A tetőn talált rám. Egyedül ültem a kéménynek támaszkodva, jobb kezemben egy régen leégett cigit tartogatva meredtem a templom közeli tornyára. Hazug mocskok, gondoltam magamban, olyan akar ő is lenni, mint ti… ti vagytok a példaképe, a készre szabott személyiség, amit felvehet a csődöt mondott sajátja helyett…

-          Na, mi van? – szólalt meg végül A Hang a hátam mögött.

-          Mégis, mi lenne? – kérdeztem vissza meglepő egykedvűséggel. – Visszavágtam neki. Felültem az egyszerű kis színjátéknak, és így ismét én vagyok a család rosszfiúja, a neveletlen gyerek, akiben felszínre törnek anyám génjei. A hálátlan dög, aki nem becsüli meg az apját, és minden róla terjesztett hazugságot elhisz. Apám – és nagymamám – szerint legalábbis biztosan.

-          Eltaláltad. – mondta széles vigyorral Zsombor, majd lehuppant mellém. – Kérhetek cigit?

-          Te mindent… – válaszoltam lemondóan, majd felé löktem a dobozt és a gyújtót. – Mentolos, remélem, megfelel az ízlésednek.

-          Oh, de még mennyire. – mondta rendíthetetlen nyugalommal. – Hiszen hasonló ízlésünk van, nem emlékszel?

-          Nem hiszem, hogy szeretnék. De mondd, mire volt ez jó?

-          Azt hittem, te tudod.

-          Akkor kérlek, áruld el, mert nekem a leghalványabb fogalmam sincs.

-          Hát jó. – szólt lemondóan, már- már csalódottan. Felállt és cigijéből nagyot szívva beszélni kezdett.  – Szóval van ez a teória, hogy tulajdonképpen senki sem árt neked, és hogy bármit is tesz, még ha olyan is, mint az apád…

-          … úgy érted, még akkor is, ha mind lelkileg, mind pedig anyagilag tönkreteszi a családot, és mindeközben nagyképűen pöffeszkedik mindenhol…

-          … nos… igen. Szóval, még ha olyan is, mint a drágalátos édes jó apád, akkor is jót tesz veled, nem feltétlenül azért, mert jót akar tenni – sőt, sok esetben egyáltalán nem akar jót tenni, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is ártani akar neked, mégis az ellenkezőjét éri el. Gondolj csak bele! Mitől vagy te olyan, amilyen? És most nem a melegségedre gondolok, vonatkoztass el tőle. A személyiségedről, a lényegedről beszélek. Egyes tulajdonságaidat vajon nem egy találkozásnak, egy egyszerű érintkezésnek köszönheted-e? Lehetséges, hogy rejtett tulajdonságainkat olyan emberek hozzák felszínre nem egyszer, akiknek talán nem is tulajdonítunk akkora jelentőséget. Ebből kiindulva pedig te nagyon is sok mindent köszönhetsz az apádnak… ha tényleg igaz, és hajlandó vagy elhinni, hogy akár egy jelentéktelennek bélyegzett idegen is rengeteget változtathat az életeden, akkor az apád, úgymond, jelentősége valósággal felbecsülhetetlen.

Meghatározó minden tekintetben. Ne nézz így rám kérlek, nagyon is tudom, hogy ő téged sokszor és sokféleképpen bántott, de a maga módján egy kicsit tágabb látóteret  adott neked az Életre. Igazából tehát hálásnak kell lenned az apádnak, pont azért, mert olyan, amilyen. Sőt – hálásnak kell lenned minden embereknek, azoknak is, akik bántottak téged, véletlen vagy szántszándékkal. A lelked, a jellemed ugyanis ezektől erősödik, és rossz emberek sorának intrikája szükséges ahhoz is, hogy igazán értékelni tudj jó dolgokat. Folyamatosan szembesítened kell magadat azzal, mid van, és mid lehetne- illetve mid nem.

Neked például az apád egy idióta, akire nem apaként tekintesz, hanem csak mint valami jöttment idegenre, akivel sajnálatos módon rendkívül nagy génazonosságot mutatsz. És igen, ma megpróbáltál kiállni ellene, és elmondtad, amit el kellett mondani. Nincs jelentősége, semmin sem javítottál- látszólag legalábbis biztosan nem. Az apád ettől a dührohamtól nem lesz normálisabb, a nagyanyád nem fog leállni apád feltétel nélküli pénzelésével (mellesleg jegyzem meg: a te örökségedből), és nem sikerül kitörnöd a fekete bárány szerepéből. A mai kis lázadásod elbukott, kedvesem.

