És akkor megjelent ő, váratlanul és hívatlanul, mint mindig: rá sem kellett néznem, láttam, hogy részeg volt, részeg, a szó klasszikus definíciójában: a szemei valahová a távolba meredtek a reménytelen álmodozók túlvilági fényével, a léptei mintha egy másik valóságba repítették volna a határtalan magabiztosság ingoványos kőlépcsőin; rám nézett, akaratereje teljével rám fókuszált, majd elkezdett szavakat kipréselni magából – préselni, tömöríteni, szavakba önteni a szavakon túli megfoghatatlan párhuzamos realitást – és még akkor is, ha tudta jól, nem fogom megérteni, meg akarta osztani, el kellett mondania, és vállalta a meg nem értettség keserű lesajnálását, de mikor elkezdte, mindez megszűnt érdekelni őt:

-          Tudod, de hogyne tudnád, mert tudod olyan jól, mint én, csak máshogyan, mert nincsen igazság, hogy mégis milyen érzés érezni? – mondta a tőle telhető legnagyobb agóniával, amely még így is mérföldekre volt az érzés valós szintjétől: mégis, a lehető legmagasabb fokon ütötte meg a minket körülvevő valóság ingerküszöbét, ami fájt neki, láttam, hogy szenved, mert redukálnia kellett, mert nem tudott pontos leírást adni, mert nem tanult meg lealacsonyodni az egyszerű emberi érzések szintjére; majd folytatta – Tudod te egyáltalán, milyen érzés az, mikor mondani akarsz valamit, de nem tudsz megszólalni sem? Minden bizonnyal lehet egyfajta sejtésed a dologról – folytatta közönynek tettetett, édes szenvedéssel – mert elvégre te is írásra vetemedsz olykor- olykor, és tudod, mennyire értéktelen az oldalakon át taglalt mondanivaló, ha végső soron az egész nem több mint értéktelen szarrakás, ami mindent csinál, csak nem szólal meg…

-          Igen, értelek. – hazudtam őszintén, hiszen persze, értettem őt, de tudtam, hogy ha akarnám, se tudnám megérteni.

-          Tudod… – akarta folytatni, de pont hogy az elszánt akarat fojtotta belé a szót – tudta, mert átélte már oly sokszor, hogy nem tud pontos leírást adni egy végeláthatatlan folyamat egyszeri megtestesüléséről, amelynek erőszakvétele örömmel tölti el az elméjét – tudod… – de nem tudta ő sem már egy pont után, csak hebegett és habogott, összefüggéstelen, hiányukban egész szavakat dobott csak felületesen a mesterien kivitelezett színpadra, melyek koreográfia és összegző erő nélkül is a valaha átélt legjobb előadásban részesítettek.

Így teltek el hosszú percek, flegmán gurulva tovább, nagyképű ürességet hagyva maguk után, melyek ritmikusan ordítottak a csendben a saját hülyeségedről, melyek elszántan próbáltak meggyőzni egy megfogalmazatlan állítás igazáról, melyben te is a legvégsőkig hiszel anélkül, hogy konkrétan felfognád a mondanivalójukat.

A percek órákká duzzadtak, és artikulálatlan szavai erőszakosan téptek le minden díszítőelemet a falról, felforgatták a szoba minden elemét, hogy aztán új rendbe rakják őket a megérthetetlen kimondhatatlan nevében, soha nem múló sebek ezreit ejtve maguk után, hogy véres, dicső hírnökökként szónokoljanak az idők végtelen végéig a kimondhatatlan dicsőségéről…

-          Tudod – szólaltam meg végül – tudom, miről beszélsz. Még akkor is, ha nem mondasz semmit. Együtt érzünk.

captain@paperboat.hu I 4.8.5 I

Látod, Zsombor nem tud más lenni, mint akivé teremtette őt a misztikus Felső Erő. Zsombor nem lesz sosem egy önzetlen hős, még akkor sem, ha szeret önzetlen dolgokat tenni, Zsombor mindig is fog magának olyan dolgokat követelni mint az elismerés vagy az elért eredményeinek ünneplése. Zsombor sosem lesz egy azon emberek közül, akikre felnéz, akiket igazán tisztel: Zsombor sosem lesz egy azok közül, akik azért tesznek jót, mert örömüket lelik az önzetlen szolgálatban. Zsombor azért tesz jót, mert jó érzéssel tölti el, ha jót tehet, de egy percre sem fog lemondani az elismerés neki kijáró jussáról.

