Papírhajó

Utólag mérlegelve 2009 életem egyik, ha nem a legjobb éve volt. Az életem 180 fokos kanyart vett, és szintem minden a feje tetejére állt. Ez azonban csak a kezdet volt… A kezdetnek azonban vége, az új évvel az életem is egy új szakaszba érkezett. Sok mindent várok ettől az évtől- lássuk, hogy miket

Személyiség

Rögtön egy olyan téma, amihez sokat nem tudok hozzáfűzni… a magamról alkotott képem is jelentősen átalakult Olaszországban, itthon azonban ismét felértékelődtem önmagam szemében. Az, hogy mit gondolok magamról, tehát nagyban függ a környezetemtől, ami nem feltétlenül jó dolog. Azonban van egy pár alapvető tulajdonságom, amiket kint sem vesztettem el: ezek jellemzően azok, amik a pozitív oldalamat erősítik. Olaszország előtt is tudtam, azóta pedig még sokkal jobban tudom, mik a hibáim, negatív tulajdonságaim, de nem vagyok benne biztos, hogy kimondottan tudatosan változtatnom kéne rajtuk. Talán elég, ha csak hagyom, hogy ugyanúgy sodródjak az árral, mint eddig, és folyamatosan újra kell elemeznem magam, ahogyan ezt eddig is tettem- akár Zsombor segítségével, akár nélküle

Magánélet

A magánélet szorosan összefügg a személyiséggel, ezért nagyon megjósolhatatlan. Sosem tudhatom, hogyan fog alakulni a sorsom. Annyit tudok, hogy az életem jó, jó helyen vagyok. Az emberi kapcsolataimban beállt változások pedig néha keserűek, mert távol került tőlem valaki, akiben én akkor is hittem, amikor senki más, de nagyon sok új, értékes emberrel ismerkedtem meg, akik közül nem egy a barátom is lett Az pedig, hogy keserűséget okozzunk másoknak, sajnos elkerülhetetlen. Szeptemberben pedig jönnek az elsőévesek, köztük egy magyar. Kíváncsi vagyok az ‘anyagra’- de mielőtt őket meglátnám, leginkább arra leszek kíváncsi, hogy mi lesz a vége a norvég-ügynek…

Magyarország

Ez (sajnos) egy sokkal konkrétabban megjósolható téma, mint a magánéletem. Igaz, hogy Sólyom László intett a csodavárástól, én valahogy mégis remélem, hogy a Jobbik nem lesz parlamenti párt, de a szomorú igazság az, hogy a realitás mentén haladva nagyon úgy néz ki, hogy az lesz. Az országban konzervatív fordulat fog bekövetkezni, a Fidesz megnyeri a választásokat, a Jobbikkal együtt az Alkotmányt is módosíthatják. A melegjogok kiterjesztése ebben az évben megtorpan, sőt, én még azt is el tudom képzelni (adja Isten, hogy ne legyen igazam), hogy visszalépések lesznek. A válságból egyébként lassan kifelé jövünk, részben a takarékossági intézkedéseknek köszönhetően, bár ha a Fidesz tényleg csökkentené a vállalkozások adóterheit, az még jobb lenne. Remélem, hogy az LMP bejut a Parlamentbe (én rájuk fogok szavazni), és egy valódi liberalizmussal kevert zöldpártiságot visz az amúgy rémisztően egyhangú új Országgyűlésbe.

Érettségi

Igaz, 2010 nem az érettségi éve (az 2011), de szeptemberben kezdődik a második, egyben utolsó évem. Áprilisban le kell adnom a ‘szakdolgozatom’ témáját, amit októberre be kell fejeznem; csomó beadandót, esszét, elemzést, előadást kell írni/tartanom, el kell döntenem, melyik egyetemre szeretnék továbbmenni, ösztöndíjakat kell keresni és pályázni… nem fogok unatkozni, az már egyszer biztos.

ééés végül, de nem utolsó sorban: Papírhajó

A Papírhajó blog idén februárban harmadik évébe lép, és nyugodt szívvel ígérhetem, hogy izgalmas évünk lesz Sok újdonságot, meglepetést tartogatok; olyan témákat, amelyek eddig még egyik melegblogon sem jöttek elő. Bejegyzéstervek, vázlatok bőven akadnak a laptopomon Pár napon belül pedig a design is változik

3.0.1 captain@paperboat.hu

És akkor összeállt minden. Pontosan nem emlékszem, mikor, de azt hiszem az ablakon kibámulás és a fürdés között lehetett ez a pillanat.

