1) Nincsen mandulám. Sem orr- sem… nos, sima mandulám Az elsőt hároméves koromban vették ki mivel állandóan begyulladt ezért több baj volt vele mint amennyi haszna volt. A dolog nagyon viccesen alakult (főleg én röhögtem rajta, gondolhatjátok…) mivel a szemét visszanőtt, ezzel párhuzamosan az orrmanduláim oly mértékű növekedésnek indultak hogy már-már hallószerveim épségét veszélyeztették (vagyis gyakorlatilag kilökték volna őket). Ez persze bedurrantotta a váladéktermelést és egy cuki kis arcüreggyulladással párosult. Végül az utolsó műtétemre a hetedik születésnapomon, 1998. június 24-én került sor, azóta nincsen semmi baj a manduláimmal, lévén már nincs semmilyen. Ezek után képzelhetitek amikor színlelt betegként lemegyek a koleszos orvoshoz mert haza akarok jönni és benyögi hogy mandulagyulladás… hát nem kicsit röhögtem ki szegényt.

2) Unokatesóm és köztem egészen pontosan egy év és egy nap van (1991.06.24-1992.06.25) együtt nőttünk fel ráadásul egymás szomszédságában. Gyakran voltunk lepasszolva a nagyszüleinkhez ahol mindig valami olyat csináltunk amit nem szabadott. Például kitaláltuk hogy milyen vicces lenne ha az ugrálókötelet átfűznénk a csilláron és felmásznánk a plafonra, melynek vége persze az lett hogy a csillárt sikerült leszedni a helyéről és eltört, vagy amikor az ezüst-evőkészlet legértékesebb darabjaival vakartuk le a barackfák kérgét vagy amikor poénból beütöttünk egészen pontosan 1.254.754 forintot a pénztárgépbe mely csak a pénzügyőröknek tűnt fel és a nagyapánk kőkeményen megadóztatták utána (ez volt talán a "legjobb" dobásunk). Emlékezetes marad azonban az is amikor unokatesóm megállította a Metro mozgólépcsőjét mert megnyomta a piros gombot (na és ugyan ki beszélte rá??).

3) Sokáig szemüveges voltam. Az első szemüvegem ellen tíz körömmel tiltakoztam (hisztis tudtam ám lenni ha akartam) és anyukámnak csak úgy sikerült rászoktatnia hogy megvárta amíg elmélyülök a játékban aztán rámcsempészte mert nem vettem észre. Durva… aztán sokáig volt szemüvegem (3-kb. 12 éves koromig). Nem azért kellett mert nem láttam hanem mert kancsal voltam.

4) Kicsi koromban a kedvenc mesém a Hófehérke volt és (galád módon kihasználva helyzetem hogy nagyszüleim nem voltak képesek semmit sem megtagadni tőlem) megkaptam a hét törpe műanyagváltozatát de Hófehérke csak Barbie-ban volt ezért ezt még az oly engedékeny nagymamám sem vette meg nekem sajnos. A dolog lényege az, hogy néztem a mesét és közben párhuzamosan játszottam a cselekményt a törpékkel, Hófehérkét pedig egy kicsi sötétzöld felhőmintás labda helyettesítette (aki a mai napig megvan . Voltak azonban részek (pl. amikor a banyát üldözik a törpék) amiktől nagyon féltem ezért amikor már tudtam hogy ez fog jönni először gondosan bepakoltam a törpéket a fotel mögé majd végül én is odabújtam, így vészeltük át egyészen a banya haláláig. Utána kipakoltam őket én meg sírtam mert Hófehérke meghalt, de aztán jött a herceg akit pedig az azóta is kedvenc plüsskutyám, Pluto alakított (Plutot a harmadik születésnapomra kaptam). 

