Papírhajó

Hosszasan elnyújtott ásítás után, az ágyamon heverészve csak úgy mellékesen és lazán rám néz, majd belekezd:

- Igazából nem értem mit szenvedsz és játszod hogy mennyire szar neked, miközben rohadtul jó az életed. Cserélnék Veled.

- Hidd el hogy nem cserélnél, ha tudnád mi van belül.

- Mindig ugyanaz a szöveg! Mi van belül, nem érdekel mi van belül! Annyit hivatkoztál már rá hogy elegem van belőle. Vagy mondd el vagy ne hivatkozz rá, de ez a félszeg ez is- az is állapot megőrjít.

- Na jó, akkor próbáljuk meg. Ismersz, ha nem is minden nap de látsz, beszélek veled, veled vagyok. Az egyik legjobb barátom vagy, te vagy az aki talán a legjobban ismer. Együtt homokoztunk kiskorunkban, együtt fedeztük fel hogy melegek vagyunk, noha erről csak később szereztünk tudomást. Ha valakinek, akkor neked ezt értened kell.

- Oké csak mondd már mert nagyon érdekel hogy mi is lehet ez amit mondani akarsz, bár téged ismerve nem biztos hogy elsőre fel fogom fogni (gonosz vigyor).

-(fül mellett elengedés) Szóval látsz egy srácot nap közben, a mindennapjaiban ahogy él. Ahogy minden reggel felkel, elmegy reggelizni, bemegy a kis suliba, tanul, szorgalmasan jegyzetelget, aranyosan néz a tanárra, jófiú bár kicsit nagy a szája és van úgy hogy nem tudja abbahagyni a röhögést órán ezért kiküldik de alapjáraton rendes. Aztán ebédel, elmegy a kis barátaival ide-oda, tanul, beszélget, telefonál este pár távol élő barátjával aztán meg alszik. Szimpatikus, rendes és aranyos, olyasvalaki akivel szívesen barátkoznál. Ambíciózus, törekvő, mosolygós, vidám, satöbbi. Látod őt?

- Itt áll előttem…

- Ügyes. Még sütit?

- Nem, inkább folytasd.

- Oké. Szóval ezt látod kívülről. A srácot pedig belülről majd megöli az unalom, a napok egyhangúsága, az hogy minden ugyanolyan, szinte semmi változatosság, monoton lüktetés minden. A srác el van zárva sok dologtól, ami fontos neki. Nem nyúlhat hozzá a blogjához hét közben, nem tud személyesen részt venni a bloggerlétben ami nagyon bántja, Unja a hétköznapjait miközben tudja hogy többre hivatott mint ami most körülveszi. Többre hivatott annál a mosolygós szenvedésnél, ami bent várja a koliban. Többre hivatott annál minthogy a mindennapi kis harcait a bigott reformátusokkal vívja…

- Szóval az  a baj hogy nem tetszik egy átlagos 17 éves kamasz élete?

- Igen, így egyszerűen ez.

- Szívás. Ezen nem tudsz változtatni.

- Ha összejön az ösztöndíj, külföld.

- Az más környezet az igaz… és úgy gondolod ott jobb lesz?

- Úgy gondolom, ott jobb lesz. Szabadabb légkör, szabadabb emberek, szabadabb élet. Szerintem jobb lesz.

- Bízom benne. Bízom benned is. Bár nem szeretném hogy itt hagyj és csak évente párszor lássalak, szorítok neked. De nem félelmetes mindez? Hogy ennyire testközelbe került?

- De, kicsit megijedtem tőle. De menni kell tovább, amíg csak tudok. Magamat adom mindig, remélem elég lesz mondjuk Olaszországig

- Ja mert apád megtiltotta hogy Hong Kongba menj…

- Nem érdekel mit tilt meg és mit nem. Nagykorú leszek szeptemberre, ha összejön, és oda megyek ahová akarok. Nem kell a jóváhagyása. Egyébként Olaszország az elsődleges cél de ezt nem mondtam neki, hadd éljen egy kicsit rettegésben, nem fog kárt tenni neki.

