Papírhajó

- Meghalt? Valóban azt hiszed, hogy meghalt?

- Persze. Mindjárt el is mesélem neked. Mindez akkor kezdődött, amikor Zsombor felhívott. A hangja kétségbeesett volt, érződött, hogy valami nagyon nincs rendben. Azonnali segítségemet kérte, de nem mondta el, milyen ügyben, pedig ő mindent elmond két percben. Ha ő kétségbe esik, akkor tényleg hatalmas a baj.

- És te, az igaz barát rögtön rohantál, segítettél… ja fényezd már magad, önzetlen emberek nincsenek. Mindenki érdekből cselekszik. Talán az előző beszélgetésünkből nem derült ki, de nem vagyok idealista. Realista vagyok.

- Realista… hát persze. Ehhez most lenne hozzáfűzni valóm, de engedd meg, hogy ezt egy másik bejegyzés keretében tegyem meg. Nem akarom erre pazarolni a szót, amikor nekem most a legjobb barátom életének egyik meghatározó eseményéről kell beszámolnom.

- Miért kell?

- Blogger vagyok, mesélnem kell, ez az életem… szóval visszatérve: igen, mentem, azonnal és önzetlenül, még a hajamat sem igazítottam meg és ez nálam nagyon nagy dolog. Minden további kérdés vagy kérés nélkül rohantam. Amikor odaértem, már kisebb csapat volt ott körülötte: az unokatestvére, pár barátja és néhány olyan ember, akiket még sosem láttam, de olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna őket. Furcsa volt, de… de ez is egy másik bejegyzés témája lesz.

- És utána? Attól függetlenül, hogy megint kezd gabalyodni az egész, és valahogy érezhető lesz, hogy egy se füle, se farka történet kerekedik, egészen leköt.

- Lekötelezel. Zsombor magán kívül volt. Sírt és remegett a félelemtől; nem tudta mit tegyen. Csak azt tudta, hogy a fiú, akit szeretett, az erdőben fekszik holtan. Furcsa kálvária az övék. Lángoló szerelemből heves utálat, se veled, se nélküled, a kapcsolat küszöbén visszahátrálás, kölcsönös megsértődés, gyűlölködés, egymásnak sunyin üzengetés… nem nagyon tudtak egymással mit kezdeni egy idő után és most vége: Barna meghalt. Az ítélet egyszeri és megmásíthatatlan. A hosszú, átvirrasztott éjszakák itt értek véget. Minden időből kifutottak. Egy hajó elsüllyedt.

- Jó, és hallhatnám a történet folytatását vagy tovább akarsz kápráztatni a retorikai kreálmányaiddal?

- Ha ezt mind magamban tartanám, felrobbannék. Odamentem hozzá, átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, mi van az erdőben- az egyik barátja megsúgta nekem. Nem akartam siettetni, de tudtam, hogy csak rám várt, nélkülem nem akart bemenni az erdőbe. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy átengedje az álmait és életének egy részét az örök enyészetnek.

- Hú. Most nem tudok semmi sértőt mondani.

- Le is ütnélek. Nem kimondottan vicces, amikor meghal egy félig valóra vált álom. Majd rám nézett, aztán a többiekre, és intett, hogy kövessük be az erdőbe. Sokáig mentünk, nem szólt senki senkihez. Csak a gallyak ropogása törte meg az erdő csendjét. Zsombor ment elől, de egy ponton megállt. Leroskadt a fűbe és sírni kezdett.

- Azért nem semmi srác ez a Zsombor… odamegy a halott exéhez csak azért, mert… tulajdonképpen miért is ment oda?

- Ha egy kamasz srác szerelmes lesz valakibe, azt nem akarja egykönnyen veszni hagyni. Az utolsó pillanatig reménykedik benne a maga módján- hol csendesen, hol heves érzelmi kitörésekkel tarkítva de egy valami változatlan, az pedig a szűnni nem akaró remény arra, hogy még minden lehet jobb, minden lehet a régi. Fájdalmas átélni ahogyan az ember, aki életünk meghatározó részét képezte, lassan, de biztosan távolodik el tőlünk…

- …hiszen hajóját másfelé sodorja az Élet Tengere… igen, olvastalak. És ezután?

