Papírhajó

A lényegem márpedig nem tudom eltagadni.

A múlt: Kardok kilenc

Jelentés:  Nehézségek a jelenlegi életben az előző életben felhalmozott karma miatt.

Igen, a múltamban sok nehézségem volt. Nehézség egy kapcsolat után, küzdelmek, kínlódások, görcsös keresgélések, kérdések tömkelegei. Aztán meg válaszok tömkelegei. Aztán meg a feladat, hogy párosítsam. De ha nyafogtam is, igenis becsülettel megcsináltam és ha valamit elkúrtam, hát újra és újra és addig amíg jó nem lett. Próbáltam okos lenni, mindig a legjobbat tenni, jól  élni, nem bántani másokat. Mindig a céljaim felé haladni, kitartóan, hol lassan hol gyorsan, ahogy lehetett.

Mindig jött valaki, aki felemelt, aki segített. Egyedül sosem voltam. Ezért lett mindig jó, ezért nem maradtam ott egy helyzetben sem, ezért nem lettem sosem áldozat, még akkor is ha nagyon annak éreztem  magam.

A jelen: A mágus

Jelentés: A mágus lapja jelzi, hogy önbizalmaddal és mágikus
vonzerőddel ügyesen irányítod a dolgokat magad körül és sikereket
érhetsz el, anélkül, hogy erőlködnél.

Ez jó. A jelenem sikereket hoz. Ezeket sokszor nem veszem észre mert annyira el tudok merülni az önsajnálat mocsarában hogy észre sem veszem, milyen fantasztikus az életem és csak én vagyok az, aki nehezebbé teszi. Azzal, hogy nem vagyok képes felismerni sok mindent. Ez ugyanúgy vonatkozik az előnyökre, mint a hátrányokra. Sokszor úgy el vagyok foglalva saját magammal, hogy figyelmen kívól hagyom mi az, amin változtatni kéne. Nem szentelek elég időt olyan dolgoknak, amelyek fontosak, és átugrok kérdéseket, mert nem tudok rájuk válaszolni. Sokszor nem tudom elfogadni önmagam.

A jövő: Az érmék királya

Jelentése: Gyakorlatias férfi (néha nő), aki mindig tudatában van a reális lehetőségeknek
és nem keveri össze álmodozásait azzal, ami az életben realizálható, viszont ért
ahhoz, hogy előrelépjen és az adott lehetőségekből kiindulva a lehető legtöbb
nyereséget érje el. Olyan ember, aki aranyat csinál mindenből, amihez hozzányúl.
Felelősségtudattal viseltetik az övéi, az üzleti partnerek és mindenki iránt, aki függ
tőle. Nehéz felbosszantani, de keményen lép fel azokkal szemben, akik igazságtalanul
vagy ellenségként bánnak vele. Értékel mindent, ami szép, előnyben részesíti az
impozáns szálláshelyeket és ha megengedheti magának, akkor mecénás és műgyűjtő.

Tehát van itt valaki, talán már ismerem is, aki egy stabil pont lehet? Valaki, aki Ő lehet? Valaki, akivel össze fog hozni a sors, valaki, akiben ott van a lelkem másik fele? 

A legszebb az egészben pedig az, hogy ismerek valakit, akire mindez ráillik.

 1.6.7 by Captain himself

Szoktam gondolkodni.

Főleg akkor, amikor sok időm van. Na meg amúgy is persze, csak ilyenkor az a különbség hogy lévén sok időm van, a gondolataim is vadabbak, merészebbek, tovább elérnek. Egyszóval: képesek kiteljesedni.

Összefügg-e a horoszkópommal vagy nem, de elsősorban a múlton szoktam gondolkodni és nem a jövőn. A jövővel kapcsolatban tervezek vagy álmodozok, nem elemzek és mélyen gondolkodok. A múlton töprengek, míg a jövővel kapcsolatban álomképeket festek fel magam elé, amelyek olyan realisták hogy Munkácsy is megirigyelné őket. Nem élek a múltban, csak szívesen visszanézek és ismét végignézek dolgokat, amiket egyszer már átéltem vagy megtettem.