5) A legtöbb ember két kézzel fúj orrot de én csak az egyik kezem használom ehhez a művelethez és nem egyszerre fújok hanem külön- külön a két orrlyukamból. Ezt a fogást még a doktor néni mutatta az arcüreggyulladásom idején mert így könnyebben el lehetett távolítani az oda nem illő váladékot. Ez olyan mélyen beidegződött hogy akármennyire is próbálom, nem tudom máshogy csinálni. De nem is kell

6) Amikor kicsi voltam nagyon sokszor kértek fel unokatesómmal hogy alkossunk koszorúspárt esküvőkön ill. lagzikon, és mi ezt már nagyon untuk. Gondoltuk hát egyszer hogy mennyire jó lenne ha a buli elején lelépnénk, elbújtunk hát a ruhatárba. Na jó, az igazat megvallva nem is annyira az elején volt ez hanem már a közepe felé mert már épp hozták a levest, de mi nem ettünk belőle mert nagyon jól elbulizgattunk a ruhák között egészen addig, amíg be nem rontott anyukám és ki nem cibált olyan idegesen ahogyan még nem láttam. Kiderült ugyanis, hogy- bármily meglepő- feltűnt nekik és keresztszüleimnek hogy eltűntünk, ezért elkezdtek keresni minket és már a rendőröket is hívták. Végül oda kellett állnunk a rend őrei elé hogy bocsánat amiért feleslegesen ki kellett jönniük miattunk és soha többet nem tűnünk el. 

7) Hetedikes voltam (13 éves) amikor nagypapám pálinkája elnyerte az ország egyik legrangosabb díját. Osztálykirándulás előtt pár nagymenő arc megkeresett hogy ők vennének egyet az éjszakára mert kíváncsiak, milyen. Én kérésüknek megfelelően csórtam egyet, és elvittem nekik, ezzel teljesítve a részem nem maradt már mint várni a pénzt amit majd összedobnak. Az lett a vége hogy a fél literes akácmézes barack kb. negyede sem fogyott el amitől totálra beálltak (kis töketlenek…) és persze lebuktak, a cimkéről pedig nem volt nehéz rájönni hogy ki volt a szállító. Állati nagy balhé lett és én azt hittem itt a végem, anyukámnak alig mertem elmondani (de jól fogadta végül, annyi büntetést kaptam hogy egy hétig nem netezhettem). A nehéz része a papámnak való bevallás volt, bár ő meg csak egy jót röhögött rajta. Végül a történet a ballagási beszédek sorába is bekerült, az egyik megrendelő örökítette meg aki az egyetlen volt aki fizetett és vele azóta is jóban vagyok. Látnotok kellett volna papám arcát, olyan büszkén nézett az ő legidősebb unokájára mint még soha

Szóval ennyi lenne. Kicsit igazságtalannak tartanám ha most továbbadnám akárkinek is mivel én sem direktben kaptam szóval én is azt mondom, aki akarja, írja meg és hivatkozzon rám

1.3.9 by Captain himself

Kezdődött azzal, hogy az egyik
legjobb barátnőm az anyja kitagadta otthonról és elküldte a háztól,
majd két unokatervérem autóbalesetet szenvedett, az egyiküket a
tűzoltók húzták ki a kocsiból, de szerencsére semmi súlyosabb bajuk nem
lett, pár varrással el lehetett intézni a dolgot. Mindez most nagyon
jót tett a lebukástól a felszín alatt folyamatosan rettegő lelkemnek,
mit ne mondjak. Felvetődött azonban bennem egy kérdés: vajon az élet
szörnyűségei kinek a számlájára írhatóak?

A különböző médiaeszközök
folyamatosan sulykolják belénk a legkülönfélébb magyarázatokat kérdések
tömkelegére. Ne higgyük el, mert fele sem igaz. A legnagyobb felelősség
mindig a szülőt terheli.

Tudom hogy még csak 17 vagyok
és általában az én koromba tartozók többségének ilyenkor lövése sincs a
felelősségvállalásról, de (egos rész következik) szerencsére kicsit
több töltettel rendelkezem itt felül mint a többség, így hamarabb le
tudok vágni olyan dolgokat, melyeket a többiek talán még később sem
nagyon. S ígérem kiderül nemsokára az is, tulajdonképpen ezzel az egész
körülmagyarázással mit is akarok tulajdonképpen!

