Bangkokban elképesztő mennyiségű nemzetközi iskola van, és ezek közül igen sokat vallásos kezek igazgatnak. A Mercy Centre kiválogatott ifjai egy buddhista papok által vezetett iskolába járnak és gyűrik az IB-t, míg a mi egyhetes munkánk egy katolikus iskolában zajlik. Az iskola maga igen nagy alapterületen működik, egy elég jó környéken, az Európai Unió thaiföldi delegációjának székhelye mellett (ahol az EU balra van, ott kell jobbra fordulni az iskolához).

Hétfő reggel, valahol nyolc és kilenc között. Megérkeztünk. Egy iszonyatosan egyértelmű srác fogadott minket, én magamban 24-25 körülinek saccoltam, biztosan ő is önkéntes, gondoltam. Az a tipikus életvidám srác, akinek minden mozgásából szinte ömlik a melegség, imádja Lady Gaga-t, divattervező szeretett volna lenni de az anyja a Jóistenért sem engedte volna, mondván, a Fülöp- szigeteken tanárokra van szükség. Az eredmény: srác elvégzi a tanárképzőt, és lelécel Thaiföldre, ahonnan 5 éve haza sem látogatott.

Kiderült tehát, hogy nem önkéntes, sőt, nem is 25 éves: friss harmincas. Ok, gondoltam, ez végülis nem olyan meglepő, az ázsiaiak hetvenéves korukig gyakorlatilag nem öregednek. Kinézetre legalábbis biztosan nem.

Ízlelgettem magamban egy ideig a kérdést, de mikor elővette a Born This Way albumot, akkor úgy döntöttem, minden kockázat nélkül feltehetem. Már éppen nyitottam volna a számat – a kérdés feltétele végett, természetesen – mikoris beelőzött: akarunk partiképeket látni? Persze, ja, hogyne.

Karácsony, húsvét  - a legnagyobb keresztény ünnepek. Iskolai ceremóniák, diákok és tanárok, a vezető pap, az igazgató… mindenki, aki kell. És nők. Hagyományos, thai ruhákba öltözött, a színpadon keringő nők.

- Ok, ez eddig rendben van, tök jók ezek a képek, de hol vagy te?

- Hát nem látod? – kérdez vissza nevetve. – Ott, a színpadon, a barátom mellett!

“Nem”- tagadott automatikusan az agyam – “az nem lehet. Ez egy katolikus iskola. Egy fű alatt meleg tanár még elmegy, de egy nőnek öltöző nyíltan meleg…?”

Pedig de. Mikor már tudtam, láttam, hogy azok bizony nem nők, hanem férfiak mind egy szálig, a katolikus iskola karácsonyi ünnepségén nőnek öltözve táncolva.

- De… de… – tiltakoztam még mindig. Ilyen nem létezhet! – De ez egy katolikus iskola, ez egy… nézd, én is egyházi iskolába jártam, és nálunk, ha ez… mármint… nem fognak téged kirúgni?

- Ez Thaiföld! – nevetett rám, szórakozva a megütközésemen. – Kirúgni? Ugyan már. A főpap pont a múltkor mondta, hogy idén ő is szívesen csatlakozna.

***

Nem tudom, hogy a thai katolikusok nyomasztó kisebbségi léte, vagy a nyitott buddhista hagyományok hozománya, de tény, hogy ezek a thaiföldi katkók nagyon elfajzottak. Nem baj, maradjanak is így. Nekem így ezerszer jobban bejönnek, mint az öreg kontinens rozsdafoltjai.

captain@paperboat.hu I 4.7.5 I

Blöeh- mondta. Fúj – mondtam. Vödröt hoztam a várható utórengések felfogására, takarítóeszközöket a már keletkezett kár eltüntetésére, őt pedig fogtam és a kádba raktam, hadd dobja, amit még kell. Szegény barátomnak mondtam, ez talán nem a legmegfelelőbb idő – persze, én sem örültem neki, hogy most állít be, de mit tegyek?

