Papírhajó

Tegnapelőtt 2009. 01. XX

Lassan három év alatt megutáltam ezt a várost, annak minden részével, épületével, nevezetességével együtt. Nem bírom elviselni.

Pedig nem csúnya, lepukkant; elmondhatjuk hogy szép, nevezetes, ha nem is impozáns, minden esetre csinos. 

Ez a város sokáig kettős szerepet játszott az életemben. Egyrészt jelentette a szabadságot, a párkapcsolat lehetőségét, másrészt a bezártságot, az otthontól való kényszerű elszakadást, az ezzel járó nehézségeket, szenvedést. Egyszerre emelt fel és döntött a porba; magasztalt az egekig és alázott a porba.

Sok idő eltelt azóta, hogy idekerültem. Rájöttem, hogy a szabályokat ki lehet játszani, a többit meg el lehet viselni, még ha nehéz is. Megtanultam a hátrányokat minimalizálni, az előnyöket pedig maximalizálni. Sok idő telt el, nagy változások mentek végbe, megtanulhattam volna boldogan, minden körülmények közt boldogan élni itt. Mégsem vagyok boldog.

Nem vagyok boldog, mert saját magammal- noha szembe tudok szállni és győzni is tudok- nem tudok úgy leszámolni hogy ne vágyjak haza.

Nem tudom leküzdeni az ellenérzéseim ezzel a várossal kapcsolatban. Gyönyörű perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat adott melyek elmúltak de emlékük mélyen beivódott ennek a városnak minden részébe, ott kísért minden zugában és fájdalmat okoz, az egyedüllét érzését kelti és nyomatékosítja bennem, hogy csak magamra számíthatok, nem áll mellettem Ő vagy a helyén senki, aki kiegészítene azáltal hogy másik felét bennem találja meg.

Az idő minden sebet begyógyít, mondják, az idő is azonban mintha csak tetézni akarná mindezt. Átkozottul lassan telik amikor rossz nekem és pokolian gyorsan repül amikor azt kívánom, bár minden múló percet megragadhatnék, ám ahogy ennek lennie kell, az idő kicsúszik a kezeimből.

Nem mondom, hogy szenvedek mert rengeteg ember vesz körül akikkel könnyebb az élet de valami még sincs rendjén. Mégis hiányzik valaki. Nem tudom, ki az. Ő vagy más, csak azt tudom hogy ugyanott tartok ahol eddig is voltam. A kételyek, amelyektől végre megszabadultam december végén, az új én kezdetével visszatértek .

Valahogy olyan ez, mintha minden alkalommal, amikor hazamegyek bezárnám a hiány szörnyét a koleszos szekrényembe. Amíg legközelebb ki nem nyitom, vagyis amíg vissza nem jövök, addig szabad vagyok tőle, de ahogy kattan a kulcs a zárban és nyílik az ajtó, megint kiszökik és szabadon garázdálkodik.

Jó lenne egyszer végleg bezárni ide, ahová tartozik, ebbe a városba és eldobni a kulcsot. Csak elhajítani, nem figyelve azt sem, hová esik; csak eldobni és elszakítani ezzel a múltnak azt a fonalát amelynek még nincs vége, ezért nem kezdődhet el a jövő.

Másik lehetőség is lenne persze. De hogy azt megtegyem, ahhoz nem vagyok elég bátor és a lelkiismeretem nem tudná elviselni. És hogy mi lenne akkor…? Nos, azt hiszem ez csak akkor derülne ki, ha úgy döntenénk: megint…

 

Megtettük  2009.02.24

…mert úgy döntöttem: megint.

Noha még azt sem tudom pontosan, mi ez.

Mi ez?

Miért van, hogy ha csak rá gondolok, még 8 hónap után is, görcsbe rándul a gyomrom, remegni kezd a lábam ha meglátom Őt vagy akárki mást akinek köze van Hozzá? Miért nem tudtam elszakítani magamtól június óta, miért nem tud senki felérni vele, miért nem tudja mindenki valójában milyen Ő és valójában mi az, ami megadja a hozzám vezető út kulcsát…?

Miért?

Kételyek. Minden csak kétely. Semmi sem világos, egyenes, egyértelmű. Minden viszonylagos, visszafordíthatatlan, része a múltnak, ugyanakkor a jelenben él tehát beépül a jövőbe.

