Papírhajó

Azért, amit most leírok Nektek, engem már nevettek ki, fedtek meg, néztek le, ugyanakkor vívtam ki vele elismerést is. A téma fogadtatása a melegek világában nagyon vegyes- ennek okáról kicsit később.

Szóval Isten. Egy meghatározhatatlan, körvonalazhatatlan fogalom, egy személy- jobb híján nevezzük ennek, de ráillik az örökkévalóság, a végtelenség és a határtalanság is. Térben, személyben, időben és hatalomban egyaránt. Meggyőződésem, hogy Isten létezik. Hiszek benne, hiszek a teremtéstörténetben, hiszem, hogy Jézus tényleg itt járt közöttünk és hogy meghalt azért, hogy mi éljünk. Nem vagyok fanatikus, a hit nem járja át minden percem, egészen egyszerűen csak elfogadom a felsőbb hatalom létezését.

Hogy miért? Azért, mert nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszem, hogy minden, amit most tapasztalunk és megélünk: a környezetünk és mi magunk is, csak egy véletlen műve vagyunk. A természet és a világ annyira tökéletes és kiszámíthatatlan, annyira bonyolult és megmagyarázhatatlan, hogy nem létezik, hogy ne tudatos teremtő erő építette volna fel. Egyrészt. Másrészt pedig egészen egyszerűen érzem az életemben Isten jelenlétét.

Az én Isten- képem viszonylag régóta alakul és formálódik. Volt idő, amikor nem hittem benne és nem nagyon törődtem vele, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy van, és nem érdemes elhanyagolni. Én kiskoromban vallásos nevelést kaptam, jártunk templomba, meséltek nekem Istenről, olvastunk Bibliát is. Ugyanakkor olyan légkörben teltek gyermekkori mindennapjaim, hogy megtanultam: önmagamat vállalnom kell tűzön-vízen keresztül.

Így mostanra talán véglegesedett- legalábbis egy ideje nem változik- a Mennyei Atyáról alkotott képem. Ez a kép pedig összeférhetetlen az egyházak zöme által terjesztett eszmékkel. És hogy miért?

Szerintem Isten egy olyan lény, aki határtalanul és végtelenül tud szeretni. A szeretetnél nagyobb erő nincsen, mert “…mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Isten nem azért teremtett minket, hogy utána szabályok közé szorítson és puritán életre és félelemre kényszerítsen. Nem azért lehelt életet belénk, a saját képmására teremtett emberekbe, hogy utána kitaszítottként tekintsen ránk, és puszta milyenségünk miatt utáljon és kivessen megbocsátásból. Eredendően bűnösök vagyunk, ez tény, és bűnösségünk apró jeleit a mindennapokban is könnyen felfedezhetjük, de amíg a szeretet irányítja a tetteinket, addig nem vagyunk méltatlanok az Isten kegyelmére.

Én hiszem, hogy azért vagyok meleg, mert Isten szánt szándékkal melegnek teremtett. Nem rak ránk olyan terhet, amit ne tudnánk elviselni. Mi melegek mind erősek vagyunk, mert képesek vagyunk elhordani a saját terhünket. Mindenkinek van keresztje; nekünk miért ne lehetne ez? Szerintem senki sem vitatja, hogy olykor lehetetlennek tűnő feladat az önfelvállalás.

A Biblia persze megint más dolog. Mózes azt írja, hogy férfi férfival ne. De ne felejtsük el, hogy ha Mózes minden parancsát komolyan vennénk, akkor igencsak furcsa világban élnénk. Ajánlom az alábbi kis video megtekintését, nagyon jó… a vége felé derül majd csak ki, miért is.

Másrészt pedig egy későbbi jeruzsálemi zsinaton úgy döntöttek, hogy Mózes tisztasági törvényeit a zsidókon kívül másnak nem kötelező betartani.

És nem utolsó sorban az a Biblia, amelyet ma ismerünk, egy összeollózott, utólag (persze az egyház érdekeinek megfelelően) sokszor szerkesztett könyv, amelyből rengeteg rész (pl. Mária Magdolna evangéliuma) kimaradt vagy az eredetitől eltérően került be.

Ennyit tehát a Bibliáról- térjünk át az egyházakra, melyek tanításaikat erre a megkérdőjelezhető könyvre alapozzák.

A keresztyén egyházak- eltekintve attól, hogy éppen katolikus vagy protestáns egyházról beszélünk- elutasítják a homoszexualitást. De vajon miért? Mi okuk van erre?

