Papírhajó

Amikor valahol messze járok, távol ettől a helytől amit úgy hívok: az otthonom, akkor sem érzem magam rosszul. Jó dolog hogy van hová hazaérnem, hogy itt várnak, itt mindig lesz egy szobám, egy ágyam ahová lefekhetek aludni, a falak, amelyek védenek és amelyekre több száz fényképet ragasztgattam hogy úgy érezzem itt tényleg sosem vagyok egyedül. Itt mindig lesz egy íróasztalom, ahová leülhetek a laptopomhoz írni: csak írni, szabadon, kötetlenül, ha kell akkor a semmiről; arról a semmiről ami nekem maga a valami abban az adott pillanatban. Itt mindig lesz egy hely, ahol nem kell senkinek sem elszámolnom, ahol ha akarom csak magam vagyok de ha kell, körülvesz minden, ami számomra az életet jelenti; az emlékeim, a szeretteim, ide jöhet bárki de innen száműzhetek mindenkit. Ahogy vissza- visszanézek ezen az úton, a távolban még látom azokat a kis szigeteket amelyeket már magam mögött hagytam, ahol kikötöttem egy kis időre, ahol kaptam valamit, ahol otthagytam valamit magamból. Ami már egy kicsit én vagyok.

Erre egy hónapja eszméltem rá holott mindig is tudtam. Ez a szoba 17 évet hordoz magában: magát az egész eddigi életem. Itt minden megvan, olyan mint az emlékeim tárháza: egy száz éves dobozban ott van az egyik legértékesebb családi ereklyém, a kétszáz éves svájci ezüstóra amit dédipapám hagyott rám. Ezt az órát nagyon keveseknek mutatom meg vagy veszem elő a rejtekhelyéről: olyan ez nekem, mint a múlt egy darabja, mintha még élne a dédipapám, akire nem emlékszem mert kétéves koromban halt meg, de rám hagyta ezt az órát. Egy olyan ember, akiről senki nem tudott semmit, aki Horthy oldalán vonult be Erdélybe, akit származása miatt a kommunisták meghurcoltak, huszártiszti volta miatt három napig éheztették a saját lesöpört padlásában. Olyan, mintha vele, órájával együtt megtestesülne a bátorság, az erény, az állandóság, és a hűség; minden, amit ezzel az örökséggel el akart mondani nekem itt él, emlékeztetve arra hogy mindig a helyes úton járjak. 

Ahogy a régi, másoknak kacatoknak tűnő holmikat elnézem, amelyeket nem selejteztem le és így csodák csodája, elférek a szobámban, elfog a nosztalgia. Vicces, de úgy érzem ezek az emberek árnyakként itt vannak, nem élnek de figyelnek, nincsenek itt de befolyásolnak. Ők az őseim, az elődeim, nélkülük nem lennék és nélkülem nem lennének ők sem ma itt, 2009-ben ebben a kis szobában.

Régen elfeledett levelezések egy volt iskolatárssal, a volt barátaim emlékei, vagy éppen azok hiánya; itt volt régen az a maci amit az elsőtől kaptam de odaadtam unokatesómnak amikor szakítottam vele, ezen a helyen volt kirakva a második barátom képe, itt az a kaktusz amit tőle kaptam idén nyáron és ez az a karkötő amit a harmadik barátomtól kunyeráltam el… szétszakadt, annyit hordtam de még mindig itt van, őrzöm noha régen szakítottunk de nincs szívem kidobni. Isten tudja miért… de itt marad, őrzöm még. 

Őrzöm a régi fényképeket, az ajándékba kapott tárgyakat, noha némelyik ajándék gazdájáról már azt sem tudom, hol van, mi van vele, jól van-e, él-e még… itt az első kiskocsim amit apukámtól kaptam, a nyári Alteregos karszalag, minek őrzöm még…? Egy másik dobozban a Karintiában, egy hegyi patakból szedett kavicsok, mindegyik gyönyörű… Jézusom, kis híján belecsúsztam a vadul hömpölygő vízbe és meghaltam! A vízhez való már-már mániákus vonzódásom nem egyszer okozhatta volna a halálom. Mégsem tette. Megmenekültem a Békás- szorosban, megmenekültem Obervellachban és megmenekültem a Grossglocknernél is és utána sokkal jobban becsültem az életem mint előtte.

