Papírhajó

Olyan hülyének érzem magam olykor, mert el akarom Neked mondani hogy nagyon sajnálom, ha olykor türelmetlen vagyok, kiborulok és felemelem a hangom… nem akarok kiabálni veled, nem szeretném hogy neked rosszul essen, amit mondok, és szeretném hogy érezd, rosszul érzem magam mert tudom én is, hogy nem vagyok elég türelmes. Hidd el, magamban mindenféle ökör balfasznak elkönyvelem magam, és tudom, jogosan, de élőben elmondani ezt olyan… nehéz.

Neked is jövök eggyel, tudom… biztosan zavar, hogy a blogom állandó, vissza- visszatérő szereplője vagy. A megértésedet kérem. Ha látlak, minduntalan erős késztetést érzek, hogy valamivel- legyen szó akár a legelvontabb, leghülyébb dologról, de felhívjam magamra a figyelmed. Szeretnék közel kerülni hozzád, de nem tudom pontosan meghatározni, mit is jelent ez a közelség. Szeretlek, na de  milyen szinten…? Nehéz nekem mit kezdeni veled, még ennyi idő távlatából is, de élőben elmondani ezt olyan… nehéz.

Hogy rólad már ne is beszéljünk… gondolom tudod, vagy legalábbis sejted, mi megy végbe bennem. Nem ismerlek régóta, de nekem ez kicsit olyan, mintha mi ketten már nagyon, nagyon régóta vártunk volna egymásra. Tudod, én továbbra sem hiszem, hogy két ilyen hasonló, és egyben ilyen elképesztően különböző srác találkozása a véletlen műve. Azt szeretném, ha neked jó lenne, mindegy, hogyan, csak neked legyen jó. Azt szeretném, ha boldog lennél. Volt idő, amikor azt gondoltam, én vagyok a boldogságod záloga, de azóta rájöttem, hogy ez nem így van. Szeretlek téged, de élőben elmondani ezt olyan… nehéz.

Talán te vagy az életem egyik legnagyobb felfedezése. Egy valódi igazgyöngy. A kemény felszín alatt ott van a kincs, amiért keményen meg kell dolgoznod. Talán te vagy az egyik legellentmondásosabb ember, akivel valaha találkoztam, olyasvalaki, akit legalább ugyanannyira lehet utálni, mint szeretni. Mindez csak azon múlik, mennyire ismer téged az ember, de ezt élőben elmondani olyan… nehéz.

Veled sosem volt semmi nézeteltérésem- talán te vagy az egyetlen ilyen ember, akit ismerek. Veled nem kiabáltam, rád nem akadtam ki sosem. Mérhetetlenül örülök, hogy egymásra találtunk és megismerhettük egymást. Hiányozni fogsz, de élőben elmondani ezt olyan… nehéz.

Neked pedig most sem tudok mást mondani, mint hogy szedd már össze magad és lásd be végre, hogy nem azért vagyok veled olykor kemény, mert bántani akarlak, hanem azért hogy a sarkadra állj végre! Nem tudom, mi a bajod, de meggyőződésem, hogy te sem. Nagyon szeretlek, de ha állandóan csak pátyolgatom a kis lelked és hatalmas jelentőséget tulajdonítok minden újabb műbalhédnak, azzal nem javítani fogok a helyzeten, sőt… Nem lekicsinylem az életed, csupán mindennek akkora jelentőséget tulajdonítok, amekkorával bír. Jövőre azonban már nem leszek melletted, ezért fontos most jobban, mint valaha, hogy összeszedd magad végre, de élőben elmondani ezt olyan… nehéz.

És te mit mosolyogsz már megint…? A fél életed a blogomon éled le, te… Te sosem fogsz elhagyni, bármerre vet is a sors. Bár olykor félek, hogy elveszítelek, hiszen ismerem magam, de élőben elmondani ezt olyan… nehéz.

2.3.5

exblogger barát
xD
vadállatok vagytok
én már telefonon keresztül is levettem, hogy svitya sem normális
xD
olvasom az elejét, mondom már megint átbaszod a népet. aztán továbbolvasva rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem is akárhogy.xD
Captain
nyugi, ő is rólad 
exblogger barát
félpornós átbaszás. grat XD
Captain
már megint
mert mikor basztam át? 
exblogger barát
amikor "ellopták a blogod"
dik. én emlékszem, dte meg nem? 
Captain
jajj téényleg
az Matinnal volt
már tervezgetem legközelebb kivel mókamesterkedjünk egyet 
jelölt már van 

Igen, vicc volt. SVityó és az én fenomenális, orbitális és csodálatos viccem. Mi élveztük, reméljük Ti is! A kommentekhez most az egyszer nem fűznék hozzá semmit, így jók és őszinték ahogy vannak, nem akarok belemagyarázni Talán 979-nek jegyzem csak meg hogy attól, hogy egyházi iskolába járok még nem vagyok szent.

