kezéből. Felpattantam és rohantam, rohant velem Nóri és B is. Az étkezőből az erkélyre, az erkélyről a melléképület tetejére, onnan a szomszéd kertjébe és ki az utcára.

- Jól vagy? – ennyit tudtam csak kérdezni B-től, mikor egy golyó milliméterekkel süvített el a fülem mellett és csapódott a földbe. Apám felkelt és a másik erkélyről nézett le ránk, kezében még a füstölgő pisztoly.

- Futás! A bankba anyához!- adta ki a parancsot Nóri és mi futottunk, úgy mint még soha.

Berontottunk a bankba, és alighogy elértük a keresztanyám, apám már ott volt, pisztolyát ránk szegezte. Én megint a falhoz szorítottam Nórit és B-t, eléjük álltam, jelezve: ha valaki ma meghal közülünk, az először én leszek.

- Állj félre kisfiam! – ordított apám.

Kicsapódott az ajtó és egy pillanatig azt hittem, unokatesóm barátjában a felmentő sereg jött el. Keresztanyám is ezt hihette mert egy mosoly futott át az arcán. Elővett egy pisztolyt és apámra szegezte.

- Ereszd le a fegyvert.- mondta halkan de határozottan, és apám így tett. Én nem mozdultam a helyemről és B sem, Nóri viszont odafutott barátjához és átölelte… ám az ölelés fojtogatássá változott, Nóri fogoly lett. Most az ő fejéhez szorította a srác azt a pisztolyt, ami egy perccel előbb még apámat fenyegette, aki viszont ismét rám szegezte a fegyvert.

- Állj félre Kapitány!- mondta Nóri barátja.- Hagyd hogy a buzi, aki megrontott bűnhődjön, mielőtt te is elnyered méltó büntetésed!

És én csak ott álltam… körbenéztem; láttam a sok halálra vált fehér arcot, remegő, rettegő embereket. Keresztanyám kezeibe temette arcát, próbálta meggyőzni magát hogy mindez csak álom de nem, nem az volt, maga a rettentő valóság, a legszörnyűbb és legborzalmasabb amit valaha átéltünk.

Aztán az egész felgyorsult és mintha a másodperc töredéke alatt ment volna végbe. Félreálltam, de ahogy elléptem, felkaptam a földről egy széket és fejbe vágtam vele apám akinek kiesett kezéből a pisztoly, amit elkaptam. Ő a földre került ájultan, én pedig Nóri barátjára szegeztem a kibiztosított fegyvert.

- Engedd el, vagy lelőlek.

- Ne viccelj, sosem tennéd.

- Engedd el, nem viccelek.

- Na gyerünk, csináld csak!

Még be sem fejezte a mondatot, már cselekedtem is. Belelőttem a combjába. Felordított, elengedte Nórit aki a földre roskadt és ekkor rontottak be a rendőrök, hogy véget vessenek ennek a kálváriának.

*

Mindenfelé arcok néztek vissza rám, de én csak egy valakit kerestem. A tömeg mintha meg akart volna fojtani és én levegőt akartam, olyasvalakit aki sokáig maga volt az élet számomra.

Felálltam a mentőkocsi mellől és elindultam hogy megkeressem. Egy hordágyon ült és a semmibe bámult. A vér már nem szennyezte csinos arcát. Leültem mellé.

- Ne haragudj.- mondtam neki csendesen. – Nem akartam hogy…- nem tudtam tovább mondani. Az indulatok, a félelem, a kételyek… feltört belőlem a zokogás.

Ő átölelt és csendben a fülembe súgta: “Te ne haragudj!”. Felnéztem. A tengerkék és a barnáskék szempár is könnyekben úszott. Tökéletes volt a pillanat. Nem volt többé te meg én, mi voltunk megint…

2.0.7  captain@paperboat.hu

Anya: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! (bééé!)

Apám: És mennyit kell fizetni? (neked nem mindegy, most úgy őszintén? nem zavart eddig sem a téma)

Captain: Persze reméltem, de hogy meg is kapom fúú ezt nem gondoltam volna jó persze valahol gondoltam meg számítottam rá mert tudom hogy jó vagyok de most nagyon fontos hogy ne szálljak el… (de legalább ismeri magát a srác)

Egyik legjobb barát: Utállak! Utállak! Ááá, hihetetlen! De ha tudnád most mennyire utállak! (én is, tudod jól

Unokatesó: (sírva) Együtt nőttünk fel és most itt hagysz? Nem érdekel, én pályázok, megnyerem és utánad megyek! (gyere! csak nehogy elkapjanak a határon! lehetőleg Szlovénia felé gyere, az EU-tag)

Osztályfőnök: Hát végre egyenesbe jön az életed! (eddig tökre görbe volt ha nem vettétek volna észre)

Angoltanár: Ugye én megmondtam? (azt mondtad, érzed! )

Nagymama 1: Ez piramisjáték. (persze, én leszek a fáraó)

A hozzá tartozó nagypapa: Hát, kár. Most már nem fogok tudni mindent ami történik veled mert ott nincsenek ismerőseim. (na ezért biztos nem fogok könnyeket hullajtani)

Nagymama 2: Most sírjak vagy nevessek? (nevess sírva)

A hozzá tartozó nagypapa: Ez szép! (köszi, a cseresznyéket azért még megvárom)

Nagynéni: (levegőért kapkod és nem tudja szavakba önteni amit mondani akar) (igen, kb. én is hasonlóképpen reagáltam)

Osztálytárs: Akkor miért nem mondod vissza az érettségit meg a nyelvvizsgát? (minek? azért gürcöltem egész évben hogy most visszamondjam?)

