Papírhajó

Mielőtt elutaznék Olaszországba (ami egészen pontosan egy hét múlva lesz… ÚRISTEN), mindenképpen akartam ‘írni’ egy ilyen bejegyzést.

Nem azért, mert nincs ihletem, hanem egyszerűen azért, mert szeptembertől úgy érzem, új életet kezdek, és ezt a blogom piszkozatos mappájának kiürítésével kell kezdenem. Amiből eddig nem lett bejegyzés, abból ezután sem lesz, ami eddig nem lett publikálva, az már nem lényeges annyira, hogy önálló bejegyzés legyen. Elvégre selejteznem kell. Van, ami viszek, van, ami marad. Íme tehát a kiadatlan művek!

Végtelenül kezdettelen, 2009. április 14.

Tulajdonképpen én nagyon nem értem magam. Miért okoz nekem mindez meglepetést? Miért lepődök még meg rajta? Annyi de annyi időm lett volna már felfogni- és talán fel is fogtam, csak nem tudatosítottam magamban- hogy ez így van és kész.

Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik. Újabb búcsú, újabb könnyek, újabb fogadalmak hogy örökké és soha véget nem érően igen barátok maradunk és keressük egymás és el nem szakadunk és teszünk még igen ezernyi és ezernyi ígéretet amit tudjuk hogy nehezen tartunk majd be, de mondjuk mert ezt kívánja tőlünk a helyzet, a Sors, az Isten, vagy simán csak a saját lelkiismeretünk…?

Az élet folyamatos búcsúzás. Búcsúzással kezdődött, amikor el kellett köszönni az anyaméh biztonságától és kitörni ebbe a világba, majd búcsúzni az otthon biztonságától amikor iskolába kellett menni vagy előtte óvodába, búcsúzni az iskolatársaktól amikor felsőbb osztályba kellett lépni, búcsúzni a régi iskolától amikor a középiskola került sorra, és most innen is búcsúzni kell. Előbb vagy utóbb, de kell. Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik.

De akkor így mi értelme van? Miért kellett idejönni és megszeretni ezeket az embereket akiket úgyis el kell hagyni? Miért kellett mindennek megtörténnie? Miért kell ennyire másfelé mennie az életünknek? Miért kellett idejönni, szerelmesnek lenni?

És igen, itt jönnek a nagy válaszok, amiket én is nagyon jól tudok. Az élet nehéz, ezért sokszor el kell szakadni a szeretteinktől és ez fáj. Van úgy hogy az élet más utakra vezérel  mint szeretnénk, vagy nem egészen úgy ad meg valamit ahogyan azt reméltük. Mindennek ára van, a különbség csak az hogy előlegben vagy utólagosan fizeted meg. Megfizeted, mert áldozatokat hozol érte.

Én is sok áldozatot hoztam már sok célért. Sok szabadidőm áldoztam fel egy-egy elérni kívánt eredményért, és eddig mindennek le is arathattam a gyümölcsét. Sikerült úgy beosztanom az életem hogy mindennek legyen benne helye, sikerült egyfajta egyensúlyt találnom ami boldoggá tett. Jól sikerült megtalálni az arany középutat, és most olyan eredmény kapujában állok, amiről januárban még nem hittem volna hogy valaha is eljön. Itt élt bennem csendes reményként, álmaim tárgyaként, mélyen magamban dédelgetett vágyként és most akár valóra is válhat… és igen, akkor jön a búcsúzás, elszakadás és valami újnak a kezdete.

Mert ez az élet. Elszakadás, sírás, szomorúság, de mindezek által részesei leszünk valami újnak, valaminek, ami új értelmet adhat az életünknek, új örömökkel, élményekkel töltheti fel, és ha eljön az ideje, akkor onnan is tovább kell lépni, tovább tovább tovább megint és megint… sosincs vége.

Hol volt, hol nem… 2009. június 1.

Eddig sem volt titok előttetek a Zsombor és köztem lévő erős érzelmi kötődés. Néha már- már úgy érzem az élet, amelyet élünk tulajdonképpen egy és ugyanaz- eltekintve a ténytől, hogy feloldhatatlan ellentét feszül köztünk. Én sokkal higgadtabb vagyok, ő pedig egy igazi kis vadóc, én inkább köntörfalazok míg ő nyersen megfogalmazza véleményét… ezer és ezer ilyen apró, tehát lényeges dologban különbözünk egymástól, mégis legjobb barátok vagyunk immáron lassan 18 éve.

Ugyanazon a verőfényes júniusi hétfőn születtünk, ugyanabban az utcában laktunk, szomszédok voltunk. Unokatestvérem egy évvel és egy nappal utánunk jött világra és szintén szomszéd volt a Szentháromság utcában, így az, hogy elválaszthatatlan triót alkottunk egyértelműen csakis az Isten akarata lehet. Biztosan nem így intézte volna a dolgokat a Bölcs Öreg, ha nem kellene így lenniük.