A történelem rengeteg diák legkevésbé szeretett tárgya, mondván, felesleges, De nagyon nehéz boldogulni nélküle, hiszen ha nem ismerjük a múltat, sokszor képtelenek vagyunk a jelen kérdéseire választ adni. Így az egyházaknak a melegekhez való hozzáállására is a történelemben keresendő a válasz. Hogyan lehet az, hogy egy olyan csoport, amely szintén sokáig a társadalom peremén élt és ki volt közösítve, folytatta ezt a megosztó és kirekesztő politikát…?

A válasz egyszerű: hatalom. A hatalom volt az, amely az egyházat felemelte (szükség volt ugyanis egy erős összetartó kapocsra a széteső Római Birodalomban). Az egyház kitüntetett szerepbe került: a pápa, mint Jézus Krisztus földi helytartója gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezett (ez bebizonyosodott az invesztitúraharcokban), az egyház pedig határok nélkül tudta befolyásolni a tudatlan és műveletlen tömegek széles rétegét. Betegesen rettegtek mindentől, ami kicsit is mást mondott, mint ők, ami kicsit is szabad volt és nyitott az új gondolatokra. Mindent megtettek azért, hogy világi és szellemi hatalmukon ne essen csorba. Gondoljunk csak a templomos lovagokra, az inkvizíciók sorára, a reformációt követő rekatolizációra- vagy akár magára a reformációra is. Kálvin például hagyta, máglyán égessék el Szervét Mihályt.

A hatalom alapja mindig a félelem. Az egyházak pedig mindig is nagyon jól ki tudták használni ezt a fegyvert. Az embereknek a pokol tüzétől való félelmére alapozták a homoszexualitás tilalmát. A többszáz éves elhatárolódás és megbélyegzés eredménye pedig mint a mai napig látható és érezhető a társadalomban.

Jézus azt mondta: “Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást.” Nem hiszem, hogy bármelyik embernek lenne joga a szeretet meghatározására és korlátok közé szorítására. Nem hiszem, hogy van olyan ember a világon, aki képes megmagyarázni Istent és az ő szándékait és gondolkodását. Ezért mondom én, hogy hiszek, nem pedig azt, hogy vallásos vagyok. Ezért nem ugyanaz a kettő. Nem megmagyarázni akarom, nem dogmákat akarok felállítani, egyszerűen csak ennyi: hiszek. És mindeközben keresem az életem értelmét, keresem a szerelmet és próbálok boldogulni az életben úgy, hogy tudok, azokkal a képességekkel, amiket nekem adott a Teremtő Isten. Próbálom kihasználni a lehetőségeimet és próbálok tanulni a hibáimból és mindenből, ami történt velem. Élek, mert kaptam életet. Egyszeri és megismételhetetlen életet kaptam, nem akarom arra pazarolni, hogy mások kénye- kedve szerint élem le. Egyedül Istennek tartozom elszámolással, és amíg szeretet van bennem és hiszek, addig nincs miért félnem vagy szégyenkeznem.

2.5.6

Esküvő. Álszent dolog. Egy hatalmas ceremónia, 100 forintos vigyorok. Valami, aminek semmi haszna nincsen. Nem a házasság tesz párrá egy párt. A társadalmi elvárások inkább csak demoralizálják a kapcsolatot, ha a két fél hagyja, persze. A heterok kiváltsága, amit a melegek magukénak akarnak tudni… de minek? Jogilag származik belőle előny, de a szerelem intézményesítése nem teszi halhatatlanná az érzést.

Persze, ha én jutnék oda egyszer, hát ki tudja. Talán. Talán nem. Nem tudom. Szkeptikus vagyok.

Egyházi esküvő. Fúj. Undorító papi duma. “A nő feladata tisztelni a férfit.” Könyörgöm, nehogy már egy olyan pasitól fogadja el ezt akárki is, aki cölibátust fogadott és még sosem ért úgy senkihez (legalábbis papíron)! Isten nem a templomban osztja áldását, nem stólával teszi felbonthatatlanná az esküt és nem az idióta ruhába öltözött bohócot használja fel szavának értelmezésére. Komolyan fegyelmeznem kellett magam, hogy ne röhögjek fel hangosan.

Nyilván nem lehet egyházi esküvőm sosem, ezért inkább bele sem megyek, mi lenne, ha…? Kimondottan utálom az egyházat. És szerintem ezzel minden esetlegesen felmerülő kérdésre válaszoltam.

Lakodalom. Egy nagy parti azoknak, akiket elvileg ismer és szeret az ifjú pár. Nos, kétlem hogy engem speciel látott-e valaha is előtte. Nem igazán értettem, miért kell ott lennem a nagymamám egy középiskolai barátnőjének a lányának az esküvőjén, de ha már meghívtak, nem leszek bunkó. Nagyon szeretek ünnepelni és bulizni, de ezt olyan emberekkel szeretem csak igazán, akiket azért ismerek valamilyen szinten. És nem utolsó sorban akkor, ha tudok szabadon mozogni, de a félig-meddig begyógyult hegemmel ez még nem kivitelezhető. Partidohányosságomat viszont az egész család meglepően jól fogadta.

