A tetőn talált rám. Egyedül ültem a kéménynek támaszkodva, jobb kezemben egy régen leégett cigit tartogatva meredtem a templom közeli tornyára. Hazug mocskok, gondoltam magamban, olyan akar ő is lenni, mint ti… ti vagytok a példaképe, a készre szabott személyiség, amit felvehet a csődöt mondott sajátja helyett…

-          Na, mi van? – szólalt meg végül A Hang a hátam mögött.

-          Mégis, mi lenne? – kérdeztem vissza meglepő egykedvűséggel. – Visszavágtam neki. Felültem az egyszerű kis színjátéknak, és így ismét én vagyok a család rosszfiúja, a neveletlen gyerek, akiben felszínre törnek anyám génjei. A hálátlan dög, aki nem becsüli meg az apját, és minden róla terjesztett hazugságot elhisz. Apám – és nagymamám – szerint legalábbis biztosan.

-          Eltaláltad. – mondta széles vigyorral Zsombor, majd lehuppant mellém. – Kérhetek cigit?

-          Te mindent… – válaszoltam lemondóan, majd felé löktem a dobozt és a gyújtót. – Mentolos, remélem, megfelel az ízlésednek.

-          Oh, de még mennyire. – mondta rendíthetetlen nyugalommal. – Hiszen hasonló ízlésünk van, nem emlékszel?

-          Nem hiszem, hogy szeretnék. De mondd, mire volt ez jó?

-          Azt hittem, te tudod.

-          Akkor kérlek, áruld el, mert nekem a leghalványabb fogalmam sincs.

-          Hát jó. – szólt lemondóan, már- már csalódottan. Felállt és cigijéből nagyot szívva beszélni kezdett.  – Szóval van ez a teória, hogy tulajdonképpen senki sem árt neked, és hogy bármit is tesz, még ha olyan is, mint az apád…

-          … úgy érted, még akkor is, ha mind lelkileg, mind pedig anyagilag tönkreteszi a családot, és mindeközben nagyképűen pöffeszkedik mindenhol…

-          … nos… igen. Szóval, még ha olyan is, mint a drágalátos édes jó apád, akkor is jót tesz veled, nem feltétlenül azért, mert jót akar tenni – sőt, sok esetben egyáltalán nem akar jót tenni, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is ártani akar neked, mégis az ellenkezőjét éri el. Gondolj csak bele! Mitől vagy te olyan, amilyen? És most nem a melegségedre gondolok, vonatkoztass el tőle. A személyiségedről, a lényegedről beszélek. Egyes tulajdonságaidat vajon nem egy találkozásnak, egy egyszerű érintkezésnek köszönheted-e? Lehetséges, hogy rejtett tulajdonságainkat olyan emberek hozzák felszínre nem egyszer, akiknek talán nem is tulajdonítunk akkora jelentőséget. Ebből kiindulva pedig te nagyon is sok mindent köszönhetsz az apádnak… ha tényleg igaz, és hajlandó vagy elhinni, hogy akár egy jelentéktelennek bélyegzett idegen is rengeteget változtathat az életeden, akkor az apád, úgymond, jelentősége valósággal felbecsülhetetlen.

Meghatározó minden tekintetben. Ne nézz így rám kérlek, nagyon is tudom, hogy ő téged sokszor és sokféleképpen bántott, de a maga módján egy kicsit tágabb látóteret  adott neked az Életre. Igazából tehát hálásnak kell lenned az apádnak, pont azért, mert olyan, amilyen. Sőt – hálásnak kell lenned minden embereknek, azoknak is, akik bántottak téged, véletlen vagy szántszándékkal. A lelked, a jellemed ugyanis ezektől erősödik, és rossz emberek sorának intrikája szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudj jó dolgokat. Folyamatosan szembesítened kell magadat azzal, mid van, és mid lehetne- illetve mid nem.

Neked például az apád egy idióta, akire nem apaként tekintesz, hanem csak mint valami jöttment idegenre, akivel sajnálatos módon rendkívül nagy génazonosságot mutatsz. És igen, ma megpróbáltál kiállni ellene, és elmondtad, amit el kellett mondani. Nincs jelentősége, semmin sem javítottál- látszólag legalábbis biztosan nem. Az apád ettől a dührohamtól nem lesz normálisabb, a nagyanyád nem fog leállni apád feltétel nélküli pénzelésével (mellesleg jegyzem meg: a te örökségedből), és nem sikerül kitörnöd a fekete bárány szerepéből. A mai kis lázadásod elbukott, kedvesem.

