Papírhajó

A lényegem márpedig nem tudom eltagadni.

A múlt: Kardok kilenc

Jelentés:  Nehézségek a jelenlegi életben az előző életben felhalmozott karma miatt.

Igen, a múltamban sok nehézségem volt. Nehézség egy kapcsolat után, küzdelmek, kínlódások, görcsös keresgélések, kérdések tömkelegei. Aztán meg válaszok tömkelegei. Aztán meg a feladat, hogy párosítsam. De ha nyafogtam is, igenis becsülettel megcsináltam és ha valamit elkúrtam, hát újra és újra és addig amíg jó nem lett. Próbáltam okos lenni, mindig a legjobbat tenni, jól  élni, nem bántani másokat. Mindig a céljaim felé haladni, kitartóan, hol lassan hol gyorsan, ahogy lehetett.

Mindig jött valaki, aki felemelt, aki segített. Egyedül sosem voltam. Ezért lett mindig jó, ezért nem maradtam ott egy helyzetben sem, ezért nem lettem sosem áldozat, még akkor is ha nagyon annak éreztem  magam.

A jelen: A mágus

Jelentés: A mágus lapja jelzi, hogy önbizalmaddal és mágikus
vonzerőddel ügyesen irányítod a dolgokat magad körül és sikereket
érhetsz el, anélkül, hogy erőlködnél.

Ez jó. A jelenem sikereket hoz. Ezeket sokszor nem veszem észre mert annyira el tudok merülni az önsajnálat mocsarában hogy észre sem veszem, milyen fantasztikus az életem és csak én vagyok az, aki nehezebbé teszi. Azzal, hogy nem vagyok képes felismerni sok mindent. Ez ugyanúgy vonatkozik az előnyökre, mint a hátrányokra. Sokszor úgy el vagyok foglalva saját magammal, hogy figyelmen kívól hagyom mi az, amin változtatni kéne. Nem szentelek elég időt olyan dolgoknak, amelyek fontosak, és átugrok kérdéseket, mert nem tudok rájuk válaszolni. Sokszor nem tudom elfogadni önmagam.

A jövő: Az érmék királya

Jelentése: Gyakorlatias férfi (néha nő), aki mindig tudatában van a reális lehetőségeknek
és nem keveri össze álmodozásait azzal, ami az életben realizálható, viszont ért
ahhoz, hogy előrelépjen és az adott lehetőségekből kiindulva a lehető legtöbb
nyereséget érje el. Olyan ember, aki aranyat csinál mindenből, amihez hozzányúl.
Felelősségtudattal viseltetik az övéi, az üzleti partnerek és mindenki iránt, aki függ
tőle. Nehéz felbosszantani, de keményen lép fel azokkal szemben, akik igazságtalanul
vagy ellenségként bánnak vele. Értékel mindent, ami szép, előnyben részesíti az
impozáns szálláshelyeket és ha megengedheti magának, akkor mecénás és műgyűjtő.

Tehát van itt valaki, talán már ismerem is, aki egy stabil pont lehet? Valaki, aki Ő lehet? Valaki, akivel össze fog hozni a sors, valaki, akiben ott van a lelkem másik fele? 

A legszebb az egészben pedig az, hogy ismerek valakit, akire mindez ráillik.

 1.6.7 by Captain himself

Feküdni a harmatos fűben, bámulva a Holdat,

egyedül érezni a nyáresti alkonyat szelét amely az arcodba süvít,

tekinteteddel követni egy pillangót, kecses mozgásának minden apró összetevőjét csodálva,

elmélázni a vízgyűrűk eltűnése közben,

a szerelmed szemébe nézni,

érezni, hogy szeretnek,

átadni magad a létezés örömének, annak hogy egyszerűen élsz,

megvalósítani magad minden téren,

ráébredni, hogy jó vagy valamire,

sírni a semmin, mert jól esik,

szíved minden örömét beleadni egy mosolyba, nevetésbe, felszabadultan örülve végigtangózni a város főterén marhára nem érdekelve hogy hányan néznek hülyének,

felfedezni a rejtett kincseket,

átélni ismeretlenek jóindulatát,

hazamenekülni az eső elől,

nevetni amikor sírni kellene és sírni amikor nevetni,

egybe fonni különböző értékeket,

hallgatni a tücskök ciripelését,

a víz partján a barátaiddal végignézni a napfelkeltét,

újra elolvasni a régi naplód,

és főleg mindezeket felszabadultan, semmitől sem gátolva megélni-

ezek az élet igazi, apró csodái, ezektől lesz szebb az élet. 