De persze a legnagyobb bajom az, hogy ezt az egész össznépi vigyorgást szingliként kellett végigélnem.

2.5.0

Szabad vagyok?- tettem fel magamnak a kérdést egyik nap, mintegy teljesen spontán és váratlanul, nem előzte meg semmilyen cselekedet vagy esemény ami kiválthatta volna ezt a kérdést. Mégis. Egyszercsak belém csapott a villám és lassan ezt súgta: most kérdezd meg magadtól, hogy szabad vagy-e! Vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott, mert én ezt kérdeztem meg magamtól.

Ízelgettem a szavakat egy darabig, majd fogtam magam és nekiálltam leírni ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Sorra vettem mindent, ami szóba jöhet a szabadság téma kapcsán. 

Vannak dolgok, amikben nem vagyok szabad, másokban igen. Nem vagyok szabad egyrészt, mert nem magam osztom be az időm nagy részét, nem magam határozom meg éppen mit kell csinálnom úgy általában, nem magam döntöm el éppen hová akarom menni rendszerint, vagy nem én határozok az életem apró dolgaiban úgy egyáltalán, hanem mások. A suli, a kolesz, akármi. Van egy mindannapi életem ami keményen szabályozott, amiben nincs megalkuvás, kőkemény engedelmeskedés van és semmi más. 

Ezek azok a dolgok, amelyekben tehát nem én döntök, rám erőszakolnak egy értékrendet, döntéseket, legyen az bárminek vagy bárkinek a nevében: legyen szó a Biblia, Isten, az erkölcs, a rend, a fegyelem, a morál, a tisztesség, a racionalizmus vagy a konzervativizmus emlegetéséről, ezek a szavak számomra sajnos egyre inkább elválaszthatatlanul kötődnek egy negatív jelentéstartalomhoz, mert az ő nevükben korlátoznak. Az ő nevükben nem vagyok szabad. 

Másrészt viszont ott van az életem egy másik vetülete, ami sokkal nagyobb távlatokat foglal magában. Szabad vagyok érzelmileg; nem vagyok alárendelve senkinek, egyedül hozhatok döntéseket az új kapcsolatok kialakításáról, próbálkozásokról. Nem kényszeríti senki rám az akaratát a céljaim kitűzésében amiket szabadon meg is valósíthatok mert nem akadályoz benne senki; szabad vagyok, és ezt a szabadságom mások is tiszteletben tartják. Szabadon gondolkodok, szabadon érzek, senki nem próbál meggátolni abban, miről hogyan vélekedhetek és hogyan nem. Ilyenkor persze a számomra fontos, hozzám közel álló (pozitív és negatív értelemben egyaránt) emberekről beszélek.

Végső soron szabad vagyok. Szabadon tehettem fel ezt a kérdést is magamnak, szabadon válaszolhattam rá és szabadon publikálhattam is a gondolatmenetem. Szabad vagyok, mert szabadon, magamtól alkottam mindezt. És legfőképpen azért vagyok szabad, mert tudom élni a szabaságommal.

1.8.4 by Captain himself

Én ezen már csak röhögni tudok. Azonban a könnyem is folyik mert elborzasztó hogy a katolikus egyház feje egy ilyen abnormális mocskos bohóc, akit csak Hitlerhez tudok hasonlítani. Szeretet, elfogadás? Áh, lószart! Inkább gyűlölködjünk, gondolom retrozni akar a Szent Inkvizícióval vagy valami ilyesmivel. Hát hajrá, tegye amit jónak lát. És még csodálkoznak hogy miért fordulnak el az emberek ettől a förmedvénytől, amit Jézus földi helytartója vezet. Hánynom kell.

Az a furcsa, hogy a pápa kitér a transzexuálisokra is. A legfurcsább meg az hogy a beszéde előtti nap fogalmazódott meg bennem a gondolat hogy erről kéne írni majd egyszer. Egészen pontosan a transzvesztitákról, de nagyjából egyre megy. A sors keze

A tény hogy valaki férfi létére női ruhát húz, még nem nevezhető transzvesztitánakk mivel kiskoromban én is előszeretettel bújtam bele anyukám hálóingébe, mégsem lettem travi, igyekszem a legjófiúsabb megjelenést kihozni magamból. Transzvesztita akkor lesz egy ember ha valódi nőnek érzi magát- már amennyire én tudom, és magát annak is definiálja. Javítsatok ki, ha tévedek, olyan téren mozgok amin viszonylag járatlan vagyok.

