Papírhajó

Feküdni a harmatos fűben, bámulva a Holdat,

egyedül érezni a nyáresti alkonyat szelét amely az arcodba süvít,

tekinteteddel követni egy pillangót, kecses mozgásának minden apró összetevőjét csodálva,

elmélázni a vízgyűrűk eltűnése közben,

a szerelmed szemébe nézni,

érezni, hogy szeretnek,

átadni magad a létezés örömének, annak hogy egyszerűen élsz,

megvalósítani magad minden téren,

ráébredni, hogy jó vagy valamire,

sírni a semmin, mert jól esik,

szíved minden örömét beleadni egy mosolyba, nevetésbe, felszabadultan örülve végigtangózni a város főterén marhára nem érdekelve hogy hányan néznek hülyének,

felfedezni a rejtett kincseket,

átélni ismeretlenek jóindulatát,

hazamenekülni az eső elől,

nevetni amikor sírni kellene és sírni amikor nevetni,

egybe fonni különböző értékeket,

hallgatni a tücskök ciripelését,

a víz partján a barátaiddal végignézni a napfelkeltét,

újra elolvasni a régi naplód,

és főleg mindezeket felszabadultan, semmitől sem gátolva megélni-

ezek az élet igazi, apró csodái, ezektől lesz szebb az élet. 

1.5.0 by Captain himself

Amikor valahol messze járok, távol ettől a helytől amit úgy hívok: az otthonom, akkor sem érzem magam rosszul. Jó dolog hogy van hová hazaérnem, hogy itt várnak, itt mindig lesz egy szobám, egy ágyam ahová lefekhetek aludni, a falak, amelyek védenek és amelyekre több száz fényképet ragasztgattam hogy úgy érezzem itt tényleg sosem vagyok egyedül. Itt mindig lesz egy íróasztalom, ahová leülhetek a laptopomhoz írni: csak írni, szabadon, kötetlenül, ha kell akkor a semmiről; arról a semmiről ami nekem maga a valami abban az adott pillanatban. Itt mindig lesz egy hely, ahol nem kell senkinek sem elszámolnom, ahol ha akarom csak magam vagyok de ha kell, körülvesz minden, ami számomra az életet jelenti; az emlékeim, a szeretteim, ide jöhet bárki de innen száműzhetek mindenkit. Ahogy vissza- visszanézek ezen az úton, a távolban még látom azokat a kis szigeteket amelyeket már magam mögött hagytam, ahol kikötöttem egy kis időre, ahol kaptam valamit, ahol otthagytam valamit magamból. Ami már egy kicsit én vagyok.

Erre egy hónapja eszméltem rá holott mindig is tudtam. Ez a szoba 17 évet hordoz magában: magát az egész eddigi életem. Itt minden megvan, olyan mint az emlékeim tárháza: egy száz éves dobozban ott van az egyik legértékesebb családi ereklyém, a kétszáz éves svájci ezüstóra amit dédipapám hagyott rám. Ezt az órát nagyon keveseknek mutatom meg vagy veszem elő a rejtekhelyéről: olyan ez nekem, mint a múlt egy darabja, mintha még élne a dédipapám, akire nem emlékszem mert kétéves koromban halt meg, de rám hagyta ezt az órát. Egy olyan ember, akiről senki nem tudott semmit, aki Horthy oldalán vonult be Erdélybe, akit származása miatt a kommunisták meghurcoltak, huszártiszti volta miatt három napig éheztették a saját lesöpört padlásában. Olyan, mintha vele, órájával együtt megtestesülne a bátorság, az erény, az állandóság, és a hűség; minden, amit ezzel az örökséggel el akart mondani nekem itt él, emlékeztetve arra hogy mindig a helyes úton járjak. 

Ahogy a régi, másoknak kacatoknak tűnő holmikat elnézem, amelyeket nem selejteztem le és így csodák csodája, elférek a szobámban, elfog a nosztalgia. Vicces, de úgy érzem ezek az emberek árnyakként itt vannak, nem élnek de figyelnek, nincsenek itt de befolyásolnak. Ők az őseim, az elődeim, nélkülük nem lennék és nélkülem nem lennének ők sem ma itt, 2009-ben ebben a kis szobában.