- Az unokatestvére és én, a két, hozzá legközelebb álló ember, felsegítettük. Nem tudom, meddig, de csak álltunk ott, Zsombor ölelve, aki csak zokogott és zokogott… borzalmas volt. Én is sírtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha egyszerűen megöli a kín. Meghalt valaki, akit szeretett, de Isten tudja, mióta csak újabb és újabb sebeket kapott tőle… és most elment, örökre.

- Ha másmilyet nem is, hát ilyen nyomokat legalább hagyott maga után…

- Nem is keveset. Aztán tovább mentünk és… ott feküdt. Ha nem tudjuk, nem gondoltuk volna, hogy meghalt. Úgy feküdt ott, mintha élne, csak aludna. A hasán feküdt- mellette pedig egy véres tőr volt. Ezt nem tudtuk mire vélni. Zsombor már nem sírt. Az arca nem árult el érzelmeket. Belül halott volt. Összeomlott. Letérdelt Barna mellé és megsimogatta az arcát, majd a hátára fordította. Nem tudom, milyen gondolatok jártak a fejében, vagy miért tette ezt de… azt kívánom, bár ne tette volna. Mindenki egy emberként hördül fel. Nem akartunk hinni a szemünknek…

- A tőr…?

- Igen. Barnának… Istenem, még így is olyan nehéz… Barnának nem volt szíve. Szó szerint, egyszerűen csak… kivágta. A saját szívét. Meghalt. Nem tudott többé érezni, tehát meghalt. Ahogy felkelt a nap, már teljesen tiszta volt, hol voltunk. Annál a fánál, ahol először csókolta meg Zsombort. Már minden tiszta volt. Megértettem. Gondoltam, hogy nem lesz jó vége, na de erre nem számítottam volna… előző nap találkoztak itt. Zsombor adott Barnának valamit. Egy kis apróságot, lényegtelen… és itt volt a válasz. A szívtelen Barna.

- És Zsombor?

- Zsombort a döbbentség a fűbe lökte. Amikor végre megszólalt, azt kérte, az én kivételemmel mindenki menjen el. Leültem mellé és átkaroltam. Nem mondtam neki semmit. Csak ültünk… benne világok dőltek össze és épültek fel, bennem pedig megfogalmazódott valami. Nem mondtam el neki, de azt hiszem, érezte; ezért épülhettek fel azok a világok.

- Mi fogalmazódott meg benned?

- Az, hogy kóbor lelkek vagyunk csak ezen a világon. A kóbor lelkek pedig folyamatos vándorlásra vannak kényszerítve. Jönnek, ezzel örömet okoznak, viszont nem maradnak örökké, és amikor elmennek, az pokolian fájdalmas. De mint minden érző lény, így a kóbor lelkek is egymásnak vannak teremtve, és abban a percben, amikor két ilyen lélek a szerelemben egyesül, megszűnnek kóbor lelkek lenni és elhagyják ezt a világot. Együtt hagyják el, hogy a sajátjukban éljenek tovább- örökre.  És nézd, felvillant a kis narancssárga fény… a kóborlás nem céltalan. Folyamatos keresés. A kóbor lelkek a saját világuk kulcsát keresik. Barna végleg elment. Máshol keres. Így Zsombort is váltásra kényszeríti. Az élet annyira kiszámíthatatlan… akkor is jót ad, ha mi azt el akarjuk zárni magunktól.

2.4.2

És akkor összeállt minden. Pontosan nem emlékszem, mikor, de azt hiszem az ablakon kibámulás és a fürdés között lehetett ez a pillanat.

Az életben mindennek oka van, véletlenek nincsenek. Nem volt véletlen, hogy rád találtam anno, az hogy felvettem veled a kapcsolatot, hogy sokat beszéltünk, hogy találkoztunk. Nem volt véletlen,hogy végül egymás mellé kerültünk, hogy a behatárolt itthoni időnek köszönhetően bátor vagyok és megtettem, ami megtörtént. Nem véletlen, hogy mindez most történt.