Mikor morcos alakja ismét felderengett a fürdőszoba csempéi előtt, talán még kevésbé emlékeztetett emberre, mint mikor látványos belépőjével örvendeztetett minket. Nem tudtam sokat tenni érte: lenyomtam hát a torkán valami random gyógyszert, remélve, nem öli majd meg, majd lefektettem az első fekvőhelyre, betakartam, és hagytam mámorában szenvedni, hadd aludja ki, ráérek holnap is elbeszélgetni vele.

BAMM BAMM BAMM. Valaki valósággal ostrom alá vette a bejáratot, lövésem nem volt, ki lehet az hajnali kettőkor. Nem, gonosz, nem, motyogta most hirtelen, majd felöklendezett még két kis mócsingot valahonnan a gyomra mélyéről.

Gonosz. Persze, ez már mindent megmagyaráz.

Felkészülve a perceken belül kitörő apokalipszisra, ajtót nyitottam. Ott állt tehát ő, teljes reverendás valójában, ez a túlvilági ember, az idegen szellemek vak foglya – talán még az ősellenségemnek is nevezném, ha hinnék az ilyen erős szavak kifejező erejében.

Már emelte is az ujját, száját szóra nyitotta, szívta be saját aurájának szennyes levegőjét, azt pumpálta a tüdejébe, hogy legyen ereje kipréselni krisztusi szólamát – egy komolytalan pillanatig eljátszadoztam a gondolattal, talán versenyre akar kelni a kanapén magatehetetlenül fetrengő fiával a szőnyeg bemocskolásában.

És mondta is, jaj, áradt belőle a jól ismert dogmák évek alatt gondos rendszerbe öntött sora az életről, a teremtőről, a férfiról meg a nőről, meg a jövőről, meg a gyermekekről, aztán mintha az idős nőkig is eljutott volna, ez némiképpen meglepett, nem vártam ilyesfajta forradalmi újításokat.

Egyszer azonban hirtelen megakadt- véletlen-e vagy nem, nem tudom, de pont akkor, amikor az arcába akartam csapni az ajtót, szerintem zsinórban simán 20 felett járunk ebben a kis bájos eseményben. Először nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött szótlanságot – főleg nem tőle, aki az egész poros könyvet álmából felriasztva tökéletesen fújja – de ekkor erőtlen csoszogást hallottam a hátam mögül. Felkászálódott hát a kanapéról, és lassan, döcögve, de eltökélten jött felénk. Ujját felemelve intett hogy várjunk, mondani akar valamit. És mondott is – a színek ezen felettébb gusztustalan árja apja halálszín ruháján igazán nem kívánt további kommentárt.

Végeztél? – kérdeztem, bólintott, majd becsuktam és bezártam az ajtót. A szemembe nézett, és az újraéledő vad dörömbölések árnyékában nevetni kezdtünk.

4.2.1

captain@paperboat.hu

Szóval Isten. Egy meghatározhatatlan, körvonalazhatatlan fogalom, egy személy- jobb híján nevezzük ennek, de ráillik az örökkévalóság, a végtelenség és a határtalanság is. Térben, személyben, időben és hatalomban egyaránt. Meggyőződésem, hogy Isten létezik. Hiszek benne, hiszek a teremtéstörténetben, hiszem, hogy Jézus tényleg itt járt közöttünk és hogy meghalt azért, hogy mi éljünk. Nem vagyok fanatikus, a hit nem járja át minden percem, egészen egyszerűen csak elfogadom a felsőbb hatalom létezését.

Hogy miért? Azért, mert nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszem, hogy minden, amit most tapasztalunk és megélünk: a környezetünk és mi magunk is, csak egy véletlen műve vagyunk. A természet és a világ annyira tökéletes és kiszámíthatatlan, annyira bonyolult és megmagyarázhatatlan, hogy nem létezik, hogy ne tudatos teremtő erő építette volna fel. Egyrészt. Másrészt pedig egészen egyszerűen érzem az életemben Isten jelenlétét.