Régen elfeledett levelezések egy volt iskolatárssal, a volt barátaim emlékei, vagy éppen azok hiánya; itt volt régen az a maci amit az elsőtől kaptam de odaadtam unokatesómnak amikor szakítottam vele, ezen a helyen volt kirakva a második barátom képe, itt az a kaktusz amit tőle kaptam idén nyáron és ez az a karkötő amit a harmadik barátomtól kunyeráltam el… szétszakadt, annyit hordtam de még mindig itt van, őrzöm noha régen szakítottunk de nincs szívem kidobni. Isten tudja miért… de itt marad, őrzöm még. 

Őrzöm a régi fényképeket, az ajándékba kapott tárgyakat, noha némelyik ajándék gazdájáról már azt sem tudom, hol van, mi van vele, jól van-e, él-e még… itt az első kiskocsim amit apukámtól kaptam, a nyári Alteregos karszalag, minek őrzöm még…? Egy másik dobozban a Karintiában, egy hegyi patakból szedett kavicsok, mindegyik gyönyörű… Jézusom, kis híján belecsúsztam a vadul hömpölygő vízbe és meghaltam! A vízhez való már-már mániákus vonzódásom nem egyszer okozhatta volna a halálom. Mégsem tette. Megmenekültem a Békás- szorosban, megmenekültem Obervellachban és megmenekültem a Grossglocknernél is és utána sokkal jobban becsültem az életem mint előtte.

A régi cumisüvegem, ezt tényleg nem tudom miért őrzöm még, egy nagyon régi, fakó kép amikor még mindenem volt a Chip&Dale-s pulcsim, ez a kép a '98-as kecskeméti repülőnapról ahol egy MIG-ben ülök, az első, kézzel írott versem, az első novellám nyomtatott verziója hat évvel ezelőttről, egy eltört kerámiám darabjai, autogrammok; Polgár Judit, Puskás Ferenc, Tímár Péter, Fábry Sándor, Orbán Viktor, a Unique együttes, a NOX, a Crystal tagjainak aláírásai… és a velük járó emlékek, amikor megkaptam őket… 

Végül mind egy dobozba kerültek. A kidobásra ítélt valódi kacatokat tartalmazó két darab 80 literes zsákot kivittem a kukába, a dísztárgyakat a helyükre tettem, a port letöröltem, azóta többször is. Az emlékeim, hagyatéktárgyaim pedig tovább őrzöm ebben a a kis szobában azt remélve, hogy egyszer majd rám is valamikor így gondol valaki; nosztalgiázva, miközben egy tőlem maradt tárgyat forgat a kezében, ami nem tökéletes, talán kopott, törött, szakadt de tőlem van; tőlem, aki értékként, üzenetként hagyta rá.

1.4.5 by Captain himself

Hideg. Sötét. Szürke és nyirkos. Reggel van. Ébresztő fiúk! Reggeli! Szobatakarítás! Iskola!

Ó hogy mennél el te a… szóval tudod, oda…

Aztán mégis felkelek, és én sem tudom, miért. Része a napi rutinnak. Mert kell. Enélkül nincs semmi. Aztán lassan a fürdőbe, a szekrényhez, felöltözés, a tanulóba a táskát bepakolni…

Közben mindenfelé emberek. Fiúk, kisebbek és nagyobbak, helyesek és csúnyák. Megint egy újabb reggel…

A lépcsőn lefelé szinte senkivel nem találkozok. Alszik még a kollégium de én már ébren vagyok és megyek reggelizni, mert jó szokás szerint azt korán kell amíg még van a jó kajából.

Áldás békesség!- köszönök a konyhásnéniknek. Nekik már nem reggel van, hanem valahogy egy olyan napszak lehet ez ami még se nem reggel de nem is a nap fele, mondjuk legyen nekik ez a délelőtt. A nagyapámtól tudom hogy már reggel négyre bent kell lenniük. Nem is csodálom hogy olyan szar a kaja ha kómásan kezdenek neki…

Eszem. Közben gondolkodom, átrágom magam azon hogy mit is kell tenni aznap. Milyen óráim lesznek, lesz-e különóra, valamilyen dolgozat, várható felelés vagy fakt. Melyik házit felejtettem el megcsinálni, melyiket kell lemásolni valakiről. Ezeket az információkat már általában a többiek hozzák akik időközben érkeznek az asztalhoz. Vidám kis asztal, jól elvagyunk.

Kaja után fel megint, hajvasaló bedug és hajra szabadít. A göndör fürtök kisimulnak, mint mindig. Minden reggel eljátszom ezt. És elgondolkodom azon, hogy vajon meddig lehet még ezt csinálni. A hajam nem mutatkozott különösebben károsodottnak a majdnem egy éve tartó vasalás következtében. Remélem, nem is fog.