Viszont minden bukás, minden vég magában hordozza az újnak az ígéretét, és minden új magában hordozza a véget is, de a vég által az újat, s ebben a megtörhetetlen körben élünk mi is. Te, az apád, a családod… mindenki.

Nem jellemző rám, hogy csendben hallgatok, amikor nekem nem tetsző dolgokat hallok. Főleg akkor nem, amikor mindezt kimondottan nekem címezik. Ez a rögtönzött litániai stílus pedig minden kérdésen felül a ’dislike’ listám dobogóján áll; mégis, valami miatt végighallgattam és próbáltam kivenni a végtelennek tűnő szóáradat mögötti lényeget. A mai napig nem tudom, hogy vajon az akkor még mindig igen erős csodálkozás és hitetlenség Zsombor felbukkanásával kapcsolatban, vagy már a zsenge felismerés Zsombor valódi kilétét illetően, de tény, hogy valami miatt ott, azon az istenverte tetőn rájöttem, hogy Zsombor talán nem is olyan haszontalan része az életemnek.

-          Szóval… – próbálkoztam meg valamiféle válasszal – azt mondod, hogy az élet bonyolult blabla, és hogy az intrikusainknak azért kell hálásnak lennünk, mert azzal, hogy testileg vagy lelkileg kínoznak, edzenek is minket?

-           Igen. – mondta, immár háttal állva nekem. Cipőjének orra lelógott a tetőről, de valamiért nem merült fel bennem, hogy talán aggódni kéne érte. – Tapasztalatot adnak, így felkészítenek az Élet még nagyobb és kegyetlenebb kihívásaira, melyeket így könnyebben tudunk majd venni, hiszen nem mint idegent, hanem mint ismerőst köszönthetjük. A rosszakarók tehát végső soron jót tesznek.

Ezután sokáig hallgattunk. Én elsősorban azért is, mert hallottam, hogy a közvetlen alattam lévő étkezőben apám ideges hangon és igen magas hangerővel pont azt fejtegeti, vajon hová tűnt megint az a „megtévedt”, és a legkevésbé sem állt szándékomban megkönnyíteni a dolgát. Hogy ő miért hallgatott, nem tudom, talán időt akart nekem adni, hogy ha majd összeszedem magamat, akkor annak rendje és módja szerint tudjam kiröhögni – de valamiért fel sem merült bennem, hogy nevetség tárgyává tegyem a prédikációját. Igen, idegesített a hangnem és a leereszkedően kioktató stílus, de a tény, hogy a mondandója tetszett, annyira nyilvánvaló volt, hogy még magamnak sem próbáltam meg letagadni.

***

Végül csak lemásztam a tetőről, hagytam, hogy megtaláljanak – a nappaliban szándékoztam ismét megjelenni, pechemre apám pont ott pöffeszkedett a TV előtt és az aktuális bajnoki mérkőzést nézte. Megint megpróbálkozott egy kis fölényes erőfitogtatással, hogy ’Kisfiam, a jó Isten áldjon meg, nem hiszem el’ satöbbi, de Zsombor beszéde után már nem voltam vevő még egy, fél percnél tovább tartó szentbeszédre. Egy ’Köszönöm, de elment az étvágyam’- típusú átlátszó hazugsággal átmanővereztem magamat a lépcsőn felfelé mozgó süteményerdő alatt sejtett nagymamám elől, és elindultam hazafelé.

captain@paperboat.hu I 4.9.5 I photo by Ieva Blazeviciute (purviukas-maklius.blogspot.com) UWCAd 09-11

Olyan ez, mint maga az élet. Egy vagyok a sok közül, egy ember, aki Ember akar lenni. Ebben – azt hiszem – nem különbözök olyan sok mindenkitől. Vannak, akiktől viszont ez különböztet meg a leginkább, és ez szomorú. Nem nekem.

Olyan ez, mint maga az élet… és a sok minden között, ami ebben az évben történt, azt hiszem, ezt emelném ki elsőként: éltem. Éltem az életet, amit akkor régen elképzeltem magamnak, a kecskeméti kollégium ferde ablakából bámulva az unalmas parkot a Piarista Gimnázium mögött.

Éltem, mert buktam. Sírtam, zokogtam, csalódtam, ordítottam, voltam mérges és szenvedtem, mert úgy éreztem, hogy vesztettem. Zsarnoknak és kihasználónak tartottam a rendszert, amelybe önként és dalolva, boldogan sétáltam bele egy aláírással a sorsom felett.

Éltem, mert bár olykor talán a vesztes oldalon hittem magam, az élet folyamata, minden egyes kis hullám- simogatás a Papírhajó sokszor foltozott oldalán mintha folyamatosan ezt súgta volna: csak előre, csak tovább, csak bátran, csak élj, ember, élj!