A régi cumisüvegem, ezt tényleg nem tudom miért őrzöm még, egy nagyon régi, fakó kép amikor még mindenem volt a Chip&Dale-s pulcsim, ez a kép a '98-as kecskeméti repülőnapról ahol egy MIG-ben ülök, az első, kézzel írott versem, az első novellám nyomtatott verziója hat évvel ezelőttről, egy eltört kerámiám darabjai, autogrammok; Polgár Judit, Puskás Ferenc, Tímár Péter, Fábry Sándor, Orbán Viktor, a Unique együttes, a NOX, a Crystal tagjainak aláírásai… és a velük járó emlékek, amikor megkaptam őket… 

Végül mind egy dobozba kerültek. A kidobásra ítélt valódi kacatokat tartalmazó két darab 80 literes zsákot kivittem a kukába, a dísztárgyakat a helyükre tettem, a port letöröltem, azóta többször is. Az emlékeim, hagyatéktárgyaim pedig tovább őrzöm ebben a a kis szobában azt remélve, hogy egyszer majd rám is valamikor így gondol valaki; nosztalgiázva, miközben egy tőlem maradt tárgyat forgat a kezében, ami nem tökéletes, talán kopott, törött, szakadt de tőlem van; tőlem, aki értékként, üzenetként hagyta rá.

1.4.5 by Captain himself

Sok mindenről lenne affinitásom most írni, de úgy gondoltam, úgy "fair" a részemről, ha ezt a bejegyzést most egy eddig még fel nem merült témának szentelem: édes jó apám és az én viszonyom taglalásának.

Pontosabban csak egy pici részének: mégpedig az elmúlt egy hét eseményeit írom le. De ehhez kell egy kis előzmény is. Íme:

Az apám, nevezzük S-nek, és édesanyám több, mint három év elváltak. Ennek oka az volt, hogy a drága apukát magával rántotta a játékszenvedély, eljátszotta a családi vagyont, anyagi káoszba és ennek minden fincsi velejárójába taszítva a családot, és hazugságok tengerét duzzasztotta fel a be nem fizetett számlák és ki nem fizetett adósságok kapcsán. Ezt anyum nem bírta tovább, s élete legjobb döntését meghozva otthagyta őt.

Namost ez eddig "bárkivel megtörténhet". Csakogy S, lévén életében mindig a seggét is kinyalták, és meggyőződésem hogy soha semmit nem kellett egyedül megtennie, mert mindig volt mögötte egy anyuka meg apuka, s ő, mint pici fiuk, nem tud felelősséget vállani tetteiért. Egyszerűen nem tud. Nem tanulta meg. Ez kiskorban ered, a kisgyereknek tanítják hogy "ne hazudj!". Sajnos ezek az alapok nála elmaradtak, elsőszülött fiú és ezért vágja magát előtte hasra mindenki. Mert ő a VALAKI. Te meg lehetsz előtte a SENKI és örülj ha nemes pillantását rád emeli. Transzba esésért pluszpont jár.

Ahogy elkerült otthonról, semmi nem jött neki össze. Szülei nem dorgálták, egy rossz szót sem szóltak róla, mert ő az ő pici fiuk. Cuki édi kisgyerek. Kirúgták két egyetemről de meggyőződéssel állítja hogy neki márpedig van diplomája, még akkor is, amikor közlöm vele, hogy megtaláltam az eltanácsolólevelét, ellenben magát a diplomát még fotón sem láttam- nonszensz, én vagyok a hülye. És ez még csak a kezdet. S ugye tudjuk, a játékszenvedély mire képes…

Így a válást sem lehetett úgy beállítani a drágalátos családjának (vagyis apai felmenőimnek sem), mintha az ő hibája lenne, nem: hazudjuk azt, hogy az a szemét dög nő, a gyerekei anyja rontott el mindent, felbiztatták, befolyásolták, a gyerekeket ellene nevelték, ő semmiről nem tehet, mire feleszmélt már ott állt kisemmizve, az adósságok közepén, melyekbe pedig a feleségével együtt ment be, és az volt az alku hogy közösen fizetik!