Zsombor nem egy magányos ember. Nem az a típus, aki élvezi, ha valamit egyedül vihet véghez. Szeret vezető lenni, bár megtanulta már, hogy az ő helye sokszor nem az első sorban van. Minden esetre szeret emberekkel dolgozni, szereti, ha olyan emberek veszik körül, akiket tisztel, nagyra becsül és szeret. Akiket ismer, és akiktől el tud fogadni, minden hátsó gondolat vagy aggály nélkül olyan dolgokat, mint egy rossz periódus, antiszociális időszak vagy önző egyedüllét. Hiszen ő maga is ilyen, és mindig is igyekezett olyan emberekkel körülvenni magát, akikben egy kicsit önmagát látja viszont.

Hiányoznak neki ezek az emberek. Sokan mondják nekem mostanában, hogy becsüljem nagyon nagyra Zsombort, mint barátot, mint embert, mint valakit, akire a többiek felnéznek, akit a többiek tisztelnek azért, amit tesz. És én tisztelem, becsülöm, ebben nincsen hiba. De tudom – és hogyne tudnám, mikor olyannyira végletesen hasonlóak vagyunk, ő és én – hogy noha élvezi, amit csinál, minden nehézség és viszontagság ellenére, Zsombor valahol szenved ettől.

Olyan ez neki… és talán én sem tudom igazán, honnan veszem mindezt, hiszen sosem mondta, látod, hiszen ő ilyen, elvárja, hogy kitaláld, mit érez, magától sosem fogja megmondani neked, hogy neki rossz, csak jeleket küld, és elvárja, hogy te perfektül olvass azokban az érzésekben, amiket ő sem ért vagy lát át teljesen. Szóval olyan ez neki, mint egy szadista belső szándék – akarja, hogy jót tegyen, és tudja, hogy jót tesz. De fél, hogy közben elveszíti önmagát.

Zsombor nagyon nagyra becsüli az embereket, akiket szeret. Noha ez vitatható több szinten is, de Zsombor szeret magára úgy gondolni, mint aki önmaga szerencséjének kovácsa. Vitatható, de több szinten nagyon is igaz ez a kijelentés. Zsombornak hiányoznak a barátai, azok az emberek, akik mind- mind hozzátettek az ő egyéni remekművéhez. Nem olyan helyzet ez, mint amikor Olaszországban volt, és nem voltak ott az otthoni barátai, vagy fordítva, mikor az olaszországi barátai nem lehettek vele, mikor Magyarországon volt. Zsombor messze van, messze mindenkitől, mert büszkén ismét a kettes számú főutat választotta, anélkül, hogy igazán belegondolt volna, mit is jelent végigmenni ezen az úton.

Hiányzik neki a furcsa lány, aki egy mesefigurának képzeli magát, és aki mellett ő is az lehet; hiányzik neki az ő egyetlen lumper barátja; a keményen dolgozó, empatikus srác és a nagyzolós kisgyerek is. Hiányzik neki a testvére, meg az a másik, aki nem a testvére, de ő annak tekinti. Hiányzik neki az anyukája. Hiányzik neki a mindig tettre kész megmentője.

És nagyon, nagyon hiányoznak a többiek. A külföldiek. Zsombor sokszor aggódik, hogy az otthoni barátai, az otthoni szerettei zokon vehetik, hogy mennyire kihangsúlyozza az Olaszországban köttetett barátságainak elsőbbségét. Zsombor még tanul együtt élni ezzel a kínzó ürességgel, ami az édes kis olasz falu helyén keletkezett azon a borzalmas májusi napon, mikor el kellett hagynia azt. A lelke egy része azóta is ott él, és idióta perceiben Zsombor úgy gondol arra a falura, mintha a horcrux-a lenne: nélküle nem teljes, vele együtt egy egész csupán, és ez a jelenlegi állapot nem több egy megcsonkított maradványnál, ami kótyagosan keresi a helyét a megváltozott világban.

Hiányzik neki a lány, akivel először egy törött borospohár romjai felett beszélgetett, miután az cigit kért tőle; hiányzik neki a fiú, aki az egyik legtisztább lelkű ember, akit valaha ismert, és hiányzik neki a bátor harcos, a lélek kifürkészhetetlen útjainak ismerője… és hiányoznak sokan mások, a jövő nagy divatdiktátora, a kis törpilla, az első leszbikus, a sokkal idősebb nővér, az anya-apa páros, a mindenhol-alvó, a fekete ember, a kis majom, a jellemfejlődés mestere, a furi lány a filceivel és rajzaival, a fotómester, a művészetek istentigrise, Európa jövőjének nagy figurája, a leszbikus kutyájának anyukája…

Zsombor nem magányos, mert tudja, hogy ezeknek az embereknek ő mindig fontos lesz. Tudja, hogy nem tud szabadulni tőlük. Zsombor nem magányos, nem fordul magába és nem löki el a segítő kezeket.