1.5.0 by Captain himself

Üdvözlet a Papírhajó különkiadását olvasó szörfölőknek! A mai interjúalanyunk nem más mint maga Captain, a blog írója.

Üdv, Captain!

Üdv mindenkinek!

Szép esténk van nem?

De, mondhatni elmegy. Épp most lett cége a Született feleségeknek, én meg itt ülök ahelyett hogy a kötelezőm olvasnám. De mindegy, a blogom sokkal fontosabb nekem mint a Vörös és fekete.

Értem. Szóval számodra fontos a blog?

Nagyon. Mondhatni, ezt már-már szakmának tekintem, bár kiábrándító hogy nonprofit.

Mióta is írsz?

2008. február 9-én írtam meg az első bejegyzést de mindezt már leírtam nem is olyan rég a 100. bejegyzésemben.

Igazad van, csak tudod fel kell térképezni a terepet! Nos, mesélj magadról egy kicsit, mi történik mostanában veled? Mi az, ami nem jön át a képernyőn?

Hm, mit mondhatnék, elvagyok, élek… kicsit megcsömörlöttem, hullámvölgybe kerültem de erre gondolom az olvasók maguktól is rájöttek, elég csak végigolvasniuk egyik-másik postot (mondjuk akár a tegnapit, az Ékes szavak címűt, na az nagyon olyan).

Miért vagy hullámvölgyben? Magánéleti válság?

Mondhatjuk. Tudod, amikor szakítottam a barátommal akkor már tudtam hogy valami új kezdődik el de azt hittem ez szép lesz. Tudod, akkor tanultam valami újat mégpedig azt hogy nem véletlen mondják hogy a felmelegített kapcsolat nem jó mert ugyanabba a hibába eshet bele az ember mint elsőre. Igen, ez igaz, megtörtént. Úgy gondoltam ideje új kapcsolat után nézni és hagyni végre a múltat. Újra regisztráltam a társkeresőkön, ezekkel kapcsolatos kétségeim is leírtam (ez kapta eddig a legtöbb kommentet a blogon!), de mégis jó volt látni hogy hosszú idő után (több mint egy év!) az emberek emlékeznek még rám, lassan felelevenedtek a régi kapcsolatok, körülnéztem a "piacon", mennyit újult a kínálat. Hát, mit ne mondjak, nem sokat, gondoltam előre. Persze vannak ígéretes újak is de… szóval ma ezekben is nagyot csalódtam.

Mert mi történt? Mesélnél erről?

Persze, hiszen ez mégiscsak az én blogom, ahol őszinte vagyok… szóval van egy srác, aki baromi helyes (bár a weben kép nélkül van fenn), komoly kapcsolatot keres, 17 éves és ugyanonnan mint én. Fúú, több sem kellett, msn-cím csere és beszélgetés… rájöttem azonban hogy valahogy kimentem a gyakorlatból, vagyis én úgy vettem le. Dumálunk dumálunk, egyszer csak valahogy megcsömörlött a dolog, leállt a beszélgetés (nem hosszú idő után, annak java részében is én beszéltem), és épp a képére akartam írni valamit élénkítő gyanánt (Bacardi volt a kezében), mire látom hogy nem elérhető. Jóhiszemű ember lévén ilyenkor arra szoktam gondolni hogy tuti ledobta a net de most az ugrott be hogy letiltott. Unalmasnak talált.

De hát ez csak egy srác…

Persze csak egy, tudom! Mégis olyan szarul esett. Nem értem, mi lehet a baj. Végülis, nincs is baj. Talán arról van szó hogy megint én nagyítom fel a dolgot. Elefánt a bolhából, tudod, szoktam ilyet mint minden normális hülye. Nem mondanám hogy rosszul nézek ki sőt, én kikezdenék magammal ha arról lenne szó! Felmerült bennem hogy kijöttem a gyakorlatból? Régen jó beszélgetést tudtam kezdeményezni, tudtam vezetni a gondolatokat, tudtam irányítani az egészet arra amerre én akartam de most…? Kicsúszott a kezemből a dolog. Talán az a baj hogy másfél éve két srác között lavírozok és ráálltam az ő stílusukra? 