A koleszt elhagyjuk együtt, elindulunk a suliba. Hideg, sötét. Egy úton kell csak átmenni, a suli csak pár száz méter de persze ez is elég ahhoz hogy majdnem meghaljunk. Bunkók ezek a magyar autósok. Nagyon bunkók. Emlékszem, Karintiában ez volt az első ami szembetűnt (nem emlékszem már melyik városban), hogy mennyire udvariasan megállnak a kocsik ha át akarunk menni a zebrán. Nem fél óráig kell várni, ott a két perc már sok. Biztos van ennek is oka…

A suli meg olyan, mint máskor. Vagy mégsem. Minden óra változatos és tud valami újat mutatni. Ezért szeretem ezt az iskolát. Igaz hogy református, ez lerí róla, de a tanárok nagyon jók. Marhajó a tanári gárda. Tényleg. Mindegyik ad valamit. Nem csak a tárgyát, nem csak matekot, franciát, törit vagy amit épp tanít hanem valami hasznosat az életre. Nevel. Vagy legalábbis próbál. Aztán vagy sikerül, vagy nem… ez majd elválik.

Nameg a barátok. Meg nem barátok. Bár érdekes, ilyen egyre kevesebb van. De ez mindig így van. Ha új közegbe kerülök, akkor egy darabig kevés barátom van és kevés nem barátom, aztán egyre több barátom és haverom lesz és a végén nem marad csak pár ember akiket nem bírok úgy igazán de azokkal sem vagyok rosszban. Furi. Ami meg még furibb, hogy a szakkolimban ez nem így volt. Ott rögtön mindenkit bírtam. Na jó, nem rögtön de majdnem. De nem voltak nembarátaim.

Kicsengettek. Ismét át a főtéren, vissza a koliba. Jön az ebéd. Sorban állás. Ez problémás szokott lenni, mivel mindenki előzni akar. Mi, majdnem legnagyobbak meg hátra akarjuk küldeni a nálunk kisebbeket, de azok meg feleselnek. Áh, a szemtelenek…

Miután megettük az ebédet, jön a kimenő. Ez érdekes, általában a barátaimmal töltöm. Persze, mondanom sem kell hogy régebben kivel töltöttem de ezen már túl vagyunk… azon is hogy mondtam meg azon is hogy vele töltöttem. De ez hiányzik. Nagyon.

Az arcom kipirosodott a hidegtől, de mosolyogva jövök vissza hiszen a barátaimmal lenni jó. 

Ez után jön a tanulás. Három darab egyórás ülésben. És muszáj végig, nincs bliccelés. Csak tanulás. Keményen csak az és semmi más. Csak néha egy- egy elmélázott perc…

Aztán ennek is vége. Jön a vacsora és egy szabad óra, amikor megint a barátaimmal lehetek. Persze szigorúan csak a kollégium falain belül mert milyen már az, hogy a református diákok szabadon mászkálhatnak a városban késő este, sötétben. Hát neem, ez nem fér bele az áldásbékességbe. 

Kilenc. Mindenki a maga szintjén, teszi amit tennie kell. Lazul. Levezeti a feszültséget. Én meg zuhanyzok. Egyedül vagyok (gyakorlatilag egész nap egyetlen egyszer, csak ilyenkor), és csak folyatom a forró vizet és élvezem. Semmi más. Nincsenek gondolatok. Nincsenek gondok. Csak a gőz, a víz és én.

Lámpaoltás, takarodó… vár az alvás, vagy az éjszakai tanulás. Engem rendszerint ez utóbbi. És valamikor, úgy éjféltájt amikor ágyba kerülök de még nem alszok, akkor van időm feltenni magamnak a nagy kérdéseket. Amiket nap közben nem tudok mert nem tudok rájuk figyelni. Úgy igazán, ahogy megérdemlik. De előtte még hálát adok a napért, azért, hogy megélhettem, hálát adok a jó és rossz dolgokért egyaránt. Mert mindegyikből tanulhattam és épülhettem. Azért is hálát adok, hogy ezt meg tudom érteni.

Elalszom. Hogy hogyan, azt nem tudom. Csak úgy jön, nem lecsap rám hanem alattomosan kúszik és végül elnyom az álom. Szeretem is meg nem is. Szeretem, mert ott őszintén én vagyok. És épp ez az, amiért nem szeretem. Mert az álmok sosem hazudnak.