Viszont minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Te, az apád, a családod… mindenki.

Nem jellemző rám, hogy csendben hallgatok, amikor nekem nem tetsző dolgokat hallok. Főleg akkor nem, amikor mindezt kimondottan nekem címezik. Ez a rögtönzött litániai stílus pedig minden kérdésen felül a ’dislike’ listám dobogóján áll; mégis, valami miatt végighallgattam és próbáltam kivenni a végtelennek tűnő szóáradat mögötti lényeget. A mai napig nem tudom, hogy vajon az akkor még mindig igen erős csodálkozás és hitetlenség Zsombor felbukkanásával kapcsolatban, vagy már a zsenge felismerés Zsombor valódi kilétét illetően, de tény, hogy valami miatt ott, azon az istenverte tetőn rájöttem, hogy Zsombor talán nem is olyan haszontalan része az életemnek.

-          Szóval… – próbálkoztam meg valamiféle válasszal – azt mondod, hogy az élet bonyolult blabla, és hogy az intrikusainknak azért kell hálásnak lennünk, mert azzal, hogy testileg vagy lelkileg kínoznak, edzenek is minket?

-           Igen. – mondta, immár háttal állva nekem. Cipőjének orra lelógott a tetőről, de valamiért nem merült fel bennem, hogy talán aggódni kéne érte. – Tapasztalatot adnak, így felkészítenek az Élet még nagyobb és kegyetlenebb kihívásaira, melyeket így könnyebben tudunk majd venni, hiszen nem mint idegent, hanem mint ismerőst köszönthetjük. A rosszakarók tehát végső soron jót tesznek.

Ezután sokáig hallgattunk. Én elsősorban azért is, mert hallottam, hogy a közvetlen alattam lévő étkezőben apám ideges hangon és igen magas hangerővel pont azt fejtegeti, vajon hová tűnt megint az a „megtévedt”, és a legkevésbé sem állt szándékomban megkönnyíteni a dolgát. Hogy ő miért hallgatott, nem tudom, talán időt akart nekem adni, hogy ha majd összeszedem magamat, akkor annak rendje és módja szerint tudjam kiröhögni – de valamiért fel sem merült bennem, hogy nevetség tárgyává tegyem a prédikációját. Igen, idegesített a hangnem és a leereszkedően kioktató stílus, de a tény, hogy a mondandója tetszett, annyira nyilvánvaló volt, hogy még magamnak sem próbáltam meg letagadni.

***

Végül csak lemásztam a tetőről, hagytam, hogy megtaláljanak – a nappaliban szándékoztam ismét megjelenni, pechemre apám pont ott pöffeszkedett a TV előtt és az aktuális bajnoki mérkőzést nézte. Megint megpróbálkozott egy kis fölényes erőfitogtatással, hogy ’Kisfiam, a jó Isten áldjon meg, nem hiszem el’ satöbbi, de Zsombor beszéde után már nem voltam vevő még egy, fél percnél tovább tartó szentbeszédre. Egy ’Köszönöm, de elment az étvágyam’- típusú átlátszó hazugsággal átmanővereztem magamat a lépcsőn felfelé mozgó süteményerdő alatt sejtett nagymamám elől, és elindultam hazafelé.

captain@paperboat.hu I 4.9.5 I photo by Ieva Blazeviciute (purviukas-maklius.blogspot.com) UWCAd 09-11

Mondd, hogy igazak a színes buborékokba vegyült lebegő sárdarabkák. Hogy igaz, amit megélek. Hogy én tényleg létezem, ebben a korban és ebben a precíz pillanatban itt, melletted.

Ébressz fel és mondd, hogy éljek. Hogy lépjek ki az álomból, mert nincs értelme tovább aludni. Mondd, hogy átálmodtam magamat a valóságba.

Mondd, hogy mindez igaz lehet. És kérlek érd el, hogy elhiggyem.

Ébressz fel és meséld el az életemet. Úgy, ahogy megtörtént, ne ferdíts. Mesélj Fagyivárosról, ahol felnőttem, ahol az első bizonytalan lépteket tettem az Ifjúság útján, amire nem is emlékszem már; mesélj a Wesselényi utcáról, és a garázsról, ahol annyit titkos tervet szőttünk… és mesélj, kérlek mesélj a Bem utcáról is, ahol menedékre leltünk, és a romokból épített kastélyról, az én Papírhajóm kikötőjéről; mesélj a szeretett-utált Kecskemértől, mesélj a gyűlölt helyről és az édes szerelmekről; mesélj Budapestről, az első felfedezésekről; és mesélj, kérlek hosszan mondd el Duino történetét – mesélj, mesélj a szerelemről… mondd igaz, hogy mindez csak nem mese – Duino, Trieszt, Verona, Velence, Róma, Tel-Aviv, Pula, Párizs…? A Carso? Mickey’s? Al Castel?

