Papírhajó

‘Az élet olyan, mint egy film.’

Persze, hogy olyan. Van eleje, kezdete meg vége: bonyodalmak, konfliktusok, tetőpont és megoldás; értékveszteség és nyereség, tanulás és személyiségfejlődés. Minden olyan, mint egy filmben: a jó nem maradhat jutalma nélkül vesztesen, a gonosz nem győzedelmeskedhet, és az élet sosincs megfosztva lényegétől: önmagától.

De miért vagyok olyan biztos ebben? Miért van az, hogy úgy éreztem, nekem most sétálnom kell a hidegben, a hóban, át egész Fagyivároson? Felgyűlt bennem valami, amit ki kell adnom: elindult valami, éreztem a bizsergő, kellemesen izgatott érzést a gyomromban ahogy lassan felfelé haladt; remegett a kezem és könnyezett a szemem mert éreztem, hogy valamivel ismét gazdagabb lettem, de mivel?

Megyek az úton, mintha képkockáról képkockára lépkednék életem filmjében. De ha volt élet az élet előtt és van élet az élet után, akkor hogyan lehet minden olyan, mint egy film? Ha még az utolsó pillanatban is a feje tetejére állíthatom a forgatókönyvet és visszafordíthatok mindent, akkor biztosan áll a hasonlat? Ha nem akkor kezdődik, amikor felcsillannak a lámpák, és nem akkor ér véget, amikor kialszanak a fények, akkor valami nem stimmel.

Ez nem egy film. Ez egy játék, ahol mi csak bábuk vagyunk. Akarattal rendelkező, értelmes bábuk.

2.9.7

Rudyard Kipling: Ha    

Ha józanul tudod megóvni fődet,
midőn a részegültek vádja mar,
ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket
hogy kételkednek, megérted hamar;
ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,
s csalárdok közt sem léssz hazug magad
s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,
de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;

ha álmodol – s nem léssz az álmok rabja,
gondolkodol – s ezt célul nem veszed,
ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,
s e két garázdát egyként megveted;
ha elbírod, hogy igaz szódat álnok
torz csapdává csavarja a hamis,
s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,
de fölépíted nyutt tagokkal is;

ha tudod mindazt, amit megszereztél,
kockára tenni egyetlen napon,
s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél
sóhajtás nélkül némán és vakon;
ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek
parancsot adni, bár a kéz, a láb
kidőlt, de te kitartasz, mert tebenned
csak elszánás van, ám az szól: “Tovább!”;

ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed
királlyal is – és nem fog el zavar,
ha ellenség se, hű barát se sérthet,
ha szíved mástól sokat nem akar;
ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:
megtöltöd s mindig méltó sodra van,
tiéd a föld, a száraz és a tenger,
és – ami még több – ember léssz, fiam!

(Devecseri Gábor fordítása)

Köszönöm, sp!

Lehet, hogy neki elege van belőled. Lehet, hogy azt hiszi, nincs már értelme semminek, és jobb, ha magadra hagy. Azt hiszi, hogy az életedet végleg elszúrtad. Nem hisz benne, hogy valaha is lehetne jobb, ezért lemondott rólad.

De most jól figyelj rám. Nem sokáig leszünk kettesben. Ő olyasvalaki, aki bármikor visszajöhet, anélkül, hogy hívnád. Egy ismerős mozdulat, illat, hang, bármi, ami régen kedves volt, most egy sebet szakít fel, ahonnan a vérrel együtt lassan ő is előszivárog…

Az időnk kevés. A múltad bármikor kész visszatérni, a jövőd pedig alig várja, hogy elkezdődjön- már ha megadod neki az esélyt. És én éppen erről akarok most veled beszélni.

Ne törődj senkivel, csak magaddal! Hunyd be a szemed. A levegőt lassan fújd ki, majd lélegezz egy mélyet. Hagyd, hogy a tiszta, új levegő átjárja minden sejtedet. Most csak te vagy és én, nincsenek mások, nincsen külvilág, nincs múlt és nincs jövő. Csak te vagy és én. Nem lát és nem hall senki.