Osztálytárs 2: Akkor neked már tök mindegy milyen jegyeket kapsz! (elvileg igen, gyakorlatilag már magam miatt sem)

Tesó: Jaj… nekem végem… (én is szeretlek

Egy másik nagyon jó barát: Mi másra is számítottunk? (oh és még én legyek szerény)

Ugyancsak nagyon jó barát: Most mit lepődtök meg? Én végig tudtam. (tavaly is tudtad, mégsem kaptam meg. vagy már ezt tudtad? ahh kis ravasz)

Matektanár: És azt megmondanád nekem hogy ezután kinek fogok beszólni? (azt nem tudom de én az utolsó óránkon biztos rád zúdítom az egész évi mennyiséget gonosz vén banya)

Iguazu: Tudtam! (L)

Matin: Ügyes vagy báz gratula! (jöhetsz látogatni )

Untermann: Büszke vagyok rád! (akkor is Olasz )

Szobatárs: Akkor ketten emigrálunk! (igen csak te családostul )

Pogi: Miáu (=adj kaját) (jaj Punci te sem változol)

Volt kémiatanár: Ez hihetetlen! Gratulálok! Gratulálok! Sok sikert! (bakker nem is tanít de milyen rendes)

Igazgatóhelyettes: Elszívják a magyar agyakat. De azért sok sikert! (ha igazán jó munkát akartál volna, erőlködtél volna még egy kicsit a mosolyon)

2.0.2

Sosem voltam különösebben oda az egyházért, de a mostani húzásuk után azt is komolyan fontolóra vettem, hogy ha egyszer valaha lesz gyerekem, egyáltalán megkereszteljem-e.

Történt ugyanis, hogy nekem szombaton szakkolis előadásra kell mennem, amit Matinnal megspékelünk egy kellemes kis szombat esti bulizással, mindkettőnk legnagyobb örömére Alteregoban. Mint ahogy az ilyenkor szokott lenni, anyukám be is írta az ellenőrzőmbe hogy csütörtök délután hazamegyek, ezért pénteken nem tudok ott lenni a suliban (ugyanis régebben pénteken már Budapesten voltam, most csak szombaton reggel megyünk de amúgy is van 210 oldalnyi tanulnivalóm szintén a szakkoli jóvoltából, szóval így sem fogok unatkozni). Ez eddig nem is jelentett különösebb problémát mert mindenki fel tudta fogni, hogy nekem ez ugyanúgy kötelességem mint a suli, a különbség csak annyi hogy ez kéthavonta van egyszer, és máshogy nem igazán tudnám megoldani (vagy legalábbis nem kötöm az orrukra). Új osztályfőnököm azonban akadékoskodni kezdett és felrúgva az év eleji megállapodásunkat az ilyen napok igazolásáról, kijelentette hogy már régen túlléptem a keretet és mit képzelek magamról. Végül elengedett nagy kegyesen az a karótnyelt k*rva merev idióta, bár húzta a száját. Már csak a koleszos procedúra volt hátra, de gondoltam, ha az iskola elengedett, azok már nem  nagyon tudnak mit akadékoskodni (én naiv). Osztályfőnököm ugyanis odaszólt a kolesz igazgatójának hogy nem engedett el, akármit is mondok (holott elengedett…).

Na, itt indult be igazán az események sora, ugyanis volt egy félórás beszélgetésem igazgatónővel, ami végülis normális volt mert vele lehet normálisan beszélni ha az ember úgy áll hozzá, és elmagyaráztam neki hogy nem értem mire megy ki ez az egész, hogy vannak szabályok amiket be kell tartani de szerintem inkább azokkal kezdjenek el keménykedni akik inkább vállalják az igazolatlant vagy szereznek nyilvánvalóan mondvacsinált betegséggel kapott orvosi igazolást mint velem, aki becsületesen elmondja nekik hová menne, mit csinálna. Hozzátettem, hogy igazán nem lehet panaszuk az iskolai és azon kívüli teljesítményemre sem, nem hiányzom sokat (egész évben 45 óra), és kértem hogy ugyan magyarázza már el miért nem akarnak most engedni, amikor egészen eddig semmi gáz nem volt ebből.

A vége az lett hogy igazgatónő is belátta hogy osztályfőnököm kissé abnormális, így mehetek. De azért biztos ami tuti, felhívta apám, akinek elfelejtettem beszámolni a kis pesti kalandomról, valamint arról hogy én igazából csak vasárnap jönnék  haza (igazgatónő előtt elszóltam magam, de sikerült kimagyarázni, de sajnos nem felejtette el ezt a részletet jóapámmal közölni). Apám meg felhívta anyukám, annak reményében hogy most jól kiosztja hogy már megint milyen szabados elvek alapján vagyok nevelve és milyen liberális nézeteket vallok (egyébként sosem késlekedik mindezt hangoztatni miután csak úgy mellesleg  közöltem vele hogy ha a Jobbik a Parlamentbe be, én az országból ki, és ne propagandálja nekem itt őket). Szóval a vége: rohadt nagy kavarás, veszekedés, és végülis kicsikart elengedés, de ez nevetséges. Nem látom be, mi a bajuk, ugyanis normális magyarázatot erre a kérdésre nem kaptam. Az meg, hogy mennyi szülői igazolásom van meg nincs, teljesen rendben is volt egészen addig, amíg az ofő ki nem találta hogy ja, akkor ő most a szakkoli miatti elutazásokat is beleszámolja, így lépi túl eggyel a megengedett keretet.