Az életben mindennek oka van, véletlenek nincsenek. Nem volt véletlen, hogy rád találtam anno, az hogy felvettem veled a kapcsolatot, hogy sokat beszéltünk, hogy találkoztunk. Nem volt véletlen,hogy végül egymás mellé kerültünk, hogy a behatárolt itthoni időnek köszönhetően bátor vagyok és megtettem, ami megtörtént. Nem véletlen, hogy mindez most történt.

Azt mondtad, korszakalkotók vagyunk a magunk nemében. Találkozásunkat, a kettőnk között lejátszódott és lejátszódó dolgokat tehát vehetjük akár törvényszerűségnek is…? Vehetjük a magasabb erő akaratának, az élet törvényének, magától értetődő ténynek két ilyen srác egymásra találását…? És vehetjük-e szintén annak azt, hogy akármennyire is szeretnénk ezt nem elhinni, de magvában halt a dolog…? Vagy éppen most ültetjük el a magot, amiből idővel- lassan, lassan, nagyon lassan, de kikel egy gyönyörű, káprázatos virág?

Úgy tűnik, el kell engednünk az egy percre elnyert időtlenséget. Nekünk csak fájdalmasan kevés jutott abból az éltető erőből, amit mások meggondolatlanul pocsékolnak, pazarolnak és szórnak mindenfelé, mert nincsenek tisztában az értékével, amit mások fel sem ismernek meg nem érthetik, nem foghatják fel, mit jelent… Nekik mégis jár, de nekünk nem.

Úgy gondoltam, és gondolom talán most is, hogy összeillünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy az érdeklődési körünk, az életcéljaink, a stílusunk szinte halálos ellenségei egymásnak- bár lehet, hogy pont ez alakította ki közöttünk azt a bizsergető, vérpezsdítő, szívdobbantó szikrát, ami fel- fellángol, de tűz- egyelőre- nem lesz belőle.

2.3.0

Elültetett benned valamit. Először maga a folyamat, aztán maga az érzés, végül maga a tény. Elültette, felnevelte, elpusztította de a tieddé tette. Benned marad örökre.

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5

Egoista vagyok. Ennyinek hangzik. Egoista. Kész. Nincs miről tárgyalni.

Tévedés. Van.

Egoista vagyok. Miért? Mert törtető lennék? Mert lenézek másokat? Mert többnek tartom magam? Mert hajlamos vagyok magam felsőbbrendűnek érezni? Mert elítélem a nálam gyengébb képességűeket? Egyáltalán; deklarálok nálam gyengébb képességűeket? Irreálisan jónak, okosnak, intelligensnek képzelem magam tehát hiányzik belőlem a reális önértékelés?

Nem.

Egoista vagyok. Én-központú, individualista. Nem arról van szó, hogy korlátlanul imádom magam, ennél a dolog jóval összetettebb.

Ismerem magam. Tudom, mire vagyok képes. Ismerem a hibáim csak úgy, mint az előnyeim. Tisztában vagyok a jó oldalammal, de nem feledkezem meg a rosszról sem. És igen, hangoztatom hogy miben vagyok jó, hogy egész jól nézek ki, hogy okos vagyok, tehetséges, hogy igen elértem ezt és ezt és ezt és erre büszke vagyok, hogy nem érdekel mások véleménye (bár ez kissé lódítás), hogy optimista vagyok mert van miért annak lennem. Tényleg, valóban egoista lennék? Valóban egoista az, akinek olyan ítélőképessége van maga felett, ami bár igaz, hogy hajlamos önmaga túlértékelésére, de megvan a képessége a tanulásra, az önreflexióra és saját maga felülvizsgálására? Egoistának mondható valaki, aki annak fényében helyezi magát a többieknél egy (pár) fokkal feljebb, mert van mire alapoznia a kiemelkedést? Egoistának mondható az, aki nem hiszi, hogy itt egyedül áll ezen a fokon, és tudja hogy vannak emberek jóval fölötte? Egoista az, aki elismeri ha valaki akármiben is jobb nála, legyőzte, lepipálta, túltejesítette és nem kezd el rögtön fantazmagóriákat gyártani hogy milyen körülmények vezettek bukásához, csak hogy mentse magát? Egoista az, aki képes áldozatot vállalni másokért? Egoista valaki, aki igenis tud jót tenni úgy hogy nem tudja még az sem, akivel tette hogy ő volt, mert nem vágyik a hálára, mert a szimpla tudatért tette amit tett, embertársi, ha tetszik, felebaráti kötelességből? Egoista-e az, aki azért helyezi önmagát a középpontba mert tudja jól: az életben senki más nem tudja őt érvényre juttatni csak ő maga? Aki tudja, hogy saját magát csak ő tudja megélni, más nem fogja? Vajon lehet egy ellentmondásoktól terhes, olykor önmagában is bizonytalan, kisebbségi érzésektől menekülő ember egoista?