Most őszinte lehetsz. Senki nem fog kinevetni vagy kigúnyolni érte. Az egyedüli, akit becsaphatsz, most csak te magad vagy. Mondd, mit érzel?

Sok érzés kavarog bennem. Egyrészt gyengének érzem magam, mert hagyom, hogy a múlt újra és újra megkísértsen. Szánalmasnak, mert a saját gondolataim és fantazmagóriáim az ő nem létező érzéseiről hamis reményeket ébresztenek bennem. Pontosabban: én ébresztek magamban hamis reményeket, mert könnyebb elhinni, hogy neki kellek, “mert ismerem”, mint elfogadni, hogy az élet túlszaladt rajtam, és hogy tovább kell lépni. Makacs vagyok és önző, mert nem hiszem el azt, ami igaz, csak akkor, ha számomra kedvezően alakulnak a dolgok. Gyávának érzem magam, mert a vészkijáraton akarok távozni ahelyett, hogy szembenéznék önmagammal, és az egyenes úton mennék tovább.

Köszönöm. Félig máris győztél, mert őszinte voltál önmagadhoz. És most figyelj jól. Nem vagy sem gyenge, sem szánalmas, nem vagy makacs, sem önző, és a legkevésbé sem vagy gyáva. Ember vagy, aki elkövet hibákat.

De akkor mi különböztet meg embert és embert…?

Semmiségnek tűnhet, ám igazából ezen áll vagy bukik minden. Minden ember egyforma a hibái által. Különbséget csak a bátorság tesz. Van, aki nem mer szembeszállni önmagával és elmenekül, mert azt hiszi, máshol majd jobb lesz. És van, aki megküzd önmagával, és – noha fájdalmak és szenvedések árán, de- győz. Maga mögött hagyott egy akadályt, amely erősebbé tette. Továbbmehet. Lezárt egy szakaszt.

És mi van azokkal, akik elmenekültek…?

Ők sem kerülhetik el a szembenézést. Egyszer úgyis eljön, hiába menekülnek el. Minden csak az ő bátorságukon múlik. Akárhogy is érzik, a jövő csak akkor kezdődhet el, ha a múlt sebe végleg beforrt.

2.5.2

Már megint elszalad velem a ló, pedig az életem most totálisan rendben van. Nincsen konfliktusom senkivel, vagy csak alkalmi kis összezörrenések amiknek nevetés a vége. Minden, ami hiányzik az életemből csak egy pasi, de majd lesz az is, nincs tragédia. Az egész évi gürcölésnek lassan meglesz az eredménye, ugyanis május 7-én emelt angol érettségi, 16-án felsőfokú nyelvvizsga, június 9-én pedig az érettségi szóbeli része.

Annyival jobb a sorsom rengeteg emberénél, hogy el sem tudom képzelni, pedig tényleg jó nekem. Noha anyagilag nem állunk fényesen de én úgy érzem, jól élünk mert anyukám valahogy úgy tudja elosztani a pénzt hogy senki se szenvedjen hiányt, se a tesóm, se ő sem pedig én. Nyilván nem megyünk tengerpartra nyaralni vagy síelni, de az életemmel ezen a téren semmi gond. A magam kis költségvetését is mindig ki tudom hozni szuficitesre, szóval tényleg nincs miért aggódnom.

Vannak barátaim, nem kínoznak öngyilkossági gondolatok. Valódi emberek vesznek körül, valódi érzelmekkel, és én is ilyen vagyok. Persze mindnyájunknak megvannak a maga kis démonai, na de kinek nem? Az egész csak annyi, hogy én sokszor nagyobbnak hiszem a problémát, mint amekkora.