Felrémlik egy-egy arc, mozdulat, hang, illat, érzés, szín; újra átélem a hosszas gondolkodásokat, újra látok azóta már elment embereket. És ami a legfontosabb: látom magam döntést hozni. 

Látom magam, ahogy meghoztam egy-egy döntést. Ma már tudom, az jó volt, vagy nem. Vagyis majdnem.

Nem tudom, mi lett volna, ha akkor bátor vagyok, a szívemre hallgatok és azt mondom B-nek: igen, én szeretlek és újra akarom veled kezdeni. Nem kertelek, elhagyok minden Captain-féle hosszadalmas körmondatot és csak ennyit mondok neki. Akkor hol tartanánk most? Milyen lenne most az életem?

Vagy ha akkor, amikor nagyon elegem volt, tényleg belevágtam volna az apám képébe hogy igen b*szd meg, meleg vagyok! Milyen lenne ma a viszonyom a családommal? Hogyan értékelnének engem? Vagy ők azok a szikál amelyek nem dőlnek le?

A múltból eljutok a jelenbe. Ezek a dolgok néha fájnak, néha nem. Olykor szomorúan, olykor vidáman, vagy egyszerűen csak közönyösen gondolok rájuk, mintha már nem is számítana. Pedig nagyon is számít minden, és a legfőképpen az, hogy mindenre emlékezzek.

Talán tényleg nem tudom, hogy jó döntések voltak-e azok, amiket hoztam, nem éltem még annyit, illetve nem telt még el annyi idő hogy kiderüljön. Vagy ez épp pillanatnyi helyzettől is függ. Mint akkor; akkor úgy gondoltam, azok a jó döntések, úgy cselekedtem helyesen. Az akkori tudásom, eszem, tapasztalatom szerinti tőlem tellhető legjobb döntéseket hoztam meg. 

Végső soron rossz egyik sem lesz, mert ha mást nem is, tanulok belőle. És a jövőben, abban a megfoghatatlan, távoli valamiben vélhetőleg és remélhetőleg ugyanígy vissza fogok gondolni a múltra, és akkor már ez is az lesz, ez a bejegyzés, ez a gondolatmenet, ez az egész; és nem fogom elfelejteni, hogy akármikor akárhogyan is döntsek bármivel kapcsolatban: az a döntés az enyém, és bárhogyan alakul, vállalnom kell a következményeit. A jókat, rosszakat ugyanúgy mint azt, hogy nem leszek lusta és vak, és tanulok belőlük.

1.6.5 by Captain himself

Minden embernek vannak érzései, érzelmei.

Marha nagy felfedezés, mondhatom; ezzel eddig is tisztában voltam.

Valahogy egy dolog azonban csak most jutott eszembe. Ha én érzek, boldog vagyok, szenvedek, gondolkodok mások miatt, másokon; ha egy mozdulat, egy elejtett mondat, egy szemvillanás gondolatok ezreit szüli bennem a másodperc törtrésze alatt, akkor ezt én is beindítom másnál? 

Nyilván igen.

És mégis kiknél? Vajon hány olyan ember lehet, aki titkon rám gondol, aki netán szeret, ne adj' Isten szerelmes belém de nem meri bevallani, nem néz a szemembe csak csorgatja a nyálát utánam, miközben én belehalni készülök a megfázás mellett a pasihiányba is. Irónia? Csak az Élet. 

Van olyan, akinek én vagyok olyan elérhetetlennek tűnő álompasi, mint amilyenre én vágyom?

Netán heteronak tartanak? Mert én sok pasival vagyok úgy hogy nem is merek semmit csinálni vele mert tutira hetero… nem mondom hogy buzisan nézek ki de ha valaki nagyon akarja, azért rájöhet hogy melyik csapatban játszom.