1.3.1 by Captain himself

… akkor mindenekelőtt normális akarok lenni, abból van a legkevesebb. Nem mindig volt ez azonban mindig így- nem mintha valaha is hülye akartam volna lenni bár tény, hogy akkor a többséghez tartoznék legalább ebben az értelemben. 

Amikor kissrác voltam, kukásautósofőr akartam lenni. Ez akkoriban volt, amikor várossá avatták a települést ahol lakom (1993-ban járunk), ekkor költöztünk kertesházba és ekkor én kétéves voltam, és minden áldott kedden hajnalok hajnalán ott csüngtem az ablakban, vártam, mikor jön már végre a kukás és viszi el a szemetet. Egyszerűen megbabonázott az a nagy narancssárga autó, nameg a sofőr, aki bár bűnrondta volt de mindig kedvesen integetett ha meglátta hogy Captain pici göndi fürtjei mögött ott figyel az ablakban.

Aztán ez a mánia elmúlt és célom változása csak fényévekben mérhető, hiszen űrhajós akartam lenni. Szerettem a kirándulásokat és ez tűnt a legnagyobbnak.

Amikor ez az őrület is elmúlt akkor kitaláltam hogy számomra az állatorvosi szakma lesz a legmegfelelőbb. Nagyon szerettem az állatokat (most is és úgy gondoltam ez abból áll hogy kedvesen megsimogatom a beteg kiscicákat és rájuk mosolygok mert az olyan jó lesz nekik és biztosan meggyógyulnak majd. A nagymamám a polgármesteri hivatalban dolgozott, oda jártam be hozzá néha suli után és egyszer a jegyző, tudván ambíciómról megkérdezte, hogy ha majd székrekedése lesz a kutyájának, felnyúlok-e a seggébe. Rohadt tahó volt az az ember mindig is, na ekkor ment el a kedvem az egésztől (annak ellenére hogy nagymamám rögtön elmondta hogy vannak ugyan extrém esetek de legtöbbször nem kell senkinek sem a seggében turkálni).

Harmadikos koromra eljutottam odáig, hogy szimplán csak felnőtt akartam lenni, mert az olyan jó, mert mindig van pénzük (gondoltam, hiszen mindig tudtak zsebpénzt adni). Majd amikor nem kaptam meg azt a filckészletet amit kinéztem magamnak (4500 forintért akkor nem is értem mi volt benne a drága , akkor polgármester akartam lenni és be akartam zárni az iskolát, és a helyére egy olyan aqua-parkot akartam építeni, ahol mindig nyár van. Jól kitaláltam, mi?

A polgármesteri ambíciók azonban gyorsan elmúltak ugyanis jöttek a választások és amikor láttam ahogy egy bácsi reggel a piac mellett leköpött egy MSZP-s plakátot akkor eldöntöttem, hogy az én képem ugyan senki nem fogja leköpni és nem is akarok polgármester lenni. Fura, most meg… na de ezt majd később

Hogy ezután mi jött, arra már nem emlékszem, amit tudok az az hogy egy darabig akartam orvos is lenni de ez nem tartott sokáig mert amikor egyszer suli után megint bementem a mamámhoz szembejött a jegyző a folyosón és eszembe jutott mit mondott az állatorvosi ambíciómra szóval erről gyorsan letettem (jobb is, mert semmi érzékem a kémiához ami pedig kellemetlen ha valaki orvos akar lenni).

Hetedikes koromban tuti hogy újságíró akartam lenni vagy riporter, és ez elég sokáig kitartott hiszen a sulirádiónk az én főszerkesztésem alatt nyert országos első helyet a DUE (Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete) pályázatán, tag is lettem, csináltam interjút Vasi Csabával, a Magyarországot a híres pálinkák készítési helyének felkeresése közben többször is körbebicajozta, de végül ez is elmúlt, hiszen jöttek a következő választások (2006) és mivel az egyik osztálytársam apuja indult a képviselőségért (de nem került be végül), ez az osztályban életre hívta az addig ismeretlen jelenséget, a politizálást, ami nagyjából abból állt, hogy egy rakás kiskamasz az otthoni nézeteket hangoztatja. Ekkor döntöttem megint a politika mellett.

Ez az irányvonal nagyjából, kisebb módosításokkal azóta is megmaradt, noha azóta kissé homályosodott a cél, vagyis most úgy néz ki hogy a fő cél a nemzetközi kapcsolatok, de jó lenne a szociológia is… valami majd csak lesz.