A történethez egyébként hozzátartozik, hogy azokkal meg egyáltalán nem akadékoskodik drága osztályfőnököm, akik késve hoznak igazolást vagy már régen túl vannak a kereten, sőt kedvencének ő maga igazol. Persze, tudom hogy mindez azért van mert nagyon oda akarnak figyelni rám, mert azért mégis a nagyapám unokája vagyok, de ahogy ezt már mondtam nekik is, ez szerintem engem semmire nem jogosít, mind negatív, mind pozitív értelemben ugyanolyan elbánásban szeretnék részesülni, mint a többiek.

Ez volt a bolondok napja. De fel a fejjel: szombaton Alter!! De ha gyerekem lesz, annyit azért mindenképp megtiltok neki, hogy bármit, aminek a legkisebb köze is van a református egyházhoz, 100 méternél jobban megközelítsen. A saját érdekében, persze. Mint ahogy mindez- osztályfőnököm idézve- csak az én érdekemben történt. Ámen.

VÁLTOZÁS!

A blognak új e-mail címe van: captain@paperboat.hu! Mostantól ide várom a leveleitek, illetve a rajzversenyre készült műveiteket.

1.8.8

Keresztanyum az a típusú nő, aki sok mindent elvisel anélkül hogy a legkisebb jelét is mutatná. Szegénynek volt alkalma gyakorolni a tűrést, hiszen férje, a keresztapám nem más mint az én drága apám öccse, aki a családban enyhén szólva a mellőzött kategória nem egyetlen, de legfőbb képviselője.

Keresztanyum az a típusú nő, akihez nem lehet olyan kérdéssel fordulni, amelyre ne tudna válaszolni. Gondoltam a mai napig, ma ugyanis életem egy olyan momentumához érkeztünk, amelyről nem gondoltam volna hogy valaha is be fog következni.

Keresztanyum ugyanis nem tudott válaszolni a neki szegezett kérdésemre, amelyet az apámról folytatott mintegy bő tíz perces eszmecsere végén tettem fel: "És akkor nincs lehetőség rá?".

Történt ugyanis, hogy a nyomtatott sajtó közölt egy cikket, melyben jóapámmal parádézok a lehető leglelkesebben egy fesztiválon. A cikk eszmei szerzőjének kilétét nem volt nehéz felfedni, ugyanis az írás említést sem tesz a családi vállalkozás mikéntjéről, arról hogy apám nem egyedüli gyerek, valamint arról hogy én mint nem egyedüli unoka dolgozok nem egymagam ennek a vállakozásnak; arra viszont kitér hogy nem kell aggódni, nagyapám hátradőlhet, itt a hős fia aki majd megmenti és tovább építi a vállakozást.

A legborzasztóbb talán azonban tényleg az hogy ha nem történik valami hamarosan, akkor ez tényleg így lesz. Ha apám ráteszi a kezét a cégre akkor a rolót lehúzhatjuk.

Ezt a céget ugyanis nem egyszer a csoda mentette meg, nagyapám kiterjedt kapcsolati hálójának formájában. A nyári 20.000.000 Forintos büntetés elkerülése, a működési engedély visszaszerzése, a lejárató kampányok között is unikumnak számító túlélése; egyszóval nagyapám nyugdíjas évei tényleg a felhőtlen kikapcsolódás és szórakozás jegyében telnek. Amíg ő kényelmesen dolgozgat azon hogy a népszerűségi lista ötödik helyére küzdje magát meg ne adj' Isten feljebb addig apám valóban keményen folytatja a nemzedékekkel ezelőtt elkezdett építő munkát. Becsülendő a városalapítástól eljutni odáig, hogy az ember meglopja a saját családját. 

Tény, hogy a nagyapám felett kicsit eljárt az idő, de ennek a vállalkozásnak a vezetője ő; ő kapta az Ország Legjobb Pálinkája díjat, ő lett díszpolgár, ő kapott országos kitüntetéseket, őt hívták meg a nemzetközi versenyre zsűrizni, őt kérték fel Swarowski- kristállyal kirakott üvegű pálinkasorozat legyártására- ő az, aki megérdemli a dícséretet, ő az aki a tíz körmével kaparta össze amilye van. A fia, ez a szemét pedig nem tesz mást mint páváskodik az apja tollaival, majd pedig valahogy mindig kevesebbet ad vissza mint amennyit elvitt.

A legelborzasztóbb azonban talán mégis az hogy nagyapám élete sem végtelen. Akármennyire is nem szeretnénk, egyszer el fog jönni az aminek el kell jönnie és akkor szembe kell néznünk, ha nem előbb hát utóbb de nem kerülhetjük el hogy egyszer ezt a nagy jövő előtt álló vállalkozást egy olyan ember örökölje aki egy agresszív, önimádó, beteg és elkényeztetett örök gyerek. Aki lenyúlta a lovagrendi tagságot, ezzel bizonyítva hogy ő tényleg valaki és rátermett a vállalkozás vezetésére. Aki szétzúzta a családot, elkártyázza és játékgépekbe dobálja négy gyerek örökségét, aki egyre mélyebbre nyomja a saját öccsét azért hogy ő maga felszínen maradhasson és akit nem tud senki és semmi meggátolni abban hogy az életformáját feladja, akit belátásra bírni senki sem tud, aki kívül áll minden felügyeleten és aki nem ismer sem Istent sem embert: ő az én apám, az első számú örökös. 