És annyi mindent szeretnék még csinálni…! Itt áll előttem az egész élet, még 18 sem vagyok és mennyi lehetőségem van! Meg akarok ragadni mindent még akkor is ha fájni fog, de meg kell tennem. Sosem utaztam még elefántháton, akarok bungee-jumpingozni, szeretnék vadvízi evezni, szeretném látni a piramisokat és a Nílust, szeretném körbeutazni a Földet, szeretnék elmerülni a buddhista szerzetesek világában, elmenni Tibetbe, szeretnék ellátogatni Afrika legelszigeteltebb törzseihez, szeretnék elmenni Betlehembe, körbe akarom járni az egész Európai Uniót, sőt, a egész Európát, szeretnék felmenni a Szabadság-szobor koronájához, szeretnék együtt mulatni a mexikóiakkal, végigjárni El Caminot, szeretnék vitorlás hajót kormányozni, repülőt vezetni még egyszer minimum, szeretnék élni, élni és élni boldogan a napfényben, kéz a kézben a szerelmemmel úgy hogy nem érdekel senki és semmi más, nem érdekel ki mit gondol. Szeretnék szabadon élni és boldogan és igen, minden lehetőségem megvan rá és meg is fogom ragadni ezeket a lehetőségeket mert intelligens vagyok és több mit az átlag. Igen, sikerülni fog.

Csakazértis boldog életem lesz. Melegként, magyarként, egyéniségem teljes valójában. Boldog.

1.9.7

Szabad vagyok?- tettem fel magamnak a kérdést egyik nap, mintegy teljesen spontán és váratlanul, nem előzte meg semmilyen cselekedet vagy esemény ami kiválthatta volna ezt a kérdést. Mégis. Egyszercsak belém csapott a villám és lassan ezt súgta: most kérdezd meg magadtól, hogy szabad vagy-e! Vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott, mert én ezt kérdeztem meg magamtól.

Ízelgettem a szavakat egy darabig, majd fogtam magam és nekiálltam leírni ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Sorra vettem mindent, ami szóba jöhet a szabadság téma kapcsán. 

Vannak dolgok, amikben nem vagyok szabad, másokban igen. Nem vagyok szabad egyrészt, mert nem magam osztom be az időm nagy részét, nem magam határozom meg éppen mit kell csinálnom úgy általában, nem magam döntöm el éppen hová akarom menni rendszerint, vagy nem én határozok az életem apró dolgaiban úgy egyáltalán, hanem mások. A suli, a kolesz, akármi. Van egy mindannapi életem ami keményen szabályozott, amiben nincs megalkuvás, kőkemény engedelmeskedés van és semmi más. 

Ezek azok a dolgok, amelyekben tehát nem én döntök, rám erőszakolnak egy értékrendet, döntéseket, legyen az bárminek vagy bárkinek a nevében: legyen szó a Biblia, Isten, az erkölcs, a rend, a fegyelem, a morál, a tisztesség, a racionalizmus vagy a konzervativizmus emlegetéséről, ezek a szavak számomra sajnos egyre inkább elválaszthatatlanul kötődnek egy negatív jelentéstartalomhoz, mert az ő nevükben korlátoznak. Az ő nevükben nem vagyok szabad. 

Másrészt viszont ott van az életem egy másik vetülete, ami sokkal nagyobb távlatokat foglal magában. Szabad vagyok érzelmileg; nem vagyok alárendelve senkinek, egyedül hozhatok döntéseket az új kapcsolatok kialakításáról, próbálkozásokról. Nem kényszeríti senki rám az akaratát a céljaim kitűzésében amiket szabadon meg is valósíthatok mert nem akadályoz benne senki; szabad vagyok, és ezt a szabadságom mások is tiszteletben tartják. Szabadon gondolkodok, szabadon érzek, senki nem próbál meggátolni abban, miről hogyan vélekedhetek és hogyan nem. Ilyenkor persze a számomra fontos, hozzám közel álló (pozitív és negatív értelemben egyaránt) emberekről beszélek.

