and how can this be if they don’t know each other?’

(Lester B. Pearson)

Elöljáróban annyit: ez az első és utolsó alkalom, hogy Trianonról írok a Papírhajón. Valamint még annyit, amit minden ilyen vagy ehhez hasonló téma fejtegetése előtt leírok: senki ne várjon objektív, tudományos igényű tanulmányt. A véleményem következik.

Szóval Trianon. Nehéz ehhez a témához visszanyúlni még így, 91 év távlatából is. Sokaknak sajnos fekete-fehér a látásuk ebben a témában, és előszeretettel hangoztatják, hogy Trianon igazságtalan volt, a magyarságot soha nem látott tragédia érte, és hogy ezeréves földünket a mai napig is igazságtalanul bitorolják a szlovákok, románok, szerbek, és a többi utódállam polgárai.

Mert valóban igazságtalan volt?

Nézőpont kérdése. Ha a magyar szemszögből nézzük, akkor igen. A trianoni béke értelmében több millió magyar állampolgár rekedt külföldön, találta magát a szülőföldjén hirtelen kisebbségben, ahol az utódállamok urai megbízhatatlannak tartották őket és szabadságjogaikat az évek során nem egyszer súlyosan megsértették. Magyarország elvesztette területének és lakosságának több mint felét, a só-, ezüst- és aranybányákat, erdőket, gazdasági területeket, gyárakat, vasútvonalakat, az egyetlen tengeri kikötőt és még rengeteg, gazdasági szempontból fontos objektumot. Ráadásul a határok nem csak az országokat, hanem az embereket is sikerrel elválasztották : rengeteg olyan eset ismert, amikor rokonok, sokszor csupán egymástól pár száz méterre élő emberek évekig nem is láthatták egymást. Az utódállamokba szakadt magyarok pedig sokszor kollektív üldözésnek, internálásnak és embertelen bánásmódnak voltak kitéve.

Azonban ha a másik oldalról nézzük, akkor talán egyáltalán nem volt igazságtalan Trianon, sőt. Ha a szemet szemért, fogat fogért elvet vesszük alapul, akkor a magyarság tulajdonképpen nem kapott mást, mint ő maga adott az ország durván felét kitevő nemzetiségieknek nem rövid ideig. A kollektív jogok elismerésének visszautasítása, az “egy politikai nemzet” elvének hangsúlyozása, a magyarosítási törekvések, a nemzetállam létrehozására tett kísérlet, a lapbetiltások és a nemzetiségi szervezetek ellehetetlenítése nem megoldást kínált a soknemzetiségű Osztrák – Magyar Monarchia magyar felének, hanem sokkal tovább mérgesítette a problémát. A nemzetiségiek nem érezték jól magukat a Magyar Királyság keretein belül, és az autonómiatörekvéseknek nem kellett sok, hogy önállósági törekvésekké alakuljanak át.

Igazságos volt tehát? Talán, talán nem. Ezt nem lehet megmondani, hiszen nézőpont kérdése- nem létezik egy egyetemes és mindenen felül álló igazság. Egyes nemzethez tartozók szenvedtek, míg mások nyertek: egyeseket üldöztek míg mások kihasználták az új, hatalmi helyzetet. Trianon igazából az emberek közé húzott új határokat, és jó időre ellehetetlenítette az értelmes párbeszédet, melynek helyét az érzelmek és a vélt vagy valós sérelmek hangoztatása vette át.

Valóban tragédia volt?

Nézőpont kérdése. Azoknak a családoknak, barátoknak, embereknek, kiknek szerettei a határ másik felére kerültek, akik nem ritkán egymás nélkül nőttek fel, természetellenes módon elválasztva egymástól, azoknak igen. Tragédia volt ez a magyar nemzetnek is, hiszen egy jól működő, modern szerkezetet tettek tönkre, ami után az ország gazdaságilag még sokáig nem tudott talpra állni, illetve a nemzeti fejlődést és gondolkodást is jó ideig Trianon kötötte gúzsba.