Ezt azért cáfolnám. Ha jól tudom nem ő az egyetlen új srác, akivel dumálsz.

Valóban nem. Van másik is, vele minden rendben is van de az meg kb. 150 kilométerrel keletebbre van innen. Nagyszerű. Mi ez ha nem marha nagy ki… na szóval elég rossz helyzet, ha már interjút adok akkor modorálom magam. Még akkor is ha ez egy ilyen skizofrén jellegű dolog.

Én mégsem látom ilyen súlyosnak a helyzetet. Itt vagy 17 évesen, jól nézel ki, kedves vagy, jófej, értelmes, egyszerre két suliba jársz, érettségizel, felsőfokú nyelvvizsgára készülsz, mondhatjuk sikeres blogger vagy; cén nem mondanám hogy ez semmi…

És tudod mi a bosszantó? Hogy én sem tartom semminek sőt! Nagyon is sokra értékelem. Talán olykor túl sokra is. Alapvetően egosita vagyok és optimista de ilyenkor kicsit megzuhanok. És ami idegesít az az, hogy ez a megzuhanás most hosszú ideig tart. Mikor lesz már vége?!

Nem gondolod hogy minél jobban akarod annál később fog eljönni?

Gondoltam rá.

És?

És remélem nem így van.

Mesélsz nekünk valamit a távlati terveidről?

Igen, annyit hogy vannak jó ötleteim amiket meg is fogok valósítani. Sajnos pár ötletet elfelejtek, ugyanis ezeket általában fürdés közben találom ki és mire végzek már elfelejtem. Nem tudom miért van ez így, talán a forró víz és a zene együttes hatása jó nekem?

Köszönöm, Captain! További sok sikert a Papírhajóhoz!

Köszönöm a lehetőséget!

1.1.7

Kapitány!

Bajban vagyok. Nincsen saját hajóm. Talán volt, nem emlékszem. Minden, amit tudok csupán annyi, hogy szomorú és keserves életem volt, sosem tudtam az lenni, aki vagyok. Az Élet hullámait egyedül, a saját erőmből akartam legyőzni, mindenkiénél erősebb és szilárdabb hajóval, megközelíthetetlenül, ellenállhatatlanul.

Elhibáztam az életem. Amikor lehetett volna saját hajóm, eldobtam a lehetőséget magamtól mert nem volt annyi erőm, hogy a kormány mögé álljak és elinduljak a magam útján. 

Mindezt persze Te is tudod, Kapitány. Nem is oly rég még a Papírhajón utaztam, ahová felvettél közvetlen azután, hogy kiugrottam egy másik hajóról. Nagyon hálás voltam érte akkor, és talán most is az vagyok még- talán, biztos! Nagyon hálás csak tudod, valahogy nem megy nekem ez a hajózósdi.

Erősnek mutatom magam pedig nem vagyok az. Azt a látszatot keltem hogy gyűlöllek, pedig igazából hiányzol. Azt szeretném hogy érezd azt, hogy megvetlek pedig igazából szeretlek. És ezt te mind tudod, Kapitány, mert olyan vagyok, amilyen, és ha nem is ismernél ilyen jól, mint amennyire ismersz, ezt akkor is tudnád, mert kétségbeestem és vagdalkozok magam körül.

Mást sem teszek, csak módszeresen leépítem mindazt, amit akkor kezdtem el építeni, amikor a Papírhajón együtt szeltük a hullámokat. Emlékszel még, milyen is volt? Mintha csak tegnap lett volna, amikor rácsodálkoztam, mennyi emberben vagy képes megbízni, vagy éppen mennyire tudsz gyűlölni egyeseket? Emlékszel, mennyire csodáltalak? Emlékszel, hányszor mondtam neked, mennyire nagyra tartalak hogy – akkor – 16 évesen máris ennyi mindent elértél- és el akarsz érni? 