Vegyük alapul barátnőm esetét,
akit az anyuja elzavart otthonról mert összejött egy nála 11 évvel
idősebb sráccal, és mindezt eltitkolta előle. Mielőtt véleményt
formálnátok, egy kis adalék: az említett anyukáról tudni kell, hogy van
nála az úgy, hogy két hétre eltűnik otthonról, a három gyereke színét
sem látja, azt sem tudják hol van, s mikor hazaér, azt ecseteli hogy
kivel hogy és mit és mennyire jó volt. Naszóval ez az anya, aki nem
sokat törődött a gyerekeivel, most hirtelen a szűzies erkölcsök
védőszentjeként lép fel és igazságot szolgáltat afelett az átalgon
felüli képességekkel rendelkező lánya felett, akinek nem volt több bűne
minthogy nem bízott meg benne azok után, amiken mellette keresztülment.
S ha szegénynek az élete vakvágányra kerül, vajon mindezért kit terhel
a felelősség? Mert szerintem nem a lányt, az biztos…

S ha egy balesetnél ne adj'
Isten súlyosabb dolog történt volna, ki a felelős? Az az anya, aki
szabálytalanul közlekedik egy olyan járművel, amellyel gyereket nem is
szabadna szállítani? Az az anya, aki nem küldi el iskolába a gyerekét
mert szüretelni kell menni vagy piacra? Az az "anya", az a felelős.

És még hány és hány ilyen eset
lenne… Istenem! Nem lenne elég hely leírni. Például még élénken él
bennem annak a kislánynak az emléke is, akivel egy kórházi szobában
feküdtem hétévesen. Velem ott volt az anyukám, vele nem. Műtétre várt
és minden nap kapott injekciót. Nagyon félt, nagyon egyedül volt. Hány
éjszaka hallottam hogy sír… anyukám végül őt is odahúzta maga mellé,
hogy valaki legyen ott vele. Az anyja, ha jól emlékszem egyszer jött be
hozzá egy hét alatt egy órára, akkor is csak egy Buci maci magazint
hozott neki, kb. ennyi volt az érdemi tette.

Kik ezek tulajdonképpen? Egy
normálisnak minősített, hetero házaspár egyik fele. De ha ilyen az
egyik, akkor a másik sem lehet sokkal jobb, mert az meg hagyja. De
persze, ez a normális! Legyen gyereke minden nemtörődöm sehonnainak,
kurvának meg felelősségvállalásra képtelen embernek, de a melegeknek a
Jó Istenért nem adja meg a gyerekvállalási jogot senki! Az emberek
tömegesen felháborodnak ha ez a felvetés egyáltalán szóba kerü, de az
ilyen esetek felett megértően szemet huny a társadalom nagy része, el
van foglalva a saját bajával. Furcsa, amikor a buzikról van szó az
valahogy mindig fontos annyira, hogy el lehet dobni csapot-papot, s
lehet versenyezni hogy ki tiltakozik hangosabban!

Tudom, hogy indulatból írok,
tudom hogy így talán az egész hiteltelen de van benne igazság, amit
fontolóra kell venni és mérlegelni kell. 

És ha a szülői
felelősségvállalást más oldalról is meg akarjuk nézni, itt van egy
extrém példa: ugye könnyű a Pride-on magukat kamionokon közszemlére
tevő embereket elítélni- persze hogy az, én is ezt tettem akár a saját
blogomon akár másokén komment formájában. De ha a fentiek tükrében
megpróbálunk egy kicsit a színfalak mögé tekinteni akkor meglátjuk,
hogy megannyi sérültről van szó, akikben ez nagyon mélyen gyökerezik.
Nem ők voltak azok a fiúk akik inkább babáztak mint fociztak, nem ők
voltak azok akik Csacska angyalt néztek a Formula 1 helyett? Nem ők
voltak azok a fiúk, akiknek ezen szokásait senki nem értette meg?
Bizony, s ők voltak azok a fiúk, akik ezért még keményebb nevelést,
esetleg elutasítást vagy megvetést kaptak a szigorú, erkölcsös,
konzervatív szülőktől. Ez tudatalatti ellenállást váltott ki és
mindinkább elsodorta őket arra az útra, melynek végállomása a
felvonulók kamionja. Hol is van ilyenkor a szülői felelősségvállalás?
Isten ments' hogy védjem őket, de ha már az érmének két oldala van,
akkor ez minden esetben így van.