Bár azt hiszem, nem csak nekem vannak ilyen kérdéseim. Nameg, ami nagyon fontos, nem csak kérdéseim vannak, hanem válaszaim is. Legalább annyi, amennyi kérdés.

Szóval, Mr. Big- mert azt hiszem, neked Te vagy Ő- párosítjuk kérdéseinket és válaszainkat? Önnél a labda, Mr. Big.

 

A sorsom útja  2009. 02.25

A koliból jobbra. Mint mindig, évek óta mindig…

Jobbra az élet itt; balra pedig az út haza. A sors fintora, vagy csak véletlen, hogy végül a balra vezető út is arrafelé megy, mint a jobbra vezető út…? Végülis nekem minden jobbra van innen.

A pad, az a kis pad… egy ilyen van a városban, és ez- ez a pad az enyém. Volt itt szinte minden, nagy vallomás, szakítás, csók… a pad azonban csak az út eleje, emlékeztető. Eszembe juttatja, milyen volt régen, mikor még volt kivel ide jönnöm…

A városközpont zsúfolt és hangos. Nem szeretem. Kínos találkozások, titkolózás, kelletlen emberek… ez nem az én terepem. Menekülök innen.

Végül ráfordulok a helyes útra, amely a célomhoz vezet. A távolban felsejlik a domb- az a domb, amelynek tetején először találkoztam Vele, és már akkor tudtam, ahogy baktattam felfelé, a szőke srác sziluettjére rá-rápillantva: Igen, Ő az…

De mindez csak egy távoli, homályos kép. Mégis, mintha mindvégig itt lenne velem…

Igazából nem nézek semerre- a Jó Isten őrzi a testi épségem, én képtelen vagyok rá- csak visz a lábam. Szembejön velem sok ember- ismeretlenek. Nem törődöm velük. Szembejönnek épületek, terek, helyek, régi emlékek, éjszakák, a holdvilágnál lopott csókok… Ahogy a célom felé haladok, újra végigjárom a múltam állomásait.

Igen, itt van a lakása… azon az erkélyen hányszor de hányszor álltunk ketten, fittyet hányva a világra, nem törődve csak egymással…? A földön mintha még mindig itt lennének a rózsaszirmok. 

Pedig azok az idők már elmúltak. A szirmokat elfújta a szél, a rózsa pedig elpusztult.

A kereszteződés túloldalán egy iskola, amelynek egy elképzelt termében az elképzelt egyedüllétben rengeteg soha el nem jött órát töltöttem egy számomra már nem létező valakivel.

Elfordulok. Ő végleg elment. Nem én akartam így.

Már majdnem a célomnál vagyok. Egyetlen állomás még… bár ez csak egy villanás, a ház mellett lépteim sem lassítom le, nem is nézek arra mégis látni vélem a helyet, ahol minden elkezdődött.

Már csak pár lépés, és célba érek. Van egy állomás azonban, ahol mindennek vége.

Itt nem voltam régen. Legutoljára talán akkor, amikor még volt kivel rózsába borítani a várost.

Egy hely; ott lehet mindennek vége; ott kezdődhet minden el. Keresztülmegy rajta az út haza és vissza. Mégsem álltam meg eddig.

Eddig. Holnap ugyanis beteljesül, aminek már régen be kellett volna teljesülnie.

De vajon az idő múlása nem sodorta el a holnapot…?

Állok egy percig. A földön még az őszi levelek. Helyükön már új rügy fakad.

 

Il faut croire en l'avenir 2009.02.26

Captain: "…most már tudom, mindketten teljesen más úton megyünk."

B: '"…sosem lehet tudni."

B és Captain: "…te voltál az, akit a legjobban szerettem. Te voltál az etalon."

Még nagyon az elején vagyok. Az élet pedig kiismerhetetlen. Megtettem, amit meg tudtam tenni. Érteni kell az életet, hogy a szíveddel is megélhesd.

Végülis nem jártunk az utolsó állomáson.

"A fény harcosa hisz.

Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál."

/Paulo Coelho/

 1.6.8 

 

 

Tudjátok, valahogy mindig ugyanazok a körök: ha már nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, akkor előbb-utóbb akarva-akaratlan elkezdem keverni a szart. Ma hajnalban éppen teljesen (vagyis hát majdnem teljesen) véletlenül, de megint ugyanoda lyukadt ki az egész.