Azt mondtad, korszakalkotók vagyunk a magunk nemében. Találkozásunkat, a kettőnk között lejátszódott és lejátszódó dolgokat tehát vehetjük akár törvényszerűségnek is…? Vehetjük a magasabb erő akaratának, az élet törvényének, magától értetődő ténynek két ilyen srác egymásra találását…? És vehetjük-e szintén annak azt, hogy akármennyire is szeretnénk ezt nem elhinni, de magvában halt a dolog…? Vagy éppen most ültetjük el a magot, amiből idővel- lassan, lassan, nagyon lassan, de kikel egy gyönyörű, káprázatos virág?

Úgy tűnik, el kell engednünk az egy percre elnyert időtlenséget. Nekünk csak fájdalmasan kevés jutott abból az éltető erőből, amit mások meggondolatlanul pocsékolnak, pazarolnak és szórnak mindenfelé, mert nincsenek tisztában az értékével, amit mások fel sem ismernek meg nem érthetik, nem foghatják fel, mit jelent… Nekik mégis jár, de nekünk nem.

Úgy gondoltam, és gondolom talán most is, hogy összeillünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy az érdeklődési körünk, az életcéljaink, a stílusunk szinte halálos ellenségei egymásnak- bár lehet, hogy pont ez alakította ki közöttünk azt a bizsergető, vérpezsdítő, szívdobbantó szikrát, ami fel- fellángol, de tűz- egyelőre- nem lesz belőle.

2.3.0

Ahogyan sétáltunk a kihalt éjszakai városban, fura dolgokat mondott nekem.

- Tudod, persze, ésszel nem lehet felmérni ezt, hogy miért tettem vagy teszem vagy ragaszkodnék hozzá de ez nem az a terület ahol az észnek van több létjogosultsága…

Aztán meg furcsán nézett, amikor belevertem a fejem a falba, mert ezt a hülyeséget csak így lehetett elviselni.

Fogtam magam és elkezdtem szaladgálni fel és alá. Persze ekkor meg ő nem értett meg engem. Azt mondta, idióta vagyok és kiforgatom a szavait.

- Értsd már meg mit tettél, teszel és akarsz tenni! Hazudsz magadnak, őt meg kihasználod, ha hagyja! Ha tényleg érzed azt, amit mondasz hogy érzel, akkor nem lehetsz ennyire önző vele!- mondtam.

Persze ő megint kezdte a szentimentális nyafogását. Meg magyarázott hogy Olaszország így meg távolság úgy, meg régóta bejön meg nem is tudom már, nem nagyon figyeltem oda.

Megsértődött rám. Én pedig rá. Egy kereszteződésnél aztán ő balra ment,  én pedig egyenesen tovább. Arra gyorsabban hazaértem.

“Dehát végülis Captain mindig ilyen volt. Sokaknak naivnak tűnhet, különc gondolkodásúnak, önzőnek. Idealistának igen, ez talán a legjobb szó rá. Volt, hogy ráfázott erre. Pontosan akkor, amikor elnyomta magában a megérzéseit. Amikor nem volt bátor. Amikor inkább kompromisszumokat keresett.”

“Most miért nem erre jön? Zsombor mindig sokkal okosabbnak hitte magát nálam. Csak mert ő ésszel lát, nem szívvel. Ha ésszel látnék, ellöktem volna magamtól. Most dühös lennék magamra. Átkoznám és szidnám magam, őrjöngenék és még tőlem is hülye lépésekre szánnám el magam. De nem. Bátor voltam. Azt hiszem, egyre inkább megtalálom önmagam.”

Végül egyszerre értünk haza.

- Ne haragudj.- mondtam.- Nem gondoltam bele, hogyan érezhetsz.

- Te se haragudj.- mondta Captain.- Én meg abba nem gondoltam bele, milyennek hat a viselkedésem.

Mosolyogtunk. Úgy, mint régen, mint két igazi jó barát.

- Bemutatsz majd neki?

- Felesleges. A kezdetektől fogva ismer téged.

