Ha sok minden másra nem is, erre mindenképpen emlékszem a régi karácsonyokból. Akkor volt ez, mikor még együtt voltak a szüleim, és Fagyiváros egyik újonnan kiépített részén laktunk. Hagyományosan a mi házunk adott otthont a 16-17 fős szentestei vacsorának, amit én két okból élveztem nagyon: egyrészt mert együtt volt a család mindkét fele úgy, ahogy nem gyakran lehetett őket látni (gyakorlatilag csak akkor egyszer az évben), másrészt pedig mert úgy éreztem, nagyon- nagyon megérdemeltem az ajándékokat.

Mivel egy nemzedékek óta elkötelezett református család sarjai vagyunk, minden kérdésen felül állt, hogy kik fogják mondani a karácsonyi verset a templomban. Az unokatesóm és én mindig be lettünk fogva egy szentestei templomi szereplésre, amit kiskoromban élveztem, mert ugye szereplés meg mikrofon meg minden, de 12-13 évesen már lázadozni kezdtem a versmondás gondolata ellen is. Kisebb koromban viszont ez egy alternatíva nélküli állapot volt, így sokszor éreztem az ajándékokat bontogatva, hogy ha valaki, akkor én biztosan megérdemlem őket.

A szentestei menü mindig halászlével indult, majd pörköltek, sültek, rántottak, saláták és sütemények gazdag kínálata folytatták a sort egészen addig, amíg az ember szó szerint túl nehéz nem lett a székének. Így járt egyszer szegény dédimamám (aki akkor sem volt már éppen fiatal), aki alatt egyszer csak eltört a szék. Ő minden gond nélkül túlélte a kis balesetet, én pedig a mai napig nem felejtettem el, milyen vicces volt a hirtelen elsüllyedő, meglepett arcot látni magammal szemben.

A vacsora általában hét körül kezdődött, nem utolsó sorban a tőlünk kb. 2 méterre lakó unokatesómék miatt, akik (mint azóta változatlanul) mindig késve, legutolsóként érkeztek. Hogy az ajándékbontás nemes ceremóniája a vacsora előtt vagy után volt-e, arra már nem emlékszem, bár szerintem utána, mert mintha rémlene pár hiszti és sírás a vacsorák előtt. Ki tudja…?

Oh, még mindig elmosolyodok, amikor a régmúlt busás termései jutnak az eszembe… Nem mintha most panaszkodhatnék, de a gondosan becsomagolt titok felfedezésének vad örömét semmi sem válthatja fel. De hát ez van, változnak az idők, változnak a szükségletek, és mostanában már leginkább a bankszámlámon megjelenő kis csomagocskák töltenek el örömmel.

Volt ott minden, amit egy kisfiú kívánhatott magának: kisvasút, Lego, plüssállatok, távirányítós autó, ruhák, izgalmas könyvek (az első Harry Potter kötetet 11 évesen kaptam karácsonyra), társasjáték, CD-k, számítógépes játékok… Egy ideig ez mind meglepetés volt, de egy idő után (gondolom, mikor a családom kezdett kifutni az ötletekből, vagy már nem volt olyan könnyű megjósolni, minek örülnék a legjobban), jöttek az éjszakai levelek: kívánságlistát kellett írnom (vagy, opcionálisan, rajzolnom) a Jézuskának, amit a szobám ablakának párkányára raktam, hogy tudja, mit hozzon a fa alá.

A hitem a Jézuska, a Mikulás és társaik létezésében egyébként megrendíthetetlen volt egészen 12 éves koromig, azt hiszem. Unokatesómmal sokszor terveztünk Jézuska- vagy Mikulás- leső projectet, de ezek mindig elalvással végződtek. Pedig rendesen fel voltunk készülve mindenféle spéci kémfelszereléssel, mint a kulcslyukon át látó készülék, egy mini távcső, zseblámpa, jegyzetfüzet és toll.

Hogy én mikor kezdtem el ajándékozni, arra egyáltalán nem emlékszem, de szerintem valamikor 14-15 éves korom körül lehetett, amikor már volt egy stabil, kialakult baráti köröm, akikkel szintén megajándékoztuk egymást. Az ajándéktúra előtt mindig kemény költségvetést készítettem, hogy kire mennyit szánok, hogyan fogom összegyűjteni a pénzt, vagy, ha úgy tetszik, megszorításokat eszközöltem magamon, a megspórolt pénzt pedig ajándékokra költöttem.

Ahogy felnőttem, és változtak a dolgok, egy dolog viszonylag változatlan maradt: a karácsony. Igaz, a régi nagy szentestei banzájok már örökre eltűntek, és velük együtt ment sajnos az a gondtalan, felszabadult, relaxált öröm is, amit mindig éreztem karácsonykor. A családom széthullott, és a két rész két teljesen külön irányba indult: az egyik nőtt és gyarapodott, a másik pedig sajnos a mai nap is egyre mélyebbre kerül az apám által generált örvényben. Az anyukám családjával mindig totálisan jó a hangulat, nincsenek éles viszályok (max nézeteltérések, de azok meg hol nincsenek), az apám családjának viszont sok idő kell még ahhoz, hogy helyre tudjon állni a béke, és ez sajnos egy kicsit  a karácsonyokra is rányomja a bélyeget.