Én életemben először nyáron láttam transzvesztita embert Alteregoban és meglepődve tapasztaltam hogy nem forgott a hasam, ahogyan ezt előre megjósoltam az akkori barátomnak. Akkor és ott valahogy elkezdődött bennem valami amit mások talán úgy neveznének hogy elfogadás de szerintem ez valami más, a látókör kitágulása.  

Elmondatom hogy több mint két és fél éve- hú de komoly nagy idő- mióta a melegek életét élem, mozgok az ő világukban és közel egy éve, mióta blogot írok rengeteg olyan meleggel hozott össze a (bal)sors akik ugyanúgy elutasítják a travikat mint a hetero többség a melegeket. Amikor szidjuk a minket el nem fogadókat, vaskalaposnak bélyegezve őket akkor nem gondolunk bele hogy mi is ugyanúgy tele vagyunk előítéletekkel csak éppen mások irányába- a cigányok, a románok vagy éppen a transzvesztiták irányába. Ha önmagunkat nem vizsgáljuk felül, ha nem számoljuk fel a saját korlátozottságunkat akkor vajon fogunk mi valaha is egyenrangúságot kapni? Aligha.

Nem tudom az engem naponta olvasó emberek között mennyit érint ez de ha eddigi tapasztalataim helyesnek bizonyulnak akkor sokakról beszélhetünk, bár talán az olvasóközönségemről elmondható hogy az igényes rétegből kerül ki, míg beszélgetőtársaimat gyakran nem onnan szalajtották. Lehet, hogy én tévedek és ez egy totál elfogadott dolog és feleslegesen tépem a szám.

Szóval gondoljunk bele az ő helyzetükbe. Játszunk most olyat, amilyet velünk kapcsolatban szoktak játszani: gondoljuk azt, hogy mi vagyunk az ő helyükben. Szerintem senkinek nem kell bemutatni azt a küzdelmet amely együtt jár a saját meleg-léted elfogadásával, pláne a másokkal való elfogadtatásával mert nem mondható el hogy ez mindenhol simán megy. A külvilág aberráltnak, nem normálisnak, betegnek bélyegez (vagy legalábbis a túlnyomó többség), mert az emberek hihetetlen előítéletesek és nem arról híresek hogy olyan nagyon tudnának vagy akarnának gondolkodni.

Tehát képzeld el, milyen lenne neked: rájössz, hogy meleg vagy, ezt elfogadtatok a családoddal, a barátaiddal majd mindezt megspékeled azzal hogy igazán nőként érzed magad jól. Ez egy übernagy kitolás az élettől. Így élni és így talpra állni, kihúzni magad és azt mondani hogy márpedig ez vagy és akinek nem tetszik, az elmehet máshová. Sokan buknak bele már simán abba a ténybe hogy melegek mert nem tudják feldolgozni, hát még az hány áldozatot szedhet, kérdem én ha valaki arra jön rá hogy transzvesztita? Valahogy sosem fog ide sem tartozni meg oda sem, mert nem is igazán férfi de nem is teljesen nő, férfiként meleg és elutasított, nőként pedig csak egy másodlagos utánzat…? 

Sosem tudtam megérteni azokat az embereket akik elutasítanak valamit, amelynek el nem fogadását  észérvvel nem tudnak alátámasztani. Nem mondhatod meg annak aki imádja a vaníliafagyit hogy ne egye mert csak kevesen eszik és biztosan azért eszik kevesen mert azt csak a lúzerek szeretik, ha egyszer ő azt szereti akkor úgyis azt fogja enni mert arra vágyik. Tudom tudom, általános meg gyenge hasonlat de szemléletes. 

Mindig azt halljuk hogy több nyitottság kell az emberekbe és úgy kell elfogadni a másikat, ahogy van, a szépet és a pozitív értékeket kell látni benne. Mert a megosztott és gyűlölködő társadalom gyenge, befolyásolható, kihasználható, alkalmatlan a modern értékek elsajátítására, a fejlődésre és a világhoz való illeszkedésre, egyszóval arra, hogy túléljen. Az, hogy nyitott szemmel járunk és képesek vagyunk felfedezni a másság, a minden értelemben vett másság értékeit nem jelenti azt hogy szembefordulunk a hagyományokkal, elutasítjuk a nemzeti büszkeségünk vagy az Istenbe vetett hitünk, ahogyan ezt sokan sulykolni próbálják. Nem így van. Végülis nem Isten teremtette őket is? Isten alkotása pedig tökéletes. Azt mondják, mindenkinek van keresztje; az övék miért ne lehetne ez? Mindenki személyre szabott terhet kap és ha ők ilyet kaptak akkor el kell ismernünk hogy erős emberekről van szó, akik képesek megbírkózni ezzel és büszkén élni.