Nem arról van szó hogy élvezem ha én pakolhatom a kártyákat egy ideig, vagy játszhatok más emberek sorsával, eltekintve attól hogy szeretek irányítani, ez az egész csak egy verseny, egy olyan verseny amiben vannak versenytársak akiket le kell győzni. Nem ellenük, hanem magamért. Csak ha az egyik versenytárs pont az exem, az kissé kínos.

Történt ugyanis, hogy beszélek egy sráccal pár napja, helyes, aranyos. Szóval teljesen rendben van, de ma hajnalban sajnos kicsit mellékvágányra siklott a beszélgetés, de mint utólag kiderült nem is nekem, hanem a srácot ugyanscsak ostromló exemnek. Hát nem édes? Ugyanarra a srácra hajtottunk, ő meg hagyott minket… 

A srácról annyit hogy 17 éves, velem egy városban tanul meg lakik, elmondása szerint nagyvilági életet él, 10 komoly kapcsolata volt (bár felmerül a kérdés, komoly az amelyik egy hétnél tovább tart? Máshogy nem fér bele sehogy ebbe az időbe…), minden hétvégén Alter (a mocsok, szégyellje magát ő megy én meg nem). Mi igaz és mi nem, nem tudom de tény hogy a nagy arcát csak még nagyobb erőfeszítésekkel tudtam legyűrni és végül átvenni a vezető szerepet a beszélgetésben, nyomatékosítva benne hogy nem fog minden az ő elgondolásai szerint menni és ne oktasson ki. Azt hittem itt letilt de nem, elég jól vette és azóta is beszélünk.

Szóval vissza a mainstreamhez: szóba kerültek az exek és kiderült hogy ismeri az enyém hiszen éppen vele is beszél. Ouh, állam métereket zuhan, csakúgy mint a gyomrom. Ez nem igaz, hogy akármerre indulok, mindenhol valahogy belébotlok! 

És itt kezdődik az a része, amire nem vagyok büszke: úgy tudtam, exemnek van valakije, így gyorsan rá is kérdeztem, hogy oh, de én úgy tudtam jár valakivel… majd pedig a srác előhozakodott egy régi pletykával, ami az exemről kering és nem igaz, majd erre hivatkozva közölte, hogy ne is álmodjak róla hogy vele lehetek mindaddig, amíg papírt nem tudok felmutatni arról hogy egészséges vagyok. Hová vezethet egy kissrác mesterkedése, hihetetlen…Bár érdekes, az akkori önmagam szerintetek mekkorát köpne a jelenlegi önmagamra ha ezt látná?

Szóval lényeg a lényeg, ma reggelre a srác mindkettőnket leépített. Erre reggel meg is kaptam a magamét az exemtől (tegyük hozzá, valahol igaza volt). És most következik az érdekes:

hogy akármerre megyek, indulok, ismerkedek valahogy mindig ott van, ez gáz. Ha így, akkor így, ha pedig csak olyan gondolatok formájában hogy jó volt vele, akkor úgy. 

És ezért nem jó, hogy ennyit gondolkodok. Állandóan csak elemzek mindent, ezernyi apró darabra szétszedek mindent, mindennek jelentést és értelmet akarok adni, mindenbe bele akarok magyarázni valamit aminek talán az égvilágon semmi köze hozzá. Mikor tanulom már meg végre, hogy azért van szívem, hogy hallgassak rá?! Tudom hogy a végtelenségig nem mehetek utána mert mindennek van határa, de ez vajon mind csak véletlen vagy a sors különös összjátéka? Véletlen lenne az, hogy akárhogy is akarok, nem tudok szabadulni tőle? Vagy mindez csak tényleg az alternatíva hiánya lenne…? Ezt egyre biztosabban lehet kizárni: alternatíva akad, de valahogy egyik sem az igazi- egyik sem ő; valami baj mindenkivel van.

Szóval ha valóban azt tenném, amit érzek hogy talán kéne, ha mindezt elmondanám neki: kineteve? Kigúnyolna? Mit tenne? Félek tőle… és mindez nem 9 hónap emlékének lerombolása, hanem az őrzése és tovább éltetése. Bennem így él, én így emlékszem rá. Én így akarom, szeretném, nekem így lenne jó viszont látni, újraélni…

1.6.6 by Captain himself