Lehet. Pontosabban: lényegében ezért egoista. Ezért vagyok én is egoista. Mert teljesítenem kell. Ellensúlyoznom kell az apám bűneit, ellensúlyoznom kell a melegségem, ellensúlyoznom kell mindent, amiben nem vagyok tökéletes, még azt is hogy enyhe o-lábam van, lényegtelen: mindent, ami rosszul érint, ebben ellensúlyozom. Az egom kiteljesedésében. Ez hajt, motivál, lendít előre. Ez tesz optimistává. Ez ad életerőt, bátorságot. Ez ad alám utat és segít megrajzolni az út térképét. Ez ad új lécet, szöget és kalapácsot a kezembe, ha léket kap a Papírhajó.

Céllal van ez így. Nem véletlen. Kaptam pár keresztet, de kaptam lehetőséget is arra, hogy elhordjam őket. Kaptam jellemet, kaptam tehetséget, kaptam lehetőségeket. Lehetőségeket, nem csak a sikerekre, hanem a bukásokra is. Ha csak sikerem lenne, nem lennék józan. Akkor lennék önimádó. Így egoista vagyok, aki ha bukik, tudja, hibázott valahol, elkezdi keresni az okot, az időpontot hogy mikor, miért- felülvizsgálja magát, de nem értékeli le. Képes változtatni, de nem utálja meg magát. Miért? Mert egoista. És zárul a kör.

1.9.2

Hosszasan elnyújtott ásítás után, az ágyamon heverészve csak úgy mellékesen és lazán rám néz, majd belekezd:

- Igazából nem értem mit szenvedsz és játszod hogy mennyire szar neked, miközben rohadtul jó az életed. Cserélnék Veled.

- Hidd el hogy nem cserélnél, ha tudnád mi van belül.

- Mindig ugyanaz a szöveg! Mi van belül, nem érdekel mi van belül! Annyit hivatkoztál már rá hogy elegem van belőle. Vagy mondd el vagy ne hivatkozz rá, de ez a félszeg ez is- az is állapot megőrjít.

- Na jó, akkor próbáljuk meg. Ismersz, ha nem is minden nap de látsz, beszélek veled, veled vagyok. Az egyik legjobb barátom vagy, te vagy az aki talán a legjobban ismer. Együtt homokoztunk kiskorunkban, együtt fedeztük fel hogy melegek vagyunk, noha erről csak később szereztünk tudomást. Ha valakinek, akkor neked ezt értened kell.

- Oké csak mondd már mert nagyon érdekel hogy mi is lehet ez amit mondani akarsz, bár téged ismerve nem biztos hogy elsőre fel fogom fogni (gonosz vigyor).

-(fül mellett elengedés) Szóval látsz egy srácot nap közben, a mindennapjaiban ahogy él. Ahogy minden reggel felkel, elmegy reggelizni, bemegy a kis suliba, tanul, szorgalmasan jegyzetelget, aranyosan néz a tanárra, jófiú bár kicsit nagy a szája és van úgy hogy nem tudja abbahagyni a röhögést órán ezért kiküldik de alapjáraton rendes. Aztán ebédel, elmegy a kis barátaival ide-oda, tanul, beszélget, telefonál este pár távol élő barátjával aztán meg alszik. Szimpatikus, rendes és aranyos, olyasvalaki akivel szívesen barátkoznál. Ambíciózus, törekvő, mosolygós, vidám, satöbbi. Látod őt?