És mesélj, kezdd el a befejezetlen bangkoki mesét – és kérlek, várj türelemmel, amíg befejezem, és akkor meséld el teljesen. Ígérem, csendes hallgatód leszek.

Ébressz fel, ha vége lesz szeptembernek és adj egy tollat – kell, hogy legyen itt egy toll, valahol a színes buborékok és a sárdarabkák között: add ide, kérlek, és élj, hogy legyen mit írnom.

captain@paperboat.hu I 4.6.9 I

Harry Potter és a Halál Ereklyéi második rész. A Csata, a háború vége, a jó és a rossz nagy összecsapása. Még mindig beleborzongok, ha a látottakra gondolok: Voldemort és a halálfalók a Roxfortra támadnak, ahol a Főnix Rendje és a velük tartók ádáz küzdelmet vív a gonosz erők ellen. Nem félnek feláldozni az életüket sem azért, hogy megállítsák a sötétség erőit és hogy legalább visszavessék a Sötét Nagyurat.

Akárhányszor eszembe jut, sosem merül fel bennem a kétség, hogy ha ott lennék, akkor én sem haboznék pálcát fogni és harcolni a gonosz ellen. De mit tennék valóban? Mit tennék, ha a sötétség erői valamilyen formában tényleg valós kihívást jelentenének az én életemben, a való világban is? Mit tennék, ha tettekbe, akár fegyveres tettekbe is kéne öntenem az ideáimat? Vajon ha Magyarországon is a varázsvilághoz hasonló belháború törne ki, igyekeznék az élre állni a kirekesztés, a rasszizmus, az öncélú pusztítás elleni harcban? És ha igen, akkor hogyan? Kvázi szobamegmondóként, nyilatkozatokat és szenvedélyes hangvételű bejegyzéseket írva, vagy aktív tettekben is? Ha tényleg belecsöppennék, vagy lenne lehetőségem választani, akkor elég bátor lennék-e vállalni a halál veszélyét is azért, amiben hiszek? Szeretném azt hinni hogy igen, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kész lennék az életemet adni érte. Vagy esetleg menekülnék, hátrahagyva mindent, és az életem hátralévő részében megpróbálnék valahol máshol élni és megbirkózni a bűntudattal? Vagy a szeretteimet menteném és velük menekülnék el én is?

Remélem, sosem kell választ kapnom ezekre a kérdésekre.

Barátok közt. Igen, tudom… de mégis. Balázs megmentette az apja életét, noha nem kedvelte, sőt, megvetette őt. Helyenként nagyon nagy az összecsengés az ő és az én szituációm között. Mi lenne, ha az én apám lenne közvetlen életveszélyben? Képes lennék futni és hagyni meghalni, vagy megpróbálnám őt is megmenteni a haláltól? Van olyan erős az ellene érzett ellenszenvem, hogy meg se próbálnám megmenteni az életét? Képes lennék-e háttérbe nyomni két évtized keserűségét és a család szétzilálásának bűntettét azért, hogy megmentsem az életét? Egyáltalán: eszembe jutna-e akkor az, amit egyébként hiszek és vallok, hogy mindenki élete egyenlő, és senki sem érdemli meg a halált?

Remélem, erre a kérdése sem kell majd választ kapnom. Maradjanak meg ezek zavaró gondolatoknak és romantikus képzelgéseknek. Nem utolsó sorban talán azért, mert félek, nem olyan válaszokat kapnék, amelyek összhangban vannak a magamról alkotott (vagy elképzelt?) képpel.

