Papírhajó

Lehet hogy én vagyok a paranoiás, üldözési mániás, akármi. De emellett már nem lehet, vagy legalábbis én nem tudok csak úgy elmenni.

A héten a [Megyeszékhelyi] Református Gimnáziumban és a Gimnáziumhoz tartozó más intézményekben valamint a szakkolimban ugyanis annyi de annyi meleg hatás ért,mint körülbelül az elmúlt két évben összesen (sem). MelegekrÅ‘l szóló viták, a templomi prédikáció, a vitatéma az elÅ‘adáson, meg mi minden más… S mindemellett (mondom, lehet hogy én vagyok paranoiás, de) olyan furcsán kezel mindenki. Furán néznek rám olyan diákok is, akiket nem is ismerek, a tanárok, tanítanak vagy sem… 

Nyár végén rámtört a mi lenne ha…? gondolatkör, s ezen belül is a Mi lenne, ha kiderülne rólam, hogy meleg vagyok? kérdéssel foglalkoztam a legtöbbet. S a válasz: katasztrófa. Hogy a suliban megtudnák, az még annyira nem is érdekelne, max tesiórák elÅ‘tt az öltözÅ‘ben lenne kicsit furi a helyzet. Azt, hogy lenne aki ezt nem tolerálná sÅ‘t, engem a saját belsÅ‘ összeférhetetlenségének levezetésére szolgáló eszköznek próbálna felhasználni: tudom, akadna bÅ‘ven. A tanárok hozzámállása talán változna, de nem mindegyiké, és hiszem, hogy eddig már letettem annyit az asztalra, hogy ne ez alapján ítéljenek meg, max egy-két ilyen egyházi iskolában szokásosan jelen lévÅ‘ extra- szuper, ám ugyanakkor extra- konzervatív tanár. Na bumm.

Más dolog lenne a koli. Egy szinten 50 másik fiúval… Hála Istennek nem közös a fürdÅ‘, de még akkor is…  röviden, tömören: szerintem nemes egyszerűséggel fognám magam és a cuccaim, és otthagynám az egészet a francba.

Szerelmemnek van egy udvarlója, aki el találta neki sütni ezt a fenomenális poént, hogy ha meg akarná őt szerezni, akkor nem kéne mást tennie, minthogy kirúgat engem a sulimból, a hatalma megvan hozzá (a feltevés sántít: ebben a városban van az enyémen kívül még7 gimnázium, nem mennék máshová).

Ugyanakkor a kirúgatás ötlete is abszurdnak tűnik elsőre, mert ugyan mit tudna tenni egy olyanfajta a református vezérkarral? Mondjuk, ha akár ő, akár más elhinti nekik az infot hogy meleg vagyok, egyáltalán adnának-e a szavára, vagy rosszindulatú pletykának fognák fel? S ha valakinek van bizonyítéka? Elfogadják? Adnak hitelt neki? Engem bevonnának az ügybe, kikérdeznének, s ha igen, mikor? És ha kiderül, hogy meleg vagyok, csak ezért kirúgnának?

Ha megtennék, az nyílt diszkrimináció lenne. Én azonban úgy vélem, nem ezért nem tennék meg. Rámszabadítanának minimum öt lelkészt átnevelni vagy mit tudom én, de nem rúgnának ki azért, mert abból a családból származom amelyikből. Abból, amelyik már évszázadokra visszamenőleg messzemenő szolgáltatásokat tett ennek az egyháznak, és tesz ma is. Ez egyrészt védelmet biztosít nekem, akármennyire is utálom ha a családnevem miatt ítélnek meg és várnak el tőlem dolgokat. Másrészt viszont felvetődik a kérdés, vajon bevonnák-e a családom a dologba? 

