Papírhajó

‘Az élet olyan, mint egy film.’

Persze, hogy olyan. Van eleje, kezdete meg vége: bonyodalmak, konfliktusok, tetőpont és megoldás; értékveszteség és nyereség, tanulás és személyiségfejlődés. Minden olyan, mint egy filmben: a jó nem maradhat jutalma nélkül vesztesen, a gonosz nem győzedelmeskedhet, és az élet sosincs megfosztva lényegétől: önmagától.

De miért vagyok olyan biztos ebben? Miért van az, hogy úgy éreztem, nekem most sétálnom kell a hidegben, a hóban, át egész Fagyivároson? Felgyűlt bennem valami, amit ki kell adnom: elindult valami, éreztem a bizsergő, kellemesen izgatott érzést a gyomromban ahogy lassan felfelé haladt; remegett a kezem és könnyezett a szemem mert éreztem, hogy valamivel ismét gazdagabb lettem, de mivel?

Megyek az úton, mintha képkockáról képkockára lépkednék életem filmjében. De ha volt élet az élet előtt és van élet az élet után, akkor hogyan lehet minden olyan, mint egy film? Ha még az utolsó pillanatban is a feje tetejére állíthatom a forgatókönyvet és visszafordíthatok mindent, akkor biztosan áll a hasonlat? Ha nem akkor kezdődik, amikor felcsillannak a lámpák, és nem akkor ér véget, amikor kialszanak a fények, akkor valami nem stimmel.

Ez nem egy film. Ez egy játék, ahol mi csak bábuk vagyunk. Akarattal rendelkező, értelmes bábuk.

2.9.7

Tökéletes. Ennyi, sem több, sem kevesebb: egyszerűen tökéletes.

De vajon meddig képes az ember tökéletesnek látni a másikat…? Meddig lehetséges figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, amit minden egyes alkalommal belém pumpál, mikor csak teheti? Meddig lehetséges, meddig tehetem még meg, hogy vaknak, süketnek és érzéketlennek tettetem magam, éppen annyira érzéketlennek, mint ő maga? Meddig hagyom még, hogy játsszon velem, mint egy marionettel…?

Vajon mikor érzem meg a fájdalmat? Vajon mikor eszmélek rá, hogy mindez csak egy játék, amelyben a végtagjaimat már régen átfúrták, és most egy kötélen rángatnak? A játéknak vége! Hányszor de hányszor hittük és mondtuk már, de mégis… még mindig, újra és újra futjuk a mi kis köreinket, és ha találkozunk, én engedelmesen lefekszem elé, hogy ő a lehető legfájdalmasabban rúghasson belém. Majd megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna. Hiszen végülis mi történt…? Semmi érdekes, megint nem voltam elég erős, és ő sem. Senki sem képes visszafogni magát, senki sem tudja megtenni, amit a másik elvárna, mert senki sincs tisztában azzal, mi is az egyáltalán, amit a másik fél akar. Egyáltalán; akar itt még valaki valamit…?

És hiába tudom, hogy már ezerszer és milliószor lezártam, túlléptem rajta, nem érdekel, elfelejtettem, megbocsátottam vagy éppen ismét megharagudtam, valahol tudom és érzem, hogy ez nem érhet itt véget. Vagy csak én vagyok makacs? Lehetséges volna, hogy csak én nem vagyok képes elfogadni az Élet Tengerének törvényeit…?

És azt is hiába tudom, hogy új távlatok nyílnak meg számomra, valami visszahúz, valami nem enged, valami mindig itt marad velem belül, helyét keresve, megpihenve majd ismét megbolygatva. Hiába érzem, hogy ami jön, mindent, valóban mindent fenekestül fel fog forgatni, mindent meg fog változtatni, legbelül a kezemet nyújtanám vissza, és szemeimmel megkérdezném: Elkísérsz? Ha nem is mellettem, de jössz velem az úton? El tudsz viselni, hogy elviselhesselek? Tudsz átvállalni egy picit a terhemből, hogy cipeljem a világod? Beszüntetnéd a tüzet, hogy a hajóm közelebb kormányozhassam a tiédhez?

Vagy ez már így marad örökre? Ez lesz a mi furcsa végeztünk, két ember távol egymástól, testileg és lelkileg egyaránt; más világban, más emberek közt, de valahol talán ugyanazzal a szívvel? És vajon melyikünk fogja ismét hagyni, hogy a kicsinyesség erősebb legyen a szeretetnél?

Semmi sincs cél nélkül. Minden történés és cselekedet felett egy felsőbb hatalom áll. Mindennek oka van. Neked is, nekem is; kettőnknek együtt és külön, egymásért s egymás ellen, riválisként és szövetségesként egyaránt. Te temetsz, én emlékművet emelek, te támadsz, én pedig feláldozom magam. Nyílt színi csaták és a lélek mélyen zajló háborúk, ezek vagyunk. Akkor is, ha nem szeretlek, és te sem szeretsz engem.

2.4.9