- (nevet) Gonosz vagy!

-(gonosz vigyor) Igen, és büszke rá!

1.8.7

És igen, ma megtörtént!

Na persze, nem kell semmi nagy áttörésre számítani, pasira, kalandra vagy akár csak egy ártatlan kis csókra sem. Áh, nem, errefelé olyan nem játszik mostanában. 

De azért megtörtént!

Nem emlékszem hol, de valahol az egyik legjobb kerámiám és az ágy melletti polc takarítása között lehetett, mármint a zenéből ítélve, amit akkor hallgattam. A CD-t ugyanis utána lecseréltem mert… de ez nem lényeg. A lényeg, az ez: rájöttem.

Rájöttem,bár nem mintha eddig nem tudtam volna. Tudtam én mindezt, csak valahol mélyen, nagyon mélyen, eltemetve, elfedve, elrejtve nagyon mélyen bennem, lent lent lent. Tudom, mi az ami ezt a görcsölést okozza, ezt az idegességet ami időnként előtör, ezt az egész szart ami most van. Sorsom megrontója, unalom a neved!

Igen, egyszerűen unalom. Ez csak át tehetetlen agonizációba amikor látom hogy exeim meg túllendültek ezen a holtponton, amin én nem tudok. Vagy legalábbis nem látszik. Nem látszik, mert minden nap ugyanolyan. Ugyanúgy felkelek, ugyanott, ugyanazok között az arcok között, suli, kimenő, kolesz, kaja, tanulás, alvás. Ennyi, és ez a séma minden napomra ráhúzható hétfőtől csütörtökig, pénteken nem sok mindenre vagyok használható, ez meg már a második szombat amikor nem megyek sehová mert sajnos egyik barátom sem ér rá (mondjuk ez kb. három év után van így először, ez azért vígasztal). 

Ez a felszín. Ez a mellőzöttség, unalom… ezek kérdéseket vetnek fel bennem. Megkérdőjeleződök. Nem csak bizonyos részeim, hanem én magam, hogy jó-e ez így, nem csinálok-e valamit rosszul, amiért ilyen most az élet, nem vagyok-e alkalmatlan bizonyos dolgokra, van-e bennem elég erő végigvinni amit akarok, amit vállaltam, amit szeretnék? El tudom-e érni így?

Ilyenkor egy kicsit magamba szállok, elvonatkoztatok és szomorúan konstatálom, hogy az ego sem a régi már, mert ezt meg kell tennem. Régen ilyen mélységekig azért nem tettem fel kérdéseket magamról magamnak, de úgy látszik most ennek van itt az ideje. Tehát válaszoljunk.

Amit teszek, az jó. Jó, mert én teszem, azt adom bele ami én vagyok, és így lesz az én művem, legyen szó akármiről- tehát jó. Nem szabad hagynom hogy ezek a negatív kételyek befolyásolják a hitemet magamban. 

Igen, minden bizonnyal vannak dolgok, amelyekre alkalmatlan vagyok. Ilyen például akár a legegyszerűbb fizikai számítás elvégzése is,  a kémiától sem véletlenül tartom magam távol. De a legfontosabb értékeim nem csorbultak, csak más oldaluk jön elő. Más élethelyzet, más stílus, más eredmény. 

Erő, energia pedig van, mert van elszántságom hogy amit akarok, összehozzam, ezért sikerülni is fog, mert sikerülnie kell. Nincs olyan hogy nem. Lehetetlen nem létezik.

