2011, november. Olivér, Budapest meleg lakosa boldogan sétált a Dessewffy utcán a közeli villamosmegálló felé: vasárnap hajnal volt, ő pedig egy boldog, felszabadult, vidám estét töltött együtt barátaival. Zsófi, Olivér egy leszbikus barátnője tartott házibulit, ami után mind együtt lementek Alteregoba. Olivér elővette az utolsó szál cigit kabátja belső zsebéből, rágyújtott, majd rápillantott az órájára.

Hajnali 5 volt. Olivér, miközben az élvezte az utolsó szál cigi minden slukkját, elgondolkodott: vajon tud eleget aludni, és ugyanakkor lesz elég ideje megírni az Extended Essay utolsó részét – amikor meglátta őket.

Öten voltak, a járásukból ítélve részegek: nem látta, honnan jöttek, de felé tartottak, egyenesen felé: nem volt ideje átfutni a lehetőségeit, nem volt ideje olyan dolgokat fontolgatni mint menekülés vagy bármiféle hozzáállás: „Mocskos buzi!”, hallotta visszhangozni a kihalt utcát, és tudta, mi fog következni: eldobta a cigit és megfordult, szaladni próbált, de semmi esélye nem volt: leütötték, a földre teperték és verni kezdték: ütötték az arcán, a hasfalát rugdosták az acélbetétes csizmáikkal – iszonyatos volt a fájdalom, ordítani próbált, de egyikük szájon rúgta.

Mikor órákkal később magához tért, a szomszéd ágyon fekvő betegnek gyógyszert adagoló ápolónőtől tudta meg, hogy valaki kihívta a mentőket, mikor meglátta őt a fagyos budapesti utcán a saját vérében. Kórházban volt, a dolgukat értő doktorok között, biztonságban. Az ápolónő éppen távozni akart, mikor hirtelen megfordult, és Olivér ágyához lépett: „Ezt neked szánta… „- mondta, majd a mondatot befejezetlenül hagyva, zavartan távozott.

Egy levél volt. Olivér kibontotta és olvasni kezdte. „Mit írnak?”- kérdezte barátságosan az idős hölgy a szomszéd ágyról, de Olivér nem válaszolt. Aznap este a takarítónő a gyógyszerraktárban talált rá, ahogy az egyik fűtőcsőről lógott. Felakasztotta magát. Ha a saját anyjának nem kell, gondolta, akkor ugyan kinek hiányozna ő ezen a földön…?

Sokkoló? Undort keltő? Ökölbe szorul a kezed, amikor olvasod? Magadra vonatkoztatsz? Ismerős érzés a gyűlölet, az elhagyatottság, a magány? Az, hogy úgy érzed, senkinek sem kellesz? Hogy utálnak, mert más vagy? Hogy kiközösítenek, hogy gúny és erőszak tárgyává tesznek valami miatt, amiről nem tehetsz?

Sokkoló? Megértem. Te pedig kérlek, érts meg engem, mikor az mondom: engem az sokkol, amikor ezek után te is ugyanezt teszed.

Kiközösített vagy, egy kisebbség tagja, amit a magyar társadalom nagy része természetellenesnek, Isten elleni bűnnek, mocsoknak tart. Ha valakinek, hát akkor neked, kedves meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű Olvasóm, tudnod kéne, milyen utolsó, értelmetlen, barbár dolog a kirekesztés és a diszkrimináció. És mégis, oly sokan semmiben sem vagytok különbek, mint a ti üldözőitek.

Hányan mentek el szó nélkül egy koldus mellett az utcán? Hányan nevettek a rasszista vicceken? Hányan utáljátok, vagy legalábbis nem kedvelitek a cigányokat? Hányan húzzátok szét a szemeteket, ázsiaiakon gúnyolódva? Hányan vetitek meg a négereket? Hányan néztek bizalmatlanul a muszlimokra? Hányan utáljátok a keresztényeket? Hányan akarjátok a homofóbok szenvedését? Hányan röhögtök a túlsúlyos embereken, leginkább a hátuk mögött?

Kérlek, jegyezd meg ezt jól: ha bármiben egy kicsit is hasonlóan viselkedsz, mint a téged szavakban vagy tettekben a saját milyenségedért megvetők, akkor semmiben – semmiben nem vagy különb tőlük. Ha egy másik embert vetsz meg vagy teszel ki szenvedésnek azért, mert ő más, mint te, akkor nyugodtan beállhatsz a saját verbális vagy fizikai erőszaktevőid táborába. Mert oda illesz.