Nevezhetjük az egoizmus folyományának hogy kíváncsi vagyok erre, de szerintem inkább természetes kíváncsiság, ami azon felül hogy evidens, jogos. 

1.6.1 by Captain himself

Zakatolva halad a vonat Budapest felé péntek este. Kint sötétség, az ülésen mellett Coelho Alkimistája, amit frissen olvastam ki. Még nagyon új számomra. Ölemben az mp4-em, hallgatom a számokat, nem is figyelek a sorrendre, hagyom, hadd menjenek egymás után. Most semmi nem érdekel. Gondolkodok. Hogy min, talán még én sem tudom.

I've seen it on your face
Tells me more than any worn-out old phrase
So now we'll go separate ways
Never again we two
Never again, nothing I can do

Igen, külön utakon járunk. Ő már nincs velem, én nem vagyok vele. Soha többet nem leszünk egymással- mondaná bárki. Hazugság. Az emléke mindig bennem él, főleg most hogy megtapasztaltam, mennyire hiányzik. Most, amikor már nincs itt, amikor már nem lehet. Most, amikor a régi szép napok eltűntek. Talán hülye vagyok, hogy ezen gondolkodok még ennyi idő távlatából is…? És akkor mi van azokkal, akik több évet várnak arra, hogy megkapják akit akarnak, és addig nem jut nekik semmi csak szenvedés és vágyakozás? Ez lenne a szerelem? Az igazi? Vagy csak én nem vagyok elég bátor hogy továbblépjek? Az életben mindennek célja van, még akkor is ha nem látjuk rögtön. Minden tanít valamire, minden jelenség hordoz valamilyen jelet számunkra. Megtanulni meglátni ezeket a jeleket nem nehéz, mindent tudsz amit tenned kell. Egyszerűen a szívedre kell hallgatnod. Tudja, mi a helyes. Egy életed van, hogy megtedd. Vagy most, vagy soha.

Valahogy kezdenek összefolyni a napok. Minden reggel sötét, minden este unalmas, minden nappal ugyanaz. Minden nap más de mégis úgy érzem valami hiányzik belőlük, mindegyik más napból mind ugyanaz az egy dolog hiányzik amit megfogni nem tudok, elmondani nektek nem tudom, leírni képtelen vagyok.

Annyit tudok, hogy Coelho jó hatással van rám. Amikor visszamentem a koleszba két hét után, és kaptam egy rossz hírt, nagyon ki voltam borulva. Hiányzott az otthonom, hiányzott a laptopom amin a blogom írom: írni akartam, Veletek lenni, menekülni onnan.

Aztán rájöttem, hogy van nekem egy irodalomfüzetem, szép nagy füzet, sok hely van benne, és ha már oly nagy írási kedvem volt, oda írogattam majd hazajöttem, szépen bepötyögtem és piszkozatoltam. Nem volt már aktuális. Nagyon nem. Azóta töröltem is. A lapot pedig kitéptem a füzetbül és bedobtam a cserépkályhába. Nem kell. Elvetettem magamtól mint az életemnek azt a részét, amelynek utolsó lehellete, legvégső reménytelen próbálkozása hagyott nyomot.

Azóta jól vagyok. Tudom, hogy a vég egyben kezdet, hogy minden jóban van valami rossz, hogy semmi sem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik, és szerintem ezzel ki is merítettem a közhelyszótárat.

Azonban még mindig nem tudom mitől érzem magam furán. A nevetésem ugyanolyan őszinte és tiszta mint azelőtt, mégis a mosolyom mögött megfogant valami, amely konszolidáltan visszafog és elgondolkodtat. Ez pedig a jövőképem.