Azóta szinte minden akkor magad elé kitűzött célod elérted. Magamban gratulálok Neked, Kapitány, de ezt soha el nem ismerném másnak- hogy is ismerném el, hiszen ez az egész csak az én tudatalattim, a szívem legbelső zugaiban játszódik, jóformán én magam sem tudok minderről!

Lehet abban valami, amit írtál, Kapitány. Tudod, a helyzet az, hogy amikor eldőlt, hogy a Papírhajót másfelé kormányzod mint amerre én menni akartam, leeresztettél engem a vízbe egy mentőcsónakban. Titkon vissza akartam menni, de te -számomra annyira bosszantó módon- ennek a lehetőségét is kizártad. Éles kanyart vettél és elhajóztál a közelemből. Egyedül hagytál egy fránya kis csónakban a tengerben, Kapitány! El tudod hinni, mennyire rossz volt akkor nekem?

Igen, el tudod, hiszen te magad is csak annak köszönheted, hogy a hajód nem kapott léket vagy nem futott zátonyra, hogy a kötelek, melyekkel más hajókhoz csatlakoztál, nagyon erősek voltak. Azok a mai napig. Ezt még mindig csodálom.

Az én sorsom pedig mit sem változott. Jött egy másik hajó. Nagyobb, mint a Papírhajó és erősebbnek tűnik- talán az is. Az anyaga azonban merőben más. A kapitánya egyszerűen ördögi. Tudod, valahogy illik hozzám. Illik ehhez az emberhez, ami most én vagyok. Ehhez a gyenge, megtört emberhez, akinek csak arra van ereje- és arra is alig- alig- pogy leplezze saját bizonytalanságát, gyengeségét. 

Nagyon más volt Veled, Kapitány. Lassabban haladsz, mert nem a külsőségek híve vagy, te le akartál nyúlni a lelkem legmélyébe, hogy aztán kikecmereghessek ebből az emésztő, pusztító folyamatból. Nem sikerült. Hogy miért? Nem tudom. Vagy te voltál túl lassú és megfontolt, vagy én nem voltam elég türelmes hozzád. 

Kérlek bocsáss meg azért, amit teszek most veled. Azért, amit tettem, mióta nem vagyok a Papírhajó fedélzetén, és mindezért, amit még esetleg tenni fogok. Nem azért teszem, mert valójában így érzek, hanem mert sérült vagyok, akit ápolni lehet, de meggyógyítani nagyon nehéz. Te megpróbáltad, de mint mondtam, nem sikerült. S tudod, valahol egyet is tudok érteni veled, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy én végigcsináltam volna a helyedben. 

Bár ha meg nem is gyógyítottál, elindítottál egy úton, leraktad az alapokat. Egy részüket most lerombolom, más részükre építek – azt, amit te is akartál építeni rá -, megint más részükre pedig az új hajóm kapitánya épít. Nem tudom, mindez mennyire jó így, de majd kiderül.

Csak azt akartam, hogy tudd: elolvastam a Palackpostád, majd visszadobtam a tengerbe. 

Remélem, egyszer majd erős leszek annyira hogy le tudok számolni a múltammal és mindezt élőben is el tudom majd mondani neked. 

Jó szelet!

Egy volt hajóstársad

_______________________________________________________________________

Persze ilyen levelet nem fogok kapni, ebben biztos vagyok. Mindenesetre örülnék neki. 

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

Most biggyesztettem be a kis angolból fordított versikét (én fordítottam! ),beteg az egész család, csak én nem. Itt fekszik a nappaliban mindenki, a monitor meg persze pont feléjük néz. Ez alapból nem baj, hisz anyum tudja, de tesóm orrára még nem kötném a dolgot, pár nem hülye ő, csak még nem fogná fel szerintem. Szóval, csak óvatosan

Ma keresztül- kasul elolvasgattam pár blogot. Meg előjöttek régi emlékek is. Mármint olyanok, melyek nem velem történtek meg, hanem hallottam innen- onnan (barátomtól, ismerőstől, baráttól) és az agyam elkezdett pörögni… csak pörgött és pörgött ezen a problémán, a felmosástól az üvegfestésen át a macska szemének kamillázásáig.