És én éltem, de még hogy: mert vállaltam a kockázatot, mert nem féltem attól, hogy rosszra fordulhatnak a dolgok- mert elfogadtam és magamévá tettem a fájdalmat, a bukást, a valahol elkerülhetetlennek tűnő végzetet- így váltam győztessé, akiről azt mondják a háta mögött, hogy neki összejött az élet.

Egy álom- buborékban éltem. Úgy gondoltam, hogy májusban a buborék kidurrant, az Assembly véget ért, becsuktuk a vizsgalapokat. Kisétáltunk a világba, kétszáz külön irányba indultunk, ahonnan érkeztünk – de ma már tudom, mert az azóta eltelt idő megmutatta, hogy ez sosem így volt. Nem jöttünk máshonnan, és nem különböző utakon járunk. Talán másfelé visznek a léptek, de az a kis világ velünk együtt nő, és addig van jól, amíg ez így lehet.

Vállaltan dobtam magamat a mélyvízbe, mert úgy éreztem, hogy nekem ott a helyem, hogy nekem egy feneketlen óceán mélyén kell a tűzzel játszanom. És mert így gondoltam, mert így forrott bennem akarattá a gondolat – így is lett. A változás hozott ide, a folyton forgó örvény dobott egy újabb szigetnek tűnő földdarabra, ahonnan meg kell találnom az utat valahová, hogy bizonyítani tudjam: a világ nem szigetekből, hanem egy végtelen nagy térből áll, ahol együtt vagyunk jelen, és a földeket elválasztó tenger-tér csak képzelet. A világot körbe lehet hajózni, de kikötni mindig ugyanazon a földön fogsz, nem számít, mennyire látszik különbözőnek: ez mind egyetlen, hatalmas dolog, jóval több, mint te vagy én, vagy mi együtt, akárkivel, akárhogyan.

… de vajon meddig szelhetem a tengert ezen az elképzelt kis téren, amivé az életemet alakítottam / amivé az életem alakult / amivé az életemet alakították? Meddig járhat a vizeken egy olyan kicsi, sima papírból hajtott lebegő darabka, mint az én Papírhajóm? Nem lenne biztonságosabb egy új hajóra szállni – ha nem is kapitányként, de matrózként szolgálni egy bejáratott, kipróbált, viharedzett óceánjárón?

És amikor ezen gondolkodok, képzeletben vagy valójában – higgyétek el, fogalmam sincs, hogyan, de végigsimítom ennek a kis hajónak az oldalát, megvizsgálom a repedéseket, a foltozásokat, a javítások helyét, és a sértetlen részeket. Betűket találok és hangokat, amik lassan, gyorsan, vagy egyáltalán sehogy sem, de valahogy mégis: gondolatokká, élményekké, egy életté állnak össze, ami én vagyok, ami te vagy, ami ő, ami mi együtt vagyunk. Rájövök, hogy ha akarnám, se tudnám feladni. Összefonódtunk – én és ez a hajó, sokkal, sokkal régebben, mint ahogy először belefogtam leírni minden érhető és fel nem fogható, értelmes és ésszel fel nem mérhető dolgot.

És lebegjen bármilyen vízen – kis pontként egy óceánon vagy luxushajóként egy kisebb tavon – ez a hajó mindig szelni fogja a habokat, mert bár kiköt néha és valahogyan együtt mozog más hajókkal, de a végtelenben utazik.

Ma és holnap, idén vagy jövőre – a folyton forgó, változó hullámok között ez a pont a maga kis kapitányával valahogy mindig megmarad.

2011

United World College of the Adriatic, Nyilatkozat az Egyenjogúságról , International Baccalaureate , HDF Mercy Centre  -

Duino, Budapest, Fagyiváros, Bangkok-

de főleg Te és Én.

captain@paperboat.hu I 4.9.4 I photo by Joshua Biggs, UWCAd 10-12

Nincs semmi szép a gyönyörűben, holott nem ronda az, ami ocsmánynak látszik.

Tanulok lenni. Tanulok nem visszaszólni, önmérséklettel nyugalmat pumpálni az agyamat elöntő vérbe, tanulok türelmesebbnek lenni és tanulok tudatosabb és egyszersmind tanácstalanabb lenni. Tanulok Élni.

Tanulom elfogadni a megváltoztathatatlant és változtatni a változtathatón. Tanulok helyre rakni, normálisan viselkedni a régi börtönváros szecessziós díszletei között. Tanulok nem visszagondolni.