- Itt áll előttem…

- Ügyes. Még sütit?

- Nem, inkább folytasd.

- Oké. Szóval ezt látod kívülről. A srácot pedig belülről majd megöli az unalom, a napok egyhangúsága, az hogy minden ugyanolyan, szinte semmi változatosság, monoton lüktetés minden. A srác el van zárva sok dologtól, ami fontos neki. Nem nyúlhat hozzá a blogjához hét közben, nem tud személyesen részt venni a bloggerlétben ami nagyon bántja, Unja a hétköznapjait miközben tudja hogy többre hivatott mint ami most körülveszi. Többre hivatott annál a mosolygós szenvedésnél, ami bent várja a koliban. Többre hivatott annál minthogy a mindennapi kis harcait a bigott reformátusokkal vívja…

- Szóval az  a baj hogy nem tetszik egy átlagos 17 éves kamasz élete?

- Igen, így egyszerűen ez.

- Szívás. Ezen nem tudsz változtatni.

- Ha összejön az ösztöndíj, külföld.

- Az más környezet az igaz… és úgy gondolod ott jobb lesz?

- Úgy gondolom, ott jobb lesz. Szabadabb légkör, szabadabb emberek, szabadabb élet. Szerintem jobb lesz.

- Bízom benne. Bízom benned is. Bár nem szeretném hogy itt hagyj és csak évente párszor lássalak, szorítok neked. De nem félelmetes mindez? Hogy ennyire testközelbe került?

- De, kicsit megijedtem tőle. De menni kell tovább, amíg csak tudok. Magamat adom mindig, remélem elég lesz mondjuk Olaszországig

- Ja mert apád megtiltotta hogy Hong Kongba menj…

- Nem érdekel mit tilt meg és mit nem. Nagykorú leszek szeptemberre, ha összejön, és oda megyek ahová akarok. Nem kell a jóváhagyása. Egyébként Olaszország az elsődleges cél de ezt nem mondtam neki, hadd éljen egy kicsit rettegésben, nem fog kárt tenni neki.

- (nevet) Gonosz vagy!

-(gonosz vigyor) Igen, és büszke rá!

1.8.7

Szabad vagyok?- tettem fel magamnak a kérdést egyik nap, mintegy teljesen spontán és váratlanul, nem előzte meg semmilyen cselekedet vagy esemény ami kiválthatta volna ezt a kérdést. Mégis. Egyszercsak belém csapott a villám és lassan ezt súgta: most kérdezd meg magadtól, hogy szabad vagy-e! Vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott, mert én ezt kérdeztem meg magamtól.

Ízelgettem a szavakat egy darabig, majd fogtam magam és nekiálltam leírni ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Sorra vettem mindent, ami szóba jöhet a szabadság téma kapcsán. 

Vannak dolgok, amikben nem vagyok szabad, másokban igen. Nem vagyok szabad egyrészt, mert nem magam osztom be az időm nagy részét, nem magam határozom meg éppen mit kell csinálnom úgy általában, nem magam döntöm el éppen hová akarom menni rendszerint, vagy nem én határozok az életem apró dolgaiban úgy egyáltalán, hanem mások. A suli, a kolesz, akármi. Van egy mindannapi életem ami keményen szabályozott, amiben nincs megalkuvás, kőkemény engedelmeskedés van és semmi más. 

Ezek azok a dolgok, amelyekben tehát nem én döntök, rám erőszakolnak egy értékrendet, döntéseket, legyen az bárminek vagy bárkinek a nevében: legyen szó a Biblia, Isten, az erkölcs, a rend, a fegyelem, a morál, a tisztesség, a racionalizmus vagy a konzervativizmus emlegetéséről, ezek a szavak számomra sajnos egyre inkább elválaszthatatlanul kötődnek egy negatív jelentéstartalomhoz, mert az ő nevükben korlátoznak. Az ő nevükben nem vagyok szabad. 