Ugyanis amikor egyszer- egyszer egy új ismerettséget kötöttem, mindenki mondta, milyen szerencsés vagyok anyukámmal, hogy ilyen könnyedén veszi, elfogadja, sőt, asszisztál hozzá, enged a barátomhoz, kikérőt ír, miegymás.

Ahogyan elmondtam neki, az sem volt semmi. Jóemlékezetű első barátom idején történt a dolog (említettem már őt, …….. …. néven fut errefelé), ő ugyanis már túlesett a nagy anyai coming-outon, és szerinte "ez alap". Ennek fejtegetésébe most hadd ne kezdjek bele, hogy mi az alap meg mi nem. Nem véletlen van annyi olyan meleg amilyen (nem negatívan értem! Egyszerű tényközlés. Senki ne vegye magára!).

Egy vasárnap este, ahogy indultam vissza középiskolai tanulmányaim folytatása alatt kijelölt tartózkodási helyemre (kolesz…), hagytam neki egy levelet, melyben minden részletesen leírtam. Gondoltam, itt lesz neki egy hét, hogy eméssze a dolgot. Meg is találta a levelet, meg is emésztette, és pénteken ugyanolyan széles mosollyal fogadott a buszmegállóban, mint mindig. Aztán persze beszéltünk a dologról… elmondta, hogy igen, ő már tulajdonképpen sejtette, mert (hogy is mondta…?) "látott már jeleket". Hála Istennek nagyon jól ismerjük egymást, szóval ezért is alakulhatott ez így. Igazán megértő volt, totál. Nem zárkózott el, kíváncsi volt, és azóta még inkább beavatom a dolgaimba- hiszen ez nálam így alap. Hogy nem hazudozok összevissza, hanem nyíltan és egyenesen, őszintén elmondom mit érzek, mi van. Mit akarok, mit szeretnék.

A barátom, amikor megismerkedtünk, elmesélte, mi történt előző pasijával. Mármint velük, úgy a kapcsolatukkal kollektíve. A (nevezzük csak így) anyja éppen akkor tudta meg, hogy fiacskája meleg. Hihetetlen balhét csapott, tragédiának, betegségnek fogta fel, egy perverziónak, barátomat pedig a megrontójának. Mint azóta kiderült, A-t sem kell félteni, de erről most nem írnék:D Ezt nem a személyeskedés helyének szántam, és nem is lesz az

Barátom eddig nem merte elmondani. S rajta kívül még nagyon sok ismerősöm nem meri, titkolja, hazudik. Mondják, hogy azért, mert félnek a reakciótól. Félnek a kitagadástól, a patáliától, attól, mivé válna a kényelmet és biztonságot nyújtó családi fészek.

Mert mivé válna? Ez csak a benne élőktől függ, illetve attól, aki megtudja. Esetünkben ez a szülő, vegyük először az anyákat (az apával majd külön foglalkozunk .

Mi van, ha az anya kiakad, nem fogadja el, "perveziója" megtagadására szólítja fel fiát, vagy akár lányát (mert leszbikusok is vannak, mindig is voltak, elég csak Szaphót olvasni)? Mi van akkor?

Akkor ez a gyerek peches, de nagyon. Ugyanis szülője abból a rétegből való, aki rohadtul irtózik az egésztől, tudomást sem akar venni róla, leírja hogy rossz, és innentől kezdve el van intézve. Rossz és kész, aki mást mond, az menjen a… na oda.

Namost. Ha egy pár gyermekvállalásra adja a fejét, az a hetero házasság egyik alapvető eleme szerintem. A szülő és a gyermek közötti kapcsolat lényege az, hogy a szülők támogassák gyermekük, segítsenek neki olyan felnőtté érni, hogy élete értelemmel legyen megtöltve, és tudja majd őket viszont segíteni, ha öregségükre már gondoskodásra szorulnak.

Milyen szülő az, aki ilyenkor önmaga megtagadására kéri, utasítja gyerekét?

Milyen szülő az, aki azzal fenyegeti meg gyerekét, hogy amennyiben nem változik meg, akkor ne számítson rá, takarodjon otthonról?