Olyannyira erős kötelék alakult ki hármunk között, hogy gyakran egymás nagyszüleihez is elkísértük a másikat vagy másik kettőt, amit mi módfelett élveztünk, de a drága nagymamák már nem annyira- főleg hogy csínytevéseink nagy részét a megfiatalodó nagypapák tevékeny közreműködésével követtük el. Ezért érthető, hogy nagymamánk miért nem volt oda Zsomborért, holott Nórit nagyon, engem pedig rajongásig szeretett- pedig mi sokkal merészebb csínyelkövetők voltunk. Zsombor mindig csak asszisztált, de nem ő verte le a nappali csillárját az ugrókötéllel, vagy festette be az udvari betont kékre a hálószobába szánt festékkel, vagy vakarta le a barackfák kérgét az ezüstkéssel, vagy vitt fel csigákat a nagyétkezőbe és eresztette őket szabadon, vagy boncolt békát és mutatta azt meg az ügyfeleknek. És nem is ő volt az, aki több, mint egymillió forinttal egészítette ki merő szórakozásból a könyvelést, ami persze adóköteles volt. Sosem szidták le- miért is tették volna, hiszen nem csinált ő semmit- de érezhető volt, hogy annak ellenére hogy testvérünknek éreztük, utálják- nagymamám legalábbis egészen biztosan utálta, és utálja is elszántan mind a mai napig. Nyilván egyszerűbb volt rákenni a dolgokat, mint beismerni hogy két unokájuk összeeresztve rosszabb, mint a hétcsapás.

A legnagyobb csínytevésünkben viszont nyakig benne volt. Hogy mi volt az, azt le sem merem írni, talán majd máskor. A lényeg az, hogy tényleg komoly baj lett a dologból, nagyszüleink igencsak megüthették volna a bokájukat, de szerencsére nagyapám bő kapcsolati hálója révén el tudta simítani a dolgot. (befejezetlen)

Örökké, 2009. június 4.

Szabad vagyok.

Ma a szoba is sokkal naposabb helynek tűnt utána. Kikönyököltem az ablakon és néztem az eget. Az arcomon éreztem a nap melegítő, simogató sugarait. Szabad vagyok- gondoltam, szabad és végtelen akár az ég, a napsugarak, a szellő és a víz.

Egy év után először voltam szabad. Egy éve elvesztettem az önállóságom. Egy évig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kimondjam, amit érzek veled kapcsolatban.

Nem tudom, hogyan érzel, de számomra a saját érzéseim az elsődlegesek most. Őszinte voltam veled. A szavak a szívemből törtek fel, egy évig érlelődtek ott. Egy év minden vívódása, kételye és majdnem két év szeretete van ezekben a szavakban. Az első őszinte, nyílt szavak egy éve.

Ma, szabadságom elvesztésének napján visszanyertem azt, amit egy éve elvesztettem. Mindkét eseménynél ott voltál. Köszönöm Neked! Köszönöm, hogy ismerhetlek, hogy voltál és vagy! Talán nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem.

Te tettél szabaddá. Te, a srác, a szerelmem.

Szeptemberben elmegyek. Már nem félek nyílt lenni. Hozzád intéztem az első igazán őszinte szavakat.

In memoriam. Örökké.

A Senkinek, 2009. június 20.

Ugye eljössz még? Ugye nem hagysz itt egyedül? Mondd, hogy gondolsz még majd rám, mondd hogy ott leszek a szívedben; mondd hogy olyan vagyok neked mint a fény és a víz, mondd hogy érzed amit én…!

Mondd, hogy mindez nem csak múló tünemény volt, nem csak a kamaszi hév lángolása, nem csak a szenvedélyek vad éji tánca, nem csak a kaján izzadságcseppek lankás mezeje…!

Kérlek, válaszolj! Kérlek, engedd hogy a hangod ismét elcsábítson, kérlek engedd hogy lágy szófuvallatod elborítsa az elmém és megölje a külvilágot…!

Kérlek, gyere közelebb! Kérlek, engedd hogy a hideg tűz és forró izgalom versenypályája legyek ismét, engedd hogy (befejezetlen)

Búcsúblogtali: 2009. augusztus 28, péntek 20:00, Eklektika

2.5.9

Tökéletes. Ennyi, sem több, sem kevesebb: egyszerűen tökéletes.

De vajon meddig képes az ember tökéletesnek látni a másikat…? Meddig lehetséges figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, amit minden egyes alkalommal belém pumpál, mikor csak teheti? Meddig lehetséges, meddig tehetem még meg, hogy vaknak, süketnek és érzéketlennek tettetem magam, éppen annyira érzéketlennek, mint ő maga? Meddig hagyom még, hogy játsszon velem, mint egy marionettel…?

Vajon mikor érzem meg a fájdalmat? Vajon mikor eszmélek rá, hogy mindez csak egy játék, amelyben a végtagjaimat már régen átfúrták, és most egy kötélen rángatnak? A játéknak vége! Hányszor de hányszor hittük és mondtuk már, de mégis… még mindig, újra és újra futjuk a mi kis köreinket, és ha találkozunk, én engedelmesen lefekszem elé, hogy ő a lehető legfájdalmasabban rúghasson belém. Majd megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna. Hiszen végülis mi történt…? Semmi érdekes, megint nem voltam elég erős, és ő sem. Senki sem képes visszafogni magát, senki sem tudja megtenni, amit a másik elvárna, mert senki sincs tisztában azzal, mi is az egyáltalán, amit a másik fél akar. Egyáltalán; akar itt még valaki valamit…?