Másrészt viszont ott van az életem egy másik vetülete, ami sokkal nagyobb távlatokat foglal magában. Szabad vagyok érzelmileg; nem vagyok alárendelve senkinek, egyedül hozhatok döntéseket az új kapcsolatok kialakításáról, próbálkozásokról. Nem kényszeríti senki rám az akaratát a céljaim kitűzésében amiket szabadon meg is valósíthatok mert nem akadályoz benne senki; szabad vagyok, és ezt a szabadságom mások is tiszteletben tartják. Szabadon gondolkodok, szabadon érzek, senki nem próbál meggátolni abban, miről hogyan vélekedhetek és hogyan nem. Ilyenkor persze a számomra fontos, hozzám közel álló (pozitív és negatív értelemben egyaránt) emberekről beszélek.

Végső soron szabad vagyok. Szabadon tehettem fel ezt a kérdést is magamnak, szabadon válaszolhattam rá és szabadon publikálhattam is a gondolatmenetem. Szabad vagyok, mert szabadon, magamtól alkottam mindezt. És legfőképpen azért vagyok szabad, mert tudom élni a szabaságommal.

1.8.4 by Captain himself

Feküdni a harmatos fűben, bámulva a Holdat,

egyedül érezni a nyáresti alkonyat szelét amely az arcodba süvít,

tekinteteddel követni egy pillangót, kecses mozgásának minden apró összetevőjét csodálva,

elmélázni a vízgyűrűk eltűnése közben,

a szerelmed szemébe nézni,

érezni, hogy szeretnek,

átadni magad a létezés örömének, annak hogy egyszerűen élsz,

megvalósítani magad minden téren,

ráébredni, hogy jó vagy valamire,

sírni a semmin, mert jól esik,

szíved minden örömét beleadni egy mosolyba, nevetésbe, felszabadultan örülve végigtangózni a város főterén marhára nem érdekelve hogy hányan néznek hülyének,

felfedezni a rejtett kincseket,

átélni ismeretlenek jóindulatát,

hazamenekülni az eső elől,

nevetni amikor sírni kellene és sírni amikor nevetni,

egybe fonni különböző értékeket,

hallgatni a tücskök ciripelését,

a víz partján a barátaiddal végignézni a napfelkeltét,

újra elolvasni a régi naplód,

és főleg mindezeket felszabadultan, semmitől sem gátolva megélni-

ezek az élet igazi, apró csodái, ezektől lesz szebb az élet. 

1.5.0 by Captain himself

Eljött az ideje, hogy ismét zűrösödő magánéletemmel traktáljak mindenkit.

Persze az is lehet, hogy megint csak én kombinálok túl, mert amilyen címeres ökör vagyok, mindent túlreagálok, mindennek akkora jelentőséget tulajdonítok és olyan dolgokat hozok össze, ami másnak álmában sem jutna eszébe. Ez néha jó néha nem, legtöbbször nem, mert jó hogy rohadt jó fantáziám (és nagy egom) van, de olykor átesni a ló túlsó oldalára nem éppen nyerő dolog.

Lévén az embert nem magányra teremtették, engem meg pláne nem (az egyedüllét néha jó dolog, nem összetévesztendő a magánnyal, amely egy állapot nem pedig helyzet), így az egy hónapja és egy napja történt szakításom után ismét új távlatok felé néztem (nem azt mondom hogy minden lelkifurdalás nélkül, de olyan szép az a horizont!). 

Rá is akadtam egy aranyos, fekete hajú (Captain loves feketehajú srácok), barna szemű (bár Captain a kékszeműeket loveolja) srácot. Nagyon aranyos, édes cuki, mindösszességében két gond van (volt) vele:

numero one: még 16 sincs. Ergo 15. Namost, ez nem is lenne probléma, ha nem átlagos lenne. Én majdnem 16 évesen már jóval érettebb és okosabb voltam mint amilyen most ő (jogosan kiálthattok ki egosnak, de ez szerintem csak egészséges önbizalom és önismeret). A mércém pedig én vagyok, és amúgy is elég szigorú elvárásaim vannak, és lehet bármilyen jó pasi is, ha minden hétvégén lerészegedik és másnaposan fetreng akkor nekem köszi de nem kell. Meg most mit kezdjek szegénnyel? Nagyon aranyos, de olyan kis tapasztalatlan… ok hogy én is így kezdtem de azért én nem a fogaim akartam a másik szájába nyomni anno… nekem az kell hogy egyenlő partner lehessek, nem pedig dajka!