Az is igaz ugyanakkor, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Éppen ezért nem jó, ha travik mutogatják magukat a Pride-on, meg egyáltalán az hogy Pride van ma Magyarországon ilyen formában amilyenben. A felvállalás nem szabadna hogy egyenlő legyen a provokációval és a kihívással.

1.4.2 by Captain himself

- 2nd verse, thanks for 979 –

Mivel egyházi gimnáziumba járok így kötelező jelleggel részt kell vennem hittanórákon annak ellenére, hogy konfirmáltam. Ezek újabbak jók, mióta egy jófej, fiatal lelkész tartja. Az előző sem volt annyira rossz de hagyott kívánnivalót maga után és olyan szűk látókörű volt amilyen manapság sajnos jellemzően a lelkészek nagy része.

11-esek lévén egyháztörténetet tanítanak nekünk. Szeretem a törit és ez is nagyon érdekel, most éppen a Római Birodalom keresztyénüldözéseinél tartunk. 

A tanárom elmondta, hogy az őskeresztyének katakombákban tartották a szertartásaikat és a rómaiak tévhiteket tápláltak feléjük, hogy biztosan emberhúst esznek ott meg állatokkal fajtalankodnak és miegymás, csak azért mert nem engedtek be mindenkit maguk közé.

Azt mondta a tanár, hogy ezek a differenciált gondolkodásra kevésbé képes rómaiak előítéletesek voltak a keresztyénekkel szemben, nem vették a fáradtságot hogy jobban megismerjék őket, hogy egyáltalán megtudják, mi is a lényege a keresztyénségnek. Ehelyett üldözték őket mert "ami eltérő, szabálytalan, az a rendnek csak útban van."

Elgondolkodtató, hogy azóta a keresztyénség mennyire kinőtte magát és ki is fordult eredeti lényegéből, már ami az egyházakat illeti, nem csak a római katolikust- mert azt szidják a leginkább álszentsége miatt pedig a többiek sem szentek.

Az is érdekes, hogy mennyire felháborodnak még így, két évezred távlatából is azon, hogy az őskeresztyéneket nem akarta megismerni az akkori hatalom, ezért téves előítéletek alapján üldözték őket. Majd elégedetten hozzáteszik, hogy mindez már a múlt.

Pedig nem az, ugyanis ma fordult a helyzet: az egyház az, amelyik nem akarja megismerni a számára idegen jelenség hátterét, anélkül hogy bármi konkrétat is tudna róla, elítéli és megbélyegzi, bűnös dolognak tünteti fel és az ellene való fellépést sürgeti.

Ezzel nem csak a saját múltjukat köpik szembe hanem a Bibliát is, ami igaz, hogy a Mózes-féle tisztasági törvényeknél leírja, hogy a két férfi között létesített viszony büntetendő és halál jár érte, de az első egyetemes zsinat (I. jeruzsálemi zsinat) kimondta, hogy ezeket a törvényeket a nem zsidó származású keresztyéneknek nem kell betartaniuk, tehát az csak a zsidókra nézve kötelező. Ez az elv a mai napig él, a zsidóknak például át kell esniük a körülmetélésen nekünk pedig nem, holott ez is le van írva Mózesnél. 

És nem mellesleg az egyházak egyik legnagyobb tanítása pedig nem más mint az, hogy Jézus szabadságra váltott meg, ami a szeretetben való szolgálat. A kulcsszó a szeretet, ez az a híres felebaráti szeretet amiről szintén annyit prédikálnak. Nem mond semmit arról hogy aki meleg az nem szerethet és nem is lehet szeretni.

Szóval a kérdés: akkor mégis milyen alapon vannak a melegek ellen az egyházak?

1.2.6 by Captain himself

Azt mondják, a név kötelez. És valóban, akár már az utcai árustól megvásárolt kis tollon lévő feliratból megtudhatjuk, mit is jelent a nevünk ergo mire kötelez. S ennek rendje és módja szerint én tényleg "fejedelemnek, uralkodónak" érzem magam (ezt jelenti a török-magyar eredetű nevem). A név azonban mégis egy olyan dolog, amit nem Te választasz hanem úgy kapod. Adják.

Azért, hogy legyél hozzá hűséges, kövesd azt, amit megfogalmaz, teljesítsd a feladatot, amit ad. Hogy megfejtsd szimbolikájának jelentését mely elindít azon az úton, amelyen tovább kell haladnod, menned. Ez az a név, ami felvértez a harcra, amit meg kell vívnod, melyben győzöl vagy elbuksz- lényegtelen, ha kitartasz az mellett, ami vagy, ami a lényeged.