De vajon tényleg nem is sejtették, vagy nem látták mindezt azok, akik Trianon előtt minden gond nélkül elnyomták a nemzetiségeket? Esetleg lehetett volna más mindez, ha nem megbontóként, hanem partnerként tekintenek a románokra, szerbekre, szlovákokra, ukránokra? Elkerülhető lett volna Trianon, ha Wilson elvei igazából tartalom nélküliek lettek volna, hiszen a széles körű autonómia és elismertség, az országos és helyi döntéshozatalban való részvétel eleve garantált lett volna a nemzetiségeknek? Úgy gondolom, ezek lényeges kérdések, melyek fényében talán jobban érthető Trianon mikéntje.

Viszont nem szabad eltekinteni a ténytől, hogy bár fontos a nemzeti önrendelkezés, ez nem szabadna, hogy mások önrendelkezésének és szabadságának a csorbításával valósuljon meg. Ez az, amiben a magyar uralkodó osztály és az utódállamok uralkodó osztálya hatalmasat hibázott, és ez a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés ágyazott meg sok mai problémának is. A tragédia tehát nem feltétlenül az új határok kijelölése volt, hanem a szabadságjogok látványos semmibe vétele és a párbeszéd, a józan ész hiánya – 1920 előtt és után egyaránt.

Úgy gondolom, Trianon ma sokkal nagyobb lehetőség, mint bármikor máskor Közép- Európa történelmében. Az első világháborút lezáró békét a rendszerváltás előtt nem lehetett szabadon kibeszélni, vele kapcsolatban nem lehetett különböző nézőpontokat érdemileg ütköztetni. A Horthy- rendszer érzelmileg túlfűtött “Mindent vissza” szólamai és a kommunizmus alatti agyonhallgatás nem gyógyították be ezt a régi sebet. Csupán a rendszerváltás után, a demokratikus Magyarország megszületése után lehetett elkezdeni nézőpontokat ütköztetni, szabad véleményt formálni és hangoztatni a határon túli magyarok ügyét.

Azonban bármennyire is szabad és kell beszélni Trianonról, nem hagyhatjuk, hogy a békeszerződés 91 évvel az aláírás után ismét ember és ember közé álljon. Nem szabad hagynunk, hogy a nemzeteink közötti kapcsolatot elvakítsák a régi beidegződések. A modern kor problémáira modern válaszokat kell keresnünk, melyeket azonban csak akkor lelhetünk meg, ha megtaláljuk és felismerjük azok okát. Nem szabad elzárkóznunk a miénktől különböző álláspontoktól, türelmesen és megértően meg kell hallgatnunk mindenkit. Mert Európa, és szűkebb értelemben a Kárpát- medence a mi közös hazánk, amiért közösen tartozunk felelősséggel. Meg kell értenünk a múlt üzenetét, fel kell dolgoznunk a nemzeteink által a múltban elkövetett rossz dolgokat és közösen kell tanulnunk azok jelentőségéből.  Közösen vagyunk felelősek azért, hogy a Kárpátok között béke honoljon, hogy egy régi, ellentmondásokkal és konfliktusokkal tűzdelt állam helyén megszülessen egy új összefogás, melyet békés szándékú és párbeszédre nyitott nemzetek, emberek alkotnak.

captain@paperboat.hu I 4.4.0 I

A mi vállalkozásunk is meghívták. Többen is jelentkeztek a családból a képviselői posztra, ám csak egy valaki mehet. Igencsak kínos helyzet állt elő, hiszen családunk demokráciájának értelmében megválasztjuk ezt a képviselőt, de annyi jelölt akadt, hogy gyakorlatilag az én szavazatom dönt. Bemutatom nektek a jelölteket!