Egyébként pedig várjuk a további párosok jelentkezését! Szívesen olvasnánk mondjuk a 979-Tigri, Iguazu-Kyle, Matin-Custos vagy bármilyen bloggerpáros hasonló fikcióját De bloggertrió is jelentkezhet, el tudnék képzelni egy Christof-m-Cube-Cody menetet is

És mióta SVityó felvetette a témát, én folyamatosan gondolkodok azon hogy vajon (vulgáris leszek) hányan verték erre ki. De komolyan. Ez nagy kérdés ám most bennem.

A blogtali. Úgy néz ki csúszunk egy hetet, mindenféle, egyelőre nem részletezendő okok miatt és június 6-án lenne. Visszajelzéseket várok, kinek jó, kinek nem.

2.1.5

Ez a húsvét is jól kezdődött.

Tizenegykor reggel, hajnalok hajnalán a pici Captain felébredt delejes álmából és úgy gondolta ideje felbontani azt a kis Toffiffee-t ami ott hever az asztalon. Az ablak nyitva volt, nekem meg nem volt annyi eszem hogy ne ott nyissam ki, így az alulról kipattintott kis édesség természetesen kiszállt a kertbe.

Bumm, macskanyávogás, majd futás zaja. Ok, ez eltalálta a macskát.

Kimentem megnézni, vajon nagyon megsérült-e a kis kedvencem. “Cunciii!”- hívtam. Persze nem Cunci a neve, ez csak a becézése. Amúgy Poginak hívják, bár nem tudom melyik is a jobb.

Szóval kilépve látom hogy a Toffiffee ott csücsül az ablakom alatt, Cuncika meg a garázsajtónál piheg, nyilván elfáradt a hirtelen menekülésben. Odahívtam magamhoz majd megmutattam neki, mi okozta a nagy riadalmat. Majd, legnagyobb ámulatomra ez a macska, aki a suttyomban nekijuttatott libamájat nem volt hajlandó megenni (és basszus van ahol éheznek), ez a macska kikapta a kezemből az én kedvenc édességem és elkezdte nyalogatni, majd nem csak hogy nyalogatta, dorombolni is kezdett hozzá! Ellopta a kajám! A macska!

Itt hagyta el a szám az a bizonyos állandósult szókapcsolat, majd fogtam magam és bementem és a Toffiffee további 14 kis darabkáját én ettem meg.

1.9.4

Tudjátok, valahogy mindig ugyanazok a körök: ha már nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, akkor előbb-utóbb akarva-akaratlan elkezdem keverni a szart. Ma hajnalban éppen teljesen (vagyis hát majdnem teljesen) véletlenül, de megint ugyanoda lyukadt ki az egész.

Nem arról van szó hogy élvezem ha én pakolhatom a kártyákat egy ideig, vagy játszhatok más emberek sorsával, eltekintve attól hogy szeretek irányítani, ez az egész csak egy verseny, egy olyan verseny amiben vannak versenytársak akiket le kell győzni. Nem ellenük, hanem magamért. Csak ha az egyik versenytárs pont az exem, az kissé kínos.

Történt ugyanis, hogy beszélek egy sráccal pár napja, helyes, aranyos. Szóval teljesen rendben van, de ma hajnalban sajnos kicsit mellékvágányra siklott a beszélgetés, de mint utólag kiderült nem is nekem, hanem a srácot ugyanscsak ostromló exemnek. Hát nem édes? Ugyanarra a srácra hajtottunk, ő meg hagyott minket… 

A srácról annyit hogy 17 éves, velem egy városban tanul meg lakik, elmondása szerint nagyvilági életet él, 10 komoly kapcsolata volt (bár felmerül a kérdés, komoly az amelyik egy hétnél tovább tart? Máshogy nem fér bele sehogy ebbe az időbe…), minden hétvégén Alter (a mocsok, szégyellje magát ő megy én meg nem). Mi igaz és mi nem, nem tudom de tény hogy a nagy arcát csak még nagyobb erőfeszítésekkel tudtam legyűrni és végül átvenni a vezető szerepet a beszélgetésben, nyomatékosítva benne hogy nem fog minden az ő elgondolásai szerint menni és ne oktasson ki. Azt hittem itt letilt de nem, elég jól vette és azóta is beszélünk.