A sikertörténetnek pedig ezáltal vége: a cég előbb-utóbb a pusztulás útjára fog lépni és lassan de biztosan el fognak tűnni a földek, a gyümölcsök, a hordók, a rekeszek, a gépek, a kocsik, az üvegek, a ház, a jogok, az engedélyek… és ott leszünk mi, a leendő örökösök, akik nem kapnak majd semmit csak tapasztalatot hogy 'Na gyerekek, így nem szabad!'. 

Egy apró reménysugár talán látszik a sötétségben: ha nagyapám a struccpolitikáját feladva rendelkezik arról hogy mindez ne történhessen meg, ha ír egy végrendeletet akkor elkerülhető lenne mindez, ha még idejében átírat mindent a kisebbik fiára vagy az unokáira, akkor talán fennmaradhat a lehetősége annak hogy jól szervezetten, nagyobb csapatban és egy akarat szerint mehessen tovább az amit évtizedekkel ezelőtt elkezdtek.

És ha most pénzsóvárnak tartotok vagy haszonlesőnek, tegyétek- én tudom hogy nem vagyok az. Nem az érdekel hogy én kapjam a legjobb kocsit vagy a menőbb részleg engedélyét majd egyszer; hanem az hogy amiért a családom küzd lassan egy évszázada, egyre nagyobb és kiteljesedőbb formában, az ne vesszen kárba egy ember miatt. Az nem lehet, hogy egy ilyen senki a földdel tegye egyenlővé azok munkáját akik nélkül ma nem lenne itt és így ahogy van; ő maga! Az nem lehet hogy az alapítók és küzdők saját leszármazottja tegyen tönkre mindent! 

Ha valahol él az a naiv gyermeki kis világ amelyben hiszek és élek; ahol él az Igazság és mindig a jó győz, akkor ez nem lehet.

1.5.5 by Captain himself

Azt mondják, mindent meg lehet szokni.

Szerintem nem. Erre a hihetetlenül összetett gondolatra a szobám takarítása közben, valahol a Dancing Queen és a Mamma mia között ébredtem rá, annak a falszakasznak a takarításánál, ahol mára már egy, anyukám által csak giccsesnek titulált, szecessziós stílusú nonfiguratív festmény díszeleg. Ami szerintem marha jóra sikerült.

Anyukám egyébként eltörte a karját, azt hitte tud korcsolyázni de kiderült hogy nem. Olyan, mint egy rossz gyerek, leszedte a gipszét de utána visszarakta, nem megy vissza röntgenre szóval borzalmas, közöltem is vele hogy ha az én gyerekem lenne akkor megvonnám tőle a tv-t egy hétre. Vagy arra kárhoztatnám, hogy a mi csodálatos pártunk és kormányunk által életre hívott elektronikus naplót kelljen megtöltenie az iskola majd' ezer tanulójának szóbeli értékelésével amely szintén zseniális Ferenc atyánk egyik közeli ismerősének agytekervényeiből pattant ki. Hogy ezek mennyire unatkozhatnak ha már ilyeneket kiagyalni ráérnek, de irigylem a szabadidejük… és még jól meg is fizetik őket.

Azért két értékelés megírása közben elmondtam neki hogy örüljön mert van a GayTalk, mire mondta hogy örül de nagyon vigyázzunk mind a négyen az inkognítónkra. Szóval srácok, vigyázzatok! 

Tehát anyukám megszokta, elfogadta hogy meleg vagyok és örül velem együtt azokért a dolgokért amiket sikernek tartok. Ez jó.

Hogy pasihiányt nem lehet megszokni, ez vitatható. Bár hogy nekem sehogy sem menne, az tuti, egyrészt azért mert "szeretek" mártírkodni – ami nagy hibám- és hajlamos vagyok hihetetlenül sajnálni magam ha valami nem úgy sül el ahogy akartam. Szóval remélem, ez is javulni fog. Nem tudom hol robbant le a ló, de ha ilyen béna a herceg hogy meg sem tudja javítani akkor inkább várok még amíg jön egy olyan amelyiknek le sem robban vagy ha netán mégis, gyorsan szervizelni tudja.

Apámba meg nem tudom mi ütött, mert az utóbbi időben egész jóban vagyunk. Ott kezdődött hogy megmondtam neki, ha azt akarja hogy legyen egy fia aki nem csak mutatóban van hanem amolyan igazi fajta, akkor jobban tenné ha nem a rokonságom szapulná előttem hanem olyasvalamivel igyekezne megtölteni a meghitten együtt töltött időt ami számomra is élvezhető, nem provokál. Továbbá megszellőztettem neki hogy ha számomra élvezhetőkké válnak a találkozók akkor talán még jópofát is tudok majd hozzájuk vágni, nem csak kényszerből hanem őszintén. Azt hiszem életében először olyat tett amit nem ő gondolt ki hanem megfogadott egy tanácsot, történetesen az ő buzi kisfia tanácsát és talált is egy közös programot, ami tényleg jó és nem csak egyszeri. 

Nagy naivan azt hinné az ember, hogy ezek után megelégszik ezzel és örül annak hogy tudott valamiféle kapcsolatot kialakítani amire rá lehet fogni hogy apa-fia meg elkísérem bemutatókra meg szerepelek vele az újságban, amiért le tudnám köpni magam, tudván a nagy hírverést mire használja fel de nem, tűrök és inkább a nyelvem harapom le minthogy arrogánsan leteremtsem. Azt hinné az ember hogy ennek örül és azon fáradozik hogy nekem minél jobb legyen. 