Summa summarum: ha gyereket
vállal egy ember, akkor fel kell készülnie arra, hogy azzal akkora
felelősség szakad a nyakába, mellyel előtte még soha nem szembesült-
szembesülhetett. Egy gyermeket úgy kell elfogadni, szeretni ahogy van.
Gyámolítani, bátorítani kell hogy higgyen önmagában, azokban az
értékekben melyek benne megvannak, de mindazonáltal terelgetni is kell,
szárnypróbálgatásait felügyelni. Én is ilyen nevelést kaptam,
szerénytelenség nélkül állíthatom hogy nevelésem jó eredménnyel fog
zárulni, ha véget ér.

Ezt tudnia kell mindenkinek,
aki a melegek gyermekvállalási jogáért síkra száll, vagy annak, aki
maga is gyereket szeretne. A jogok mellett ott vannak a kötelességek
is- az éremnek az az oldala, melyről senki sem szívesen beszél.

És tudom viccesnek hat hogy egy
17 éves srác ír a nevelésről meg a felelősségvállalásról, de úgy
gondolom van annyi eszem és idejekorán megpüfölt annyira az élet, hogy
bátran merjem vállalni a véleményem ezen a téren (is), mert helytálló.

A bejegyzés itt is elérhető.

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>

" Sokat hallhattunk mostanában a melegek jogairól, mozgalmaikról,
törekvéseikről… de egyáltalán milyen jogokról van szó? Mit akarnak?
Lehetnek a melegek is teljes jogú tagjai a társadalomnak, vagy vannak
olyan "kiváltságok"- házasság, gyermekvállalás- melyeket csak a
heteroszexuálisok élvezhetnek? Egyáltalán, miért baj, ha valaki meleg?
Sőt, egyáltalán baj-e? Ha igen, miért, ha nem, hát miért nem? Érdekes
téma szerintem…"

Captain29 gondolkodott azon, hogy esetleg nyíltan felvállalja melegségét a szakkoliban, de aztán úgy döntött, ez ritka nagy dőreség lenne. S lássatok csodát, témanyitás után harmadnapra- jó szokás szerint- csoda történt. Captain29 belátta, okosan döntött (általában béna döntéseit szokta felismerni ilyenkor), ugyanis jöttek ám a beírások sorban. Ezek közül most csemegézgetünk egy picit, a legjobb aranyköpéseket egy csokorba gyűjtve. Íme:

"…egy mentálisan rossz beállítódottságú ember vajon mire neveli a "gyermekét". (Keselyűtolyásból nem kel ki vadgalamb.)"

"Tiszteletben kéne tartani,hogy mi a gyermek számára a legjobb és nem önző módon az önmaguk örömét forszírozni."

Oh. Ez a két részlet engem is elég sokként ért, őszintén megmondom. Mert ebbe én sem gondoltam bele. És ezt egy előző, igen szenvedélyes hangvételű bejegyzésemben (Back into the stars) ki is fejtettem. Mert igen, szép dolog, hogy meleg férfi/nő párok gyermeket akarnak. Ez természetes, és bennem is ott motoszkál a gyereknevelés vágya, öröme, hogy gondoskodhatok valakiről. Azonban- és ebben igaza van a második bejegyzés írójának- nem szabad önzőnek lenni. A gyereket ezért igen sok attrocitás érheti majd ("Na és akkor ma ki jön érted? Anyukád vagy apukád? Jaj elfelejtettem, neked csak egyik van, de abból kettő!") és ez már a kis elsősnél kezdődne (…anyja neve…). S bár szép dolog lenne és nagyon örülnék neki, de realisztikus kell nézni a dolgot: a társadalom nem lesz olyan érett Magyarországon még jó ideig, hogy ezt normálisan kezelje. Jelenleg azon a szinten vagyunk, hogy durván és agresszívan rátámad mindenre, ami kicsit is eltér a "normálistól". S ez már kisgyerekkorban megnyilvánul, igen erősen (anyum tanítónő, szóval hallok egyet s mást a 7-10 éves gyerekekről). Akármennyire is fáj, el kell fogadni: ez egy darabig még utópia marad. Annak ellenére, hogy rengetegn nagyon nagyon akarjuk. A keselyűtojás meg egy hatalmas baromság. Bizonyított, hogy valakit meleggé nevelni nem lehet. Veleszületett dolog, bár előfordul, hogy olykor későn jelentkezik.

"Én abban hiszek hogy a homoszexualitást vagy a másik nemben való
folyamatos csalódás, vagy valami (elnézést, nem úgy értem) mentális
komplikáció váltja ki."