2.2.5

Zsombor, én ismét és ismét, folyamatosan és vég nélkül el tudok ámulni rajtad, pontosabban azon, mennyire ismersz. A kérdéseid, amiket nekem szegezel olykor el sem hinnéd, milyen nagy mértékben visszaköszönnek itt bejegyzés formájában, még ha nem is ilyen direkt módon, mint egy párbeszéd vagy levél…

Amikor azt kérdezted tőlem, hogy mire jó ez nekem- természetesen a csütörtökről beszélek- akkor ezt mondtam neked: mert kell. Ősszel volt a szakítás és azóta mintha elvágták volna. Smároltam azóta 5 sráccal, ennyi a nagy szerelmi életem október 16. óta. Ez nem tetszik… egyrészt ezért

És igen, hozzátettem az örök ellenpólus B-t is mindehhez, elmésen meg is jegyezted hogy lám-lám, hát megint előkerült a téma. Szerinted hogy ne kerülne elő valaki sokszor egy 17 éves srácnál, akivel 9 hónapig volt együtt és szerette, talán úgy mint még soha senkit? Aki élete eddigi top élményeit adta sok téren? Természetes hogy előkerül, akár mint motiváló erő arra amit csütörtökön tenni készültem, akár arra hogy visszagondoljak és elemezzem magam, mit tettem akkor rosszul, lemérjem magamon a fejlődést és a gondolkodásmódom változását. Egy év, lassan egy év telt el annak a kapcsolatnak a vége óta, és összehasonlíthatatlan az a Captain, aki akkor ott ült azon a padon könnyeivel küszködve és ez a Captain, aki most ezeket a sorokat írja. Ennyit B-ről, Zsombor, de tudom te ezt is soknak tartod.

Aztán megkérdezted hogy nem gondolom hogy mindez ellene van annak amit örökké hirdetek, hogy a legértékesebb a kölcsönös bizalomra és szeretetre épített, stabil, monogám párkapcsolat, mondom én és most lám, pontosan az ellenkezőjét teszem? De igen Zsombi, ellene van, szinte a szöges ellentéte de- és ezt a blogon is leírtam nem egyszer- nem azért mondom azt amit mondok mert példakép akarok lenni az embereknek vagy olyasvalaki akire fel kellene nézniük. Még nem. Még én sem tudom pontosan ki vagyok, mi vagyok ebben a világban, miért vagyok itt és mi haszna van az én létezésemnek azon túl, hogy hatással vagyok rengeteg emberre, pontosan úgy ahogy ők is rám. Tudni talán sosem fogom pontosan mi is a haszna mindennek, de amíg legalább egy halvány sejtésem nincs, addig nem akarom hogy akárki is példaképként nézzen fel rám mert az felelősséggel jár, amit nem tudom még vállalni. Ez a blog az én “belső összeférhetetlenségem dühöngője”, egy hely ahol létrejöhet a megélt ellentmondás, az ami én vagyok. Szóval nem, engem nem zavar hogy olykor mást teszek mint amit írok. Az hogy valaki letér egy útról, nem jelenti azt hogy ne térhetne vissza bármikor. És mégis hol lehetne jobb tapasztalatokat gyűjteni mint az izgalmas és veszélyes kerülőutakon…?

A vasárnap késő éjszakába nyúló beszélgetésünknél azonban egyetértettél velem mert hagytad hogy én beszéljek először és végigmondjam minden gondolatom. Látod Zsombor, ezért szeretlek!

Elmentem, ő nem jött el, eljött valaki más, aztán végül az egészből nem az lett aminek lennie kellett volna eredeti terveim szerint, de aki nem jött el azzal is beszéltem két órát utána és egyszerűen nem lehet rá haragudni, szinte könnyek között mondott el egy olyan őszinte vallomást amit színészkedni nem lehet, de így szegény másik, aki eljött valószínűleg hoppon marad. Mondja, hogy  adjunk esélyt a dolognak de kérdem én, hogyan? Ő budapesti én 120 kilométerre vagyok a fővárostól, ráadásul egy másik városban vagyok egész héten kolis, ja és említettem már hogy szeptembertől nem vagyok Magyarországon? Szűk négy hónap van hátra amíg elmegyek… mondhatja bárki hogy ne legyek kishitű, meg hogy a remény akkor hal meg ha megfojtjuk, meg efféle közhelyeket (amiket tudom, én is előszeretettel használok), de kellene nekem egy kapcsolat aminek kényszerű vége szakad szeptember elsején…? Ha eddig akadály volt a földrajzi távolság, hát ezek után azt hiszem egyenesen végtelenül magas falként fog magasodni akár Barna és közém, akár Ádám és közém.