Az én Isten- képem viszonylag régóta alakul és formálódik. Volt idő, amikor nem hittem benne és nem nagyon törődtem vele, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy van, és nem érdemes elhanyagolni. Én kiskoromban vallásos nevelést kaptam, jártunk templomba, meséltek nekem Istenről, olvastunk Bibliát is. Ugyanakkor olyan légkörben teltek gyermekkori mindennapjaim, hogy megtanultam: önmagamat vállalnom kell tűzön-vízen keresztül.

Így mostanra talán véglegesedett- legalábbis egy ideje nem változik- a Mennyei Atyáról alkotott képem. Ez a kép pedig összeférhetetlen az egyházak zöme által terjesztett eszmékkel. És hogy miért?

Szerintem Isten egy olyan lény, aki határtalanul és végtelenül tud szeretni. A szeretetnél nagyobb erő nincsen, mert “…mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Isten nem azért teremtett minket, hogy utána szabályok közé szorítson és puritán életre és félelemre kényszerítsen. Nem azért lehelt életet belénk, a saját képmására teremtett emberekbe, hogy utána kitaszítottként tekintsen ránk, és puszta milyenségünk miatt utáljon és kivessen megbocsátásból. Eredendően bűnösök vagyunk, ez tény, és bűnösségünk apró jeleit a mindennapokban is könnyen felfedezhetjük, de amíg a szeretet irányítja a tetteinket, addig nem vagyunk méltatlanok az Isten kegyelmére.

Én hiszem, hogy azért vagyok meleg, mert Isten szánt szándékkal melegnek teremtett. Nem rak ránk olyan terhet, amit ne tudnánk elviselni. Mi melegek mind erősek vagyunk, mert képesek vagyunk elhordani a saját terhünket. Mindenkinek van keresztje; nekünk miért ne lehetne ez? Szerintem senki sem vitatja, hogy olykor lehetetlennek tűnő feladat az önfelvállalás.

A Biblia persze megint más dolog. Mózes azt írja, hogy férfi férfival ne. De ne felejtsük el, hogy ha Mózes minden parancsát komolyan vennénk, akkor igencsak furcsa világban élnénk. Ajánlom az alábbi kis video megtekintését, nagyon jó… a vége felé derül majd csak ki, miért is.

Másrészt pedig egy későbbi jeruzsálemi zsinaton úgy döntöttek, hogy Mózes tisztasági törvényeit a zsidókon kívül másnak nem kötelező betartani.

És nem utolsó sorban az a Biblia, amelyet ma ismerünk, egy összeollózott, utólag (persze az egyház érdekeinek megfelelően) sokszor szerkesztett könyv, amelyből rengeteg rész (pl. Mária Magdolna evangéliuma) kimaradt vagy az eredetitől eltérően került be.

Ennyit tehát a Bibliáról- térjünk át az egyházakra, melyek tanításaikat erre a megkérdőjelezhető könyvre alapozzák.

A keresztyén egyházak- eltekintve attól, hogy éppen katolikus vagy protestáns egyházról beszélünk- elutasítják a homoszexualitást. De vajon miért? Mi okuk van erre?

A történelem rengeteg diák legkevésbé szeretett tárgya, mondván, felesleges, De nagyon nehéz boldogulni nélküle, hiszen ha nem ismerjük a múltat, sokszor képtelenek vagyunk a jelen kérdéseire választ adni. Így az egyházaknak a melegekhez való hozzáállására is a történelemben keresendő a válasz. Hogyan lehet az, hogy egy olyan csoport, amely szintén sokáig a társadalom peremén élt és ki volt közösítve, folytatta ezt a megosztó és kirekesztő politikát…?