Közel másfél éve, hogy 2007 szeptemberében eldöntöttem, az az év más lesz, mint az előző volt. Más is lett, merőben más, csodás év volt. Azóta nem merült fel bennem a kérdés hogy miért teszem, amit teszek mert tisztán tudtam; azért, hogy elérjem a célom. Mindent ennek tudtam be, ennek jegyében készültem órákra, az MCC-s tesztekre, ennek szellemében olvastam könyveket, írtam a blogom, alakítottam a magánéletem. Nem akartam egy olyan spirálban élni amely csak teljesítményt vár el, nem akartam érzelemmentesíteni magam. Volt párkapcsolatom, szerelmem, voltak eredményeim, sikereim, ízig- vérig optimista voltam és nagy tervekkel teli, aki elől minden akadály elhárulni látszott.

Most kicsit úgy érzem, ennek vége. Ha nem is olyan szigorú értelemben vett vég amely a Kondratyev-féle fellendülési szakaszoknak van amelyeket a leáldozás követ, de hogy valami megtört, az biztos. Nem mondom, hogy pesszimista lettem, mert nem. Optimista vagyok. Talán egyre racionálisabban, de optimista. Nem mondom, hogy bármilyen eredményem romlana, mert nem. A felsőfokú nyelvvizsgát valószínűleg májusban leteszem, jó a tanulmányi eredményem mind a suliban mind MCC-ben. Nem mondom hogy belefáradtam a blogolásba, mert nem. A telefonom sms-vázalatai közé írom be, ha valami ötletem támadt amit megírásra érdemesnek tartok. Jelenleg 9 ilyen kis jegyzet vár feldolgozásra, nem is beszélve a frissen beindított GayTalk blogról. Nem, nem fáradtam bele ebbe sem. 

A legmegfelelőbb talán az lenne ha azt mondanám, egy lépcsőfokkal feljebb léptem. Hogy mihez képest feljebb? Ahhoz képest, ahol voltam. Nem tudom, így hol helyezkedek el és kihez képest, nem mondhatom biztosan magaménak a megszerzett tudásom mert nem tudom, mi az amit nem tudok, így megkérdőjeleződik mindaz, aminek birtokában vagyok. Minden változik, semmi sem állandó. Innen van feljebb, van lejjebb. A lépcső végtelen, felvisz az egek fölé és leszállít a legmélyebb, legsötétebb szakadékba is. Csak rajtad múlik.

Hogy mindezt mi eredményezte? Talán nem is kell okokat keresni. Növök, fejlődök, okosodok, tágul a látóköröm. Ez így van rendjén. Hogy mégis különállónak érzem magam az nem az én érdemem, hanem a többiek szégyene.

Nem tudom, mennyi fokot fogok még felfelé haladni. Igen, felfelé mert ami lefelé van, az már vissza nem térhet soha, mindennek vége, mindent megtettem, amit azok a fokok követeltek hogy otthagyhassam őket. A múltnak vége, a jelenben kell élnem hogy enyém lehessen a jövő. 

Az a jövő, amely most egy kicsit megkérdőjeleződött bennem, amelyért keményen dolgozok de a távolban nincs más, csak homályosan sejlő, el-eltűnögető árnyak. Ez lenne a jövő? Az örök elérhetetlen, megismerhetetlen táv? Amely sosem lesz a tiéd mert ahogy megszerzed amire vágytál, amit addig jövőnek hittél- ezzel nem múlik el a távoli homály. Ez az egy az, amely mindig ott lesz, sosem fog eltűnni. 

Ha távoli is, ha nem is tiszta de látod. Látod, mert fénylik. Nem a sötét semmibe nézel hanem valamit látsz, amiről még nem biztos hogy pontosan tudod, mi is, de mindennél biztosabban tudod, hogy neked kell. Elindulsz hát érte: az út további lépcsőfokokon át vezet. Így leszel mindig teljesebb, mindig erősebb, mindig érdemesebb arra hogy elérd amire vágysz.