Ez van, Zsombor. Szerintem egyszer kiírom ide a Te mail címed is, hogy az olvasóim küldhessenek Neked köszönő leveleket pár bejegyzésért

2.0.5   captain@paperboat.hu

Elültetett benned valamit. Először maga a folyamat, aztán maga az érzés, végül maga a tény. Elültette, felnevelte, elpusztította de a tieddé tette. Benned marad örökre.

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5

A lényegem márpedig nem tudom eltagadni.

A múlt: Kardok kilenc

Jelentés:  Nehézségek a jelenlegi életben az előző életben felhalmozott karma miatt.

Igen, a múltamban sok nehézségem volt. Nehézség egy kapcsolat után, küzdelmek, kínlódások, görcsös keresgélések, kérdések tömkelegei. Aztán meg válaszok tömkelegei. Aztán meg a feladat, hogy párosítsam. De ha nyafogtam is, igenis becsülettel megcsináltam és ha valamit elkúrtam, hát újra és újra és addig amíg jó nem lett. Próbáltam okos lenni, mindig a legjobbat tenni, jól  élni, nem bántani másokat. Mindig a céljaim felé haladni, kitartóan, hol lassan hol gyorsan, ahogy lehetett.

Mindig jött valaki, aki felemelt, aki segített. Egyedül sosem voltam. Ezért lett mindig jó, ezért nem maradtam ott egy helyzetben sem, ezért nem lettem sosem áldozat, még akkor is ha nagyon annak éreztem  magam.

A jelen: A mágus

Jelentés: A mágus lapja jelzi, hogy önbizalmaddal és mágikus
vonzerőddel ügyesen irányítod a dolgokat magad körül és sikereket
érhetsz el, anélkül, hogy erőlködnél.

Ez jó. A jelenem sikereket hoz. Ezeket sokszor nem veszem észre mert annyira el tudok merülni az önsajnálat mocsarában hogy észre sem veszem, milyen fantasztikus az életem és csak én vagyok az, aki nehezebbé teszi. Azzal, hogy nem vagyok képes felismerni sok mindent. Ez ugyanúgy vonatkozik az előnyökre, mint a hátrányokra. Sokszor úgy el vagyok foglalva saját magammal, hogy figyelmen kívól hagyom mi az, amin változtatni kéne. Nem szentelek elég időt olyan dolgoknak, amelyek fontosak, és átugrok kérdéseket, mert nem tudok rájuk válaszolni. Sokszor nem tudom elfogadni önmagam.

A jövő: Az érmék királya

Jelentése: Gyakorlatias férfi (néha nő), aki mindig tudatában van a reális lehetőségeknek
és nem keveri össze álmodozásait azzal, ami az életben realizálható, viszont ért
ahhoz, hogy előrelépjen és az adott lehetőségekből kiindulva a lehető legtöbb
nyereséget érje el. Olyan ember, aki aranyat csinál mindenből, amihez hozzányúl.
Felelősségtudattal viseltetik az övéi, az üzleti partnerek és mindenki iránt, aki függ
tőle. Nehéz felbosszantani, de keményen lép fel azokkal szemben, akik igazságtalanul
vagy ellenségként bánnak vele. Értékel mindent, ami szép, előnyben részesíti az
impozáns szálláshelyeket és ha megengedheti magának, akkor mecénás és műgyűjtő.

Tehát van itt valaki, talán már ismerem is, aki egy stabil pont lehet? Valaki, aki Ő lehet? Valaki, akivel össze fog hozni a sors, valaki, akiben ott van a lelkem másik fele? 

A legszebb az egészben pedig az, hogy ismerek valakit, akire mindez ráillik.

 1.6.7 by Captain himself

Történetünk, a Papírhajó hős vezéréről, Captainről egy látszólag teljesen átlagos 17 éves srácról szól, akiről jól tudjuk hogy csak látszólag, valójában a legkevésbé sem átlagos. Ez a fiú ma délután a vidéki kisvárosban, ahol napjait tengeti elballagott a fényképészhez, bizton remélve hogy elő tud neki hívni pár képet amire szüksége van.