És hiába tudom, hogy már ezerszer és milliószor lezártam, túlléptem rajta, nem érdekel, elfelejtettem, megbocsátottam vagy éppen ismét megharagudtam, valahol tudom és érzem, hogy ez nem érhet itt véget. Vagy csak én vagyok makacs? Lehetséges volna, hogy csak én nem vagyok képes elfogadni az Élet Tengerének törvényeit…?

És azt is hiába tudom, hogy új távlatok nyílnak meg számomra, valami visszahúz, valami nem enged, valami mindig itt marad velem belül, helyét keresve, megpihenve majd ismét megbolygatva. Hiába érzem, hogy ami jön, mindent, valóban mindent fenekestül fel fog forgatni, mindent meg fog változtatni, legbelül a kezemet nyújtanám vissza, és szemeimmel megkérdezném: Elkísérsz? Ha nem is mellettem, de jössz velem az úton? El tudsz viselni, hogy elviselhesselek? Tudsz átvállalni egy picit a terhemből, hogy cipeljem a világod? Beszüntetnéd a tüzet, hogy a hajóm közelebb kormányozhassam a tiédhez?

Vagy ez már így marad örökre? Ez lesz a mi furcsa végeztünk, két ember távol egymástól, testileg és lelkileg egyaránt; más világban, más emberek közt, de valahol talán ugyanazzal a szívvel? És vajon melyikünk fogja ismét hagyni, hogy a kicsinyesség erősebb legyen a szeretetnél?

Semmi sincs cél nélkül. Minden történés és cselekedet felett egy felsőbb hatalom áll. Mindennek oka van. Neked is, nekem is; kettőnknek együtt és külön, egymásért s egymás ellen, riválisként és szövetségesként egyaránt. Te temetsz, én emlékművet emelek, te támadsz, én pedig feláldozom magam. Nyílt színi csaták és a lélek mélyen zajló háborúk, ezek vagyunk. Akkor is, ha nem szeretlek, és te sem szeretsz engem.

2.4.9

- Meghalt? Valóban azt hiszed, hogy meghalt?

- Persze. Mindjárt el is mesélem neked. Mindez akkor kezdődött, amikor Zsombor felhívott. A hangja kétségbeesett volt, érződött, hogy valami nagyon nincs rendben. Azonnali segítségemet kérte, de nem mondta el, milyen ügyben, pedig ő mindent elmond két percben. Ha ő kétségbe esik, akkor tényleg hatalmas a baj.

- És te, az igaz barát rögtön rohantál, segítettél… ja fényezd már magad, önzetlen emberek nincsenek. Mindenki érdekből cselekszik. Talán az előző beszélgetésünkből nem derült ki, de nem vagyok idealista. Realista vagyok.

- Realista… hát persze. Ehhez most lenne hozzáfűzni valóm, de engedd meg, hogy ezt egy másik bejegyzés keretében tegyem meg. Nem akarom erre pazarolni a szót, amikor nekem most a legjobb barátom életének egyik meghatározó eseményéről kell beszámolnom.

- Miért kell?

- Blogger vagyok, mesélnem kell, ez az életem… szóval visszatérve: igen, mentem, azonnal és önzetlenül, még a hajamat sem igazítottam meg és ez nálam nagyon nagy dolog. Minden további kérdés vagy kérés nélkül rohantam. Amikor odaértem, már kisebb csapat volt ott körülötte: az unokatestvére, pár barátja és néhány olyan ember, akiket még sosem láttam, de olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna őket. Furcsa volt, de… de ez is egy másik bejegyzés témája lesz.

- És utána? Attól függetlenül, hogy megint kezd gabalyodni az egész, és valahogy érezhető lesz, hogy egy se füle, se farka történet kerekedik, egészen leköt.

- Lekötelezel. Zsombor magán kívül volt. Sírt és remegett a félelemtől; nem tudta mit tegyen. Csak azt tudta, hogy a fiú, akit szeretett, az erdőben fekszik holtan. Furcsa kálvária az övék. Lángoló szerelemből heves utálat, se veled, se nélküled, a kapcsolat küszöbén visszahátrálás, kölcsönös megsértődés, gyűlölködés, egymásnak sunyin üzengetés… nem nagyon tudtak egymással mit kezdeni egy idő után és most vége: Barna meghalt. Az ítélet egyszeri és megmásíthatatlan. A hosszú, átvirrasztott éjszakák itt értek véget. Minden időből kifutottak. Egy hajó elsüllyedt.

- Jó, és hallhatnám a történet folytatását vagy tovább akarsz kápráztatni a retorikai kreálmányaiddal?

- Ha ezt mind magamban tartanám, felrobbannék. Odamentem hozzá, átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, mi van az erdőben- az egyik barátja megsúgta nekem. Nem akartam siettetni, de tudtam, hogy csak rám várt, nélkülem nem akart bemenni az erdőbe. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy átengedje az álmait és életének egy részét az örök enyészetnek.

- Hú. Most nem tudok semmi sértőt mondani.

- Le is ütnélek. Nem kimondottan vicces, amikor meghal egy félig valóra vált álom. Majd rám nézett, aztán a többiekre, és intett, hogy kövessük be az erdőbe. Sokáig mentünk, nem szólt senki senkihez. Csak a gallyak ropogása törte meg az erdő csendjét. Zsombor ment elől, de egy ponton megállt. Leroskadt a fűbe és sírni kezdett.