Viszont menthetetlenül egyedül van. Zsombor egyszer régen azt írta valahol, hogy a végtelenben utazók egyszemélyes kalandra szerződtek. Ezeknek a szavaknak akkor metaforikus jelentést adott, egy jól körülírható helyzetre vonatkoztatta őket, és remélte, hogy a szavak sosem tudnak majd kitörni a jelentéstartalom béklyóiból. És nézd meg, itt van most, egyedül egy szobában, pislákoló fények és vakító fényképek erdeje közt egyedül gubbaszt a kényelmetlen ágyon: Zsombor – egyedül, a világ végén.

captain@paperboat.hu I 4.8.2 I

Ide kötöttem magamat, tudván, hogy nem lehetek itt örökké. Újraírtam magamat, kettéválasztottam a Dunio előtti és Duino utáni Kapitányt, majd magasztos elvekkel ismét összekötöttem a kettőt. De vigyáztam, nagyon vigyáztam, hogy a hidakon csak én tudjak tökéletes biztonságban átmenni. Vigyáztam erre a törékeny egyensúlyra. A világom rendjét a buborék és a külvilág közti ingatag hidak stabilitása jelentette. Mindeddig – ha nem is tökéletesen – de betöltötték szerepüket.

Azt hiszem, végzetesen széttördeltem magamat. Túl sok helyre, túl sokat akartam adni magamból. Nem arról van szó, hogy ne tudnám fenntartani- csak nehéz, pokolian nehéz. Az eddig elválasztott dimenziók egymásra omlanak, mint kártyavárak tömkelege, és én, az építő nem tudom, mihez kezdjek a különböző színű és alakú, formájú és funkciói lapokkal. Válasszam őket ismét külön? Építsem őket egybe? Az lenne a legnagyobb bravúr, de vajon képes vagyok rá? Nem is vagyok építész, én kapitány vagyok, a Kapitány, a szabad horizont szülötte, akit most önmaga lékelt meg.

4.1.1

captain@paperboat.hu

semmiség van. Nagy, üres, fehér semmiség. Arra tartunk. Arra halad ez a hajó is, hogy többé ne legyen fehér és üres.

remény van. És ígéret. Egy szebb, jobb, élhetőbb jövő ígérete.

igazság van. Mert már semmi sem számít. Mert már lehullottak az álarcok. Mert már teljesen magunk vagyunk.

kétségbe vagyok esve. Rám hullik egy nálam hatalmasabb, erősebb, ősibb erő.

közel vagyunk. Mert a lelkünk beszél helyettünk.

tudom csak igazán kifejezni, mennyire szeretlek.

4.0.3

captain@paperboat.hu

Személyiség

Rögtön egy olyan téma, amihez sokat nem tudok hozzáfűzni… a magamról alkotott képem is jelentősen átalakult Olaszországban, itthon azonban ismét felértékelődtem önmagam szemében. Az, hogy mit gondolok magamról, tehát nagyban függ a környezetemtől, ami nem feltétlenül jó dolog. Azonban van egy pár alapvető tulajdonságom, amiket kint sem vesztettem el: ezek jellemzően azok, amik a pozitív oldalamat erősítik. Olaszország előtt is tudtam, azóta pedig még sokkal jobban tudom, mik a hibáim, negatív tulajdonságaim, de nem vagyok benne biztos, hogy kimondottan tudatosan változtatnom kéne rajtuk. Talán elég, ha csak hagyom, hogy ugyanúgy sodródjak az árral, mint eddig, és folyamatosan újra kell elemeznem magam, ahogyan ezt eddig is tettem- akár Zsombor segítségével, akár nélküle

Magánélet

A magánélet szorosan összefügg a személyiséggel, ezért nagyon megjósolhatatlan. Sosem tudhatom, hogyan fog alakulni a sorsom. Annyit tudok, hogy az életem jó, jó helyen vagyok. Az emberi kapcsolataimban beállt változások pedig néha keserűek, mert távol került tőlem valaki, akiben én akkor is hittem, amikor senki más, de nagyon sok új, értékes emberrel ismerkedtem meg, akik közül nem egy a barátom is lett Az pedig, hogy keserűséget okozzunk másoknak, sajnos elkerülhetetlen. Szeptemberben pedig jönnek az elsőévesek, köztük egy magyar. Kíváncsi vagyok az ‘anyagra’- de mielőtt őket meglátnám, leginkább arra leszek kíváncsi, hogy mi lesz a vége a norvég-ügynek…