Mindenki követ el hibákat. Én is csúfoltam másokat, én is voltam gonosz más emberekkel szemben nem egyszer. De pont ez tesz minket Emberré, hogy nem vagyunk tökéletesek, és hogy ezt tudjuk, és szembe tudunk szállni a saját hibáinkkal, képesek vagyunk változtatni. Képesek vagyunk felülvizsgálni, újraértelmezni, újragondolni és változtatni.

Ne legyél gyáva – változz, hogy változtathass! Ha eleged van a homofób kiközösítésből, akkor hagyd az embertársaidat élni. Fogadd el őket, és segíts nekik megtalálni a bennük rejlő jót, segíts nekik elhinni, hogy ők is ugyanolyan értékesek, mint bárki más – nem számít, hogyan születtek – emberek, ugyanúgy, mint te vagy én.

captain@paperboat.hu I 4.8.4 I

Ám ekkor hirtelen elmúlt a fájdalom. Végre körül tudott nézni: ragyogó, fehér boltívek vették körül, melyekről angyalszobrok fújták harsonáikat felé: az égből – bár, talán kifejezőbb lenne így mondani: fentről – kis arany konfettik szálltak alá dallamosan. Minden nyugodt volt, csendes, békés.

Boldog volt. „Végre elértem ide…”- gondolta az egykori miniszterelnök- helyettes – „Isten közelében vagyok, itt állok a Mennyek Kapujában…”. Az életére gondolt, a végigharcolt évekre – Isten nevében – azért, hogy Magyarország – Szűz Mária kegyelméből – visszatérjen az oly’ felelőtlenül elhagyott keresztény útra; hogy Szent István munkája – a Szentlélek segítségével – annak kezdete után ezer évvel beteljesüljön, és államalapító szent királyunk vallásos buzgósága fújja a szelet a Nemzeti Együttműködés Rendszerének sokszor tépett vitorlájába.

Semjén Zsolt nyugodt volt és boldog. Olyan nyugodt, mint talán még soha életében, és boldog, mert tudta, hogy boldogsága nem személyes, hanem az elért eredmények, egy jobbá tett ország felett érzett boldogság, és mint olyan, kedves Istennek és a Megváltónak.

- Üdvözöllek, gyermekem…! – csendült fel egy hang, amely nem egy meghatározható forrásból, hanem mindenhonnan – a falakból, a vakító fehérségből és Semjén Zsoltból is szólt, mindenhonnan egyaránt, mintha a hang gazdája jelen lenne minden élőben és élettelenben. „A Teremtő”- gondolta Semjén hálásan azért, hogy ebben az új állapotában nem tud elájulni és hogy nincsen vérnyomása.

- Uram…! – szólt vissza a tőle telhető legmagasztosabb, mégis, egy szolga alázatos hangján.

- Eljöttél hát te is ide. A Mennyek Kapujában állsz, teremtett gyermekem. Otthagytad a földi létezést, ahol megmérettettél. Eredendő bűnös vagy, hiszen Ádám és Éva bűne mindenkiben egyformán él, de mivel én, a Teremtő, kegyelmes úr vagyok, lehetőséget adtam nektek, az én fiam halálával, egy új kezdetre. Ha bölcsen éltél és jót cselekedtél az embertársaiddal, akkor jutalmad az örök élet. Ha azonban nem, és cselekedeteidet, életedet a gonoszság, az ártó szándék és testvéreid meg nem értése vezette, akkor a pokol kénköves tüzében fogsz égni, míg el nem jön a világnak vége, mikor is az örök halál ragad majd magával.

Semjénben akaratlanul is felrémlett pár kép az életéből: hazugságok, csínytevések, gyermekkori rosszaságok, és a felnőttkor vétkei: csalás, kenőpénz, korrupció… „a nagyobb jóért”- nyugtatta magát – „csakis a nagyobb jóért történt minden.”

- Jöjj közelebb, gyermekem – szólt ismét az Úr hangja – és engedd el magad. Hagyd, hogy én vezessem a képzeleted a tények szívós talaján; hagyd, hogy én adjak elmédbe valóság- képeket egy elmúlt élet folyásából; hagyd, hogy én mutassam meg, hová vezetett földi ténykedésed; hagyd, hogy én rakjam mérlegre a jót és rosszat, és hagyd, hogy kegyelmem vagy ítéletem lesújtson vagy felemeljen.

Az Úr hangja távoli, mégis jól érthető susogássá vált a meghatározhatatlan térben, és emlékképek sora furakodott Semjén elméjébe: képek, mint egy valaha élt, távoli ismerős emlékei, melyeket egy régi, sokáig elfeledett filmtekercsről játszanak vissza- mégis minden egyes képkocka egy merő élet volt, egy percnyi örökkévalóság, egy végtelen pillanat – elviselhetetlen fájdalom és mennyei öröm egy gigantikusan kis helyen.