Szóval vissza a mainstreamhez: szóba kerültek az exek és kiderült hogy ismeri az enyém hiszen éppen vele is beszél. Ouh, állam métereket zuhan, csakúgy mint a gyomrom. Ez nem igaz, hogy akármerre indulok, mindenhol valahogy belébotlok! 

És itt kezdődik az a része, amire nem vagyok büszke: úgy tudtam, exemnek van valakije, így gyorsan rá is kérdeztem, hogy oh, de én úgy tudtam jár valakivel… majd pedig a srác előhozakodott egy régi pletykával, ami az exemről kering és nem igaz, majd erre hivatkozva közölte, hogy ne is álmodjak róla hogy vele lehetek mindaddig, amíg papírt nem tudok felmutatni arról hogy egészséges vagyok. Hová vezethet egy kissrác mesterkedése, hihetetlen…Bár érdekes, az akkori önmagam szerintetek mekkorát köpne a jelenlegi önmagamra ha ezt látná?

Szóval lényeg a lényeg, ma reggelre a srác mindkettőnket leépített. Erre reggel meg is kaptam a magamét az exemtől (tegyük hozzá, valahol igaza volt). És most következik az érdekes:

hogy akármerre megyek, indulok, ismerkedek valahogy mindig ott van, ez gáz. Ha így, akkor így, ha pedig csak olyan gondolatok formájában hogy jó volt vele, akkor úgy. 

És ezért nem jó, hogy ennyit gondolkodok. Állandóan csak elemzek mindent, ezernyi apró darabra szétszedek mindent, mindennek jelentést és értelmet akarok adni, mindenbe bele akarok magyarázni valamit aminek talán az égvilágon semmi köze hozzá. Mikor tanulom már meg végre, hogy azért van szívem, hogy hallgassak rá?! Tudom hogy a végtelenségig nem mehetek utána mert mindennek van határa, de ez vajon mind csak véletlen vagy a sors különös összjátéka? Véletlen lenne az, hogy akárhogy is akarok, nem tudok szabadulni tőle? Vagy mindez csak tényleg az alternatíva hiánya lenne…? Ezt egyre biztosabban lehet kizárni: alternatíva akad, de valahogy egyik sem az igazi- egyik sem ő; valami baj mindenkivel van.

Szóval ha valóban azt tenném, amit érzek hogy talán kéne, ha mindezt elmondanám neki: kineteve? Kigúnyolna? Mit tenne? Félek tőle… és mindez nem 9 hónap emlékének lerombolása, hanem az őrzése és tovább éltetése. Bennem így él, én így emlékszem rá. Én így akarom, szeretném, nekem így lenne jó viszont látni, újraélni…

1.6.6 by Captain himself

Nem is tudom hol kezdjem, eleve meg hogy mit azt főleg nem mert három témám is lenne de ha már így kezdtem akkor a kettes számú. Kis általános tinglitangli.

Szóval oly sok társammal ellentétben nem vagyok beteg, mert egyrészt mostanában ez engem valahogy elkerül másrészt meg nálam olyan nincs ami esetlegesen a bacin kívül torokfájást okozna mint ahogyan erre 979 volt szíves felhívni a figyelmem (bár… na oké, igazán nem mondhatjátok hogy gátlásos vagyok de itt most megállj van:). 

A hét legjobb pontjára (oh igen, elmondhatjuk hogy ez egy jó hét volt) több megmozdulásom is pályázhat: vagy az, amikor a matektanárnak nagy okosan megmondtam hogy négyzetgyök négy az márpedig egy, vagy amikor majdnem egy év után ismét "Áldás, békesség"-et köszöntem egy boltban, vagy az hogy ma a buszsofőrnek is (egyszerűen ez áll a számra, mármint a köszönések közül, hiszen ezt használom a legtöbbet), vagy amikor a fogász nénivel közöltem sulifogászaton hogy mellesleg köszi de máskor kicsit ne ilyen erősen vakarássz a fogam mert különben kiszedi a tömést, vagy amikor suliba menet gyakorlatilag barátnőm legkevésbé sem vicces megjegyzésén olyannyira elkapott a röhögőgörcs hogy nem tudtam továbbmenni és harsogva kacagtam a főtér közepén, vagy amikor irodalomórán az Ibsen: Nóra című drámájában szereplő Helmert egész egyszerűen le bunkó-tahóztam amin meg a tanár röhögött. Szóval van pár.