- Azért nem semmi srác ez a Zsombor… odamegy a halott exéhez csak azért, mert… tulajdonképpen miért is ment oda?

- Ha egy kamasz srác szerelmes lesz valakibe, azt nem akarja egykönnyen veszni hagyni. Az utolsó pillanatig reménykedik benne a maga módján- hol csendesen, hol heves érzelmi kitörésekkel tarkítva de egy valami változatlan, az pedig a szűnni nem akaró remény arra, hogy még minden lehet jobb, minden lehet a régi. Fájdalmas átélni ahogyan az ember, aki életünk meghatározó részét képezte, lassan, de biztosan távolodik el tőlünk…

- …hiszen hajóját másfelé sodorja az Élet Tengere… igen, olvastalak. És ezután?

- Az unokatestvére és én, a két, hozzá legközelebb álló ember, felsegítettük. Nem tudom, meddig, de csak álltunk ott, Zsombor ölelve, aki csak zokogott és zokogott… borzalmas volt. Én is sírtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha egyszerűen megöli a kín. Meghalt valaki, akit szeretett, de Isten tudja, mióta csak újabb és újabb sebeket kapott tőle… és most elment, örökre.

- Ha másmilyet nem is, hát ilyen nyomokat legalább hagyott maga után…

- Nem is keveset. Aztán tovább mentünk és… ott feküdt. Ha nem tudjuk, nem gondoltuk volna, hogy meghalt. Úgy feküdt ott, mintha élne, csak aludna. A hasán feküdt- mellette pedig egy véres tőr volt. Ezt nem tudtuk mire vélni. Zsombor már nem sírt. Az arca nem árult el érzelmeket. Belül halott volt. Összeomlott. Letérdelt Barna mellé és megsimogatta az arcát, majd a hátára fordította. Nem tudom, milyen gondolatok jártak a fejében, vagy miért tette ezt de… azt kívánom, bár ne tette volna. Mindenki egy emberként hördül fel. Nem akartunk hinni a szemünknek…

- A tőr…?

- Igen. Barnának… Istenem, még így is olyan nehéz… Barnának nem volt szíve. Szó szerint, egyszerűen csak… kivágta. A saját szívét. Meghalt. Nem tudott többé érezni, tehát meghalt. Ahogy felkelt a nap, már teljesen tiszta volt, hol voltunk. Annál a fánál, ahol először csókolta meg Zsombort. Már minden tiszta volt. Megértettem. Gondoltam, hogy nem lesz jó vége, na de erre nem számítottam volna… előző nap találkoztak itt. Zsombor adott Barnának valamit. Egy kis apróságot, lényegtelen… és itt volt a válasz. A szívtelen Barna.

- És Zsombor?

- Zsombort a döbbentség a fűbe lökte. Amikor végre megszólalt, azt kérte, az én kivételemmel mindenki menjen el. Leültem mellé és átkaroltam. Nem mondtam neki semmit. Csak ültünk… benne világok dőltek össze és épültek fel, bennem pedig megfogalmazódott valami. Nem mondtam el neki, de azt hiszem, érezte; ezért épülhettek fel azok a világok.

- Mi fogalmazódott meg benned?

- Az, hogy kóbor lelkek vagyunk csak ezen a világon. A kóbor lelkek pedig folyamatos vándorlásra vannak kényszerítve. Jönnek, ezzel örömet okoznak, viszont nem maradnak örökké, és amikor elmennek, az pokolian fájdalmas. De mint minden érző lény, így a kóbor lelkek is egymásnak vannak teremtve, és abban a percben, amikor két ilyen lélek a szerelemben egyesül, megszűnnek kóbor lelkek lenni és elhagyják ezt a világot. Együtt hagyják el, hogy a sajátjukban éljenek tovább- örökre.  És nézd, felvillant a kis narancssárga fény… a kóborlás nem céltalan. Folyamatos keresés. A kóbor lelkek a saját világuk kulcsát keresik. Barna végleg elment. Máshol keres. Így Zsombort is váltásra kényszeríti. Az élet annyira kiszámíthatatlan… akkor is jót ad, ha mi azt el akarjuk zárni magunktól.

2.4.2

Vagyis alkoholtúra GYK (vagyis gyengébbek kedvéért ), aminek igazából hivatalosan már vége van, csak utóhatás még igencsak aktívan jelen van a pici cuki fejemben wááá

Naszóval Kezdődött minden azon a derűs péntek hajnalon, amikor is megint voltam akkora balfasz, hogy gyakorlatilag hagytam hogy az exem úgy ugasson le, ahogy neki tetszik. Hogy mindezt miért hagyom? Háááát azt nem tudooom, de tény, hogy hagyom és ez bizony nagyon gáz. Pfff. És az is, hogy ezt leírom de a jééger az jéger és dolgozik, bizony dolgozik

Aztán lelkifurdalásom támadt… mondom, hogy balfasz vagyok!!! És rajzoltam neki. Nekiálltam hajnali fél kettőkor rajzolni, fél háromkor végeztem is, majd csak azért bementem Kecskemétre, hogy odaadjam neki. Megbizonyosodtam róla, hogy mekkora egy surmó fasz, mert én végig a szemébe néztem, ő meg rám egyáltalán nem. Nem tudom, minek játssza az agyát hogy ő mekkora nagymenő, amikor belül csak ugyanaz a félénk, megerősítésre vágyó, a múltja frusztrációjával leszámolni képtelen ember, aki mindig is volt. Bassza, hogy ismerem, és bassza, hogy nem hívtam fel álszenteskedni hogy neki milyen rossz. Őszintén akartam vele beszélni, amikor már tudtam megjátszás nélkül az lenni, erre megkapom hogy szürke vagyok és nem több egy túlmaskarázott (vagy valami ilyesmi) blogcelebnél. Hát kapd be. És én még miattad sírtad. Hát ne is kapd be. Azt nem érdemled meg.