- Számomra minden ember egyenlő – szólalt meg ismét az Úr hangja, áthatóan és legyőzhetetlenül, fellelhetetlenül és felelhetetlenül – ezt nyilatkoztattam ki az én fiamon, Jézuson keresztül. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat… új parancsolatot adok néktek: hogy szeressétek egymást… de te, gyermekem, nem a szeretetnek éltél. – hangzott az isteni beszéd fájdalmasan, szomorúan – mintha az Úr maga is Semjénnel együtt könnyezett volna, és rogyott volna térdre, mikor a Parlamentben látta magát 2011 áprilisában, a nemzet újjászületésének vélt pontján… ezer üstdob kíméletlen kórusaként zengett fülében a tiltakozók visszhangja – az Alkotmány utcától az Európai Parlamentig, New York-tól Berlinig… és hogy fájt, milyen iszonyatosan fájt most az akkori arrogancia, a gőg, az önfejűség… mintha a pokol tüze marta volna testének minden idegszálát; rángatózott, üvölteni akart a fájdalomtól, de vagy nem tudott, vagy elnyelte hangját az Úr ismét felcsendülő szózata.

- Az én nevemben fosztottál meg embereket a jogtól, hogy szeressék egymást. Az én nevemben álltál az önzetlen és igaz szeretet útjába. Az én nevemben kötöttél kétes háttéralkukat nálad nagyobb hatalmú emberekkel, és az én nevemben kényszerítettél egy gőgös és kirekesztő rendszert Magyarországra. Az én nevemben fizettél ki milliárdokat a pedofil papjaikat védő püspököknek, akik meggyaláztak engem és megbecstelenítették a nevemet. Az én nevemben adtál meg minden tőled telhető támogatást azoknak, akik az egyházakon belül gátolták az új, tiszta, az embereket ismét felém terelő emberek munkáját. Az én nevemben hagytad, hogy az egyházak hatalmi szervekké erősödjenek, és az emberek felett bíráskodjanak, ítélkezzenek, rendelkezzenek. Az én nevemben éltél egy szeretet nélküli, a hatalomnak szentelt életet.

Mint savas eső csattant az Úr minden szava Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes tűzben égő, szenvedő lelkén. Felfelé nézett, megbocsátásért könyörgött volna, ha hangja nem hagyta volna el: nyelve bénán fordult ki szájából, szemei felpattantak, karjai kifordultak: minden idegszála égett. A Pokol tüze felért a Mennyekig, hogy elragadja Semjén Zsoltot, Magyarország bűnös volt miniszterelnök-helyettesét, ezt a szeretet nélküli, a hatalomnak élő embert, ki Isten nevében vezette a magyarokat az egyházi hatalom igájába és taszította őket a Bibliára maszturbáló hatalommánia karjaiba.

És ekkor megjelentek: nők és férfiak ezrei, arcukon a megkínzott nyugalom egyszerű derűje itatta át a szeretetteljes bánatot, melyet egy embertársuk pusztulása felett éreztek. Az Úr végső ítélete belőlük áradt:

- Semjén Zsolt, bűnös vagy, és ezért a pokol tüzében fogsz égni, míg el nem jön a végítélet napja, és örökre elenyészel, mint a bűnök, melyeket embertársaid ellen elkövettél.

captain@paperboat.hu I 4.8.3 I

A Királylány, noha úgy véli, kiszabadult a toronyból, ahová bezárták, még mindig egy toronyban él. Ez egy másfajta torony, nem egy kőből épített, látható és tapintható objektum, hanem egy szellemi torony: egy olyan magányos hely, ahol azok élnek, akik máshol nem tudnak, vagy akarnak. Ezt a tornyot azonban nehéz meglátni, ahhoz ugyanis szükségeltetik egy kis empátia, józan ítélőképesség és a világ dolgiaban való jártasság – nem csoda tehát, hogy a Királylány nem érzékeli elzártságát.

Az ország, a Királylány uralmának helyszíne talán sosem volt ilyen élhetetlen hely, mint most. A Királylány torz új törvények sorát hozta annak érdekében, hogy birodalma megfeleljen az ő, szerinte magas, mások szerint viszont sekélyes igényeinek.