Tipikus "közép-hetero" hozzáállás. Akik tudják, hogy melegek vannak, de nem szívesen vesznek róla tudomást. Egyébként aki ezt írta, hát no komment. Ő meg olyan mindenhez van komment. Lehet ez hozta a fórumomra is, nem tudom. Tény, hogy a későbbiekben még származik tőle egy bejegyzés, amin szintén érdemes elgondolkodni, annak ellenére is, hogy a hangneme kissé sértő.

"Ugyanúgy éreznek, szeretnek mint mi, de ugyanúgy gyűlölni is tudnak, és
a "felsőbb" részükben igen nagy megvetés van a magukat kamionon,
rózsaszín alapszínen fekete kereszttel felszerelt Bibliával mutogató
társaik iránt."

Ezt én írtam. Próbálok nem félreérthetően védekezni a melegek nevében. Remélem, tényleg nem lesz feltűnő. Bár… de erről majd később, és hosszan.

"Én nem értem, hogy miért lenne ez a meleg-kérdés bonyolult? Szerintem a
másságot nem csak a vallásos emberek, hanem minden normális értékrendet
valló ember ellenzi. Egyszerűen nem így lett teremtve/kialakulva az
ember, hogy két azonos nemű ember egymással "együtt éljen"… Nos, az ilyen embert, ha a szülei jól megnevelnék (gondolok itt egy jó
alapos verésre), biztos lennék abban, hogy soha sem jutna többet eszébe
az, hogy neki a saját neméhez támadjon kedve vonzódni."

Ezen annyira felhúztam magam, hogy csak ültem a gép előtt és hápogtam percekig, hogy hogyan lehet valaki ennyire megátalkodottan szűklátókörű, kínosan gátolt? Kiadós verés… (ilyenkor kívánok neki egy nagy négerakármicsodát oda hátulra, hogy megtapasztalja: egy kiadós veréstől nem változik meg senki.). Ő magát egy 5000-res kisváros lakójaként definiálta, bár én inkább tudnám őt elképzelni egy középkori viskóban, Istent fanatikusan, elvakultan imádó apuci és anyuci oltalmazó szárnyai alatt. Elkeserítő, hogy ilyenek is vannak, ráadásul a "Bonus intra, melior exi." ("Jöjj, ha jó vagy, s távott még jobban!")jelszavú iskolában- ahol a jövő elitjét képzik. El van ásva a jövőnk, ha akár egy ilyen emberből is "elit" lesz.

"milyen jogokkal nem rendelkeznek a homoszexuális magyar állampolgárok? Ugyanis jó öreg alkotmányunk mindenki számára biztosítja az egyéni és
polgári szabadságjogokat. "

Soroljam? Felesleges, hiszen mind tudjátok.

" Tehát hagyni kell, mást nem tehetünk. Csak arra kérem őket hogy
tisztelet a társadalom részéről a felvállalás miatt ide vagy oda, de
azt csinálják valahol ott ahol az nem zavarja a heterokat. Pölö ne
kelljen bámulnom azt a metrón, hogy a velem szembe ülő két srác hogy
nyalja egymást, és ne kelljen ezt a mellettem ülő öreg néninek se
végignéznie, nem beszélve az anyukájuk kezét fogó két kisgyerekről,
akik kimeredt szemmel bámulták a számukra abszolúte érthetetlen
jelenetet. Egy szó mint száz: csinálják odahaza, lakásokban, házakban,
pincékben, vagy a Himalája tetején, csak ne nyilvánosan!"

A bejegyzés, melyre utaltam. Első olvasatra valami olyasmi hatást váltott ki belőlem, mint a verés-filozófia, de újraolvasva, s kissé lehiggadva felfedeztem a benne rejlő igazságot. Nem szabad minden ész nélkül csak jogainkért tüntetni és harcolni úgy, hogy közben nem vesszük észre ezeket a kis gyermekeket (és ezt nyugodtan vehetjük metaforának). Az idős néni cseppet sem izgat, sokat élt már, hát most lát ilyet is. De vannak, akik még tényleg "ártatlanok" (már amennyire ártatlan lehet egy ember) és őket még nem kellene ezzel szembesíteni idejekorán. Az viszont abszurdum, hogy menekülnünk és bujkálnunk kéne. Ugyanolyan polgárai vagyunk ennek az országnak, jogunk van hát ott gyakorolni természetadta jogaink, ahol jólesik. Ez azonban ellentmondásban van az előbb felvetett ártatlan-elmélettel, és meg is érkeztünk a problémához, ergo ez egy iszonyúan kínos ördögi kör. Lehet megvitatni