captain@paperboat.hu I 4.5.7 I

meg aztán valami olyasmi is az eszemben volt, hogy írok kicsit az állapotomról, hogy hogyan érzem magam ezekben a napokban, ahogy lépésről lépésre tovább jutok ennek a gyászjelenségnek a feldolgozásában, de ez túl komplex ahhoz, hogy akár megpróbáljam – legyen elég annyi, hogy jól vagyok, amennyire jól lehetek;

aztán talán arról is, hogy nem érdekel olyan emberek véleménye, akik nem is ismernek;

azt hiszem, írni akartam arról is, hogyan gondolkodok a Papírhajóról meg a meleg bloggerek közösségéről – elintézem inkább most, röviden, tömören: az előbbiről inkább mégsem nyilatkoznék, az utóbbit pedig sajnos hanyatlani látom, túl sok személyes indulat szövi át a blogok és bloggerek rendszerét, ezért olykor egymásnak esünk és bántjuk egymást, ami nem jó, nagyra becsülöm deFalla véleményét ebben a kérdésben, aki mindig kifejezi sajnálatát, hogy bizonyos dolgok egymásnak ugrasztják a (vélhetően) egy oldalon állókat is;

ja, meg van persze család is, apám alakít természetesen, de ez semmi szokatlan, legszívesebben már a hazaérkezés másnapján valami nagyon csúnyát csináltam volna vele;

ömm, van itt még hangulatingadozás, szobaátrendezés és selejtezés, etc. etc.

Nemsokára ütős témával jövök, azt hiszem, itt az ideje, nameg adja is magát, ígérem, kő kövön nem marad.

captain@paperboat.hu I 4.3.9 I

Három évvel ezelőtt tettem vízre életem kis hajóját ezen a virtuális tengeren, a vitorlabontás után közel egy évvel pedig az én életem is szelet kapott, mégpedig nem is akármilyet.

Most mégis úgy érzem, ez a szél, ami tovább repített minden addig ismert horizontnál, kicsit túl messzire sodort a parttól. Nem látom már a kikötőt, ahonnan elindultam, és olykor kétségbeesetten próbálom újra megtalálni. Azt hittem, a végtelen az én végzetem, de ez, úgy tűnik, talán még nekem is túl nagy, túl összetett és túl komplex.

A Papírhajót erős, nagyon erős hajónak hittem, Nem kétség, tényleg kibír egy- két csapást, de vajon meddig vallhatom magam valóban felelősségteljes, felnőtt, érett Kapitánynak, amíg az utasaimat gondolkodás nélkül, önző módon olyan vad viharoknak teszem ki, melyekre nem számíthattak, melyeket nem láthattak, melyekről nem mesélt nekik senki?

Lehet távlat a végtelen? Lehet életcél elérni azt, amit még senki sem ért el? Lehet így élni, a hullámok vad nomádjaként?

Lehet így élni, Kapitányként vezetni az életem hajóját egy tengeren, ahol néha már-már saját magam áldozatának érzem magamat? Lehet viharból viharba fordulni, és mégis ugyanolyan erősen, ha nem erősebben ismét nyugodt vizekre érni?

4.2.4

captain@paperboat.hu

Blöeh- mondta. Fúj – mondtam. Vödröt hoztam a várható utórengések felfogására, takarítóeszközöket a már keletkezett kár eltüntetésére, őt pedig fogtam és a kádba raktam, hadd dobja, amit még kell. Szegény barátomnak mondtam, ez talán nem a legmegfelelőbb idő – persze, én sem örültem neki, hogy most állít be, de mit tegyek?

Mikor morcos alakja ismét felderengett a fürdőszoba csempéi előtt, talán még kevésbé emlékeztetett emberre, mint mikor látványos belépőjével örvendeztetett minket. Nem tudtam sokat tenni érte: lenyomtam hát a torkán valami random gyógyszert, remélve, nem öli majd meg, majd lefektettem az első fekvőhelyre, betakartam, és hagytam mámorában szenvedni, hadd aludja ki, ráérek holnap is elbeszélgetni vele.

BAMM BAMM BAMM. Valaki valósággal ostrom alá vette a bejáratot, lövésem nem volt, ki lehet az hajnali kettőkor. Nem, gonosz, nem, motyogta most hirtelen, majd felöklendezett még két kis mócsingot valahonnan a gyomra mélyéről.

Gonosz. Persze, ez már mindent megmagyaráz.

Felkészülve a perceken belül kitörő apokalipszisra, ajtót nyitottam. Ott állt tehát ő, teljes reverendás valójában, ez a túlvilági ember, az idegen szellemek vak foglya – talán még az ősellenségemnek is nevezném, ha hinnék az ilyen erős szavak kifejező erejében.

Már emelte is az ujját, száját szóra nyitotta, szívta be saját aurájának szennyes levegőjét, azt pumpálta a tüdejébe, hogy legyen ereje kipréselni krisztusi szólamát – egy komolytalan pillanatig eljátszadoztam a gondolattal, talán versenyre akar kelni a kanapén magatehetetlenül fetrengő fiával a szőnyeg bemocskolásában.