A válasz egyszerű: hatalom. A hatalom volt az, amely az egyházat felemelte (szükség volt ugyanis egy erős összetartó kapocsra a széteső Római Birodalomban). Az egyház kitüntetett szerepbe került: a pápa, mint Jézus Krisztus földi helytartója gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezett (ez bebizonyosodott az invesztitúraharcokban), az egyház pedig határok nélkül tudta befolyásolni a tudatlan és műveletlen tömegek széles rétegét. Betegesen rettegtek mindentől, ami kicsit is mást mondott, mint ők, ami kicsit is szabad volt és nyitott az új gondolatokra. Mindent megtettek azért, hogy világi és szellemi hatalmukon ne essen csorba. Gondoljunk csak a templomos lovagokra, az inkvizíciók sorára, a reformációt követő rekatolizációra- vagy akár magára a reformációra is. Kálvin például hagyta, máglyán égessék el Szervét Mihályt.

A hatalom alapja mindig a félelem. Az egyházak pedig mindig is nagyon jól ki tudták használni ezt a fegyvert. Az embereknek a pokol tüzétől való félelmére alapozták a homoszexualitás tilalmát. A többszáz éves elhatárolódás és megbélyegzés eredménye pedig mint a mai napig látható és érezhető a társadalomban.

Jézus azt mondta: “Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást.” Nem hiszem, hogy bármelyik embernek lenne joga a szeretet meghatározására és korlátok közé szorítására. Nem hiszem, hogy van olyan ember a világon, aki képes megmagyarázni Istent és az ő szándékait és gondolkodását. Ezért mondom én, hogy hiszek, nem pedig azt, hogy vallásos vagyok. Ezért nem ugyanaz a kettő. Nem megmagyarázni akarom, nem dogmákat akarok felállítani, egyszerűen csak ennyi: hiszek. És mindeközben keresem az életem értelmét, keresem a szerelmet és próbálok boldogulni az életben úgy, hogy tudok, azokkal a képességekkel, amiket nekem adott a Teremtő Isten. Próbálom kihasználni a lehetőségeimet és próbálok tanulni a hibáimból és mindenből, ami történt velem. Élek, mert kaptam életet. Egyszeri és megismételhetetlen életet kaptam, nem akarom arra pazarolni, hogy mások kénye- kedve szerint élem le. Egyedül Istennek tartozom elszámolással, és amíg szeretet van bennem és hiszek, addig nincs miért félnem vagy szégyenkeznem.

2.5.6

Persze, ha én jutnék oda egyszer, hát ki tudja. Talán. Talán nem. Nem tudom. Szkeptikus vagyok.

Egyházi esküvő. Fúj. Undorító papi duma. “A nő feladata tisztelni a férfit.” Könyörgöm, nehogy már egy olyan pasitól fogadja el ezt akárki is, aki cölibátust fogadott és még sosem ért úgy senkihez (legalábbis papíron)! Isten nem a templomban osztja áldását, nem stólával teszi felbonthatatlanná az esküt és nem az idióta ruhába öltözött bohócot használja fel szavának értelmezésére. Komolyan fegyelmeznem kellett magam, hogy ne röhögjek fel hangosan.

Nyilván nem lehet egyházi esküvőm sosem, ezért inkább bele sem megyek, mi lenne, ha…? Kimondottan utálom az egyházat. És szerintem ezzel minden esetlegesen felmerülő kérdésre válaszoltam.

Lakodalom. Egy nagy parti azoknak, akiket elvileg ismer és szeret az ifjú pár. Nos, kétlem hogy engem speciel látott-e valaha is előtte. Nem igazán értettem, miért kell ott lennem a nagymamám egy középiskolai barátnőjének a lányának az esküvőjén, de ha már meghívtak, nem leszek bunkó. Nagyon szeretek ünnepelni és bulizni, de ezt olyan emberekkel szeretem csak igazán, akiket azért ismerek valamilyen szinten. És nem utolsó sorban akkor, ha tudok szabadon mozogni, de a félig-meddig begyógyult hegemmel ez még nem kivitelezhető. Partidohányosságomat viszont az egész család meglepően jól fogadta.

De persze a legnagyobb bajom az, hogy ezt az egész össznépi vigyorgást szingliként kellett végigélnem.

2.5.0