Majd elmentem Budapestre a drága Untermannhoz, akihez jött aztán a drága Iguazu is, és elmentünk az édes cuki Kyle partijára Kyle, irtó jó volt, nagyon élveztem, aranyos vagy hogy hajtogattál nekem papírhajót- képzeld, még megvaan Na, milyen vagyok…? XD És nagyon nagyon köszi, hogy Igut és engem meghívtál 18. szülinapunk alkalmából egy nem is tudom már, mire. De egyszer csak ott termett egy pohár. Köszi ^^ Nos, hát ott igen jól elvoltunk, töökre sok blogger is tiszteletét tette- evidens, hogy Kyle, Igu, Untermann, Kocka (Cube, de én csak kockának hívom HAHAHA ), 979, LEQ, Redblek, Fors etc, ha valaki kimaradt szóljon mert jelenleg az is gondot okoz hogy ezt írjam Ja, és én holnap ma még fagyizok reggel hajnalban 10:30-kor Sanchoval jáááj Szegény, el fog menekülni ha meglát XD

Nos, Eklektika egy igen jó hely, el is határoztam hogy augusztusban mindenképpen ott fogom tartani a búcsú-blogtalim. Ami persze nem végleges búcsú lesz, csak hát tudjátok, elég nagy váltás következik most nekem. Juhééé de várom már

Majd Alterego. Lady Dömper vette a bátorságot és le”közepesenhelyesezte” Igut, de mivel én mondtam neki hogy ő nagyon helyes, nem csak közepesen, kaptam egy ajándék kotont Juhéé. El is tettem emlékbe. Elvégre nem mindennap kap az ember ajándék gumit magától Lady Dömpertől.

Egyébként feltűnt hogy (józanodok mert egyre inkább tudom, mit írok és visszajavítottam minden elírást húúú de milyenek voltak ) Kyle gyakorlatilag mindenkit ismer. Majd ha már én is olyan nagy és okos leszek mint ő, én is ilyen kis aranyos és népszerű szeretnék lenni. Egyébként Kyle nagyon jófej, ez az első találkozásunkkor nekem nem tűnt fel, elég vak voltam Szóval Kyle, csak így tovább A kis kék bábu szurkol neked XD

Na igen, és amiről még akartam Alterego kapcsán írni, az az, hogy elkérték a személyim. Most voltam először ott nagykorúként, rögtön fiatalkorúnak néznek. Eddig simán beengedtek. Mi van itt, drágáim? Tudom hogy fiatal vagyok, szép és szexi, na de ennyire…? XD

Aztán Untermannhoz, aztán Igu haza, aztán én is haza. Aztán fürcsi, szobatakarítás és indult a következő alkoholtúra. Ezúttal egy volt osztálytársnál, aki nagyon jófej, és egyszerűen képtelen vagyok összeszámolni, mit és hányat ittam. Ohjajjjjjjjjjj :D

Úristen, hát ilyet még nem olvashattatok itt Az tuti. Köszönöm első sorban Kyle-nak a nagyszerű élményeket és hogy megszervezte ezt a egészet, köszönöm mindenkinek, aki ott volt és megismerhettem, különösen pedig az én Drága Olvasóimnak köszönöm Kérlek, tartsatok ki, még akkor is, ha néha  ilyen borzalmakkal terrorizállak titeket (mint ez, amiben van ex, meg Alter, meg Eklektika, meg mittudoménmégmiii ).

Ma még lesz bejegyzés, Józan fejjel. Zsomboros lesz és nehezen érthető. Fasten your seatbelts. It will hurt.

 2.3.9 csak megszültem ezt is. A fejem ááá XD

- Felkészültél?

- Persze, minden ok, csak gyorsan és ügyesen…

A hátsó ajtón osontunk be, a kutyát lekenyereztük egy szalonnával. A házat, ahová 17 és 16 éve járunk szinte hetente, úgy ismerjük már mint a tenyerünket, ezért nem volt nehéz feljutunk az emeletre. Megfordult a fejemben hogy kissé aggasztó a csapdák hiánya de nem törődtem vele.

- Megvagy még?- szóltam hátra unokatesómnak, majd láttam hogy igen; felértük az emeletre. Még mindig senki.

- Szerinted hol van? – kérdezte Nóri.

- Gondolom a nappaliban… – válaszoltam félszegen, majd benyitottam. Igazam volt; ott volt.