Végső soron szabad vagyok. Szabadon tehettem fel ezt a kérdést is magamnak, szabadon válaszolhattam rá és szabadon publikálhattam is a gondolatmenetem. Szabad vagyok, mert szabadon, magamtól alkottam mindezt. És legfőképpen azért vagyok szabad, mert tudom élni a szabaságommal.

1.8.4 by Captain himself

- szegezte nekem a nagy kérdést legjobb  barátom egyik nap. Szóval, Te hogy érzed, boldog vagy? Ez volt a kérdés. Semmi bevezetés, felvezetés, ráhangolás, bemelegítés, mintha mi sem lenne természetesebb, in medias res, rögtön a mélyvízbe, bamm.

Én meg csak ültem ott, bambán meredve a kórházi váróterem csempéjére, letaglózva a kérdéstől, csak ültem az új kabátomban, fejemben egy dübörgő gondolattal, ezzel az eggyel ami kisöpört minden mást. Csak ültem, néztem magam elé, és valami olyan következett be, ami ritkán: nem tudtam semmit sem mondani. 

Mert valójában mi az, amikor valaki boldog?

Tudom, mikor voltam nagyon boldog. Boldog voltam, amikor a barátommal voltam, amikor éreztem hogy szeretet vesz körül mert közel volt hozzám mindenki aki fontos volt nekem. Boldog voltam, ez erőt adott és az életem rendben volt, minden a helyén volt még akkor is, ha voltak szarabb helyzetek is, voltak viták, voltak nagy kicseszések de jó volt; boldog voltam.

Mindez elmúlt. Ez az év merőben más, mint a tavalyi volt. Változtam, a gondolkodásom sokat érett. Sok mindent máshogy látok, máshogy fogok fel. Mélyebben analizálok mindent, mielőtt megtennék bármit is. Átlátok olyan dolgokat, amiket egy éve még nem. És ami a legfontosabb: fenntartások nélkül el tudom fogadni magam, minden helyzetben. Van egy alapvető hitem az Isteni jóságban, abban hogy minden, ami történik okkal történik és hogy mindennek a végkicsengése pozitív. Minden, ami ebben az életben történik, tanít valamire. Nekem megadatott az, hogy fel tudjam mérni, mi mire tanít, mi mire tesz képessé. Lehet, hogy csak akár évekkel utána, de egyszer úgyis tudni fogom. 

De mégis… boldog vagyok? Mim van meg, mim nincs?

Van szeretet körülöttem? Vannak emberek, akik szeretnek, akikben bízhatok, akik támogatnak? Van biztonságot nyújtó otthonom, törődnek velem. Tulajdonképpen semmiben sem szenvedek égető hiányt. Az pedig, hogy most nincs barátom… 17 vagyok, ez még nem jár semmiféle életreszóló konzekvencia levonásával. Majd lesz. És ha lesz, akkor jó lesz.

Végeredményben tehát, mikor a barátom már megröntgenezték, a központ felé menet azt mondtam neki: igen, boldog vagyok. Igaz, hogy voltam már boldogabb, de most is az vagyok. Vagy talán csak máshogy vagyok boldog. Nem tudom.

1.7.4 by Captain himself

Szoktam gondolkodni.

Főleg akkor, amikor sok időm van. Na meg amúgy is persze, csak ilyenkor az a különbség hogy lévén sok időm van, a gondolataim is vadabbak, merészebbek, tovább elérnek. Egyszóval: képesek kiteljesedni.

Összefügg-e a horoszkópommal vagy nem, de elsősorban a múlton szoktam gondolkodni és nem a jövőn. A jövővel kapcsolatban tervezek vagy álmodozok, nem elemzek és mélyen gondolkodok. A múlton töprengek, míg a jövővel kapcsolatban álomképeket festek fel magam elé, amelyek olyan realisták hogy Munkácsy is megirigyelné őket. Nem élek a múltban, csak szívesen visszanézek és ismét végignézek dolgokat, amiket egyszer már átéltem vagy megtettem.