Csak egy dolog van, amit nem tudok befolyásolni. Itt tehetek akármit, a dolgot nem tudom siettetni. Egy olyan folyamattal állok szemben, amely úgyis a maga útján halad, a maga tempójában, a maga kedve szerint, ha megfeszülök is. Ahogy mindez a felszín alatt történik, úgy a változások is  bennem a felszín alatt mennek végbe. A mindennapjaimba is beivódnak, valahogy más most minden, már nem olyan színes és határtalan. Az unalom, a hétköznapok egyformasága, a kitörés késlekedése- ez megmutatta, hol a határ, amin egyelőre nem tudok átlépni. 

Elérkeztünk ide. Oké, felfogtam. Megértettem, megszenvedtem. Tanultam önmegtartóztatás, tanultam türelmet, tanultam csendet, tanultam alázatot, tanultam taktikát és tanultam a szeretet elfogadását. Oké, megvolt.

De nem léphetnénk végre tovább? Vagy amíg ezt kérdezem, addig még több türelmet akarsz belém adagolni??

1.8.0 by Captain himself

Tegnap lett volna a 9. hónapunk.

S ahogy ez eszembejutott tegnap, kisöpört minden mást az agyamból, és csak erre tudtam gondolni egész nap. Hogy lett volna. Nem van, hanem csak lett volna.

Nagyon, talán jobban mint eddig bármikor. Nem sírtam, de jobban hiányzott mint eddig bármikor. Úgy éreztem, nincs értelme tovább Nélküle. A szemei nélkül, az ölelése nélkül, a mosolya, a védelme nélkül… és megintcsak itt vagyok. Megint itt vagyok kételyek között és megint egy probléma közepén, és megint tudom: mindez az én hibám.

Mert akármit teszek, sajnos még mindig nem vagyok képes tanulni nemcsak hogy a saját, de mások hibáiból sem. Nem akartam megmutatni az egész világnak a fájdalmam, ahogy Flames után tettem, ezért inkább igyekeztem elfedni, pár nap után túllépni, és az új távlatok felé nézni.

Nem vált be. Még mindig számolom, két hét alatt hány percet szalasztottam el, amit vele tölthettem volna. Még mindig gyenge vagyok leszedni a fényképeit a szobám faláról. Gyönge vagyok még ahhoz, hogy leszámoljak ezzel végleg, hogy lezárjam.

Pedig egyszer mindennek véget kell érnie. És tudom, hogy ez is véget ért. Mégha emléke tovább is él, az emlék visszahúz, hiszen hihetetlenül jó volt, nincs többé. Ez egy olyan dolog, amit meg kell érteni. Hiszen sokszor van úgy, hogy el kell engednünk valamit, valakit, nem szabad folytatnunk, bárhogy is akarjuk. Nem tudjuk konkrétan, miért. Ezt meg kell érteni, ehhez pedig fel kell nőni.

Szerencsés vagyok, hogy már felnőhettem ehhez: hogy ezt megértsem. Hihetetlenül szerencsés.

A végigforgolódott éjszaka ugyanis rájöttem, nem feltétlenül ő hiányzik. Bár ő is, és még mindig bukfencezik a gyomrom akárhányszor csak rágondolok, valahogy már nem ugyanaz az egész. Nem, nem kifejezetten ő hiányzik, hanem maga a szerelem. S ez az én nagy, nagyon nagy, a legnagyobb bajom. Született szentimentalistaként hajlamos vagyok összekeverni az egyén iránt érzett szerelmem/szeretetem a vággyal, amely bennem él a szerelem vagy szeretet iránt. Azzal, hogy mennyire akarok szeretni és mennyire éhezem, hogy engem is szeressenek. Hogy mennyire gondoskodni akarok másokról, és milyen hihetetlenül hiányzik, ha nem gondoskodnak rólam.

Több, mint 8 hónapig részem volt ebben. Csodás volt, de vége lett. Azért lett vége végérvényesen, mert rájöttem erre, egy kicsit ismét jobban megismertem magam.

De vajon még hány szívnek kell összetörnie ahhoz, hogy végre teljes valójában ismerhessem önmagam?