És Ti? Ti is akartatok kukássofőrök, űrhajósok, iskolabezáró polgármesterek lenni?

1.2.9 by Captain himself

Mint minden diák, én sem vagyok kivétel az órai levelezésben való részvétel alól. A különbség talán annyi, hogy az én leveleim hosszabbak és kicsit elvontabbak, valahogy olyan mintha mindegyik a blogom egy-egy kis része lenne, ezért hol lenne a legjobb helyük, ha nem itt?

2008. 11. 18

Tudod, most meg arról vagy szó hogy nagyon nem tudom, mi is lenne a jó. Egyrészt nagy bennem a feszültség mert hatalmas a nyomás, rengeteget kell tanulni, nagyon sokat követelnek és sokszor félek hogy nem tudok ezeknek eleget tenni. Egyrészt.

Másrészt idegesít hogy van ez a Tudodki, na nem a Sötét Nagyúr de majdnem. Tudom, hogy kivel akar és mit és bár vége lett és egy darabig azt hittem túl is vagyok rajta de most kiderül, hogy nem. Vagyis nem tudom. Mert ami nagyon hiányzik az a szeretet, hogy valaki gyöngéd legyen velem és törődjön velem. Hát ja, megint a régi, tudod ez a "szerelmes vagyok a szerelembe"- duma XD. És talán ezért is érzem a hiányáz ennyire erősen mert tőle mindezt megkaptam. Csak a gáz az, hogy nem tudom tisztán elválasztani ezt a két érzést, és ezért csak azt érzem hogy hiányzik, a többi csak agymunka és tudom, bár inkább csak sejtem. Szar, mi?

Szóval ez van most. Ilyen összevissza szar. Ja, hogy a két msn-esről ne is beszéljünk. Az egyik behülyült és leugatott a semmiért (én meg persze megsértődtem) a másik meg nem akar tudomást venni rólam. De miért? Olyan jól elvoltunk, eldumáltunk… Őt sejtem a háttérben.

2008. 11. 18/2

Egyébként most lett vége a faktnak nemrég. Koponyát rajzoltunk. Én hülye meg belegondoltam hogy ez egykor egy élő emberben volt…! De nem is ez a lényeg. Koponyát még soha nem rajzoltam és először tényleg nagyon elrontottam az arányokat de utána helyrehoztam. Ahogy rajzoltam, egyre jobban élveztem és felébredt bennem az alkotási vágy.

Tudod, mindig is szerettem a művészeteket és szerintem- és hála Istennek nem csak szerintem jó is vagyok bennük csak tudod megint ez a nyomoronc idő…! Ötletem annyi van…! Rengeteg! Hihetetlen sok dolgot szeretnék csinálni, alkotni- legyen az akár rajz, festmény, kerámia, egy jó post a blogon, egy szép vers egy akármi ami esztétikailag ott van. És ugyanakkor arra jövök rá, hogy nincs rá sem időm sem energiám. Tudom azt gondolod hogy ideje arra van az embernek amire szakít magának- és én ezekre szívesen áldozook de közel sem tudok annyit amennyit akarok mert közben megy ez a hatalmas hajtás- suli, nyelvvizsga, érettségi, MCC-szakkoli, miegymás. Így egy csomó ötletem nem tudom kiadni magamból, bentragadnak és ettől szenvedek.

2008. 11. 19

És ilyenkor jön el az, amikor elegem van. Úgy kezdődött, hogy az egész napm egy nagy szutyok volt, semmi több, és nem vettem észre exem exét aki jött velem szemben így a köszönését sem tudtam nomrálisan viszonozni és amilyen normálatlan vagyok ez engem zavar. Aztán pedig konkrétummá fogalmazódott bennem a kósza gondolat, mégpedig az, hogy kezdek egyre inkább munkamániás lenni, ami nem jó. Idegesít, ha valamiben nem vagyok kiemelkedő (itt a humántárgyakra kell gondolni), bűntudatom van ha valamit nem tudok 100%-osan teljesíteni, nem tudok sokat aludni mert még lefekvéskor is ezen jár az agyam. 