Mindenek előtt itt van persze nagyapám. Ő már megélt egy nagy válságot, és ugyanazt javasolja, amit legutóbb csinált, vagyis takarékosságot mindenek felett. Elméletét a vállalkozásban  már gyakorlatba is megpróbálta átültetni, elég felemás sikerrel. Az embereknek nincsen pénzük, ám ennek ellenére ő árat emelt, mert az adókat valahogyan azért csak fizetni kell, főleg most hogy emelkednek, ám a keletkezett felesleg- ugyanis az áremelés mértéke nem éri el az adóemelés mértékét- nem forog vissza a vállalkozásba, hanem lenyúlja apám. Ez nem túl szívderítő, de kezdetnek nem rossz.

Apám sem maradhat ki ebből, bár gondolom ezt mondanom sem kell. Ő aztán az igazi keménykezűség híve. Bekerülése esetén a kultúra minden formáját nélkülözve fogja felszólítani a polgármestert a nagyáruházak mielőbbi eltávolítására, és ‘kimagyarítana’ mindent, vagyis a helyi vállalkozóknak védelmet és adókedvezményt adna, az intézkedések ellenére maradó külföldiekre pedig magas adókat vetne ki. Sőt, javasolja a helyi csapat létrehozását is, mivel szerinte a ‘helyzet tarthatatlan’.

Papám testvére a cég indításában tevékenyen részt vett, ám azóta igencsak megváltozott. Akkor még volt pár jó ötlete, de azóta teljesen idióta lett. Kitalálta, hogy a válság csak egy mellékes akármi, és inkább javasolja, hogy az iskolások csak készségfejlesztésben vegyenek részt, mert ki kell nevelni egy olyan generációt, amely majd segíti a várost. Ő az, aki a szederpálinka készítés nagy szószólója, minden évben egyszer szedernek öltözve állít be az irodába, majd a következő évig nem törődik a témával. Ezzel nem éri el a szederpálinka készítésének beindítása, csak azt, hogy mindenki megutálja a szedret.

Nagybátyám igazából amolyan haszonleső, aki most nagyon örül annak, hogy apámnak is része van a város és konkrétan a vállalkozás bajaiban. Örül annak is, hogy nem neki kell mindezt kezelni, ötlete sem nagyon van, a kritizálásnál többre nem képes. Részt vesz a választáson, na de minek…? Nem tud más alternatívát nyújtani, csak kritizálni. Egyszer volt példa arra, hogy jót tett. Igaz, alternatívája nincs, de ha valamihez, hát az öntudat belénk neveléséhez nagyon ért. Ez mindenképpen becsülendő.

Keresztapám amolyan vegyes rendszert javasol. Elutasítja nagyapám takarékoskodási rendszerét, noha pár elemét támogatja, de csakis a józan ész diktálta mértékben. Ő külsős szakembereket, neves tekintélyeket hívna a városi tanácsba, annak ellenére hogy mi is rendelkezünk pár országosan és nemzetközileg elismert szaktekintéllyel.

Nagyanyám viszont új a porondon. Eddig ő volt az, aki ragaszkodott a szigorúan háttérmunkákat igénylő szerephez és nem vett részt a direkt döntéshozatalban. Úgy gondolja, ha változtatunk a mentalitásunkon és egységbe hozzuk a fellendülést és a takarékoskodást szolgáló intézkedéseket, és kiegészítjük környezetvédő törvényekkel, akkor elkerülhetjük a további bajokat.

Természetesen mindenki magára fog szavazni a vasárnapi családi ebéddel összekötött választáson, Békés nap lesz, mondhatom… Rajtuk kívül én vagyok az egyetlen, aki már szavazhat a vállalkozás ügyeiben. Rajtam van a döntés súlya. Őszintén szólva én annak örülnék leginkább, ha én magam mehetnék, de ez lehetetlen. Egyikük sem képviseli színtisztán az én elképzeléseim, de szerintem nagymamámra fogok szavazni. Tudom, talán komikus, hiszen mindenki lenézni és hozzá nem értőnek, zavarosban halászónak mondja, de nekem tetszik, ahogyan a dolgokat látja. Márpedig ez az én szavazatom, és nekem elsősorban a saját lelkiismeretemmel kell elszámolnom.

2.2.3