Felrémlik egy-egy arc, mozdulat, hang, illat, érzés, szín; újra átélem a hosszas gondolkodásokat, újra látok azóta már elment embereket. És ami a legfontosabb: látom magam döntést hozni. 

Látom magam, ahogy meghoztam egy-egy döntést. Ma már tudom, az jó volt, vagy nem. Vagyis majdnem.

Nem tudom, mi lett volna, ha akkor bátor vagyok, a szívemre hallgatok és azt mondom B-nek: igen, én szeretlek és újra akarom veled kezdeni. Nem kertelek, elhagyok minden Captain-féle hosszadalmas körmondatot és csak ennyit mondok neki. Akkor hol tartanánk most? Milyen lenne most az életem?

Vagy ha akkor, amikor nagyon elegem volt, tényleg belevágtam volna az apám képébe hogy igen b*szd meg, meleg vagyok! Milyen lenne ma a viszonyom a családommal? Hogyan értékelnének engem? Vagy ők azok a szikál amelyek nem dőlnek le?

A múltból eljutok a jelenbe. Ezek a dolgok néha fájnak, néha nem. Olykor szomorúan, olykor vidáman, vagy egyszerűen csak közönyösen gondolok rájuk, mintha már nem is számítana. Pedig nagyon is számít minden, és a legfőképpen az, hogy mindenre emlékezzek.

Talán tényleg nem tudom, hogy jó döntések voltak-e azok, amiket hoztam, nem éltem még annyit, illetve nem telt még el annyi idő hogy kiderüljön. Vagy ez épp pillanatnyi helyzettől is függ. Mint akkor; akkor úgy gondoltam, azok a jó döntések, úgy cselekedtem helyesen. Az akkori tudásom, eszem, tapasztalatom szerinti tőlem tellhető legjobb döntéseket hoztam meg. 

Végső soron rossz egyik sem lesz, mert ha mást nem is, tanulok belőle. És a jövőben, abban a megfoghatatlan, távoli valamiben vélhetőleg és remélhetőleg ugyanígy vissza fogok gondolni a múltra, és akkor már ez is az lesz, ez a bejegyzés, ez a gondolatmenet, ez az egész; és nem fogom elfelejteni, hogy akármikor akárhogyan is döntsek bármivel kapcsolatban: az a döntés az enyém, és bárhogyan alakul, vállalnom kell a következményeit. A jókat, rosszakat ugyanúgy mint azt, hogy nem leszek lusta és vak, és tanulok belőlük.

1.6.5 by Captain himself

Sok mindenről tudnék írni, pl. a blogtalálkozóról vagy köszönetet Redbleknek a befogadásért vagy egy újabb sor nyavajgást erről- arról de nem nem, most nem nyavajgunk, élménybeszámolót itt kaptok bőven, köszönetet meg már mondtam szóval akkor most tekintsük át, milyen is az élet a reformátusoknál, pontosabban abban a gimnáziumban ahová járok.

Az egyházi iskolába járás talán legnagyobb előnye hogy mennyit lehet röhögni azokon az idióta lelkészeken, fantasztikus mennyi hülye szaladgál szabadon de hihetetlen. Mint jó refi gimisnek, nekem hetente három kötelező áhítat van beiktatva amiből mint minden jó refi gimis kettőt ellógok és csak azon vagyok ott amin írják a hiányzást. Dehát így szép az élet. Egyébként arra jó ez hogy amíg mondják a magukét addig hihetetlenül jól lehet leckét másolni egymásról (helyesbítés: rólam), vagy megkérdezni a másikat (helyesbítés: engem) hogy akkor ez meg az hogyan van vagy megkérdezni a körülötted ülők közül valakit (helyesbítés: engem) hogy hallotta-e ezt vagy azt vagy hogy fúú megint floorballmeccs van a suliban és valakinek (konkrétan nekem) meg kéne kérni ezt meg azt hogy engedjen már le. Szóval nem, annyira nem is jók ezek az áhítatok, leszámítva azt a valóban vicces jelenetet amikor a megkergült idős néni berontott a templomba és letaszította a lelkészt a szószékről és elkezdett dumálni. Oh, azt élveztem.