Ehelyett ismét a fejébe vette- állítólag a helyi elit-pubból jött a sugallat- hogy meleg vagyok (oh minő rágalom). Ismét lefutotta a nyári menetet anyummal, valamint taktikai érzékét megvillogtatva elhívott inni holnap este. Nem kell sok ész hozzá hogy kitaláljam, mit akar, ahhoz sem kellett sok hogy kitaláljam én mit fogok tenni és hogyan. Persze izgulok. A fentiekhez mellékletként pedig egy msn-beszélgetés:

								Matin pedig egyszer jobb lenne megtudnia szerintem
								mert mégiscsak szülő
								és unokaszempontból…
								érted Captain
								értelek persze
								de nem fogadná el, nem olyan aki elfogad ilyesmit
								ismerem sajnos :S meg szívem szerint nem mondanám el neki mert mi köze hozzá, azok alapján amit velem tett sok nincs
								dehát szülő, azokat meg nem az ember válogatja Matin
								én is értelek, meg valahol igazad van, de szerintem nem jó egy szölő előtt titkolózni, ez nem olyan, hogy betörtél egy ablakot suliban
								később rosszabb lesz szerintem
								neked
								nem neki Captain
								persze ez így nem jó
								hát, majdcsak lesz valami
								csak akkor kéne már amikor tök8 hogy mi van köztünk
								és nem addig amíg a heti zsebpénzem tőle jön:D ahh Captain gonosz vagy és számító Matin
								igen az vagy jól látod
								én zsebpénzt se kapok, soha nem is kaptam, nem is kértem, nem is akartak adni
								nem értem azokat, akik kapnak zsebpénzt
								nem tudom megítélni, hogy jó vagy rossz dolog, de lényeges különbség van a szülőkkel való viszonyban azok között akik nem kapnak
								szerintem Captain
								hát figy, koleszosoknak csak jól jön a zsebpénz
								máshogy nem tudnék hazajönni:D
								de ebből spórolok össze magamnak cuccokra, kis mini költségvetés, beosztom, mire mennyit lehet, vannak havi fizetéseim pl a telefonszámla
								egy része
								anyumtól nem kapok
								nem is kérek
								és ez szerintem mindent elmond
								mert tudod az a baj hogy apám olyan ám
								hogy elhiszem én h szeret és jót akar de nem tud szabadulni attól hogy tekintélyelvűen akar nevelni
								de úgy nem lehet
								nem fogok felnézni rá, nem lesz a példaképem pedig azt akarja
								ok mostanában erőmön felül jófej vagyok vele ami jó
								mert tényleg jó hogy azért van vmi kapcsolat meg beszélünk olykor
								hetente többször is
								mondtam neki hogy ha akarja a fiát
								akkor normálisan viszonyuljon hozzé
								mert engem nem érdekel az hogy ő kivel hogy mit mennyiért
								ezeket úgyis megtudom, vele nem erről akarok beszélni, nem akarok felesleges konfliktust ami senkinek sem jó
								de tőle
								valahogy olyan törődést sosem kaptam ami elég lenne ahhoz hogy megbízzak benne úgy mint szülőben akire rábízhaom ezt
								a mostani produkcióit ha folytatná egy pár évig akkor talán
								de van itt előtte 17 év
								és tudom, megintcsk én vagyok a hülye de
								nem tudom és nem is akarom elfelejteni neki
								nem csak a becstelenségeit meg a gerinctelenségeit
								hanem azt hogy 13 évig laktunk együtt
								addig egyszer sem kérdezte meg hogy 'kisfiam, mi van veled? hogy vagy?' csak ilyen egyszerű kis kérdéseken múlott
								neki mindig fontosabb volt a tv meg a póker
								amit hinni akarok hogy már nem így van
								de amíg ilyen telefonos akciói vannak és a hátam mögött még mindig folytatja az életmódját és a család módszeres tönkretételét
								velem lehet akármilyen rendes
								vak nem vagyok Matin
								jó én ezt értem
								de ha a zsebpénz felöl nézzük az egész dolgot, akkor ő azért adja neked, hogy neked jó legyen és hogy benyaljon vele
								te meg azért fogadod el, hogy neked jó legyen és kihasználd őt
								ahogy én látom

1.5.3 by Captain himself

Zakatolva halad a vonat Budapest felé péntek este. Kint sötétség, az ülésen mellett Coelho Alkimistája, amit frissen olvastam ki. Még nagyon új számomra. Ölemben az mp4-em, hallgatom a számokat, nem is figyelek a sorrendre, hagyom, hadd menjenek egymás után. Most semmi nem érdekel. Gondolkodok. Hogy min, talán még én sem tudom.

I've seen it on your face
Tells me more than any worn-out old phrase
So now we'll go separate ways
Never again we two
Never again, nothing I can do

Igen, külön utakon járunk. Ő már nincs velem, én nem vagyok vele. Soha többet nem leszünk egymással- mondaná bárki. Hazugság. Az emléke mindig bennem él, főleg most hogy megtapasztaltam, mennyire hiányzik. Most, amikor már nincs itt, amikor már nem lehet. Most, amikor a régi szép napok eltűntek. Talán hülye vagyok, hogy ezen gondolkodok még ennyi idő távlatából is…? És akkor mi van azokkal, akik több évet várnak arra, hogy megkapják akit akarnak, és addig nem jut nekik semmi csak szenvedés és vágyakozás? Ez lenne a szerelem? Az igazi? Vagy csak én nem vagyok elég bátor hogy továbblépjek? Az életben mindennek célja van, még akkor is ha nem látjuk rögtön. Minden tanít valamire, minden jelenség hordoz valamilyen jelet számunkra. Megtanulni meglátni ezeket a jeleket nem nehéz, mindent tudsz amit tenned kell. Egyszerűen a szívedre kell hallgatnod. Tudja, mi a helyes. Egy életed van, hogy megtedd. Vagy most, vagy soha.