Borzalmas látvány tárult a szemünk elé; Nóri még fel is sikított. Ott volt, egy székhez kötözve, tengerkék szeme alól szivárgott a vörös vér, szőke haja kitépve és szétszórva a földön, testén kék- zöld foltok. Leszegett fejjel ült ott a szoba közepén, de ahogy beléptünk erőtlenül felemelte fejét. Arcára kiült a csodálkozás, majd mielőtt bármit is mondhatott volna…

Hátulról jött a csapás és elemi erővel. Arccal a földre buktam, nem kaptam levegőt, forgott velem a világ… aztán visszatért a levegő és a világ, talpra szökkentem és láttam ahogy az apám a sarokba szorítja unokatesóm és B-t, akit Nóri időközben kiszabadított. Nyilván neki volt annyi lélekjelenléte hogy cselekedjen amíg én könnyeimmel küszködtem egykori barátom látványa miatt.

Kezében a baltával apám már lecsapott volna, ám ekkor Nóri és B elé ugrottam. Apám szemébe néztem, a szürke és a barnáskék szempár úgy villant össze mint még soha előtte.

- Nem bánthatod őket. Ahhoz előbb velem kell végezned.

- Veled is fogok, ne aggódj…- sziszegte. Hangja eltorzult az őrült, elfojtott dühtől.- De előbb végig kell nézned ahogy meghalnak. Ő! –ordította hirtelen, Nórira mutatva.- És Ő! –ordította még eltorzultabb arccal, B-re szegezve ujját.- Ők mindketten! Megrontottak, a rossz útra vittek!

- Nem! –ordítottam, majd a tőlem telhető legnagyobb erővel gyomorszájon vágtam apám. Vad tusa indult közöttünk, de senki nem sietett a segítségemre, Nóri ledermedt, B pedig túl gyenge volt még. A folyosón folytatódott a harc, egy rossz lépés balra és… a világ forogni kezdett, egyszer ő fojtogatott engem aztán én őt, így gurultunk le a lépcsőn. A fordulóban megálltunk, alig láttam valamit a homlokomból előtörő vértől de sikerült elérnem, amit akartam: kicsavartam a baltát a kezéből. Felpattantam és rohantam, rohant velem Nóri és B is. Az étkezőből az erkélyre, az erkélyről a melléképület tetejére, onnan a szomszéd kertjébe és ki az utcára.

- Jól vagy? – ennyit tudtam csak kérdezni B-től, mikor egy golyó milliméterekkel süvített el a fülem mellett és csapódott a földbe. Apám felkelt és a másik erkélyről nézett le ránk, kezében még a füstölgő pisztoly.

- Futás! A bankba anyához!- adta ki a parancsot Nóri és mi futottunk, úgy mint még soha.

Berontottunk a bankba, és alighogy elértük a keresztanyám, apám már ott volt, pisztolyát ránk szegezte. Én megint a falhoz szorítottam Nórit és B-t, eléjük álltam, jelezve: ha valaki ma meghal közülünk, az először én leszek.

- Állj félre kisfiam! – ordított apám.

Kicsapódott az ajtó és egy pillanatig azt hittem, unokatesóm barátjában a felmentő sereg jött el. Keresztanyám is ezt hihette mert egy mosoly futott át az arcán. Elővett egy pisztolyt és apámra szegezte.

- Ereszd le a fegyvert.- mondta halkan de határozottan, és apám így tett. Én nem mozdultam a helyemről és B sem, Nóri viszont odafutott barátjához és átölelte… ám az ölelés fojtogatássá változott, Nóri fogoly lett. Most az ő fejéhez szorította a srác azt a pisztolyt, ami egy perccel előbb még apámat fenyegette, aki viszont ismét rám szegezte a fegyvert.

- Állj félre Kapitány!- mondta Nóri barátja.- Hagyd hogy a buzi, aki megrontott bűnhődjön, mielőtt te is elnyered méltó büntetésed!

És én csak ott álltam… körbenéztem; láttam a sok halálra vált fehér arcot, remegő, rettegő embereket. Keresztanyám kezeibe temette arcát, próbálta meggyőzni magát hogy mindez csak álom de nem, nem az volt, maga a rettentő valóság, a legszörnyűbb és legborzalmasabb amit valaha átéltünk.

Aztán az egész felgyorsult és mintha a másodperc töredéke alatt ment volna végbe. Félreálltam, de ahogy elléptem, felkaptam a földről egy széket és fejbe vágtam vele apám akinek kiesett kezéből a pisztoly, amit elkaptam. Ő a földre került ájultan, én pedig Nóri barátjára szegeztem a kibiztosított fegyvert.

- Engedd el, vagy lelőlek.

- Ne viccelj, sosem tennéd.

- Engedd el, nem viccelek.

- Na gyerünk, csináld csak!

Még be sem fejezte a mondatot, már cselekedtem is. Belelőttem a combjába. Felordított, elengedte Nórit aki a földre roskadt és ekkor rontottak be a rendőrök, hogy véget vessenek ennek a kálváriának.

*

Mindenfelé arcok néztek vissza rám, de én csak egy valakit kerestem. A tömeg mintha meg akart volna fojtani és én levegőt akartam, olyasvalakit aki sokáig maga volt az élet számomra.

Felálltam a mentőkocsi mellől és elindultam hogy megkeressem. Egy hordágyon ült és a semmibe bámult. A vér már nem szennyezte csinos arcát. Leültem mellé.