A tanárok között is van egy lelkész, mindenki nagy ámulatára elmondom hogy hittant tanít, de ő messze a legjobb fej, jó poénjai vannak. Ő is itt végzett ebben a suliban (ugyanis a komcsik alatt nem működhetett ezért csak 90-ben indult újra), szóval fiatal és tanították olyan tanárok akik most minket is tanítanak és őket is jól ki lehet beszélni vele, például így: "Tanár úr, az xy tanárnő már akkor is ilyen hülye volt?" "Nektek már szerencsétek van, az én időmben még ennyire sem volt normális.". Laza.

A konyha, na az egy külön bejegyzést érdemelne de ez a blog nem erről szól, ezért most bepaszírozom ide.

Tehát a konyha. Mindenkinek szüksége van ún. menzakártyára amit lehúzol a kajánál, ha zöld és csipog akkor mehetsz, ha piros és vinnyog akkor nem. De ez szart sem ér, amikor elfelejtettem befizetni a kaját és a lebukás teljes tudatában, mintegy az esélytelenek nyugalmával mentem oda hogy lehúzzam, tudván mindjárt visszaküldenek, akkor is zöld lett és csipogott. Vagy csak tetszettem a konyhafőnöknek és megmachinálta a gépet, ki tudja. Én kinek ne tetszenék? Áh, az ego örök.

A konyha örök velejárója az a kiöregedett portásbácsi, akit csak azért alkalmaznak hogy a kis jegyzetfüzetét dédelgetve cikázzon a diákok között, randomszerű ellenőrzések keretében elkérve azok kártyáit azonosítás céljából (ezt a bácsit Csehov Hatos számú kórterem c. múlhatatlan alkotásának egyik szereplője után Nyikitának neveztük el). Még jó hogy ooolyan nagyon szegény az egyház hogy ilyet is tud fizetni. Azért jó látni hogy valahogy csak kijönnek abból a szűk keretből ami a légkondik beszerelése vagy a liftépítés vagy ilyesmik után maradt. Mindenképpen szívmelengető.

A bácsiról még annyit hogy egyszer amikor nem volt ott a kártyám (helyesbítek: amikor nem volt ott a kártyám és egyszer le is buktam vele) akkor megkérdezte a nevem, osztályom (Captain, 11 x ), és adott egy (kapaszkodjatok) F E K E T E P O N T O T és közölte hogy még négy ilyen és egy hétig nincs kaja. Ritkán röhögök így ki embert mint akkor ott őt kiröhögtem de Isten látja lelkem nem tudtam visszatartani.

A konyhásnénik szintje talán a csúcs. Egy van közöttük aki rendes, a többi vagy kövér és hónaljkutyája van, vagy kicsi és mufurc akinek még az is baj ha segíteni akarsz neki cipekedni, a harmadik akkor is letörli a tálcád alatt az asztalt ha még éppen javában eszel, a negyedik egész egyszerűen unszimpatikus mert smucig és nem ad repetát, a… végtelenségig lehetne sorolni. Aki jófej az a konyhafőnök bácsi, ha szerencsénk van ő van bent és ő ad mindent ami kell, lévén kolisok is vagyunk  

A sulis takarítónőkkel nincs baj, de a koleszosok… alapjáraton nem hülyék de amikor nincs első órám és nem megyek be a suliba 7-re csak fél kilencre akkor akarva-akaratlan végigmegyek a folyosón mert a legvégén van a szobánk, de akkora ő már felmosott és leáll velem kiabálni hogy miért tapicskolom össze. Hát banyek, szárnyat növesszek vagy az ablakon ereszkedjek le legközelebb?

Végeredményben elmondható, hogy talán valahol az egyházi iskola is csak olyan mint az állami, ugyanolyan dilikkel és mindennapi hülyeségekkel, de nekem azért ha szidok valamit egy darabig még biztosan a reformátusok jönnek elsőnek a számra. Ez van.