Nagyjából ennyi a karácsony mérlege: +3 kilo. Köszönhető a három napig tartó korlátlan zabálásnak amit véghez vittem de nem bánom mert ilyenkor mindig sokat hízok, de aztán jön a kolesz és úgyis leadom. Meg nem is látszik rajtam, ez örök rejtély marad hogyha hízok akkor a szervezetem hová rakja a plusz mennyiséget. Kis hamis.

Amúgy ez a karácsony nagyon jól telt, apám is normálisan viselkedett, például voltam vele tegnap bowlingozni meg holnap is megyek, kedden meg bemutatja a barátnőjét. Valami isteni jel lehet ez talán, hogy amikor eldöntöm hogy azért csak kéne viszonyulni hozzá valahogy akkor megnormálisodik? Lehet. Bár egészen normális sosem lesz mert a bűnlajstroma túl nagy ahhoz de a remény hal meg utoljára. Azt mondják legalábbis. Mondjuk szerintem is így van de apám egy specifikus eset amely specifikus kezelést kíván. Éppen ezért várom a jelentkezőket akik összeszedik ennek a nap mindennapi 17 éves srácnak (Matin: +1!!) a maradványait ha felrobban a sok lenyelt mondattól. Köszönöm!

Visszatérve azonban a karácsonyhoz mert elbeszéltem másfelé: nagypapám ismét isteni halászlevet és rácpontyot csinált, amelyet megtetőzött nagymamám rántott hala és anyukám vegyestála, valamint a sokféle süti (mézeskalács- és zserbóhegyek), a töltött káposzta, a sült pulyka, a csirkehúsleves, a marhapörkölt, a libamáj, a képviselőfánk, és szerintem ez mind a három nap termése

Ez volt az első karácsonyunk unokahúgommal, aki már majdnem egy éves Biztosan sokra értékelte az ünnepet, majd ha tud beszélni, megkérdezem tőle.

Úgy gondolom vissza kell térni a "The 24th hour" című bejegyzésemre mivel sokatok nem értette, erre következtettem legalábbis a hozzám intézett e-mailek és kommentek sokaságából. Remélem minden érintett megkapta a magyar fordítást melyet szabadidőmet feláldozva, áldozatos munkával készítettem el hogy ne maradjatok ki abból az élményből, melyet az a post nyújt. A csekket majd mellékelem  

Nem elemeztem még egy bejegyzésem sem egy másikban és ezt most sem szeretném de kitértem arra hogy ez egy szimbolikus cím, az angol szöveg is szimbolikus. Köszönöm azokat az e-maileket és iwiw-leveleket, kommenteket amiket viszont azok küldtek, akik jó tanáccsal, segítséggel akarnak ellátni. Nagyon jól esett. Tudom, hogy a problémákkal meg kell küzdeni. De ez- ahogy írtam- már a huszonnegyedik óra, mindennek vége. A héten sok mindenre rájöttem, sokat gondolkodtam (az asztalomon csúcsosodó tanulnivaló-mennyiséget meg következetesen ignoráltam). Azt mondják, a történelem megismétli önmagát. Szerintem azonban a történelem csak akkor teheti ezt meg ha megadjuk neki rá az esélyt; mert rajtunk áll hogy megismételjük-e vagy tanulva az egyszer elkövetett hibákból, újraírjuk azt. Nem kötelező azonban egyiket sem választani. Semmi sem kötelező.

Elvileg a bulizás sem lenne az de szilveszter csak egyszer van egy évben és azt- ha nem is kötelező, de melegen ajánlott megünnepelni. Ezen is annyit görcsöltem hogy nem igaz; úgy volt hogy két, szintén fiatal és szépreményű társammal együtt megyünk el Alteregóba de aztán mindkettő lemondta mert közbejött valami vagy nem kapott eltávozási engedélyt, én meg egyedül nem akartam menni mert… jó, bevallom, féltem volna . De a probléma megoldódott így mégis Alterban szilveszterezek és már pénzem is van rá jippí Most örülök.

Amikor ilyen bejegyzést írok azt kicsit semmilyennek tartom, most is így van ez, hiszen mély szellemi mondanivalója nincs de úgy gondolom nem lehet mindig azzal traktálni titeket (ez a duma), meg én sem vagyok annyira termékeny hogy minden nap rittyentsek ide egy 'Titkot' vagy egy 'Huszonnegyedik órát' vagy ilyesmit (ez meg az igazság)

De sok tervem van még hogy miről fogok írni és hogyan, ez egyelőre még titok marad  

1.4.2 by Captain himself

Közeledik a karácsony, és ezt nem észrevenni esélye senkinek sincs. A városok karácsonyi díszbe öltöztek, vásárok mindenfelé, a tereken karácsonyi zene, Betlehem, órási adventi koszorú, ünnepi fények.