És ez jó, mert a mostani heteimre valahogy általában nem lehet azt mondani sem azt hogy jó, inkább rossz de nem szar szóval olyan semmilyen. Alapvetően jókedvem van de nem vigyorgok annyit mint korábban, pedig akkor tényleg 0-24, és sokszor van gyomorgörcsöm. Nem tudom mindezt minek köszönhetem de szerintem a tartós (16-án lesz két hónapja) pasihiány is közrejátszik. Ja igen, és ez nekem már tartós.

Kedden meg randim volt. A 29 évessel. Szegény. Lerángattam magamhoz pedig akkor már tudtam hogy azt fogom mondani neki hogy nem, mert sok a 12 év. De rendes volt. Aranyos, jófej. Azt mondta, hogy bátor vagyok amiért meg tudtam hozni ezt a döntést. 

És másnap összefutottam a volt barátommal. Nem volt semmi, csak egy pillanat ezredrésze amíg a tekintete és az enyém találkozott; egy röpke kis pillanat amikor nem éreztem semmit. Pedig korábban mindig megdobbant a szívem ha láttam. Sajnos az utóbbi időben elég sokszor is. Most már nem. Végre ez is eljött, örülök hogy itt van. Ideje volt. Nem is érdemel mást bár… bár azért ez nem igaz, mert sok mindent érdemel.

Az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam ezen a kapcsolaton, ami kettőnk közt volt. Mondhatjátok hogy a múltban élni nem jó és igazatok is van, de most jutottam el oda hogy nagyjából objektívan tudom szemlélni a dolgot, mint egy harmadik ember és rájöttem hogy nekem is sok olyan húzásom volt amivel nem tettem jót. Nagyon sok. És tisztelet neki, amiért elviselte. Nameg nekem, amiért én meg őt. Erről szól a szeretet. És ez megvolt. Ilyen kell még. Tehát téma lezárva, tanulság levonva, Captain előrenéz és még okosabban és ügyesebben, érettebben keres- kutat tovább.

Amire ideje nem sok van mert a félévig alig van egy hónap, amiből kettő szünet és addig még bizony akárhogy számolom 3 esszét kell összedobni, 3 témazárót megírni, meg Isten tudja még hány röpdogát meg felelést kell túlélni. MCC-s félévzárás is elközeleg. Ilyenkor ezen a téren hátra szoktan dőlni hiszen ilyenkorra eddig mindig megvolt az elegendő mennyiségű pontszámom ahhoz hogy érvényes legyen a félévem ez viszont idén még nincs meg mivel az egyik teszten csúfusan meghúztak. Hátra van még egy teszt, amin ha nem megyek át, akkor buktam a félévet, ami igencsak kínos lenne, tekintve hogy ez a nemzetközi kapcsolatok-félév és én ezen a pályán szeretnék majd továbbmenni. Az mindenesetre valahol mégiscsak jelent valamit hogy a másik két teszt- amiken viszont nem buktam meg- azokra meg 'kiváló' minősítést kaptam. Ohyee.

Szervezzük a szilvesztert is, de ma kisebbfajta sokkhatás tört rám amikor megláttam, két helyen is tehát tutira nem néztem el, szóval megláttam hogy Alteregóban 5000 HUF a beugró, plusz oda-vissza vonat az 2*885 meg a pia meg a… meg a… meg a… szóval ez sok. Két lehetőség. Vagy olcsóbb megoldás, vagy spórolás. Utóbbi mellett döntöttem mert én ide akarok menni ezért ide is fogok menni és kész. 

Azonban a financiális problémáim egy csapásra kimentek a fejemből amikor hazaértem és megláttam egy szép kövér, nagy borítékot a szobám ajtajában. Feladó nincs rajta csak a címzett, vagyis az én becses nevem, címem. Lövésem nem volt kitől jött, aztán arra gondoltam tuti az MCC küldött már megint propagandaanyagot hogy osztogassam szét. Szóval nem is nagyon törődtem vele egy darabig, aztán csak fúrni kezdte az oldalam a kíváncsiság és kicsit meglepődtem amikor egy könyv hullott az ölembe, minden további mellékelt levél nélkül. Legalábbis első ránézésre, ugyanis a könyben egy kis cetli volt…

"Szia Kapitány!