Tanulok előre látni és tervezni a spontán helyzeteket, tanulok örökké élni és elmúlni egy hirtelen pillanat értelmetlen sodrában.

Tanulok embernek lenni, míg én magam sem tudom igazán, mi is az ember. Nem láttam még eleget? Vagy netán láttam, de nem tudtam megérteni? Miért érzem sokszor összeegyeztethetetlennek a leírt, az elgondolt és a megélt valóságot?

Kérdések, válasz nélküli felkiáltójelek és egyenes kérdőjelek. Nem is vagyok benne biztos, hogy itt akarom meggörbíteni őket.

captain@paperboat.hu I 4.5.8 I

Ülsz gondolataid felszálló füstjének közepén. Csend, és mégis annyira beszél, hogy az már fáj. Felállnál, hogy visszaüvöltsd a csendet a zajba, mikor valójában senki sem beszél.

A hűvös novemberi szélben az otthoni tópart, a decemberi éjszakában az itthoni kikötő hiányzik. Nem tudod már mondani, merre indulsz, mikor hazamész.

Egy álomképben éltél, és tudod, lassan itt a vége. Minden álmot félbeszakít az ébredés, de hogyan lehet álom egy kézzel fogható képzet? A buborék kipukkad, de van egyáltalán fala? Létezik ez a vékony kis réteg a külvilág és közted? Van-e külvilág, és vagy-e te? És ha igen, hol vagy ezekben? Hol vagy a világban, merre tartasz majd, ha a legsötétebb éjszaka közepén riadsz fel az édenből? Elvesztél-e vajon magadban, ha nem tudod már, a sok lenyomat közül melyik vonásai között rejlenek a te ráncaid?

A végtelen kapujában váltál igazán Kapitánnyá. És csak most, a világ végén, mikor elkerülhetetlen a vízesés, amely lesodor az ismert világ térképéről, vált nyilvánvalóvá, mit is jelent ez az út a tengeren. Most, mikor már minden térkép hasztalan, mikor a világot nem vonalak hanem arcok jelentik, jöttél csak rá: beszélhetsz kikötőkről és iránytűkről, valóban sosem fogod tudni, merre vetnek a hullámok.

captain@paperboat.hu I 4.3.4 I

Nem mondott semmit, mert nem tudott mit mondani. A gondolatai, az érzései még sosem voltak – a maguk komplex végtelenségében – ilyen szimplán egyszerűek.

Hagyta, hogy a jéghideg víz nyaldossa meztelen lábát. Tovább gondolt a holnapnál. Megpróbálta eggyé formálni a múlt irrelevánsan sokszínű képeit a távoli köddel, amit jövőnek hívnak talán. És mosolygott.

Mosolygott a saját helyzetén, amire jó szót találni most sem tudna. Látta, hogyan úszik egyre messzebbre az esőcseppek kíséretében az a kis darab, amit magából itt hagy. Nem tett semmit, hogy újra magához ragadja, egyetlen erőtlen kísérletet sem tett az elmúló dicsőség visszaszerzésére.

Elvégre is ő erre szerződött. A múlandóságra, az élet zavaros hasonmásának szolgálására tette fel önmagát.

Ami régen káosz és bizonytalanság volt, most nem zavarta. Elfogadta önmagát, önnön olykor fontosnak hitt porszem- létét úgy, ahogy volt. Lelépett a kormány mögül, és a szelek zavarára bízta magát. Itt, a fordulón, a tetőpont csúcsán jött rá: a lényegnek már vége van.

Távolról néztem, hasonlóan szótlanul. Tudtam, az ő hajóján másnak nincsen hely. A végtelenben utazók egyszemélyes kalandra szerződtek.

captain@paperboat.hu I 4.3.1 I

Mivel jelenlegi kedvencem Mika, ezért szóljon tőle a kezdődal. Stuck in the Middle- ezt a számot nagyon nekem írták.

I look at you,
You look at me,
We bite each other.
And with your better words you kick me in the gutter.
But my troops are bigger than yours
‘Cause you’ll never stand my fight.
Ours is a family that’s based upon tradition
But with my careless words I tread upon your vision.

Ez a kis szövegrész különösen közel áll a szívemhez Mókásan, könnyeden, ám mégis komolyan és egyértelműen fejezi ki ezt a nagyon szorult és szar helyzetet, amihez hasonlót senkinek sem kívánok.

Az én esetem azonban nem annyira középen ragadt, szerintem kiszabadítottam magam- cselekvési szabadságot illetően legalábbis biztosan- a többi pedig… egyelőre nem számít.

