Papírhajó

Szeptemberben vettem elő utoljára, a szekrény mélyen hevert egy dobozban, elhagyatottan, egyedül. Felé sem néztem egész télen és márciusban sem, biztosan nagyon hiányoztam neki és azt hitte, elfelejtettem. Igaz, nem használtam, de gondolatban rengetegszer ott volt velem amikor csak menni akartam el valahonnan, menni csak, céltalanul száguldani a világ végére és tovább hogy ne érjen utol senki és semmi. Száguldani akartam, repülni ki az időből, ki a térből, ki a mindennapokból, ki a gondok tengeréből; legyőzni, leküzdeni és magam mögött hagyni mindent, ami egy kicsit is eltér attól az ideálvilágtól amiben élek, amiben jól érzem magam- amiben magam lehetek, ahol minden lehetséges.

Ma jött el az idő. Újra éleztem arcomban a szelet, érintése mintha lesöpörte volna az arcomról azokat a láthatatlan könnyeket, amelyeket a láthatatlan gondok hívtak elő. Éreztem magam alatt rohanni a talajt, láttam az embereket ahogy kitérnek előlem mert számukra ismeretlen mindez és félve csodálják. Láttam a tovasuhanó fűszálakat és virágokat, a fákat, a frissen felszántott földeket, már éreztem a tó illatát, az illatot amit nem éreztem szeptember óta. Éreztem a partot, a vizet, a langy szellőt, a békét, éreztem magam, éreztem az erőm, a gondolataim, éreztem mindent ami én vagyok és csak én; mentes minden befolyástól, zavaró, korlátozó körülménytől. Mintha minden eltűnt volna, mintha mindent sikerült volna lehagynom, legyőznöm, úgy száguldottam idén először.

1.8.9