Belegondolva, itt vagyok én a 17 éves srác ebből a családból, egy elit egyházi gimiben, melegként. A gimi és a család sajnos a kelleténél jobban összefonódik. Ha kiderülne a suliban, felsőbb körökben (is), akkor ez egyúttal azt eredményezné, hogy megtudná a családom is? Mert ha igen, akkor nekem (legalábbis a családom egyik felében) lőttek. A nagyszüleim rám sem akarnának nézni, apám meg öngyilkos lenne (hmm, esetleg ezért az egyért megérné. De nem nem, nem kívánjuk senki halálát [csak egy picit XD]). Hogy ők mennyire tartanák titokban, ez nem is kérdés, elásnák a lehető legmélyebbre a titkot, nehogy szégyen érje a családot. Kisváros- effektus forewa'. Nade a másik kérdés: vajon mit tennék én ilyen helyzetben? Elmondhatom, hogy elég embert tudok magam mögött, akik stabilan mellettem állnának ahhoz, hogy ha már így, hát így: jöhetne a 100%-os coming out. 

Egyszer mindenképp elkerülhetetlenül el fog jönni, ugyanis már régen nem élek abban az illúzióban, hogy az életem nem így kell leélnem, tehát feleség meg gyerekek meg kiskutya meg miegymás. Másrészt örökké hazugságban élni sem lehet. Egyszer így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de el fog jönni, el kell hogy jöjjön ez a pillanat (is). 

Azonban ez nagy problémát jelent, ugyanis amíg Magyarországon ilyen pride van amilyen, a melegek megítélése ilyen amilyen, addig bizony az osztályrészem nem lenne más, mint másodsorba süllyedés. Lehetek akármilyen tehetséges, okos, ügyes, lehet akármennyi nyelvvizsgám, végezhetek bármilyen iskolát: ha nem vagyok olyan, amilyennek elvár a nagyátlag, akkor fel is út meg le is. 

Ergo két választás marad: vagy hazugságban élek, vagy ha én ezt az életet választom amilyet, akkor kimegyek külföldre. Ez utóbbi egy picit mintha csábítóbb lenne. Nem is értem, miért. 

Ezzel nem csak én vagyok így. Nyugodtan nevezhetjük ezt tömeg-problémának, rengeteg tini és nem tini küzd ezzel. A megoldást egy olyan, a melegek többsége által elfogadott vezetÅ‘ réteg jelentené, amely tudatos kampányt, felvilágosító körutakat stb. indít vagy tesz, melyek a melegség elfogadását segítik elÅ‘. Met hogy ez a szivárvány-missziós szar nem megy semmire és semmit nem használ, ez tény és való. A magyar melegeknek nem olyanokra van szükségük, akik mást sem tudnak tenni csak kamionokon rázzák magukat rózsaszín tangában, műfasszal felszerelkezve…

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

VÉGRE ITTHON!

Ma elballagtak a végzősök- legalábbis ha jól tudom, mert jelenlétemmel a ballagást nem tiszteltem meg, tavaly is elballagtak nélkülem, hát idén miért ne jött volna össze. Szóval jön a nagy négynapos szünet, majd pedig a szintvizsgák második felvonása, a szóbelik. Május 5-én történelem, 7-én irodalom. A töri megy, de az irodalomtól félek. Batsányit, Bessenyeit, Berzsenyit és még egy B- betűst akinek a neve most nem jut eszembe úgy keverem, hogy csak na. Mint Kazinczyt meg Kölcseyt is, de pár perc után legalább őket már el tudom helyezni, hogy akkor most ki is a nyelvújító, és ki a Himnusz írója. Nem vagyok én hülye, csak kicsit korlátozott agyilag

Szóval tanulni kell- míg mindenki más lebzsel és lábát lógatja, én tanulok keményen. Hála Istennek a szintvizsgának 7-én vége, s én, a kis naiv úgy gondoltam, egyszerűsödik a helyzet, ha a három nagy projectből egyet kilövünk (már csak a szakkolis prezentáció meg a nyelvvizsga van hátra) de Szerelmem több, mint egy évvel ezelőtti exe szerencsésen gondoskodott arról, hogy ne maradjak program nélkül.

