A tetőn talált rám. Egyedül ültem a kéménynek támaszkodva, jobb kezemben egy régen leégett cigit tartogatva meredtem a templom közeli tornyára. Hazug mocskok, gondoltam magamban, olyan akar ő is lenni, mint ti… ti vagytok a példaképe, a készre szabott személyiség, amit felvehet a csődöt mondott sajátja helyett…

-          Na, mi van? – szólalt meg végül A Hang a hátam mögött.

-          Mégis, mi lenne? – kérdeztem vissza meglepő egykedvűséggel. – Visszavágtam neki. Felültem az egyszerű kis színjátéknak, és így ismét én vagyok a család rosszfiúja, a neveletlen gyerek, akiben felszínre törnek anyám génjei. A hálátlan dög, aki nem becsüli meg az apját, és minden róla terjesztett hazugságot elhisz. Apám – és nagymamám – szerint legalábbis biztosan.

-          Eltaláltad. – mondta széles vigyorral Zsombor, majd lehuppant mellém. – Kérhetek cigit?

-          Te mindent… – válaszoltam lemondóan, majd felé löktem a dobozt és a gyújtót. – Mentolos, remélem, megfelel az ízlésednek.

-          Oh, de még mennyire. – mondta rendíthetetlen nyugalommal. – Hiszen hasonló ízlésünk van, nem emlékszel?

-          Nem hiszem, hogy szeretnék. De mondd, mire volt ez jó?

-          Azt hittem, te tudod.

-          Akkor kérlek, áruld el, mert nekem a leghalványabb fogalmam sincs.

-          Hát jó. – szólt lemondóan, már- már csalódottan. Felállt és cigijéből nagyot szívva beszélni kezdett.  – Szóval van ez a teória, hogy tulajdonképpen senki sem árt neked, és hogy bármit is tesz, még ha olyan is, mint az apád…

-          … úgy érted, még akkor is, ha mind lelkileg, mind pedig anyagilag tönkreteszi a családot, és mindeközben nagyképűen pöffeszkedik mindenhol…

-          … nos… igen. Szóval, még ha olyan is, mint a drágalátos édes jó apád, akkor is jót tesz veled, nem feltétlenül azért, mert jót akar tenni – sőt, sok esetben egyáltalán nem akar jót tenni, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is ártani akar neked, mégis az ellenkezőjét éri el. Gondolj csak bele! Mitől vagy te olyan, amilyen? És most nem a melegségedre gondolok, vonatkoztass el tőle. A személyiségedről, a lényegedről beszélek. Egyes tulajdonságaidat vajon nem egy találkozásnak, egy egyszerű érintkezésnek köszönheted-e? Lehetséges, hogy rejtett tulajdonságainkat olyan emberek hozzák felszínre nem egyszer, akiknek talán nem is tulajdonítunk akkora jelentőséget. Ebből kiindulva pedig te nagyon is sok mindent köszönhetsz az apádnak… ha tényleg igaz, és hajlandó vagy elhinni, hogy akár egy jelentéktelennek bélyegzett idegen is rengeteget változtathat az életeden, akkor az apád, úgymond, jelentősége valósággal felbecsülhetetlen.

Meghatározó minden tekintetben. Ne nézz így rám kérlek, nagyon is tudom, hogy ő téged sokszor és sokféleképpen bántott, de a maga módján egy kicsit tágabb látóteret  adott neked az Életre. Igazából tehát hálásnak kell lenned az apádnak, pont azért, mert olyan, amilyen. Sőt – hálásnak kell lenned minden embereknek, azoknak is, akik bántottak téged, véletlen vagy szántszándékkal. A lelked, a jellemed ugyanis ezektől erősödik, és rossz emberek sorának intrikája szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudj jó dolgokat. Folyamatosan szembesítened kell magadat azzal, mid van, és mid lehetne- illetve mid nem.

Neked például az apád egy idióta, akire nem apaként tekintesz, hanem csak mint valami jöttment idegenre, akivel sajnálatos módon rendkívül nagy génazonosságot mutatsz. És igen, ma megpróbáltál kiállni ellene, és elmondtad, amit el kellett mondani. Nincs jelentősége, semmin sem javítottál- látszólag legalábbis biztosan nem. Az apád ettől a dührohamtól nem lesz normálisabb, a nagyanyád nem fog leállni apád feltétel nélküli pénzelésével (mellesleg jegyzem meg: a te örökségedből), és nem sikerül kitörnöd a fekete bárány szerepéből. A mai kis lázadásod elbukott, kedvesem.

Viszont minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Te, az apád, a családod… mindenki.

Nem jellemző rám, hogy csendben hallgatok, amikor nekem nem tetsző dolgokat hallok. Főleg akkor nem, amikor mindezt kimondottan nekem címezik. Ez a rögtönzött litániai stílus pedig minden kérdésen felül a ’dislike’ listám dobogóján áll; mégis, valami miatt végighallgattam és próbáltam kivenni a végtelennek tűnő szóáradat mögötti lényeget. A mai napig nem tudom, hogy vajon az akkor még mindig igen erős csodálkozás és hitetlenség Zsombor felbukkanásával kapcsolatban, vagy már a zsenge felismerés Zsombor valódi kilétét illetően, de tény, hogy valami miatt ott, azon az istenverte tetőn rájöttem, hogy Zsombor talán nem is olyan haszontalan része az életemnek.