A név azonban csak egy dolog. Nem mi választottuk, de adatott nekünk: olyan, amelyet nem kértünk de kaptuk hogy felnőjünk hozzá. És akár tetszik akár nem, mindig elkísér és áldott-átkozott ómenként végig velünk lesz hosszú utunk során, melyet meg kell tennünk. Van, hogy véget ér azelőtt, hogy elmondhatnánk: igen, méltó lettem a nevem viselésére. Megszakad az út minden ok nélkül.

A név valahol a tudatod alatt, akár akarod akár nem de alakít, formál. Tetszik vagy nem, de ez is azon kevés dolgok egyike melyek ellen nem tudsz tenni. Nagyban részt vesz jellemed kialakulásában, többek közt ez adja a lényeged.

Azt a jelleget, lényeget amely sokszor nem látszik mert az emberek elhamarkodottan, felszínesen ítélnek és nem néznek a színfalak mögé, nem érdekli őket hogy a hajó rakterében mi van, ha nem tetszik nekik az, amit a fedélzeten vagy az, akit a kormány mögött találnak. 

"…köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás…"- énekli Kulka János és igen; mindenkiben van jó és rossz, "…a világot nem lehet felosztani jókra és halálfalókra"- írja Rowling.

Mert vajon minden lelkész tökéletes és feddhetetlen csak azért, mert lelkész és hivatásánál fogva Isten földi prófétája?

Vajon minden vezető felelős-e a rábízottakért, csak azért mert irányítja őket?

Vajon minden döntés jó-e csak azért, mert olyanok hozták akiket méltónak gondolnak rá?

Nem.

A lelkész is elköveti ugyanazt a bűnt mint minden más ember, csak ezeket a bűnöket eltakarja a reverenda.

A vezetők visszaélnek a helyzetükkel, melyet elfed a hatalom.

A döntések pedig visszásan sülhetnek el mert valahol mélyen mindig ott van a személyi érdek bennük…

Nem lehet azonban kollektívan elítélni mindenkit csak azért, mert egy adott csoport tagja- pláne nekünk nem. És észre kell vennünk, hogy ha a legjobb, legszentebb dolgoknak is megvan a sötét oldala, akkor a legrosszabbnak tartott dolgok is hordoznak magukban valami szépet és jót, olyat, amit esetleg még ők maguk sem látnak.

Ki tudja hogy az ádáz, mindenkin áthajtó, gátlástalan ember nem rendelkezik-e olyan tulajdonságokkal, melyek a hősöknek adatottak?

Vajon elítélhetünk-e valakit azért, mert rossz útra tért úgy, hogy nem tudjuk pontosan az okát annak, miért jár ezen az úton? Mert "…van úgy, hogy a jó cél érdekében kényszerű kalózkodáson át vezet az út és így végső soron a kalóz is jó tettet hajt végre"- hallhatjuk az egyik kedvenc filmemben, a Karib tenger kalózaiban.

Nem ítélhetjük el. Kötelezi a neve. Kötelezi a jelleme. Kötelezi mindaz, amelyet egy felsőbb gondolatra el kell érnie, és amit el is fog érni és mire ott van, megtalálja, megcsinálja, addigra megérti, miért volt szükség mindenre amit útközben talált, átélt. Mire véget ér ez a hosszú utazás, még akkor is, ha pokolian nehéznek és keservesnek éreztük is; meg fogjuk érteni, hogy volt értelme. Akkor, amikor már minden szálat, mozzanatot kristálytisztán látunk és átlátunk. De addig még nagyon sok van hátra.

1.2.2 by Captain himself

Pár perce olvastam a solinthar.freeblog.hu cím alatt futó rendkívül jó blogot, és ott találtam rá erre a mondatra: "A becsületemre és az őszinteségemre büszke vagyok, és mások is erről
ismernek a legjobban. Furcsán hangzik, mi? Igen, kínosan őszinte
vagyok, kivéve a melegség kérdését. Ez az egyetlen, amiben hazudok, mert hazudnom kell."

Erre alapoznám a mai bejegyzést- ó, és még egy kis apróság is van itt: mint ez ismeretes, egyházi iskolában tengetem unalmasnak nem nevezhető hétköznapjaim. Pár hete írtam Nektek, hogy a kezembe akadt egy újság- ethos névre hallgat- amely az egyház kiadása. S ebben az újságban volt az a cikk is, melyben ez a fenomenális mondat vagyon: "A homoszexualitás a halál- én az életet választom."