Az üzletek kirakatában hatalmas betűkkel az aktuális leárazás, az utcán undorító műmikulások ringatják maguk az egyik karácsonyi dal elfuserált, nyávogó mására és közben hangos hohohókkal hívják fel magukra és az üzletre a figyelmet. Nem tudsz úgy elmenni valahová hogy ne állítanának meg többször is a szexi lány-Mikulásnak öltözött szórólapos lányok.

Mindezt úgy hívják, ünnep. Az emberek szerint ünnep. Szerintem nem.

Nekem az az ünnep, az a karácsony, amikor Szenteste a családommal elmegyek a templomba az Istentiszteletre, megemlékezem Jézus megszületéséről- amit tulajdonképpen ünneplünk. 

A templomban megnézzük a fellépőket, akik között biztosan akad egy családtag, majd közösen hazamegyünk, és a családdal együtt a fa köré gyűlünk, meggyújtjuk a gyertyákat és a csillagszórókat, fényüknél együtt vagyunk. Mi, a család, akik olyan sok viszontagság után még mindig együtt vagyunk. Együtt, szeretetben, egészségben- és ezért egy percre megállunk, egy percig csendben vagyunk a lángoló fénynél, amely megvilágítja az arcokat, ahol semmi más nem látszik csak a másik. A szeretet fénye kizárja a világot, ebben a körben csak mi vagyunk és senki más.

Ahogy kialszanak a gyertyák, megajándékozzuk egymást. Nálunk nem azon van a hangsúly, hogy mekkora ajándékot kap a másik, és nem is szoktunk kérni konkrét ajándékot. Én is mindig úgy alakítom az ajándéklistám, hogy kinézem, mi az, ami jó lenne és a karácsony előtt kapott tőke nagyságának megfelelően vásárolok. Hiszen nem ez a lényeg.

Miután minden csomagolópapírt széttéptünk, együtt ülünk asztalhoz hogy elköltsük a hagyományos szentesti halászlét, közben beszélgetünk, utána játszunk, egymásra figyelünk… együtt vagyunk. Éjfélkor a család katolikus része a misére megy, a protestánsok pedig hazamennek.

A szüleim válása után kialakult egy erőltetett rend a Szentestékről: felváltva vagyunk az anyai és apai nagyszüleinknél, az anyai vagy apai családdal. Azelőtt mindig nálunk volt a Szenteste, ahol mindkét család ott volt, teljes egyetértésben, legalább egy estére félretéve a gondokat és bajokat. Kár, hogy azoknak az időknek el kellett múlniuk. 

A karácsony első napja hagyományosan az anyai családdal telik: ez már azelőtt így volt, hogy megszülettem volna. A második napja pedig az apai családnál.

Nincs olyan rokon, akit ne látnék a szeretet ünnepén. Nekem ez a legfontosabb és tudom, hogy nekik is; hogy együtt vagyunk, látjuk, láthatjuk a másikat épen, egészségesen. Hiszen mindez erről szól. Erről, és nem a díszesen megvilágított plázákról, a drágábbnál drágább ajándékokról, a mosolygós mű-Mikulásokról, a kandallóra akasztott zoknikról, ami mellesleg nem is magyar szokás, nem a hivalkodóan csillogó terekről, nem az eszméletlen pénzköltésről mindaddig, amíg vannak, akik éheznek- és hogy ilyen embereket találjunk, nem kell túlmenni az ország határain. 

Gondoljunk rájuk is. Mi karácsonykor leselejtezzük az otthonunk és mindent, ami számunkra már szükségtelen, odaadjuk a családsegítő szervezeteknek. Tegyétek ez így Ti is! Ne hagyjuk hogy elvakítson a profitorientált világ torz mű-karácsonya, maradjon meg a szívünkben az igazi, hamisítatlan Karácsony szelleme. Ne hagyjuk kiveszni!

1.3.6 by Captain himself

Sőt, mondhatnánk:
visszaemlékezés, de ez elég furcsa lenne egy 17 éves sráctól aki még
nem sok mindenre emlékezhet vissza De mindent, amire igen most leír.
Ez a co-story azért születik most, mert rettenetes szembesülni hány
hozzám hasonló korú meleg van aki nem mer előbújni (de utálom ezt a
szót!) mert fél a reakciótól. S ha körülnézünk, van is rá okuk. Ezeknek
a taglalása viszont most kimarad mert különben végtelenül hosszú lenne
a bejegyzés

Szóval. Igazából már 13 éves
korom körül kezdtem érezni hogy valami nagyon nincs úgy mint ahogy a
többieknél, mert már kisebb koromban is valahogy olyan… nem is tudom
hogyan kívják azt az érzést, ahogy a jó pasikra gondotam, vagy igazán
én sem tudom megnevezni ezt az egészet hogy mi volt, nem tudtam
megmagyarázni hogy mi, de valami vonzott a fiúkhoz. Akkor még nem
tudtam rá magyarázatot, most már azonban teljesen világos a helyzet: ez
nem volt más, mint az apahiány. Talán ez volt az, ami már jóval idő
előtt előhozta ezt az érzést. 

Ahogy megéreztem hogy
valószínűleg meleg vagyok, regisztráltam a randira, ám ez a
regisztráció nem volt hosszú életű, töröltem a profilom. Hogy miért?
Gyávaságból, megfutamodásból…? Nem, egyszerűen csak azért mert
körülnéztem és láttam hogy az még korántsem az én terepem. Irányt
váltottam hát és 14 éves korom végéig egy csajra hajtottam. Közben
persze meg-meg kísértettek a fiúk, férfiak ábrándjai, és gondolatban…
nagyon, nagyon, nagyon sok dolgot csináltam amit akkor még egy olyan
dolognak minősítettem amivel ráérek később is foglalkozni, vagy talán
majd nem is kell mert elmúlik. És ebben a hitben mentem gimnáziumba és
egyúttal kollégiumba.