Anyukám nem is tudott a kölcsönök nagy részéről. Erről csak ennyit. Másrészt meg szerintem az embernek nem esik jól ha a férje le se izéli hogy él-e vagy hal. Példás családapa, aki hazaérve bevágja magát a TV elé, miután zabált (szó szerint zabált!) egyet, majd böfögött és fingott egy sort. Erről vegyek példát? S még ő van rossz véleménnyel rólam.

Komolyan néha úgy akarom hogy tudja, meleg vagyok. Akkor legalább soha többé nem kéne elviselnem a jelenlétét.

Naszóval a szüleinek meg azt mond, amit akar. Mert hát ő a kis kedvenc. Azok meg hagyják magukat vezetni. Nem látnak tovább az orruk hegyénél, mert ott áll S, és eltakarja a kilátást.

Hirtelen eltűnik több millió forint? Áh, biztos nem S volt. Ő kifogástalan.

S mindeközben ő csak még tovább hazudozik, műveli a becstelenségeit, újabb és újabb adósságokba veri magát, és a szüleit. Hisz ők fizetik: se szó, se beszéd, csak adják a pénzt. Mert hát a fiuk és támogatni kell. Értem én, de a szeretet nem egyenlő az ész nélküli marionett-bábu léttel! Nem is szólva arról, hogy mindeközben az unokák, vagyis negyedrészt az én örökségem vándorol a játékautomatákba, vagy a kártyapartnerek zsebébe.

Felelősségvállalás? Nuku. Ő nem! Hát nem igaz, hogy ő lassan két éve nem fizet gyerektartást (1 millió forint), kifizette csak anyum letagadja. Az nem úgy van, ő ártatlan. Fura, mindig az ő feje fölött van glória. Pedig annak idején senki nem kényszerítette: ő állt fel magától, s vállalta a havi kétszer húszezret. Mert ő felelős apa.

Felelős apa, aki az eddigi 16,5 év alatt egyszer sem kérdezte meg a fiától: mondd, kisfiam, mi bánt?

Felelős apa, aki a négyéves kisfiút úgy tanítja focizni, hogy miközben a labdáért szaladnak mindketten, úgy felrúgja a fiút, hogy majdnem eltörik a karja, s erre csak azt mondja: "Ne sírj már! Egy igazi fiú nem sír!"

Szerintem csak az arra képtelen nullák nem sírnak.

Nem fejtem ki teljesen, mert nem is lehet teljesen megérteni: ezt át kell élni. Totálisan lehúzta magát nálam, minden téren. Nekem ő nem apám- biológiailag lehet, de arról, hogy ő lelki értelemben is az apám lehessen valaha is, lecsúszott már nagyon régen. Egy igazi öntelt senkiházi, aki ráadásul beteg, mert abba a hitbe ringatja magát, hogy minden szép és jó, mindenki ellene fordult, s ő szegény, védtelen nem tett semmit. S el is hiszi. A saját fantazmagórjának bedől. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem beteges!

S ezek után még volt képe azt kérni tőlem, hogy küldjem el neki a fikázós levelét, melyet az excsajának írt. Mintha én írtam volna. Persze, hogy "nem" volt a válasz. S el is mondtam neki, hogy ezt mekkora gerinctelenségnek tartom. Mit volt mit tenni: elküldte hát saját iwiwjéről (ott gondolta ugyanis ezt lebonyolítani) az én nevemben. Mintha én az ő gépén léptem volna be. Mert szerinte az ő gépéről csak az ő iwijére lehet belépni. Megjárta. Az alábbikban a teljes levelezés, korrekció nélkül.

Elöljáróban annyi: a helyesírása pocsék. A sajátom sem tökéletes, de övéhez képest tökély.

_______________________________________________________________________

Minden jót Neked is: [exnő]

___________________________________________________________________________

Persze nem vallott be semmit (mondjuk, a telefont sem vettem már fel neki), de természetesen nem mutatom meg a leveled.

Üdv ismeretlenül!