És mondta is, jaj, áradt belőle a jól ismert dogmák évek alatt gondos rendszerbe öntött sora az életről, a teremtőről, a férfiról meg a nőről, meg a jövőről, meg a gyermekekről, aztán mintha az idős nőkig is eljutott volna, ez némiképpen meglepett, nem vártam ilyesfajta forradalmi újításokat.

Egyszer azonban hirtelen megakadt- véletlen-e vagy nem, nem tudom, de pont akkor, amikor az arcába akartam csapni az ajtót, szerintem zsinórban simán 20 felett járunk ebben a kis bájos eseményben. Először nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött szótlanságot – főleg nem tőle, aki az egész poros könyvet álmából felriasztva tökéletesen fújja – de ekkor erőtlen csoszogást hallottam a hátam mögül. Felkászálódott hát a kanapéról, és lassan, döcögve, de eltökélten jött felénk. Ujját felemelve intett hogy várjunk, mondani akar valamit. És mondott is – a színek ezen felettébb gusztustalan árja apja halálszín ruháján igazán nem kívánt további kommentárt.

Végeztél? – kérdeztem, bólintott, majd becsuktam és bezártam az ajtót. A szemembe nézett, és az újraéledő vad dörömbölések árnyékában nevetni kezdtünk.

4.2.1

captain@paperboat.hu

Miért? Miért kezelsz kivételezettként? Mivel érdemeltem ki mindezt, ami ma körülvesz, amit ma az életemnek nevezhetek? Mivel érdemeltem ki az embereket, akiket szeretek? Mivel érdemeltem ki az ösztöndíjamat? Minek köszönhetem a lehetőségeimet, és azt a számtalan esélyt, amit megadtál nekem?

Uram, én nem vagyok különb senkinél. Vétkezek, hibákat követek el, embereket bántok meg, és nap mint nap megtagadlak hogy utána megalázva térjek vissza Hozzád, akit talán nem is úgy hiszek és vallok, ahogy azt Te akarod. Már ha az vagy, akinek mondanak, és nem az, ami számomra vagy.

Annyi de annyi minden van, amit nem tudok eléggé megköszönni. Körülnézek magam körül- és tudod, mit látok? Megtört emberek sokaságát, olyan sorsokat, múltakat, melyekhez képest az enyém semmiséggé törpül; háborút és szenvedést, jogfosztottságot, reménytelenül elbukott harcok tömkelegét, szenvedést és könnyeket… mindeközben én itt ülök a sorsom tetején, önmagamat a Kapitánynak titulálva, a tőled kapott privilégiumokkal sokszor nem bölcsen élve. Uram, hogyan lehet, hogy mégis az élet minden helyzetében számíthatok Rád, ott vagy, ha hívlak, ha kérem, hogy ott legyél.

Mit vársz tőlem? Mi az ár? Nem tudok annyit visszaadni, mint amennyit kaptam. Persze, szeretnék, de a kimenetel veszélyes és ködös: olyan kérdések tömkelegére kell válaszolnom, melyekhez az én tudásom, tapasztalatom, hatalmam még nem ér fel, és nem látom, mikor érhetne fel valaha is. Mégis, van bennem valami, ami feljogosít mindarra, amivel elhalmozol. Mi az, Uram? Mi az, amit belém helyeztél- ami bennem megvan, de senki másban nincsen? Kerestem, te átlátsz rajtam, tudod, hogy kerestem a kérdésre a választ, de minél jobban kerestem, annál kevésbé hittem, hogy létezhet bármi ilyen. Nem látom magam lényegében sokkal különlegesebbnek bárkinél. Szerencsésebbnek, igen, de azt is csak Neked köszönhetem.

Akárhogy is legyen: köszönöm. Köszönök mindent, amit kaptam. Egy utolsó, mindent magába foglaló kérést engedj még meg: kérlek, legyek képes visszafizetni mindent. Kérlek add, hogy minden tettemmel jobbá tehessem a Te világodat, ezzel apránként visszaadogatva abból a mérhetetlen kegyből, amiben valamilyen oknál fogva részesítesz.

És kérlek, engedd, hogy egyszer választ kapjak minden kérdésre, amire kaphatok választ. És kérlek add, hogy el tudjam fogadni, ha nem kapok választ.

>>kontra<<

4.1.7

captain@paperboat.hu