Kezdte a hajléktalanok kisöprésével. Mondván, hogy ezek az emberek, akiknek nem hiszi már el a mesét az elveszett feleségről meg kisiklott hitelekről, rontják az összképet, csúnyák, igénytelenek, ergo szükségszerűen bűnözők is. Ők pedig nyilvánvalóan nem valóak a normális emberek közösségébe. Hogy később mi lesz velük, kit érdekel – minden esetre annyi pénzt költött a hajléktalanellenes törvény végrehajtására, amennyiből több évre elegendő élelmet és ruhát lehetett volna vásárolni nekik.

A sor azonban nem állt meg a fedél nélküliekkel: sorra került minden és mindenki, akik nem feleltek meg a Királylány stilisztikai elvárásainak. Ahogyan egyik beszédében fogalmazott: az ő birodalma az intelligens, erős személyiséggel rendelkező emberek birodalma lesz, akik tudják, hogy egyéniségek, és ezt nem félnek felvállalni. Rendeletben tiltotta meg a nem ismert tervező által készített ruhák viseletét, leromboltatta a szegény sorsú családok ezreinek menedéket jelentő szociális bérlakásokat, hogy a helyükre plázákat építtessen; állami forrásokat biztosított a valóságshow-k készítői részére, és elrendelte, hogy minden háztartásnak kötelező 4 személyenként egy televízióval rendelkeznie. Hamarosan pedig kizárták a közügyekből azokat, akik nem tudták, melyik villalakónak nincsen kettőnél több tetoválása, piercing-je, válási papírja vagy rendőrségi ügye.

Trónra lépése után a Királylány önmagát nevezte ki az ország dizájnerévé, és nemsokára úton-útfélen hatalmas poszterek hirdették: Egyéniség vagy! Hamarosan a birodalomba betörő divat- és médiacégek is beszálltak a kampányba, így állami pénzen adhatták el az egyéniséget fejlesztő tömegtermékeiket a polgároknak.

Így teltek az évek. A Királylány, mentális tornyának boldog tudatlanságában töltötte mindennapjait, és roppantmód büszke volt magára, amiért ilyen rövid idő alatt ily nagymértékű változásokat tudott kieszközölni a birodalomban. Alant pedig a polgárok, mindegyikük egyéniség, persze, vígan élték azt, ami megmaradt az egykor életnek nevezett, általuk birtokolt jelenségből: kirekesztették a csúnyákat, az időseket, az önzetleneket, a nem csak magukra gondolókat, akik így elhagyták az országot.

Az egykor virágzó, a világ dolgaiba bátran beleszóló és azokat alakítani próbáló, meghatározó ország mára tovatűnt. Maradt viszont a sekélyesség, a befolyásolhatóság, a könnyen fogasztható, inetlligenciát nem igénylő, classy termékek diktatúrája. Mindennek élén a Királylánnyal – aki, mondanom sem kell, természetesen nagyon boldog, hogy végre eljött az ő szép új világjának ideje.

captain@paperboat.hu I 4.7.2 I

Igen, csak egy dolog. De most az én részemről. Ez az én életem, nem a tiéd. A sajátodat úgy cseszed el, ahogy akarod – szíved joga. De én nem fogom hagyni, hogy beférkőzz az enyémbe és azt is tönkrebaszd a sajátoddal együtt.

Mert ez az én életem, nem a tiéd. És az én tetteimért én vállalom a felelősséget. Ha jó lesz, akkor örülök, ha kevésbé, vagy ha valami nem túl jól sül el, akkor azért is én fogok szívni, nem te. És nem kell, hogy a nagy megmentő szerepében tetszelegve belepofázz. Az igazán fontos dolgokat mindig is a magam erejéből értem el, és ez ezután sem lesz másképp.

Tisztelj, hogy tiszteljelek.

captain@paperboat.hu I 4.5.2 I

“… (a melegek házasságát) nem támogatják az emberek, soha nem is fogják. Ezért Magyarországon a családnak az egy férfi, egy nőre épülő alkotmányos definíciója fenn fog maradni”.

Én ilyen uralkodót márpedig nem szolgálok.

“…aki ezek után, az elkövetkező legkevesebb 15 évben meleg (LMBT, szexuális vagy életviteli kisebbség stb.) létére jobboldali pártra szavaz (hacsak radikális és egyértelmű melegbarát politikája nem lesz a politikai jobboldalnak), vagy aki nem megy el választáskor saját érdekében szavazni, az kérjen orvosi segítséget skizofrénia vagy személyiségzavar ellen. Mondom ezt úgy, hogy eddig legalábbis inkább “nemzeti liberális jobboldali” voltam, hitemet gyakorló keresztyén (református) vagyok, fontosak számomra a keresztyén értékek is, de nem magas lóról hirdetve és másodrangú állampolgárokká nyomorítva embereket.”

captain@paperboat.hu I 4.4.7 I

Blöeh- mondta. Fúj – mondtam. Vödröt hoztam a várható utórengések felfogására, takarítóeszközöket a már keletkezett kár eltüntetésére, őt pedig fogtam és a kádba raktam, hadd dobja, amit még kell. Szegény barátomnak mondtam, ez talán nem a legmegfelelőbb idő – persze, én sem örültem neki, hogy most állít be, de mit tegyek?