Egy teljesen új világba
csöppentem, aminek annyi negatívuma volt (van) hogy felsorolni sem
lenne elég de már szeptemberben megláttam az akkor számomra egyetlen
pozitívumot: nincsenek szülők. A magam ura vagyok (a megadott kereteken
belül), azt teszek amit akarok, úgy ahogy akarok, nem kell elszámolnom
vele senkinek…

Emlékeztem egy mail-címre a
múltból. Kipróbáltam, még működött. Az első meleg élményem pedig egy
alkalmi volt, 15 évesen. Innentől kezdve olyan időszaka következett az
életemnek amire nagyon nem vagyok büszke de valahol talán mégis hasznos
volt, hiszen a tartós kapcsolataimba már nem tapasztalatlanként vágtam
bele hanem valamiféle kis előismeret birtokában. Az alkalmikat nem
részletezem mert… mert szóval nem és kész  

Az első coming-outom az első
barátom idején jött el, 15 éves koromban, 2007 februárjában. Hosszas
gondolkodás után unokatesóm választottam ki, és neki mondtam el a
valóságot, kicsit gyengített verzióban: biszex vagyok, hazudtam neki.
Persze én is jól tudtam hogy ez nem így van, de sokkal könnyebb volt
ezt a félmegoldást választani, hiszen akkor még talán én sem tudtam
teljesen szembenézni a ténnyel, hogy márpedig meleg vagyok, akár
tetszik, akár nem.

Rettenetes félelem volt bennem,
hogy hogyan fog reagálni. Ottaludtam nála egy szombati napon, a szülei
nem voltak otthon de teljesen jól reagált. Semmi változás nem állt be a
kettőnk kapcsolatában sőt, még szorosabb lett (ha lehet ennél szorosabb
még, egymás szomszédságában, együtt nőttünk fel), ő volt az aki minden
barátom ismerte, akivel szemben azóta is kötelességemnek érzem a
barátaim bemutatását. 

Az első co sikere felbuzdított
és vallomások sorozatát indítottam el, elmondtam gyakorlatilag
mindenkinek akiket a barátaimnek neveztem, akiket érdemesnek tartottam
rá, bár egy elég sajátos módon: levélben írtam le nekik (nem voltam
elég erős a szóbeli vallomáshoz) és természetesen a bi-dumát adtam be
nekik.

Közben szakítottam az első barátommal és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy anyukám is beavassam.

A szüleim elváltak, anyukám
mindig is úgy nevelt hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok,
ne akarjam megváltoztatni magam, így kell jónak lennem. Tehát modern
nevelést kaptam de mégis féltem, mert elég jól ismertem a családom.
Tudtam, hogy konzervatív, bár anyukám ilyen téren liberális (nem a
politikai irányzatokra célzok ezekkel a jelzőkkel), mindenit egyénileg
ítél meg és nem kirekesztő, diszkriminatív. 

Nála is a leveles megoldást
választottam, vasárnap este megírtam neki a levelet, én visszajöttem a
koliba és vártam… és vártam… és hívott.

Hatalmas megkönnyebbülés volt. 
Hogy így is a fia vagyok, hogy így is szeret, hogy dehogy tagad ki,
csak arra kér hogy vigyázzak magamra és legyek vele mindig őszinte és
nyílt (ennek igyekszem is eleget tenni).

Ez pedig elég önbizalmat és
lendületet adott ahhoz, hogy mindenkinek elmondjam a teljes igazságot:
meleg vagyok. Csakis és kizárólag a fiúk érdekelnek.

Mielőtt beavattam valakit,
nagyon féltem, hogyan fog reagálni. Negatív tapasztalatom nem volt egy
coming-outomnál sem, soha, senkinél. Sőt, életem egyik legjobb
döntésének tartom hogy mindezt akkor tettem meg és mindenkit beavattam.
Így nyílt tudtam lenni és őszinte, az engem ért megrázkódtatásokat
sokkal könnyebben el tudtam viselni mert voltak, akik átsegítettek a
nehéz időszakokon, akikkel mindig őszinte tudtam lenni, korlátok
nélkül. A tény, hogy meleg vagyok nem szétzilálta de megerősítette a
kapcsolataim. Ennek köszönhetően ma már ott tartok, hogy nem félek nem
titkolni melegségem. Az iskolám persze továbbra is tabu-terület ezen a
téren, de új ismerőseim előtt már teljesen őszinte tudok lenni. Magam
lehetek, teljes egészben. 

Remélem, hogy ez a történet
segít mindenkinek aki co-gondokkal küzd. Egy örök érvényű igazság
létezik szerintem: aki igazán, feltétel nélkül, csak magadért szeret
azt nem fogja zavarni a dolog sőt, ha lehet még jobban fog szeretni
mert őszinte voltál vele és át fogja érezni, hogy nem volt könnyű
megosztanod vele terhedet. 

Aki pedig elhagy, elfordul
tőled esetleg utál… lehet akárki, nem szeretett igazán, vagy
szeretete nem volt elég erős ahhoz hogy felülemelkedjen az
előítéletein. Az élet nem tündérmese, ez is benne van a pakliban és én
sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az, hogy velem ez eddig még
nem történt meg nem jelenti azt, hogy nem is fog. 

-a bejegyzés itt is elérhető-

1.2.0