- Ne haragudj.- mondtam neki csendesen. – Nem akartam hogy…- nem tudtam tovább mondani. Az indulatok, a félelem, a kételyek… feltört belőlem a zokogás.

Ő átölelt és csendben a fülembe súgta: “Te ne haragudj!”. Felnéztem. A tengerkék és a barnáskék szempár is könnyekben úszott. Tökéletes volt a pillanat. Nem volt többé te meg én, mi voltunk megint…

2.0.7  captain@paperboat.hu

Ha jól nézem akkor itt arról lenne szó hogy…

… aki a belsőjével akar magának párt találni úgy hogy a külsőt másodlagos helyre szorítja az esélytelen,

… a buzik nagy része nem tud értően olvasni ,

… Captain egy kicsit elszállt önmagától és ezért esik neki triplaszarul ami most van,

… ugyanakkor a szánalom mintaképévé lépett elő mai teljesítményével, ugyanis számot adott saját cselekvőképtelenségéről,

… talán mindennél jobban fontolóra kéne venni ezt a külföld-dolgot (de ez nem menekülés?)

… talán ha sokan mondják hogy változtatni kéne akkor ilyennek kéne maradni,

… mégis mi az hogy én nem kellek nekik? (ugye megmondtam hogy elszállt magától)

… ha azzal jár egy pasi, hogy feladom magam és áthelyezem a hangsúlyt akkor inkább nem is kell mert nem leszek más mint önmagam, nem fogok színészkedni, ez vagyok én és mást nem tudok adni csak magamat éés

itt a pont. Mert van, ami változik. Változik a vélemény, változik a külső, változik a személyiség is részben. Amit én szeretnék az az, hogy megszeressék a legbelső, állandó részem és azt szeretném viszont szeretni másban is. Eddig hatalmas szerencsém volt mert két ilyen srác is akadt, de most hogy mindkettő elment, nincs más hátra mint- előre. A baj csak az hogy ez a világ nem azoké, akiknek még vannak ebben az értelemben vett konzervatív elveik.

És most írhatnék arról hogy ámde mindez hülyeség, fiatal vagyok de a pontot már kitettem,már így is túlrizsáztam.

1.5.9 by Captain himself

Tegnapelőtt 2009. 01. XX

Lassan három év alatt megutáltam ezt a várost, annak minden részével, épületével, nevezetességével együtt. Nem bírom elviselni.

Pedig nem csúnya, lepukkant; elmondhatjuk hogy szép, nevezetes, ha nem is impozáns, minden esetre csinos. 

Ez a város sokáig kettős szerepet játszott az életemben. Egyrészt jelentette a szabadságot, a párkapcsolat lehetőségét, másrészt a bezártságot, az otthontól való kényszerű elszakadást, az ezzel járó nehézségeket, szenvedést. Egyszerre emelt fel és döntött a porba; magasztalt az egekig és alázott a porba.

Sok idő eltelt azóta, hogy idekerültem. Rájöttem, hogy a szabályokat ki lehet játszani, a többit meg el lehet viselni, még ha nehéz is. Megtanultam a hátrányokat minimalizálni, az előnyöket pedig maximalizálni. Sok idő telt el, nagy változások mentek végbe, megtanulhattam volna boldogan, minden körülmények közt boldogan élni itt. Mégsem vagyok boldog.

Nem vagyok boldog, mert saját magammal- noha szembe tudok szállni és győzni is tudok- nem tudok úgy leszámolni hogy ne vágyjak haza.

Nem tudom leküzdeni az ellenérzéseim ezzel a várossal kapcsolatban. Gyönyörű perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat adott melyek elmúltak de emlékük mélyen beivódott ennek a városnak minden részébe, ott kísért minden zugában és fájdalmat okoz, az egyedüllét érzését kelti és nyomatékosítja bennem, hogy csak magamra számíthatok, nem áll mellettem Ő vagy a helyén senki, aki kiegészítene azáltal hogy másik felét bennem találja meg.

Az idő minden sebet begyógyít, mondják, az idő is azonban mintha csak tetézni akarná mindezt. Átkozottul lassan telik amikor rossz nekem és pokolian gyorsan repül amikor azt kívánom, bár minden múló percet megragadhatnék, ám ahogy ennek lennie kell, az idő kicsúszik a kezeimből.

Nem mondom, hogy szenvedek mert rengeteg ember vesz körül akikkel könnyebb az élet de valami még sincs rendjén. Mégis hiányzik valaki. Nem tudom, ki az. Ő vagy más, csak azt tudom hogy ugyanott tartok ahol eddig is voltam. A kételyek, amelyektől végre megszabadultam december végén, az új én kezdetével visszatértek .

Valahogy olyan ez, mintha minden alkalommal, amikor hazamegyek bezárnám a hiány szörnyét a koleszos szekrényembe. Amíg legközelebb ki nem nyitom, vagyis amíg vissza nem jövök, addig szabad vagyok tőle, de ahogy kattan a kulcs a zárban és nyílik az ajtó, megint kiszökik és szabadon garázdálkodik.

Jó lenne egyszer végleg bezárni ide, ahová tartozik, ebbe a városba és eldobni a kulcsot. Csak elhajítani, nem figyelve azt sem, hová esik; csak eldobni és elszakítani ezzel a múltnak azt a fonalát amelynek még nincs vége, ezért nem kezdődhet el a jövő.