Awww <3 örök kedvenc. Igen, magabiztos arc, öntudatos fellépés, harcias elszántság… de a színfalak mögött nem egyszer szorongok, félek és hiszem azt, hogy ne lennék képes valamire. Tulajdonképpen egy bizonyos szinten a félelem visz előre: a félelem attól, hogy elbukok, hogy nem sikerült naggyá válnom. Van bennem nagyfokú kétkedés is: kétkedés a jövőmet és a sikert illetően. Elbukni viszont szintén félek: félek, mert úgy érzem, minden egyes sikeremmel egy újabb nagy középujjat mutatok a kétkedőknek, a rosszindulatú irigyeknek, és egyben egy újabb bátorító löketet adok a magukban kétkedőknek, a kishitűeknek, a félelmekkel küzdőknek.

Impossible is nothing.

Szerintem a blogomat olvasva egyértelmű lehet, hogy nagyon nem áll távol tőlem a lázadás, rendbontás, a polgárpukkasztásra való hajlam illetve annak lelkes helyeslése, és a maradisággal szembeni türelmetlenség (mondjuk hogy ez utóbbi mennyire jó vagy rossz, arról lehetne vitatkozni). Ez a szám olyan kis könnyeden lázadó, lazán megmondó, mégis egy mély értelmű kedvencem. Kowalsky stílusát régen nagyon nem kedveltem, egy- másfél éve kezdtem el megszeretni- emlékszem, mielőtt megkaptam az értesítést, hogy megnyertem az ösztöndíjat, a teraszon rajzolva is ezt a számot hallgattam. Véletlenek márpedig nincsenek…

És ha már lázadás, rendbontás és polgárpukkasztás: következzen az egyetlen és örök Madonna Nem is érezném magamat igazi melegnek, ha kihagynám Madonna AZ előadó. Noha sajnos nem jutottam el budapesti koncertjére (mire lett pénzem, természetesen már csak a drága jegyek voltak eladóak :’( ), személyes nagy kedvencem. Elsősorban személyisége miatt: imádom a szövegeit (különösképpen ezt), a klipjeit és azt, ahogy elő- illetve eladja magát. Nagy kár, hogy mostanában leállt az ehhez hasonló, karakteres és jó számokkal. :’(

And the three men I admire the most
The Father, Son and the Holy Ghost
They caught the last train for the coast
The day the music died

Szinte kiállt a fikázásért úgy, hogy nem is sért senkit. Ártalmatlan szöveg beszólásba csomagolva. Imádom

When everybody’s in, and you’re left out
And you feel your drowning, in a shadow of a doubt
Everyones a miracle in their own way
Just listen to yourself, not what other people say

When it seems you’re lost, alone and feeling down
Remember everybody’s different
Just take a look around

Egyszerű: a szövege… hihetetlenül optimista, reménykeltő, csak úgy árad belőle a hit és a fel nem adás… igazi UWC zene.

Szinte bármelyik számukat idetehettem volna- mindegyiket más és más ok miatt szeretem- de mégis a Boulevard of Broken Dreams mellett döntöttem.

Mindannyiunk életében van úgy, hogy egyedül kell járnunk életünk útján. Van úgy, hogy a barátaink, szeretteink nem kísérhetnek el. Vannak dolgok, melyeket egyedül kell átélnünk, csaták, melyeket egyedül kell megvívnunk. Az életünk teljessége, személyiségünk egészsége és lelkünk erőssége kívánja így. Az egyedüllét néha hasznos. Mindenkinek szüksége van rá. Az ember általában önmaga legnagyobb ellensége és segítője egyben: az egységig vezető lépcsőfokokon nem szabad egyedül lépdelni; az utolsó fokra fellépni viszont csak egyedül lehet.

Depressziós…? Lehangoló…? Kiábrándító…? Nem. Sokkal inkább kegyetlenül realista.

Az idealizmus a világ legjobb dolga, de nem szabad, hogy a egyben világ egyetlen dolga is legyen.

but then what kind of scale
compares the weight of two beauties
the gravity of duties
or the ground speed of joy?
tell me what kind of gauge
can quantify elation?
what kind of equation
could i possibly employ?

Néha le kell szállni egy kicsit. Kiadni ezt is. Az ilyen gondolatoknak is van helyük- nem velük van a baj, hanem azzal, ha rossz helyre kerülnek. Pontosan ezért van szükségem erre a számra: elgondolkodtat, segít helyre tenni a gondolataimat. Annak idején, a Papírhajó bezárása előtti héten sokszor hallgattam, míg (vizsgákra való készülés helyett) a blogon gondolkodtam.

3.5.7

captain@paperboat.hu