Beletemetkezem a munkába és ez felemészt. Oka nyilván egyrészt az, hogy impozáns céljaim el akarom érni, másrészt meg az hogy nincs senkim és a tanulás egyfajta pótcselekvéssé is vált- ez különösen nem jó. Valahogyan elejét kéne venni annak hogy a feszített tempó tönkrevágja az egészségem (ha a mostani beteg-is-vagyok-meg-nem-is nem annak tudható be), de sok mindent nem tudok tenni mert ha mondjuk kihagyok egy hetet hogy pihenjek akkor meg le lennék maradva. Hmm. És jövő héten szóbeli érettségi.

2008. 11. 20

Szóval nagyon jó volt amikor arra ébredtem hogy egy Franciaországban élő barátom írt hogy egy kedves ismerőse meg szeretne ismerni szóval igen, ez jól esett. Ami nem esett jól az az, hogy a töri tz-m – bár ötös- de csak 83%, pedig 90% fölé akartam ezt is. Úgy érzem, tanulok, sokszor márm-már energiámon felül de ez még mindig nem elég ahhoz hogy hozzátegyem azt a picit ami még hiányzik az igazán jó, kitánű eredményhez. Az érettségivel is így vagyok, az írásbeli 104/117 pont nagyon jó de ha belegondolsz ez csak 88,88 (89)% és egy max szóbelivel lehet maximum 91. Elszomorító, bár lehet hogy a hibát nem itt kell keresni. Lehet, hogy én várok el túl sokat magamtól, bár nem tudom. Igaz, hogy idán nem vállaltam többet minet tavaly és javult a munkabírásom, valahogy mégsem jönnek azok az eredmények amiket árok. Vagy csak én reagálom túl?

Áh. Egyébként tegnap elhatároztam hogy max 4 órát tanulok egy nap- nem tudom ezt meddig tudom majd betartani- és nem görcsölök ennyit rajta, megpróbálom lazábban venni és akkor talán javulhat ez még. Remélem. Ugyanis- ahogy ezt tegnap írtam- kezdek munkamániás lenni és ezt mindenképp el akarom kerülni.

Tudod mire jöttem még rá? Arra, hogy tavaly egész évben volt valakim és ez sokat segített. A vele eltöltött órák- noha közel nem volt annyi amennyit akartam- meg maga a tudat hogy van nekem, rengeteg energiát és lendületet adott- ez hiányzik. Akkor nem voltprobléma lógni órákig a szilenciumokról, most mindegyiken ott vagyok és még így sem minden ok. Meg egy squash-partner is kéne már. Kell valami, ami kizökkent ebből a monotonitásból.

2008. 11. 20/2

Szóval ahogy ezt óra előtt elkezdtem mesélni csak jött a tanár, szóval a tegnap… elmentünk Alizzal vásárolni, erre a plázánál kibe botlunk? Csak nem belé? Tudodkibe. Azért a gyomorbukfenc megint befigyelt de ezt annyita utálom, talán jobban mint az ezt követő fél napos depit- tudom most magadban győzelmi táncot lejtessz de nem, nem szeretek. Ezek után? Nem, csak megint a szerethiány…

A délutáni (ja, mellesleg Aliz talált egy normális felsőt, majd ha bejön- ma nincs faktja, mi meg itt rohadunk ááá- nézd meg). Szóval délután amúgy már egész jó kedvem volt, és totál lazán vettem a tanulást, és az angoltesztem is most nem az átlagos 60-65% hanem 85% lett pedig felsőfok. Na, büszke vagy? Lehetsz is

Este meg volt a koliban ilyen cucc megint, hívtak egy paralimpikont, ő tartott előadást. Tisztelem, becsülöm őket és felnézek rájuk de a 1,5 óra már sok volt… és ne gondold hogy utána Zsófival csokipapírral a szánkban keringőztünk miközben röhögőgörcsünk volt, ááá az neem lehet XD

Szóval mi sem leszünk már normálisabbak.

1.2.8 by Captain himself

Azt mondják, a név kötelez. És valóban, akár már az utcai árustól megvásárolt kis tollon lévő feliratból megtudhatjuk, mit is jelent a nevünk ergo mire kötelez. S ennek rendje és módja szerint én tényleg "fejedelemnek, uralkodónak" érzem magam (ezt jelenti a török-magyar eredetű nevem). A név azonban mégis egy olyan dolog, amit nem Te választasz hanem úgy kapod. Adják.

Azért, hogy legyél hozzá hűséges, kövesd azt, amit megfogalmaz, teljesítsd a feladatot, amit ad. Hogy megfejtsd szimbolikájának jelentését mely elindít azon az úton, amelyen tovább kell haladnod, menned. Ez az a név, ami felvértez a harcra, amit meg kell vívnod, melyben győzöl vagy elbuksz- lényegtelen, ha kitartasz az mellett, ami vagy, ami a lényeged.