-          Szóval… – próbálkoztam meg valamiféle válasszal – azt mondod, hogy az élet bonyolult blabla, és hogy az intrikusainknak azért kell hálásnak lennünk, mert azzal, hogy testileg vagy lelkileg kínoznak, edzenek is minket?

-           Igen. – mondta, immár háttal állva nekem. Cipőjének orra lelógott a tetőről, de valamiért nem merült fel bennem, hogy talán aggódni kéne érte. – Tapasztalatot adnak, így felkészítenek az Élet még nagyobb és kegyetlenebb kihívásaira, melyeket így könnyebben tudunk majd venni, hiszen nem mint idegent, hanem mint ismerőst köszönthetjük. A rosszakarók tehát végső soron jót tesznek.

Ezután sokáig hallgattunk. Én elsősorban azért is, mert hallottam, hogy a közvetlen alattam lévő étkezőben apám ideges hangon és igen magas hangerővel pont azt fejtegeti, vajon hová tűnt megint az a „megtévedt”, és a legkevésbé sem állt szándékomban megkönnyíteni a dolgát. Hogy ő miért hallgatott, nem tudom, talán időt akart nekem adni, hogy ha majd összeszedem magamat, akkor annak rendje és módja szerint tudjam kiröhögni – de valamiért fel sem merült bennem, hogy nevetség tárgyává tegyem a prédikációját. Igen, idegesített a hangnem és a leereszkedően kioktató stílus, de a tény, hogy a mondandója tetszett, annyira nyilvánvaló volt, hogy még magamnak sem próbáltam meg letagadni.

***

Végül csak lemásztam a tetőről, hagytam, hogy megtaláljanak – a nappaliban szándékoztam ismét megjelenni, pechemre apám pont ott pöffeszkedett a TV előtt és az aktuális bajnoki mérkőzést nézte. Megint megpróbálkozott egy kis fölényes erőfitogtatással, hogy ’Kisfiam, a jó Isten áldjon meg, nem hiszem el’ satöbbi, de Zsombor beszéde után már nem voltam vevő még egy, fél percnél tovább tartó szentbeszédre. Egy ’Köszönöm, de elment az étvágyam’- típusú átlátszó hazugsággal átmanővereztem magamat a lépcsőn felfelé mozgó süteményerdő alatt sejtett nagymamám elől, és elindultam hazafelé.

captain@paperboat.hu I 4.9.5 I photo by Ieva Blazeviciute (purviukas-maklius.blogspot.com) UWCAd 09-11

Jobb lenne, ha máshogy lenne?

Talán, talán nem.

Olyan sokszor elgondolkodtam ezen mostanában… szétesik itt már minden. Szétrohasztotta ez az utolsó szemét, hosszú évek kitartó munkájával a nemlét szélére sodorta a családot.

Minket már a látszat sem tart össze. Eddig talán az, ha más nem is, összefogott – a látszat, a puritán protestáns-lét alapja, a problémák szőnyeg alá söprése és az intő jelek figyelmen kívül hagyása.

De nincs már látszat: pusztulás van, betegség, ármány, lopás, bukás és csalás. Adóssághegyek apámnál, amit nagyapám tömköd be állandóan, míg a másik oldalon egyik napról a másikra élés, bizonytalanság, elárultság, elhagyatottság…

Sosem értettem, hogyan tehet különbséget egy szülő a gyerekei között. Sosem értettem, hogyan szeretheti egy szülő az egyik gyerekét jobban, mint a másikat. Szeretheti máshogy, másképp, másféleképpen, lehet különbség a hozzáállásban – de nem a szeretetben magában.

Hogyan hagyhatja egy szülő magára a gyerekét…? Hogyan hagyhatja szenvedni és kilátástalanul küzdeni, tétlenül nézni a vergődését miközben a másiknak falaz, azt halmozza el viszonzatlan szeretettel és természetesen rengeteg, rengeteg pénzzel – és hajtja a fejét is az elvakultság pallosára…?

És van Ő, aki mindennek az okozója, a helyzet kezdete és… vége? Lesz vége? Mikor lesz vége? Meddig állhat még fent ez a torz, családra legkevésbé sem emlékeztető helyzet? Meddig vezet még lefelé az út az érzelmi, szellemi és anyagi lejtőn?

Sokszor kedvem lenne csak úgy kiszállni belőle, tudod? Csak úgy kiállni és a képébe ordítani: buzi vagyok, egy azok közül akiket szívedből gyűlölsz, de ne aggódj, a gyűlöleted nem egyoldalú! És elmenekülve a… sorsom? Végzetem? Vesztem? Nem tudom… valami elől, kisétálni ebből az egészből, nem érdekelve, mi lesz: hadd jöjjön utánam a vízözön és legyen teljes a vég, pusztuljon ami amúgy is haldoklik…

Vagy esetleg én lehetnék a helyzet kulcsa, a megoldás? Hogyan? Mit kéne tennem, hiszen annyiszor próbáltam már annyi mindent, de mégsem…

Nem vagyok elég bátor, vakmerő vagy egyszerűen csak hülye ahhoz, hogy bármit is tegyek.

captain@paperboat.hu I 4.4.5 I