Nem tudom, mily ichlet sugallta, de eltettem az újságot, és a napokban ismét a kezembe akadt, átvizsgáltam hát tüzetesebben. S mit ad Isten, a könyajánlónál rá is találtam a következő címre: A szeretet illúziója. Felkeltette az érdeklősésem, elolvastam a hozzá tartozó leírást: "Könyv a homoszexualitásról, kiváltó okok, gyógymódok és terápiák. 88 oldal, 850 Ft." A szerző nevét lespórolták. Bár őszintén, azt a címeres ökröt, aki erről képes könyvet írni, én sem reklámoznám.

A fent említett blogot vezető jóember gondolata nagyon beindított! Igen, én is mindig büszke voltam az őszinteségemre. Sokszor olyankor is az vagyok, amikor nem kéne. Vannak, akik megfednek ezért, mert szerintük jobb, ha csendben maradok, és arra várok, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, akkor kimondom a megfelelő szót, és nyert ügyem van! Hát nem, ez nem így van, kedves majdnemmindenki! Én ilyen ember vagyok- ami a szívemen, az előbb-utóbb a számon is. Amit érzek, gondolok, azt ki is mutatom, az érzelmeim nem tartom meg magamnak, életem minden mozzanatát próbálom megosztani Valakivel. Nem szokásom hazudni.

Azonban a melegség, ahogy ezt találóan megfogalmazták, valóban más kérdés. Ebben sok mindenkinek hazudnia kell. Kell, mert az emberek zöme nem elég felnőtt, és olyan megátalkodottan szűklátókörű, hogy az már-már fokozhatatlan. Beskatulyázzák a melegeket, és kész. Részükről a melegség lerendezve, mocskos buzik, fuj.

Hazudnom kell. Kell, mert rá vagyok kényszerülve, muszáj, ha nem akarok gyakorlatilag öngyilkos lenni. Mert jelen helyzetemben a nyilvános coming-out felérne azzal! 

Tehát illúzió. A jó öreg egyház-pajtásban valahogy sosem tudok csalódni, mindig csak azt kapom tőle, amire számítok. A szokásos földhöz ragadtság, álszentség és elutasítás. Ne értsétek félre, nekem oly mindegy, mit mond az egyház (egyház, értsd: az a pár vén szattyán vezető). De arra azonban mindig jó, hogy éreztesse velem: bárányok vagyunk itt a farkasok közt. Magányos bárányok a vad és könyörtelen, szürke világ gonosz farkasai közt.  

Az illúzióknak van egy sajátosságuk, mégpedig az, hogy el lehet őket tüntetni. Nem kell hozzá más, csak szilárd akarat. S még az sem kell, hogy ez a sajátod legyen! Elég egy barát, abból az igazi fajtából, aki melleted van, és ha kell, visszarángat a földre. Még beléd is rúg egyet, hogy ébredj már fel.

Szerintem volt előttünk is rengeteg meleg, és rengeteg jó barát. Volt coming-out, és volt kétségbeesés. Volt illúzió is, és földrerángatás. Csakhogy a mi jó öreg egyházunk ebben téved: a szeretet illúziója nem az, ha abba vagy szerelmes, akibe szerelmes vagy, hanem ha nem szereted úgy azt, akit szeretsz, amilyen ő. Így hát illúzióban azok vannak, akik azt hiszik, a melegség betegség, és gyógyítani lehet, ki lehet nőni. Nem, nem lehet gyógyítani, mivel nem betegség.  Nem, kinőni sem lehet, mert nem múló elmebaj, vagy kamaszkori lázadás. Ez nem választás, hanem… adottság? Nem, az sem. Ez egyes embereknél a természetes. És ez nem illúzió!

Ez hát a valóság, de nekünk hazudnunk kell. Igen, kell, mert sajnos az ateista is simán egyetért az egyházzal ezen a téren. Mert az, hogy nem hisz a Teremtőben, még nem akadályozza meg abban, hogy kínosan szűk legyen a látóköre. És valahol azért is hazudnunk kell, mert magunk is illúzióban élünk. Igen, abban. Mert félünk attól, mi lenne, ha barátaink elhagynának, mert melegek vagyunk. Mi lenne- legalább megszabadulunk tőlük, mert ha elhagynak, hát sosem voltak barátok.

"A szeretet, ha elmúlt, sosem volt igazi."- modja a bölcs, és egyet is értek vele. Ebben a helyzetben igen.

S ha már minden illúziót eloszlattunk, akkor fel fog virradni az a nap is, amikor már nem kell hazudnunk.