A név azonban csak egy dolog. Nem mi választottuk, de adatott nekünk: olyan, amelyet nem kértünk de kaptuk hogy felnőjünk hozzá. És akár tetszik akár nem, mindig elkísér és áldott-átkozott ómenként végig velünk lesz hosszú utunk során, melyet meg kell tennünk. Van, hogy véget ér azelőtt, hogy elmondhatnánk: igen, méltó lettem a nevem viselésére. Megszakad az út minden ok nélkül.

A név valahol a tudatod alatt, akár akarod akár nem de alakít, formál. Tetszik vagy nem, de ez is azon kevés dolgok egyike melyek ellen nem tudsz tenni. Nagyban részt vesz jellemed kialakulásában, többek közt ez adja a lényeged.

Azt a jelleget, lényeget amely sokszor nem látszik mert az emberek elhamarkodottan, felszínesen ítélnek és nem néznek a színfalak mögé, nem érdekli őket hogy a hajó rakterében mi van, ha nem tetszik nekik az, amit a fedélzeten vagy az, akit a kormány mögött találnak. 

"…köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás…"- énekli Kulka János és igen; mindenkiben van jó és rossz, "…a világot nem lehet felosztani jókra és halálfalókra"- írja Rowling.

Mert vajon minden lelkész tökéletes és feddhetetlen csak azért, mert lelkész és hivatásánál fogva Isten földi prófétája?

Vajon minden vezető felelős-e a rábízottakért, csak azért mert irányítja őket?

Vajon minden döntés jó-e csak azért, mert olyanok hozták akiket méltónak gondolnak rá?

Nem.

A lelkész is elköveti ugyanazt a bűnt mint minden más ember, csak ezeket a bűnöket eltakarja a reverenda.

A vezetők visszaélnek a helyzetükkel, melyet elfed a hatalom.

A döntések pedig visszásan sülhetnek el mert valahol mélyen mindig ott van a személyi érdek bennük…

Nem lehet azonban kollektívan elítélni mindenkit csak azért, mert egy adott csoport tagja- pláne nekünk nem. És észre kell vennünk, hogy ha a legjobb, legszentebb dolgoknak is megvan a sötét oldala, akkor a legrosszabbnak tartott dolgok is hordoznak magukban valami szépet és jót, olyat, amit esetleg még ők maguk sem látnak.

Ki tudja hogy az ádáz, mindenkin áthajtó, gátlástalan ember nem rendelkezik-e olyan tulajdonságokkal, melyek a hősöknek adatottak?

Vajon elítélhetünk-e valakit azért, mert rossz útra tért úgy, hogy nem tudjuk pontosan az okát annak, miért jár ezen az úton? Mert "…van úgy, hogy a jó cél érdekében kényszerű kalózkodáson át vezet az út és így végső soron a kalóz is jó tettet hajt végre"- hallhatjuk az egyik kedvenc filmemben, a Karib tenger kalózaiban.

Nem ítélhetjük el. Kötelezi a neve. Kötelezi a jelleme. Kötelezi mindaz, amelyet egy felsőbb gondolatra el kell érnie, és amit el is fog érni és mire ott van, megtalálja, megcsinálja, addigra megérti, miért volt szükség mindenre amit útközben talált, átélt. Mire véget ér ez a hosszú utazás, még akkor is, ha pokolian nehéznek és keservesnek éreztük is; meg fogjuk érteni, hogy volt értelme. Akkor, amikor már minden szálat, mozzanatot kristálytisztán látunk és átlátunk. De addig még nagyon sok van hátra.

1.2.2 by Captain himself

Hajnalba, miután visszafeküdtem Szerelmem mellé egy rövid retyó-beli kitérő után, nem tudtam visszaaludni. Nem azért, mert horkolt (tündérien aludt , hanem mert nem vagyok normális. Bár iszonyatosan fáradt voltam, bepörgött az agyam, rámtört egy amolyan "na most megyek és írok"-féle, de ezt akkor nem tettem meg, és a múltkor jól bevált ötletem felhasználva fogtam a tollat és a papírt, felírtam a címet és visszafeküdtem aludni.