Magyarország

Ez (sajnos) egy sokkal konkrétabban megjósolható téma, mint a magánéletem. Igaz, hogy Sólyom László intett a csodavárástól, én valahogy mégis remélem, hogy a Jobbik nem lesz parlamenti párt, de a szomorú igazság az, hogy a realitás mentén haladva nagyon úgy néz ki, hogy az lesz. Az országban konzervatív fordulat fog bekövetkezni, a Fidesz megnyeri a választásokat, a Jobbikkal együtt az Alkotmányt is módosíthatják. A melegjogok kiterjesztése ebben az évben megtorpan, sőt, én még azt is el tudom képzelni (adja Isten, hogy ne legyen igazam), hogy visszalépések lesznek. A válságból egyébként lassan kifelé jövünk, részben a takarékossági intézkedéseknek köszönhetően, bár ha a Fidesz tényleg csökkentené a vállalkozások adóterheit, az még jobb lenne. Remélem, hogy az LMP bejut a Parlamentbe (én rájuk fogok szavazni), és egy valódi liberalizmussal kevert zöldpártiságot visz az amúgy rémisztően egyhangú új Országgyűlésbe.

Érettségi

Igaz, 2010 nem az érettségi éve (az 2011), de szeptemberben kezdődik a második, egyben utolsó évem. Áprilisban le kell adnom a ‘szakdolgozatom’ témáját, amit októberre be kell fejeznem; csomó beadandót, esszét, elemzést, előadást kell írni/tartanom, el kell döntenem, melyik egyetemre szeretnék továbbmenni, ösztöndíjakat kell keresni és pályázni… nem fogok unatkozni, az már egyszer biztos.

ééés végül, de nem utolsó sorban: Papírhajó

A Papírhajó blog idén februárban harmadik évébe lép, és nyugodt szívvel ígérhetem, hogy izgalmas évünk lesz Sok újdonságot, meglepetést tartogatok; olyan témákat, amelyek eddig még egyik melegblogon sem jöttek elő. Bejegyzéstervek, vázlatok bőven akadnak a laptopomon Pár napon belül pedig a design is változik

3.0.1 captain@paperboat.hu

Az életben mindennek oka van, véletlenek nincsenek. Nem volt véletlen, hogy rád találtam anno, az hogy felvettem veled a kapcsolatot, hogy sokat beszéltünk, hogy találkoztunk. Nem volt véletlen,hogy végül egymás mellé kerültünk, hogy a behatárolt itthoni időnek köszönhetően bátor vagyok és megtettem, ami megtörtént. Nem véletlen, hogy mindez most történt.

Azt mondtad, korszakalkotók vagyunk a magunk nemében. Találkozásunkat, a kettőnk között lejátszódott és lejátszódó dolgokat tehát vehetjük akár törvényszerűségnek is…? Vehetjük a magasabb erő akaratának, az élet törvényének, magától értetődő ténynek két ilyen srác egymásra találását…? És vehetjük-e szintén annak azt, hogy akármennyire is szeretnénk ezt nem elhinni, de magvában halt a dolog…? Vagy éppen most ültetjük el a magot, amiből idővel- lassan, lassan, nagyon lassan, de kikel egy gyönyörű, káprázatos virág?

Úgy tűnik, el kell engednünk az egy percre elnyert időtlenséget. Nekünk csak fájdalmasan kevés jutott abból az éltető erőből, amit mások meggondolatlanul pocsékolnak, pazarolnak és szórnak mindenfelé, mert nincsenek tisztában az értékével, amit mások fel sem ismernek meg nem érthetik, nem foghatják fel, mit jelent… Nekik mégis jár, de nekünk nem.

Úgy gondoltam, és gondolom talán most is, hogy összeillünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy az érdeklődési körünk, az életcéljaink, a stílusunk szinte halálos ellenségei egymásnak- bár lehet, hogy pont ez alakította ki közöttünk azt a bizsergető, vérpezsdítő, szívdobbantó szikrát, ami fel- fellángol, de tűz- egyelőre- nem lesz belőle.

2.3.0

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5