Summa summarum: Nem szabad vaknak lennünk, s ugyanígy nem szabad másoknak sem annak lennie. Nem szabad egyoldalún ítélnünk, elvakultan követelni jogaink s közben ügyet sem vetni másra. Ha már a világ úgyis ilyen embertelen, legalább mi, "mások" legyünk ezen a téren is kicsit különbözőek

Ebben a bejegyzésben talán olyan nézeteket is megbolygattam, felszínre hoztam olyan gondolatokat, melyek heves vita tárgyai lehetnek. Legyen így! Nagy vitákból születnek a nagy ötletek, melyeket a kitartás és szorgalom idővel nagy tettekké érlel. Szintúgy kívánom: legyen így! S még egy valami: remélem, ez nem megy majd a nagymértékben megugrott látogatottságom rovására! Mit lehet erre mondani? Legyen így!

by captain29 himself <thecaptain@citromail.hu>

Rossz érzés ám ez. Amikor az emberben annyi de annyi gondolat kering össze-vissza, hogy… jaj, és mindent le akar írni! De nem tudok szinte semmit sem, mert ezaz, hogy túl sok. Akarok írni valamiről, de nem tudom, mi is az a valami. Napok óta érzem ezt a meddő alkotási ichletet, de nem tudom levezetni. Tegnap még "műfordításba" is kezdtem, a Simple Plan Untitled (Címzetlen) c. számát fordítottam le magyarra, hogy énekelhető is legyen… no comment, előbb-utóbb ebbe (is) belejövök!

Nagy nap volt ez a mai. Ma volt a kis unokahugom keresztelője Hihetetlen édi a csaj, nagyon szeretem Mindig is mondták, hogy van érzékem a kisgyerekekhez, meg hogy szeretnek (én is őket!). Talán annak köszönhető mindez, hogy ha kell, hát határtalan mélységekbe vagyok képes visszaesni a fejlődésben? Lehet, talán agyilag is közel állunk egymáshoz

S miközben ott játszottam vele, együtt gügyögtünk és gőgicséltünk, dédimamám megjegyezte: "Olyan jól elvagy vele, remélem majd a sajátoddal is ilyen jól fogsz bánni".

Na ekkor zuhant a kedvem hatalmasat, mert… mert nekem nem lehet gyerekem? De lehet, biológiailag lehet. Van azonban több, sokkal több felfogás ezzel kapcsolatban.

Van egy, mely szerint a gyerek nem azé, aki "csinálta", nem is azé, aki szülte, hanem azé, aki neveli. S én ezzel tökéletesen egyetértek: mert az "apa" és "anya" szavakat lelki értelemben kell értni. Nézzük csak az én példám: van egy fater, akinek hímivarsejtjéből lettem (félig), de miután megszülettem, annak a csodás évnek csodás meleg hónapjának hihetetlen napján, hát… nem nagyon törődött velem, és akkor még finom voltam és visszafogott! Szóval… de ezt már leírtam. Tehát nekem ő nem apám.

S van még nagyon sok ilyen kisgyerek és naggyerek (nagygyerek?) rajtam kívül, aki így van ezzel. Csecsemők, kisbabák és kamaszok… Nem csak apa, de szülők nélkül. Sokan közülök sorstalanul tengődve itt vagy ott, magukra utalva, árvaházakban… 

És hány és hány ember van, férfi és nő, aki vágyik gyerekre, de nem lehet neki, mert kicsit is más mint az átlag, a szabvány? Más, és ez értelemben jobb. És itt… itt igazságtalan az élet, mert egyesek nem veszik észre, mekkora értéket dobnak el maguktól, mikor lemondanak gyermekükről, míg mások egész életükben sóvárognak egy után…? Mert nem lehet, mert más… Miben más? Ember. Szerető ember.Ugyanúgy szíve van, amivel szeretetet ad, és mely vágyik a szeretetre…