Persze, van rá példa, hogy az ember viszolyog a melegektől, míg egy hozzá nagyon közel álló ember be nem vallja neki: meleg. Onnantól kezdve megnyílik a téma felé, és toleráns lesz. Mert a szeretete nagyobb, mint viszolygása, előítéletei, mint saját korlátai. Igen, a szeretet képes minderre, az őszinte, tiszta szeretet.

Akkor adja magát a kérdés: mennyire szereti, sőt, szereti az a szülő gyermekét, aki nem tudja így elfogadni őt?

Milyen szülő az, aki ahelyett, hogy segítene gyermekének önmaga megvalósításában, abban, hogy élete minél könnyebb legyen, minél több terhet igyekezne levenni a válláról, segítene neki átvészelni az élet nagy viharait- s főleg egy ilyen nagyot!!- ridegen elfordul tőle?

Milyen szülő az, aki a maga céljai elérésére akarja felhasználni gyermekét- aki vele akarja beteljesíttetni azokat a célokat, melyeket ő maga nem tudott elérni?

Milyen szülő az, aki mindig jobban akarja tudni, mi a jó a gyermeknek- ergo olyan hülyének nézi, hogy "majd ő megmondja!"?

Én megértem, hogy ő nyilván nem ilyen életet képzelt el csemetéjének. De gyermeke sem. Nem ő választotta az utat.

AZ ÚT ADTA MAGÁT.

Szegény barátom, néha nagyon sajnálom.

Annyira aranyos, nagyon szeretem úgy mindenestül. Csak ma sajnos nagyon megbántottam. Akaratlanul. Szegény kicsim…

Sokan úgy hiszik rólam, hogy több vagyok, mint a korombeli átlag meleg srácok… és igen, én is így hiszem, hazudnék, ha nemet mondanék, de történnek dolgok, melyek néha kikezdik ezt a magamba vetett szilárdnak tűnő hitet.

Mert bármilyennek is tűnik, azért nem olyan hejde nagy tartású ez a hit. Sokszor vannak kételyeim magam és a cselekedeteim illetően. Ne értsétek félre: önbizalmam van, inkább a részletekben vagyok képes elveszni, azokat addig elemezni míg maga a fő probléma végleg elvetül, és akkor már… hát, cseszhetem, igen, a lényege azt hiszem ez.

Olyan kis hülye naiv vagyok. Mert… igen, én álmokból építem a váraim, és közben meg hajlamos vagyok elfelejteni hogy hoppá, élni is kéne. Kell, aki lerángasson ide, a föld riged kegyetlenjébe, kell, aki fogja a kezem és kell, aki elvezet a célig. Aki mellett igazán felnőhetek ahhoz, hogy elérjem a célt. Aki képes elengedni a kezem, és mellettem átlépni azt a bizonyos vonalat.

Kegyetlennek érzem magam azért, amit Vele tudok tenni néha, mégha akaratlanul is. Tényleg ennyire hülye vagyok?

Nem, csak nem vagyok érett. Azt hiszem ez a legnagyobb baj.

Alapból megvan a képességem, hogy belelássak mások gondolataiba. Jó beszélgetőpartnernek, megértő és figyelmes társnak tartom magam. Ilyenkor azonban erősen megrendül a hitem magamban.

Sokan hülyéznek le, mondván, sok bizalmat szavazok másoknak, alaptalanul is. Lehet, hogy így van…? Vajon tényleg…? Vajon én, aki a bizalmát oly kevés embernek adja oda, aki az életét oly kevés emberrel osztja meg igazán, vajon én, aki zárkózott de mégis nyitott, vajon én, a dárdával jobbra- balra döfködő megtestesült biztonytalanság, tényleg könnyelmű lennék ily téren…?

Megtestesült bizonytalanság, az bizony. Az én kis képzeletbeli pajzsom valahogy így néz ki: a külsejére nagy betűkkel van felvésve ez: NEM BÁNTHATSZ!, de a belsejére remegős kis kézírással ez van írva: Nem bántassz, ugye…?

Tanulnom kell még és nőnöm. Érnem. Jobban át kell éreznem a másik problémáit.

Szeretnék jó lenni. Remélem, akiket elhívtam magam mellé a tanulóútra, kiállják a próbát, hogy végül én se bukjam el…