Gossip, vagyis pletyka. Hihetetlen, mi mindenre képes egy ember, fÅ‘leg egy kétségbeesett kamasz (khm…), ha valamit akar, de nagyon. Ráadásul olyan kamasz, aki meleg, enyhén szólva laza erkölcsű és szellemileg sincs épp a toppon.

Mindig is az egyenes és tiszta, becsületes megoldások híve voltam és ki nem állhatom a mások háta mögötti furkálódást, áskálódást. Szánom azt az embert, akinek csak arra van ereje, csak akkor tud bátor lenni, amikor az érintett háta mögött kell elmondani a véleményét- de amikor a szemébe kéne nézni, akkor valahogy elakad a szava. Nem megy neki. Persze hogy nem, mert nem is néz senki szemébe.

De miért jó ez neki? Miért jó, hogy alaptalan és aljas pletykákat terjeszt a Szerelmemről? Neki ez miért éri meg? Mert már nem őt szereti? Mert nem tudja elfogadni, hogy őt is ott lehet hagyni, hogy ő is kaphat pofonokat, hogy őt is le lehet győzni? Idegesíti, hogy az édes tündibündi szemeiért nem kap meg mindent, amit csak e világ terem?

Nos, szar is az ilyen, de ez akkor sem jogosítja fel erre. De a pletyka önmagában még talán el is menne- csinálja csak, ha akarja, ha ez őt boldoggá teszi, hát sajnálom, nem tudok mit kezdeni vele, az ő baja, ha leragad egy ilyen szinten. A pletyka következményei már annál súlyosabbak, főleg, ha olyanokat terjeszt hogy Szerelmem beteg, s hogy őt kétszer is meg kellett műteni, annyira tönkretette. Én több, mint 7 hónap alatt nem nagyon betegedtem le, nem tudom, neki egy évvel az egy hónap után hogyan jött össze. Biztos nagyon ügyes lehet- ha egy cirkusz bűvészt keres, majd bejánlom. Talán az majd leköti felesleges energiáit.

Nade van itt még valami. Van ugye ez a bizonyos youtube, ahová a jónép mindenféle videot feltölthet, amilyet csak akar, ami őt boldoggá teszi. Emberünk fogta magát, összeollózott egyet, melynek leírásában kifejti: ez a video a számára legfontosabb embereket mutatja be. Mindezt 2008. januárjában. S mit ad Isten: 2 perc 6 másodpercnél nem ott van az én Szerelmem? Az ő legfontosabbjai közt?! Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de nekem valahogy nem tud fontos lenni az, akivel szóba sem állok már hónapok óta. Úgy látszik, neki igen. De akkor miért terjeszt róla pletykákat? Nem normális a srác, ebben biztos vagyok. Túl nagy az ellentmondás, már-már édes jóapámra emlékeztet (lentebb olvashatjátok fenomenális, örökéletű húzásainak egy aranyos kis példáját).

Én meg nem vagyok az a fajta, aki csak úgy hagyja magát, nekiduráltam magam, összevágtam a saját kis videom életem gyöngyszemeiről, s nosza fel a youtube-ra. Közösek a kulcsszavak, majdcsak ráeszmél, miért is került fel oda ez a video.

Csodás. Vége a szintvizsgáknak, de nem maradok idegtépés nélkül ezután sem. Pontosabban enélkül sem maradnék, hiszen a tanulmányi kötelezettségeim mellett ott van ugye az apám, aki kiemelt figyelmet fordít idegszálaim rendszeres kondiban tartására, de ő még pluszban valahogy mégsem hiányzott ide. A legrosszabb pedig az, hogy nagyon tenni sem lehet ellene. Lehet, csak az meg bonyolult. Az ő módszereire meg senki nem akar, de igazán nem is tudna leereszkedni.