Miután UWC diákká avanzsáltam, a karácsonyok is megváltoztak egy kicsit: az első évemben itthon nem volt semmi különös, de Németországban részt vettem Ellie orosz családjának karácsonyi ünnepségen, ahol lényegében semmit sem értettem a körülöttem zajló dolgokból, de nagyon élveztem az egyre harsányabb hangon tukmált töménytelen mennyiségű édességet, a túláradó, tipikusan kelet- európai vendégszeretetet, és be kell vallanom, azért az a joint sem volt rossz a végén.

A tavalyi karácsony pedig azért volt különösen jó, mert velünk volt Shoya. A karácsony az az ünnep, amikor összegyűlik a család… és a tavalyi karácsony így lehetett igazán teljes.

Az idei pedig… furcsa. Nem vagyok karácsonyi hangulatban, és nem tudom, miért: azért, mert nyolcadik hónapja van nyár, azért, mert nem esik a hó, vagy azért, mert mindenhol csak pálmafákat és kóbor kutyákat látok? Időnként rám tör a karácsony érzése, bebizseregek és karácsonyi dalokat dúdolok magamnak, de nem jön át az érzés… megpróbálom itt tartani a gondolataimat, és meglepetten tapasztalom, hogy nem is olyan nehéz (legalábbis a post megírása előtt nem volt az) – talán pont azért, mert az itt-ott felbukkanó műfenyőkön kívül semmi sem emlékeztet a karácsonyra?

És milyen lesz a következő, és az azutáni? Hol leszek, mit fogok csinálni, kivel, kikkel fogok ünnepelni? Megpróbálhatnék választ keresni ezekre a kérdésekre, de még minden annyira bizonytalan, hogy egyelőre csak annyit tudok tagadhatatlanul, hogy karácsony jövőre is lesz. Hogy csak mint egy piros betűs naptári kocka, vagy mint ünnep, az pedig majd kiderül, amikor eljön az ideje.

Boldog, békés, szeretetben és toleranciában gazdag karácsonyt kívánok a Papírhajó minden olvasójának!

captain@paperboat.hu I 4.9.3 I

Gyávák vagytok, mert a könnyebb utat választottátok. Nincs elég erőtök szembenézni döntéseitek következményeivel. Szánlak titeket, mert nem tudjátok, mit jelent az igaz szeretet. Önzőek vagytok, mert csak magatokkal foglalkoztok. Torz elvek mentén haladtok, azokba kapaszkodtok, mert saját egyéniségetek hiányát ez tökéletesen tudja leplezni. Amerre csak jártok, romok maradnak utánatok. Hiányzik belőletek az építő erőhöz nélkülözhetetlen belátás, szűklátókörűek és begyepesedettek vagytok.

Nincsen mérték, ha az önleplezésre szolgáló hatalmaskodás óvása a tét. Ti kicsúsztatok az emberi értékek világából. Különpályán mozogtok, ahol ti nem véreztek, ha máson sebet ejtetek.

Nem tudom, hogyan engedheti a Világegyetem Ura, legyen az akárki is, hogy így éljetek. Biztosan célja van vele. Biztosan üzenni akar valamit veletek. Biztosan mutatni akar valamit. Tanítani akar, edzeni és erőssé tenni. De hé, te, odafent! Kérlek, nézzél le rám egy kicsit: miért mértéktelenül kell elszenvedni ezeket az embereket? Miért nem lehet őket másfelé vezetni, ha már egyszer megértettük a leckét? Miért kell, hogy az életük, a tetteik, ezek a keserű méregcseppek aljas szörnyetegként máshová is beférkőzzenek, és bomlasszanak, rohasszanak olyan dolgokat, melyek nekünk fontosak? Kérlek add, hogy ezt megérthessem, elviselhessem és megfordíthassam.

Nem tudom, hogyan tudjátok szülőnek nevezni magatokat. Az ilyen ember nem egy másik, fiatal életért felelősséget vállalni képes felnőtt. Nem több egy gennyes pattanásnál, ami egyszerűen nem akar eltűnni az, és ott éktelenkedik, elcsúfítva egy amúgy szép arcot.

És nektek minden gond nélkül lehet gyereketek, nekem meg ilyen- olyan praktikákhoz kell fordulnom, ha egyáltalán gondolni akarok rá… hol van itt az igazság, hol?

Világegyetem Ura, legyél te akárki is; kérlek add, hogy ezt megérthessem, elviselhessem és megfordíthassam.

3.6.1

captain@paperboat.hu