1.5.7 by Captain himself

Feküdni a harmatos fűben, bámulva a Holdat,

egyedül érezni a nyáresti alkonyat szelét amely az arcodba süvít,

tekinteteddel követni egy pillangót, kecses mozgásának minden apró összetevőjét csodálva,

elmélázni a vízgyűrűk eltűnése közben,

a szerelmed szemébe nézni,

érezni, hogy szeretnek,

átadni magad a létezés örömének, annak hogy egyszerűen élsz,

megvalósítani magad minden téren,

ráébredni, hogy jó vagy valamire,

sírni a semmin, mert jól esik,

szíved minden örömét beleadni egy mosolyba, nevetésbe, felszabadultan örülve végigtangózni a város főterén marhára nem érdekelve hogy hányan néznek hülyének,

felfedezni a rejtett kincseket,

átélni ismeretlenek jóindulatát,

hazamenekülni az eső elől,

nevetni amikor sírni kellene és sírni amikor nevetni,

egybe fonni különböző értékeket,

hallgatni a tücskök ciripelését,

a víz partján a barátaiddal végignézni a napfelkeltét,

újra elolvasni a régi naplód,

és főleg mindezeket felszabadultan, semmitől sem gátolva megélni-

ezek az élet igazi, apró csodái, ezektől lesz szebb az élet. 

1.5.0 by Captain himself

Képzeld el, ahogy az ágyadon fekszel egy nehéz és kimerítő nap után. Csak fekszel. Semmi gond, semmi feszültség, semmi izgalom csak a csend és az a jóleső zsibbadás amikor minden tagod kikapcsol…

…és ekkor az alsó ágyról felszól a szobatársad, hogy na és mi újság a csajokkal.

Nincs mit tenni. Sóhajtasz egyet, miközben végigfut az agyadon ezernyi és ezernyi gondolat, vajon mit is tehetnél most. Végül mégis ugyanazt teszed, mint mindig… hazudsz. Mesterien, hiszen már tudod, hogyan kell, hogyan fogj neki. Sokszor csináltad már. Közben pedig figyelsz, hogy jól megjegyezz mindent, hogy lehetőleg egybevágjon azzal amit majd a többieknek mondasz, mert nekik is hazudni fogsz.

Utálok hazudni. Utálom a hazugságot, annak minden formáját. Ilyenkor mégis kell. Nincs morál, nincs erkölcs csak az egyszerű szabály: hazudj, ha jót akarsz. Hazudj, mert ha nem, akkor elfordul tőled.

Pedig alapvetően jó srác. Jófej, rendes, megosztja veled a sütijét és a hajszárítóját, te pedig a somlóid és a hajvasalód vele. Érdekel a sorsa, mert kedveled és te is érdekled őt, mert ő is kedvel téged. Mégsem ér annyit, hogy őszinte legyél vele.

Nem ér annyit. Annak ellenére sem, hogy elismer csak úgy, mint az összes többi ember, a családod, a haverjaid, a tanárjaid, mindenki aki látja a mindennapi életed, a küzdelmeid, a munkád, amit napról napra végzel csak úgy, mint a többiek. Van rólad véleményük, mondhatjuk: jó véleményük van rólad, mégis hazudsz. Bizonytalan vagy.

Bizonytalan vagy abban, hogy bár kedvelnek, elismernek, nem írja-e felül ezt a pozitív véleményt az a tény, hogy akaratlanul is más vagy… más. Felülírhatja-e ez azt a képet, amelyet kialakítottak magukban rólad; a kis vidéki srácról, annak a családnak a sarjáról, aki elutasítva a származását önerőből akart a csúcsra törni és bebizonyította hogy így is lehet…? Képesek lennének elfelejteni az embert, akit megismertek és a helyére egy olyan valakit ültetnének aki nem te vagy csak valaki, akit innentől látni fognak benned csak azért, mert olyan vagy amilyen…?