Másik lehetőség is lenne persze. De hogy azt megtegyem, ahhoz nem vagyok elég bátor és a lelkiismeretem nem tudná elviselni. És hogy mi lenne akkor…? Nos, azt hiszem ez csak akkor derülne ki, ha úgy döntenénk: megint…

Megtettük  2009.02.24

…mert úgy döntöttem: megint.

Noha még azt sem tudom pontosan, mi ez.

Mi ez?

Miért van, hogy ha csak rá gondolok, még 8 hónap után is, görcsbe rándul a gyomrom, remegni kezd a lábam ha meglátom Őt vagy akárki mást akinek köze van Hozzá? Miért nem tudtam elszakítani magamtól június óta, miért nem tud senki felérni vele, miért nem tudja mindenki valójában milyen Ő és valójában mi az, ami megadja a hozzám vezető út kulcsát…?

Miért?

Kételyek. Minden csak kétely. Semmi sem világos, egyenes, egyértelmű. Minden viszonylagos, visszafordíthatatlan, része a múltnak, ugyanakkor a jelenben él tehát beépül a jövőbe.

Bár azt hiszem, nem csak nekem vannak ilyen kérdéseim. Nameg, ami nagyon fontos, nem csak kérdéseim vannak, hanem válaszaim is. Legalább annyi, amennyi kérdés.

Szóval, Mr. Big- mert azt hiszem, neked Te vagy Ő- párosítjuk kérdéseinket és válaszainkat? Önnél a labda, Mr. Big.

A sorsom útja  2009. 02.25

A koliból jobbra. Mint mindig, évek óta mindig…

Jobbra az élet itt; balra pedig az út haza. A sors fintora, vagy csak véletlen, hogy végül a balra vezető út is arrafelé megy, mint a jobbra vezető út…? Végülis nekem minden jobbra van innen.

A pad, az a kis pad… egy ilyen van a városban, és ez- ez a pad az enyém. Volt itt szinte minden, nagy vallomás, szakítás, csók… a pad azonban csak az út eleje, emlékeztető. Eszembe juttatja, milyen volt régen, mikor még volt kivel ide jönnöm…

A városközpont zsúfolt és hangos. Nem szeretem. Kínos találkozások, titkolózás, kelletlen emberek… ez nem az én terepem. Menekülök innen.

Végül ráfordulok a helyes útra, amely a célomhoz vezet. A távolban felsejlik a domb- az a domb, amelynek tetején először találkoztam Vele, és már akkor tudtam, ahogy baktattam felfelé, a szőke srác sziluettjére rá-rápillantva: Igen, Ő az…

De mindez csak egy távoli, homályos kép. Mégis, mintha mindvégig itt lenne velem…

Igazából nem nézek semerre- a Jó Isten őrzi a testi épségem, én képtelen vagyok rá- csak visz a lábam. Szembejön velem sok ember- ismeretlenek. Nem törődöm velük. Szembejönnek épületek, terek, helyek, régi emlékek, éjszakák, a holdvilágnál lopott csókok… Ahogy a célom felé haladok, újra végigjárom a múltam állomásait.

Igen, itt van a lakása… azon az erkélyen hányszor de hányszor álltunk ketten, fittyet hányva a világra, nem törődve csak egymással…? A földön mintha még mindig itt lennének a rózsaszirmok. 

Pedig azok az idők már elmúltak. A szirmokat elfújta a szél, a rózsa pedig elpusztult.

A kereszteződés túloldalán egy iskola, amelynek egy elképzelt termében az elképzelt egyedüllétben rengeteg soha el nem jött órát töltöttem egy számomra már nem létező valakivel.

Elfordulok. Ő végleg elment. Nem én akartam így.

Már majdnem a célomnál vagyok. Egyetlen állomás még… bár ez csak egy villanás, a ház mellett lépteim sem lassítom le, nem is nézek arra mégis látni vélem a helyet, ahol minden elkezdődött.

Már csak pár lépés, és célba érek. Van egy állomás azonban, ahol mindennek vége.

Itt nem voltam régen. Legutoljára talán akkor, amikor még volt kivel rózsába borítani a várost.

Egy hely; ott lehet mindennek vége; ott kezdődhet minden el. Keresztülmegy rajta az út haza és vissza. Mégsem álltam meg eddig.

Eddig. Holnap ugyanis beteljesül, aminek már régen be kellett volna teljesülnie.

De vajon az idő múlása nem sodorta el a holnapot…?

Állok egy percig. A földön még az őszi levelek. Helyükön már új rügy fakad.

Il faut croire en l'avenir 2009.02.26

Captain: "…most már tudom, mindketten teljesen más úton megyünk."

B: '"…sosem lehet tudni."

B és Captain: "…te voltál az, akit a legjobban szerettem. Te voltál az etalon."

Még nagyon az elején vagyok. Az élet pedig kiismerhetetlen. Megtettem, amit meg tudtam tenni. Érteni kell az életet, hogy a szíveddel is megélhesd.

Végülis nem jártunk az utolsó állomáson.

"A fény harcosa hisz.

Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál."

/Paulo Coelho/

 1.6.8