- Tudod, persze, ésszel nem lehet felmérni ezt, hogy miért tettem vagy teszem vagy ragaszkodnék hozzá de ez nem az a terület ahol az észnek van több létjogosultsága…

Aztán meg furcsán nézett, amikor belevertem a fejem a falba, mert ezt a hülyeséget csak így lehetett elviselni.

Fogtam magam és elkezdtem szaladgálni fel és alá. Persze ekkor meg ő nem értett meg engem. Azt mondta, idióta vagyok és kiforgatom a szavait.

- Értsd már meg mit tettél, teszel és akarsz tenni! Hazudsz magadnak, őt meg kihasználod, ha hagyja! Ha tényleg érzed azt, amit mondasz hogy érzel, akkor nem lehetsz ennyire önző vele!- mondtam.

Persze ő megint kezdte a szentimentális nyafogását. Meg magyarázott hogy Olaszország így meg távolság úgy, meg régóta bejön meg nem is tudom már, nem nagyon figyeltem oda.

Megsértődött rám. Én pedig rá. Egy kereszteződésnél aztán ő balra ment,  én pedig egyenesen tovább. Arra gyorsabban hazaértem.

“Dehát végülis Captain mindig ilyen volt. Sokaknak naivnak tűnhet, különc gondolkodásúnak, önzőnek. Idealistának igen, ez talán a legjobb szó rá. Volt, hogy ráfázott erre. Pontosan akkor, amikor elnyomta magában a megérzéseit. Amikor nem volt bátor. Amikor inkább kompromisszumokat keresett.”

“Most miért nem erre jön? Zsombor mindig sokkal okosabbnak hitte magát nálam. Csak mert ő ésszel lát, nem szívvel. Ha ésszel látnék, ellöktem volna magamtól. Most dühös lennék magamra. Átkoznám és szidnám magam, őrjöngenék és még tőlem is hülye lépésekre szánnám el magam. De nem. Bátor voltam. Azt hiszem, egyre inkább megtalálom önmagam.”

Végül egyszerre értünk haza.

- Ne haragudj.- mondtam.- Nem gondoltam bele, hogyan érezhetsz.

- Te se haragudj.- mondta Captain.- Én meg abba nem gondoltam bele, milyennek hat a viselkedésem.

Mosolyogtunk. Úgy, mint régen, mint két igazi jó barát.

- Bemutatsz majd neki?

- Felesleges. A kezdetektől fogva ismer téged.

2.2.5