Sokan vannak, akik igen. Azok, akiknek mindegy hogy mindennek sok oldala van; akik azt hiszik, az élet vagy fekete vagy fehér, vagy jó vagy rossz, vagy bűnős vagy erkölcsös, vagy romlott vagy romlatlan, vagy megmarad vagy elpusztul. Azoknak, akik a számtalan okból egyet látnak, esetleg egyet kapnak de ahhoz hűek mindhalálig; mindegy, a lényeg az hogy ez mindenre felhatalmaz, ennek nevében mindenre képesek, ez kiemeli őket; itt kiteljesedhetnek, itt kiélhetik magukat és az elfojtott belső ént mert ez az eszme, érv, cél, irányzat vagy akármi igenis feljogosít a kődobálásra, a szidásra, a mocskolódásra, az emberhez nem méltó viselkedésre hogy aztán büszkén kihúzhasd magad hogy elmondd: ma megint jobbá tetted a világot mert megint eltüntettél valakit, aki más. Aki nem alkalmazkodik.

Az igazság, az egy bonyolult dolog. Nem való mindenkinek. Az igazság az, hogy az igazságot mindenkinek tudni igazságtalan lenne. A valóság az, hogy senki sem tudja. Nem tudjuk, miért vagyunk mi ilyenek és ők olyanok; miért mások az emberek, miért vagy egy fajtából több és egy másikból kevesebb. Így lettünk megteremtve, így adatott nekünk ez a világ, hogy a birtokunkba vegyük és kezdjünk vele valamit, tegyük minden ember számára élhető, boldogságot szülő otthonná.

Nem, ez a világ nem az. Ez a világ kegyetlen és barátságtalan. Nem baj. Így talán még szebb és nemesebb az egész hiszen könnyű önmagadnak lenni ott, ahol ezért nem bántanak. De egy olyan helyen, ahol tudod, hogy ha magadat adod akkor bántani fognak, ahol neked így sokkal nehezebb lesz- ott ehhez bátorság kell és akaraterő, kitartás és erős lélek. Ez az, ami majd igazán olyan embert farag belőled akire felfigyelnek, és előbb-utóbb nem csak azért mert más vagy hanem valami másért… azért, mert van bátorságod megélni, hogy más vagy.

Akadályok állnak előttünk. Kősziklák, amelyeket ledönteni nehéz. Ős eszmék, régi tézisek melyek valódi kősziklaként állnak ellen az idő viharos tengerének, makacsul dacolva az új tanokkal, mindennel ami új, ami kicsit is más, ami kicsit is egyedi. Azzal, ami nem illeszthető be a kétezer éves rendbe, ami kilóg, amivel nem tudnak mit kezdeni, ami elüt, ami színes, amit nem tudnak befolyásolni, irányítani, megmagyarázni, legyőzni, uralni. A sziklák állnak. 

Egyetlen fegyver ellenük pedig a szeretet és minden, amely a szeretetet alkotja. A szeretet rugalmas, változékony, mert egy dolog van ami állandó és folytonos ebben a rohanó világban, ez pedig az örökös változás. A változás világában pedig csak az tud megmaradni, ami ugyanolyan képlékeny, könnyen formát öltő, mindenhol jelen lévő jelenség.

A víz pedig legyőzi a sziklát. A legapróbb repedés elég neki: beszivárog és szétrepeszti a tömböt, az pedig leomlik és holnap már senki sem fog emlékezni arra, hogy ott valaha szikla állt mert akkor már ezernyi hajó szeli a szikla helyén a habokat a távoli, minden horizonton túli álombeli kikötő felé ahol véget ér ez az út, ez az élet, ahol minden hajó lehorgonyoz egyszer.

De most még állnak a sziklák. Ledönteni őket a mi feladatunk. Ahogyan a víz sem egyetlen perc alatt roncsolja szét a követ, úgy ez sem egyik napról a másikra fog megtörténni, de meg fog történni mert meg kell történnie. 

1.3.2 by Captain himself