Sokan hozzák fel ellenérvként, hogy ezzel a gyerekek nem egészséges családmodellt látnának, ergo ők is melegek lennének. A legszebb az egészben az, hogy nem egy ember mindezt a parlamentben hangoztatja. Jellemzi az országot egyébként, hogy ilyen címeres barmokat beengednek oda (mint pl. ők, vagy ott van az a Fletó is… de ezt ne most.) Meleggé születni kell, ezt nem lehet utólag belenevelni, ez egy olyan tulajdonság… olyan, mint a hajszín (jobb már nem jutott eszembe, agyilag zokni vagyok…) be lehet festni, el lehet fedni de attól még az eredeti megmarad, véglegesen nem lehet eltűntetni, mert… mert nem lehet és kész!

Persze van egy másik álláspont is, a szokásos elvakult, szűklátókörű, behatárolt, ósdi látásmód, mely szerint a "buzik" még az életre sem méltók, s örüljenek, hogy meg vannak tűrve ebben a társadalomban.

A dolgokat szeretném mindig elfogulatlanul szemlélni, s mégha nem is mindig megy, de ebben az esetben sikerült: akármennyire is utálom Fletót és kormányát (mely már kisebbségben van hehehe)  el kell ismerni, hogy a melegekért tett munkájuk (bár ebben főleg az általam méginkább utált szdsz szerepe jelentős) egyedülálló, de ez még csak a kezdet, bár kétségkívül ígéretes. Jogilag. Mert mire az emberekbe sikerül egy kis nyitottságot nevelni, az nem két perc lesz. 

Bár ez nem is annyira nyitottság, inkább emberség kérdése…

Stílusos mindezt anyák napján leírni. S nem véletlenül lett ez a 24. bejegyzés  

(Kicsit összeszedetlen, lehet nem is sikerült nagyon a lényeget leközölni, de egy egész napos családi hercehurca és négynapnyi kőkemény tanulás után ennyire tellik… sajnálom!)

Pontosabban csak egy pici részének: mégpedig az elmúlt egy hét eseményeit írom le. De ehhez kell egy kis előzmény is. Íme:

Az apám, nevezzük S-nek, és édesanyám több, mint három év elváltak. Ennek oka az volt, hogy a drága apukát magával rántotta a játékszenvedély, eljátszotta a családi vagyont, anyagi káoszba és ennek minden fincsi velejárójába taszítva a családot, és hazugságok tengerét duzzasztotta fel a be nem fizetett számlák és ki nem fizetett adósságok kapcsán. Ezt anyum nem bírta tovább, s élete legjobb döntését meghozva otthagyta őt.

Namost ez eddig "bárkivel megtörténhet". Csakogy S, lévén életében mindig a seggét is kinyalták, és meggyőződésem hogy soha semmit nem kellett egyedül megtennie, mert mindig volt mögötte egy anyuka meg apuka, s ő, mint pici fiuk, nem tud felelősséget vállani tetteiért. Egyszerűen nem tud. Nem tanulta meg. Ez kiskorban ered, a kisgyereknek tanítják hogy "ne hazudj!". Sajnos ezek az alapok nála elmaradtak, elsőszülött fiú és ezért vágja magát előtte hasra mindenki. Mert ő a VALAKI. Te meg lehetsz előtte a SENKI és örülj ha nemes pillantását rád emeli. Transzba esésért pluszpont jár.

Ahogy elkerült otthonról, semmi nem jött neki össze. Szülei nem dorgálták, egy rossz szót sem szóltak róla, mert ő az ő pici fiuk. Cuki édi kisgyerek. Kirúgták két egyetemről de meggyőződéssel állítja hogy neki márpedig van diplomája, még akkor is, amikor közlöm vele, hogy megtaláltam az eltanácsolólevelét, ellenben magát a diplomát még fotón sem láttam- nonszensz, én vagyok a hülye. És ez még csak a kezdet. S ugye tudjuk, a játékszenvedély mire képes…

Így a válást sem lehetett úgy beállítani a drágalátos családjának (vagyis apai felmenőimnek sem), mintha az ő hibája lenne, nem: hazudjuk azt, hogy az a szemét dög nő, a gyerekei anyja rontott el mindent, felbiztatták, befolyásolták, a gyerekeket ellene nevelték, ő semmiről nem tehet, mire feleszmélt már ott állt kisemmizve, az adósságok közepén, melyekbe pedig a feleségével együtt ment be, és az volt az alku hogy közösen fizetik!