Íme a könyv.

Remélem tetszeni fog!

Üdv, Solar Plexus"

Solar Plexus, azaz sp, hű kommentelőm, aki még egyszer az említett könyv (Roger Peyrefitte: Különleges barátságok) egyik hőséhez hasonlított. És most elküldte a könyvet. Sp, ezúton is nagyon köszönöm! Erre nagyon nem számítottam, hihetetlenül kellemes meglepetés volt.

Most jókedvem van. Vigyorgok.

1.3.5 by Captain himself 

Mivel nyitott szemmel járok a világban, legtöbb embertársamtól eltérően, így sokszor gondolkodóba esem hogy vajon jól élek-e én így, ahogy élek, és vajon tényleg normális vagyok-e. 

Nem állok be a divatmajmok közé. Nem vagyok olyan, mint ők. Különbözök tőlük mert a saját utam járom, gondolkodom, hosszútávra tervezek és nem a földi paradicsomban élek.

Ez a bejegyzés nagyon hosszú ideje formálódik, forr bennem, de a ma esti görkorcsolyázás közben lett kész poszt. 

Még nyár elején láttam egy részt a Viva TV-n futó (ha még fut azóta) Sweet sixteen c. minősíthetetlenül színvonalon aluli műsorból. A lényege a műsornak az, hogy dúsgazdag amerikai szülők kifizetik az egyetlen szem lányuk tizenhatodik szülinapjának megabuliját, ahol van minden: limuzin, rózsaszín lovacska meg Hello Kitty meg minden anyámkínja ami csak kell. Ha valamitől, hát ettől hányi tudnék.

Már akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon hová fog kilyukadni ez a világ, ha így halad. A szülők részéről nyilvánvaló a viselkedés oka: apuci tuti nagyon sokat dolgozik, így az ő egyetlen szem kislányának igyekszik mindent megadni (zsozsóban persze), hogy saját lelkiismeretét nyugtassa, csitítsa. Anyuci pedig a seggét is kinyalja és minden mozdulatát aranyba öntené.

Így felnő a gyerek úgy, hogy semmiért nem küzdött meg. 

Felnő úgy, hogy nem tanulja meg, milyen is az, ha egyszer valamire azt mondják neki, hogy nem. Nem tanulja meg, milyen az, ha nincs.

Felnő úgy, hogy nem lesz életképes. Vad bulikkal fogja elnyomni saját bizonytalanságát, hiányosságát túlzott magabiztossággal, lenézéssel fogja elfolytani, és végül majd összehoz egy jó kis kocsibalesetet valamelyik többmilliós kocsijával, drogos állapotban.

Sokszor panaszkodom vagy sajnálkozom, mégha csak magamban is, hogy nekem mi mindenem nincs meg és miért. Szar, amikor valamire azt mondja anyum hogy nem lehet, mert nincs rá pénz. Pártunk és kormányunk áramelései és reálbér- csökkentései miatt pedig a kilátások is egyre rosszabbak. Mégis úgy gondolom, én szerencsésebb vagyok, mint a rózsaszín cukorbabák, akiknek mindenük megvan, ami anyagiakban meglehet nekik.

Megtanulom küzdeni azért, ami nekem kell. Dolgozok, spórolok, számolgatok, beosztom a pénzem. Megtanulom becsülni, mert megértem, milyen nehéz megszerezni, mennyit kell(ene) dolgozni érte.

Megtapasztalom, milyen az, ha nincs. Ezáltal is sokkal jobban becsülöm azt, ami van.

Én nem pénzbeli törődést kapok, hanem lelki törődést, igazi szeretetet. Így talán nem a saját kocsimmal fogok suliba járni és nem lesz minden hónapban új szupertelóm, de nagyobb a valószínűsége annak is, hogy nem fogok drogozni és nem leszek egy érzelmi csődtömeg, mert ami körülvesz, az igazi érték, nem pedig rózsaszín köd, fény és csillogás tartalom nélkül. Itt van tartalom.

S így igazából én vagyok az, akire nekik irigykedni kéne. A baj csak az, hogy a nagyátlag emberek ma nem a szívükkel néznek, így nem vesznek észre olyan dolgokat, az igazán lényeges dolgokat, melyek a szemnek láthatatlanok.

- ..::TOGETHER PROJECT::.. -

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>