1.4.9 by Captain himself

Ilyenkor nyáron, mikor már nincs iskola, és napközben a hőmérséklet már-már elviselhetetlen, szóval ilyenkor nyáron Captain felélénkül. Egyrészt azért, mert tengernyi szabadidő szakad a nyakába, melyből ő persze azonnal annyi programot szervez, hogy a végén ki sem látszik belőle. Persze ő élvezi az életet így ahogy van, ám leginkább a nyári éjszakákat szereti.

Azokat a nyári éjszakákat, amikor a barátaimmal vagyok, vagy görkorcsolyázok.

Amikor már nem süt a Nap, a felszín hőkisugárzása magas, kellemesen hűvös az idő, a levegő áll. A városkában már senki sincs, minden ember otthonéba tér, hogy kipihenje a napi fáradalmakat és feltöltődjön a másnapra. Captain ilyenkor fogja magát, felcsatolja Roces S100-as görkorcsolyáját, a Fekete Gyöngyöt (ahogy ő hívja, haha, sosem volt normális) és nekivág az éjszakának. Keresztül- kasul az alföldi kisvároson, ki a városon kívül fekvő tóhoz és vissza, csúcssebességgel végig azokon az utakon, melyeken napközben kamionok dübörögnek de éjjel ez csak Captain birodalma.

Amíg száguldok és arcomba csap a kellemesen hűvös menetszél, teljesen át tudom magam adni a szabadság érzésének. Csak én vagyok és az éj, senki más: ilyenkor végig tudom pörgetni agyamban az aktuális problémákat,hagyom a gondolataim szabadon repkedni, és ilyenkor jövök rá az élet nagy összefüggéseire (és ilyenkor születik meg sok blogbejegyzés alapja- pl. Palackposta).

Csak ilyenkor érzem teljesen szabadnak magam; ilyenkor érzem hogy a testem és lelkem az enyém, csak az enyém és senki másé.  Ilyenkor vagyok a legjózanabb, a legdöntésképesebb, a legjobb minden téren. Felpezsdít, élettel tölt meg a csendes, hűvös nyári éjszaka.

Gondolkodom többek közt arról, hogy miért szemetek az emberek. Miért rosszak? Miért jutott el ide a világ, ahová: miért rohanunk, miért nem figyelünk oda egymásra? Miért nem tudjuk elviselni a kudarcot, miért vagdalkozunk rögtön jobbra-balra, miért nem tudunk felelősséget vállalni?

Sok ember ilyen, azonban nem szabad általánosítani. De sajnos nagyon kevesen képezhetnek kivételt. A XXI. század embere egyre inkább sablonossá válik: mindenki egykaptafára, a legjobbat, a legújabbat, újra és újra… a fogyasztói társadalom, a kultúra eltűnése műveli ezt a társadalommal.

Ahogy suhanok a sötétben, rájöttem arra is, hogy az élet sokszor nem is olyan nehéz mindezek ellenére, mint ahogy gondolnánk, csupán mi tesszük magunknak azzá néha. Nem kell mindenre visszavágni, nem kell mindent felvenni: az, hogy elénk dobják a kesztyűt, nem jelenti azt, hogy fel is kell vennünk. Az erkölcsi győzelem a lehető legnagyobb. És arra is rájöttem, mekkora igazság van ebben a mondásban: "Ha leereszkedsz a hülyék szintjére ellenségeskedni, legyőznek a rutinjukkal."

Talán ebben rejlik a "túlélés" titka? Talán a "kivonulás" a megoldás? Az, ha nem veszünk tudomást a "hülyékről", az új világ szürke bányárairól? 

És hová tűnt a normális többséggel együtt az erkölcs, az egyén szuverenitásának tisztelete, a hagyományos értékek tisztelete, az egymás iránt érzett alapvető, embertársi létből fakadó szeretet?

Talán egyik éjszakai görkorcsolyázásom alkalmával majd ezekre a kérdésekre is választ kapok.

by Captain himself <thecaptain@citromail.hu>