…vagyis feküdtem volna, de olyan édesen aludt, hogy inkább néztem, hogyan szuszog, mellkasa fel-le, ahogy a résnyire nyitott ablaknál a holdfény táncol az arcán… és közben egyre csak ez a bejegyzés íródott a fejemben, reggelre pedig már szinte kész is volt. Egy nagyon furcsa probléma, bár talán nem is az. Ezt döntsétek el Ti! 

Mondják, hogy van szerelem első látásra. Tény, hogy Szerelmem az első találkozásunk óta nagyon nem közömbös nekem, de nem lettem belé szerelmes egyből, az váratott még pár napot magára Naszóval tény ami tény: oké, ez szép és jó, de mi van akkor, ha a szép külső, egy jóképű, jótestű (…jó fenekű…) srác, akit tán hosszas bámulással tüntetsz ki olyan belsőt takar, ami másra sem jó, csak takarásra?

Tudnád szeretni ezt a srácot csak azért, mert egy görög isten testfelépítésével rendelkezik?

Lehet egyáltalán szeretetnek nevezni azt, ha valaki csupán partnere külseje miatt ragaszkodik hozzá?

Véleményem szerint nem. De mi is az a szeretet? Előszeretettel használjuk, játszunk a szóval miközben magát a szeretet definícióját nem is ismerjük! De vajon lehet-e egy ilyen megfoghatatlan, irányíthatatlan, sokszor érthetetlen dolgot, mint a szeretet definiálni, a racionalitás korlátai közé zárni? Aligha… 

És mi a helyzet az internetes ismerkedéssel? Egy olyan honlapon, mint a randi vagy a gayromeo vagy ezernyi más (én ezt a kettőt látogattam) látsz a másikról egy-két képet, egy profilt, melyet ő kreál magának hogy eladja magát: tisztára mint egy piac! Kissé kiábrándító. Megnézed a képeit, jóképű vagy nem (ha csak az arcáról van fenn kép ugye, de erre most nem térnék ki), gyorsan egy csók vagy egy footprint… ennek nem így kéne műkiödnie! Hát akkor hogy?

Mert ott van ugye a belső is: az, amit szemmel nem lehet látni, amihez kitartás kell hogy megfejtsük, jóindulat, jámborság és türelem, hogy megismerhessük a másikat teljes valójában. Hogy megvan-e benne az a valami, ami lángra lobbant egy szerelmet?

Ennek ékes példái a blogok, melyek (főleg a melegblogok, legtöbb esetben) fordítva működnek, mint a társkeresők: itt a blogger lelkülete, gondolatai, értelmi szintje, összetettsége, véleménye egyed dolgokról, tehát a személyiségének egy darabja (s a sorok között talán több is) az, amire rátalálhat a látogató. 

Nincs viszont kép. De mi van akkor, ha teljesen egy hosszon van blogger és olvasója, vagy netán két blogger, de amint képet látnak a másikról, kiábrándulnak? Lehetetlen az örök arctalanság mögött maradni. Felül tudja-e írni a tiszta belső a nem mindig kifogástalan külsőt?

Például, tegyük fel, hogy egy közületek, akik olvassák a Papírhajót nagyon szimpatikusnak talál engem (óh, több is van , olyannyira, hogy úgy érzi, a romeo-s footprintje az "I could fall in love with you" lenne. Valóban szerelmes tud lenni valaki valakibe anélkül, hogy látná? Csupán bele tud szeretni magába a szellembe annak külső megjelenésének figyelmen kívül hagyásával? Vagy elengedhetetlenek a külső jegyek: nem csak az arc, a test, hanem a mosoly, a gesztusok, a mozgás, a mimika… vagy a tiszta, "szép" belső megszépíti az amúgy maga után kívánnivalót hagyó külsőt?

Szerencsés vagyok e tekintetben, szerelmem ugyanis külsőre rögtön, belsőre pedig fokozatosan egyre jobban megtetszett. Szerintem ez a helyes sorrend. Olyan nincs, hogy valaki nem tetszik senkinek sem, olyan sem, hogy valakiért meg mindenki elolvad.  Akármi is a trend, akármennyire is próbálják sulykolni az átlagemberbe a kisebbségi komplexust, hogy sose legyen elégedett önmagával, mert lehet még karcsúbb, még izmosabb, csak szedje be ezt és ezt, vegye meg ezt és ezt vagy menjen el ide és ide ennyiért és annyiért: van egy nagy igazság, mi szerint

a gyönyörű csomagolás legtöbbször azért van, hogy elterelje a figyelmet a hiányos, értéktelen belsőről. 

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>