numero deux: Tudjátok, úgy van ez (nálam legalábbis), hogy ha találkozok valakivel, akkor a vele töltött időmet nem úgy képzelem e, hogy 1 órán keresztül dumál(gat)unk a fennmaradó meg… fantáziátokra bízom de most ne szárnyaljon túl magasra mert nem nagyon kell elrugaszkodni ennél a kissrácnál… Szóval kell minimum értelem. Nem azt mondom, hogy szegény fiú nem okos, meg buta mint a föld, nem! Csak kicsit… kicsit túl 15 még. Mint mondtam, én önmagam mércéje vagyok: engem 15 évesen már felvettek az ország legjobb egyetemi szakkolijába! Nem azt akarom, hogy Nobel-jelölt zseni legyen (én sem vagyok az), de legalább egy karakán véleménye legyen erről-arról, a dolgok nagyrészéről, és ne intézze el hogy "hát ja" vagy "aha" vagy "hmm", és tény hogy szeretek beszélni de nem háromnegyed órán keresztül! Főleg nem akkor, ha látom hogy szerencsétlent untatom de próbálok valami közös témát találni…

Plusz egy: Az első találkozó a mérvadó. Akkor kell érezni valamit. Nevezzük szikrának, ami később lángra kap és tűz lesz. Ekkor fog meg benne valami, vagy nem. Ha igen, akkor mehet a második találkozó. Ha nem… akkor értelemszerűen felejtős… és tudjátok, lelkifurdalásom van, mert nem volt meg elsőre ez az érzés, de nekem már annyira hiányzik egy kis gyengédség, az hogy valakihez úgy odabújjak, a szerelem… és megcsókoltam már az első talin… aztán másodikat kértem pedig már akkor nagyon jól tudtam és éreztem hogy rossz, amit teszek… kihasználtam, ez az igazság. Szegény kissrác… sajnálom. Egy szemét voltam, nem tagadom…

De persze Captain nem az egyszerűségéről híres vagy arról hogy nagyon díjazza ha nyugi van körülötte, ezért mint mindig, ez most sem ilyen egyszerű. Rájöttem, az éltet, ha van cél, van kihívás: lehet ez a gimiben felkészülés erre vagy arra, a szakkolis project, a nagytesztek, a nyelvvizsga… rohadt nagy volt a hajtás, napi 2-3 óra alvás, de élveztem, nagyon élveztem, hogy ennyire van mit csinálni, hogy én csinálom, hogy én intézem, írom, előadom, leadom, benyújtom, véleményezem, véleményeztetem, összeállítom… talán ennek a már-már beteges "hajtásvágynak" a terméke a következőkben nem túl hosszan taglalni szándékolt (bár, ki tudja, nem terv alapján írok hanem spontán) téma, úgyszint a pasik. Csakhogy ő már nem új.

Bizony bizony, róla már olvashattatok itt a Papírhajón. Nagy szerelmem volt. Azt hittem volt, bár végülis nem indokolt a múltidő törlése által a jelenidő használatának valószínűsítése, s így a jövő idő sejtetése. Tegyük időközbe, mert hogy ez egyik nap olyan félreérthető mondatok sokasága volt és a részemről egy olyan feldobott labda, hogy aki ezt nem kapja el, az… haggyán hogy nem kapja el de mit hagy ki?

Lényeg a lényeg: arra jöttem rá, hogy én benne lennék még egyszer, mert ha valaki, hát ő nem közömbös. Az érzések alapjai megvannak bennem még. Szerelmes voltam belé szeptemberig. Aztán beleszerettem másba, de nagyon. Nagyon nagyon. De jött egy szakítás, és elment aki távol tudta tartani ezeket az érzéseket, és bizony visszakúsznak. Nyilván sokkal gyengébbek, és nem lesz világtragédia ha nem jön össze csak egy csendes vállrándítás hogy "mégsem egymásnak vagyunk teremtve és akkor mi van, majd jön akivel igen", de jelenleg mást nem ismerek akivel ennyire megtaláljuk a közös hangot, mint Vele.

De végülis valahogy majdcsak lesz, mert úgy még nem volt soha, hogy ne lett volna valahogy

Ó, még valami. Holnap felvonulás. Na erre kíváncsi leszek. Csak nehogy az legyen hogy "én megmondtam!". De ha egyszer tényleg…? xD

by Captain himself <thecaptain@citromail.hu> or <kapitany.29@gmail.com>