Picit le vagyok most törve… nem jött össze valami, amit nagyon de nagyon akartam. Valami más viszont nagyon de nagyon jól megy… és persze nem is kérdés, melyik a fontosabb

A héten kezembe akadt egy újság. A címét nem írom ide, mert ugyebár nem reklámozok ilyennek pedig főleg nem. Az említett sajtótermék egy egyházi kiadás, hogy konkrétan felekezethez kötött vagy ökumenikus-e, azt nem tudom. De ez nem is lényeg- ebben a kérdésben teljesen mindegy, hogy katolikusokról, reformátusokról vagy evangélikusokról, netán ortodoxokról beszél az ember.

Az első pár oldal átlapozása után az volt a véleményem, hogy hát oké, egészen jó, mondjuk úgy, elmegy. Ahhoz képest hogy egyházi…

De aztán, amikor a közepéhez értem (ahol még aranyos kis poszter is volt a keresztfán szenvedő Jézusról) volt egy féloldalnyi cikk, melynek már a címe is… hát, igen. "A homoszexualotás a halál- én az életet választom."

Az a mondat egy olyan amerikai ex-újságszerkesztő szájából hangzott el, akit most szállt meg a gondolat, hogy ő szentéletű lesz. Ha jól emlékszem 22 évesen lépett ki az amerikai közvélemény elé melegségét vállalva, majd elindított egy folyóiratot- persze melegeknek. Majd ő lett a tengerentúli homoszexuálisok fő szószólója, érdekképviselője… egészen 33 éves koráig- vagyis mostanáig.

A magyarázat látványos megtérésére ez volt: elkezdte olvasni a Bibilát, és egyik napról a másikra megvilágosult, s bűnei megbánásaként adta fel korábbi életét: vagyis vált látenssé… Búcsúzásképpen írta ki számítógépe monitorára a fenti mondatot.

Szóval ő az életet választja. Jó neki.

Az egyház egy nehéz téma… Csokonai Konstancinápoly c. verse passzol ide nagyon, vagyis a probléma, amiről abban ír: az egyházi fanatizmus. Mert az egyház és a hit két külön fogalom. Az egyház az az emberek által létrehozott szervezet, mely Isten nevében, de sokszor nagyon távol tőle cselekszik.

Meleg vagyok, és hiszek Istenben. Ismerem a Tízparancsolatot, de (sajnos, vagy nem sajnos) nem élek szerinte. Ismerem a bibliai történeteket, Jézus önfeláldozását, és minden este imával zárom a napot. Paradoxon? Nem. Természetes…

Nem tudom, hogy miért lesz valaki meleg. Tényleg nem. Van, aki így, van, aki úgy magyarázza. Öröklött, vagy gyermekkori hatások, de az iskolai védőnő a tesztoszteronra hivatkozott. Nem tudom, mi az igazság, de szerintem ez nem is számít. A Biblia szerint mindez azért van, mert felmenőim közül valaki nagyon súlyos bűnt követett el, s ez a büntetése ("…mert megbüntetem az atyák vétkeit a fiakon harmad és negyedíziglen") – a fia, unokája meleggé válik.

Én azonban kialakítottam egy sajátos filozófiát erre (is), mert mire nem

Isten az ember a saját képmására teremtette. Az ember elkövette az eredendő bűnt, és a világ rosszá lett. Eredendően bűnösként születünk. Miért lenne valaki bűnösebb, mint a többiek…?

Ilyen vagyok- meleg. Mert ilyennk születtem. Isten akarata szerint. Az ember azért él, hogy boldog legyen, és megtalálja élete célja felé vezető utat, s elérje azt. Közben jönnek megpróbáltatások, kudarcok, bukások, melyeken túl kell lépnie, fel kell állnia, és folytatnia kell, amíg át nem szakítja a célvonalat. Ha melegként, hát melegként. Ez vajmi keveset változtat a dolgon.

Ami igazán fontos, az az, hogy az ember milyen erkölcsileg.

Tiszta-e és egyenes, becsületes és jóravaló, segítőkész, nyitott és toleráns, hűséges a szeretteihez és hazájához… ezek számítanak. És az, hogy valaki meleg-e vagy sem, mit sem számít.

Mert a melegek nem üdvözülhetnek... a francot nem! Az egyház szerint… melyik szerint? Amelyiknek a pápái között nem egy meleg volt? Nem egynek saját fiai álltak sorfalat vatikáni beiktatásán? És még ők akarják megmondani, mi az, ami erkölcsileg helyes, avagy helytelen?

Szerintem az élet nem az, ha hátat fordítunk a létünknek. Magunknak. Ha eldobva személyiségünk, igazi énünk korcsokká válunk. Mert ez a halál.

És én nem akarok lelkileg meghalni- én az életet választom.