Anyukám nem is tudott a kölcsönök nagy részéről. Erről csak ennyit. Másrészt meg szerintem az embernek nem esik jól ha a férje le se izéli hogy él-e vagy hal. Példás családapa, aki hazaérve bevágja magát a TV elé, miután zabált (szó szerint zabált!) egyet, majd böfögött és fingott egy sort. Erről vegyek példát? S még ő van rossz véleménnyel rólam.

Komolyan néha úgy akarom hogy tudja, meleg vagyok. Akkor legalább soha többé nem kéne elviselnem a jelenlétét.

Naszóval a szüleinek meg azt mond, amit akar. Mert hát ő a kis kedvenc. Azok meg hagyják magukat vezetni. Nem látnak tovább az orruk hegyénél, mert ott áll S, és eltakarja a kilátást.

Hirtelen eltűnik több millió forint? Áh, biztos nem S volt. Ő kifogástalan.

S mindeközben ő csak még tovább hazudozik, műveli a becstelenségeit, újabb és újabb adósságokba veri magát, és a szüleit. Hisz ők fizetik: se szó, se beszéd, csak adják a pénzt. Mert hát a fiuk és támogatni kell. Értem én, de a szeretet nem egyenlő az ész nélküli marionett-bábu léttel! Nem is szólva arról, hogy mindeközben az unokák, vagyis negyedrészt az én örökségem vándorol a játékautomatákba, vagy a kártyapartnerek zsebébe.

Felelősségvállalás? Nuku. Ő nem! Hát nem igaz, hogy ő lassan két éve nem fizet gyerektartást (1 millió forint), kifizette csak anyum letagadja. Az nem úgy van, ő ártatlan. Fura, mindig az ő feje fölött van glória. Pedig annak idején senki nem kényszerítette: ő állt fel magától, s vállalta a havi kétszer húszezret. Mert ő felelős apa.

Felelős apa, aki az eddigi 16,5 év alatt egyszer sem kérdezte meg a fiától: mondd, kisfiam, mi bánt?

Felelős apa, aki a négyéves kisfiút úgy tanítja focizni, hogy miközben a labdáért szaladnak mindketten, úgy felrúgja a fiút, hogy majdnem eltörik a karja, s erre csak azt mondja: "Ne sírj már! Egy igazi fiú nem sír!"

Szerintem csak az arra képtelen nullák nem sírnak.

Nem fejtem ki teljesen, mert nem is lehet teljesen megérteni: ezt át kell élni. Totálisan lehúzta magát nálam, minden téren. Nekem ő nem apám- biológiailag lehet, de arról, hogy ő lelki értelemben is az apám lehessen valaha is, lecsúszott már nagyon régen. Egy igazi öntelt senkiházi, aki ráadásul beteg, mert abba a hitbe ringatja magát, hogy minden szép és jó, mindenki ellene fordult, s ő szegény, védtelen nem tett semmit. S el is hiszi. A saját fantazmagórjának bedől. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem beteges!

S ezek után még volt képe azt kérni tőlem, hogy küldjem el neki a fikázós levelét, melyet az excsajának írt. Mintha én írtam volna. Persze, hogy "nem" volt a válasz. S el is mondtam neki, hogy ezt mekkora gerinctelenségnek tartom. Mit volt mit tenni: elküldte hát saját iwiwjéről (ott gondolta ugyanis ezt lebonyolítani) az én nevemben. Mintha én az ő gépén léptem volna be. Mert szerinte az ő gépéről csak az ő iwijére lehet belépni. Megjárta. Az alábbikban a teljes levelezés, korrekció nélkül.

Elöljáróban annyi: a helyesírása pocsék. A sajátom sem tökéletes, de övéhez képest tökély.

_______________________________________________________________________

Minden jót Neked is: [exnő]

___________________________________________________________________________

Persze nem vallott be semmit (mondjuk, a telefont sem vettem már fel neki), de természetesen nem mutatom meg a leveled.

Üdv ismeretlenül!