Mikor morcos alakja ismét felderengett a fürdőszoba csempéi előtt, talán még kevésbé emlékeztetett emberre, mint mikor látványos belépőjével örvendeztetett minket. Nem tudtam sokat tenni érte: lenyomtam hát a torkán valami random gyógyszert, remélve, nem öli majd meg, majd lefektettem az első fekvőhelyre, betakartam, és hagytam mámorában szenvedni, hadd aludja ki, ráérek holnap is elbeszélgetni vele.

BAMM BAMM BAMM. Valaki valósággal ostrom alá vette a bejáratot, lövésem nem volt, ki lehet az hajnali kettőkor. Nem, gonosz, nem, motyogta most hirtelen, majd felöklendezett még két kis mócsingot valahonnan a gyomra mélyéről.

Gonosz. Persze, ez már mindent megmagyaráz.

Felkészülve a perceken belül kitörő apokalipszisra, ajtót nyitottam. Ott állt tehát ő, teljes reverendás valójában, ez a túlvilági ember, az idegen szellemek vak foglya – talán még az ősellenségemnek is nevezném, ha hinnék az ilyen erős szavak kifejező erejében.

Már emelte is az ujját, száját szóra nyitotta, szívta be saját aurájának szennyes levegőjét, azt pumpálta a tüdejébe, hogy legyen ereje kipréselni krisztusi szólamát – egy komolytalan pillanatig eljátszadoztam a gondolattal, talán versenyre akar kelni a kanapén magatehetetlenül fetrengő fiával a szőnyeg bemocskolásában.

És mondta is, jaj, áradt belőle a jól ismert dogmák évek alatt gondos rendszerbe öntött sora az életről, a teremtőről, a férfiról meg a nőről, meg a jövőről, meg a gyermekekről, aztán mintha az idős nőkig is eljutott volna, ez némiképpen meglepett, nem vártam ilyesfajta forradalmi újításokat.

Egyszer azonban hirtelen megakadt- véletlen-e vagy nem, nem tudom, de pont akkor, amikor az arcába akartam csapni az ajtót, szerintem zsinórban simán 20 felett járunk ebben a kis bájos eseményben. Először nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött szótlanságot – főleg nem tőle, aki az egész poros könyvet álmából felriasztva tökéletesen fújja – de ekkor erőtlen csoszogást hallottam a hátam mögül. Felkászálódott hát a kanapéról, és lassan, döcögve, de eltökélten jött felénk. Ujját felemelve intett hogy várjunk, mondani akar valamit. És mondott is – a színek ezen felettébb gusztustalan árja apja halálszín ruháján igazán nem kívánt további kommentárt.

Végeztél? – kérdeztem, bólintott, majd becsuktam és bezártam az ajtót. A szemembe nézett, és az újraéledő vad dörömbölések árnyékában nevetni kezdtünk.

4.2.1

captain@paperboat.hu

Az első tegnap este történt. Gilbert, aki fekete, Abdullal és Aws-szal, két arabbal akart felszállni a buszra, és a sofőrnél akarta megvenni a jegyét (amit meg lehet venni), de a sofőr ránézett, végigmérte, és leküldte a buszról. Nem engedte fel őket. Magyarázat…? Nem nagyon van, kezében volt a pénz, jegyet akart venni- minden legális és bevett gyakorlat, csak éppen Gilbert bőrszíne szúrt szemet a sofőrnek.

A másik pedig Shoya mai focimeccsén volt. Gyakorlatilag egész meccsen szándékosan nyomult rá az ellenfél, rugdosták, látszanak a sebek a ládán, és amikor a bíró nem nézett oda, sértéseket vágtak a fejéhez Japánról és imitálták, ahogyan beszél, és nyíltan kinevették.

Tényleg nincsen határa az emberi hülyeségnek…? Ez egyszerűen… erre nem is nagyon lehet mit mondani. Ez minősíthetetlen. És ezek még lightos esetek ahhoz képest, mi történik a világban, gyakorlatilag bárhol, bármikor…

Tényleg ennyire nehéz felfogni, hogy nem a bőrszín vagy a származás, hanem az Emberség teszi az embert Emberré…?

4.1.8

captain@paperboat.hu