Belépve az üzletbe Captain azonban nem a megszokott arccal találkozott aki általában segíti őt képekkel kapcsolatos problémáinak megoldásában hanem annak fiatal és szexi modellkedő öccsével, aki mindeddig Captain plátói szerelmének volt tárgya. Abban azonban nem is reménykedhetett hősünk hogy felismeri, lévén tudja hogy nagyon más körökben mozognak. 

Pedig Captain a mai napra mély eszemcserét is akart volna tartani a boltosnénivel arról, hogy át tudná-e tenni azon képeket egy pendrive-ra amelyek nála vannak, ugyanis ő szokott Captainről időnként művészi képeket csinálni. A gyanútlan olvasó azt hihetné hogy hősünk, ez a kis aranyos fiú kihasználva az alkalmat elmagyarázza problémáját az újdonsült boltosbácsinak, ezzel is kontaktust létesítve.

Ehelyett fogta magát, röviden lerendezte mit akar és úgy kihúzott a boltból mintha kergetnék.

Most pedig ismétlődő "hülye-hülye-hülye" rigmusokat kantálva fejét a klaviatúrába veri, hogy no lám, itt volt az alkalom és olyan brilliánsan elszalasztotta, hogy azt tanítani lehetne.

Tény, hogy nem tudja biztosan, az említett szexi boltosbácsi- legyen a neve A- meleg-e, de mozdulataiból és hanglejtéséből ítélve lehet az. Captain így hazarohanva rögtön bevetődött laptopja elé, felnyomult az iwiwre hogy a közös ismerősöket meglesve talán reménysugárra lel egy meleg név kapcsán de nem, nincsen olyan közös ismerőse A-val aki meleg. Így hát marad a sopánkodás, a pasi- és következésképpen szeretethiány.

Pedig ki tudja, mennyi meleget ismer ez a szegény Captain, csak talán nem merik felvállalni. Talán ők is úgy gondolják 'Ah, ez a Captain-gyerek igazi fasza srác!' de nem, ebből nem lesz semmi- vagy legalábbis most még nincs- mivel nyílt beszéd meg nincsen. 

Pedig Captainben nincs (olyan sok) hiba, mosolyog ő mindenkire aki bejön neki (meg néha arra is aki nem, bár arra csak szánalomból), kap is olykor viszontmosolyt de azután nem mer lépni egyik fél sem így hát az egészből nem lesz semmi. 

"Csak tudnám, hol vannak a rendes meleg pasik!"- bosszankodik sokadjára Captain. "Azt mondják, aki igazán értelmes, rendes és helyes az nincs fenn a neten, nem jár meleg helyekre. De akkor hol van? Hogyan talál  magának pasit? És miért van az hogy mégis mindig van nekik valakijük, ha egyszer szinte nem is érintkeznek a meleg világgal?"- fűzi tovább kétségbeesetten a gondolatot. 

Majd fanyar képpel ránéz az órára- "Ó b*sszameg már ennyi az idő?"- feláll a laptopjától, majd az időt, a titkolózást, az apját és a hülye embereket elátkozva elindul megkeresni lázmérőjét, hátha akad egy indok amelyre hivatkozva lemondhata a ma esti apák-fiaik programot.

1.5.4 by Captain himself

Egyik ötletem sincs még annyira kiforrva hogy leírjam ide, ezért ma nem terveztem blogolást. Ahogy azonban aGaybears blogon ma ezt elolvastam… szóval most megszólalok egy olyan témában, amelyikben nem akartam. Íme az idézet: 

"Egyet észre kell venni: az Alkotmánybíróság és a magyar politikai
jobboldal tulajdonképp kb. 480-800 ezer magyar állampolgár korlátozott
jogfosztását mondta ki – mint anno a 30’-as évek végén, a 40’es évek
elején a Magyar Királyság törvényhozása, mikor a szenkorona-tanra
alapozott akkori alkotmány alapján meghozták a zsidótörvényeket. Csak a
mostani alkotmánybírák sokkal aljasabbak, mint anno a törvényhozók
voltak: akkor legalább nyíltan megmondták az ország közvéleményének –
és benne a zsidóknak -, hogy a cél a zsidók, cigányok és homoszexuális
populáció fizikai megsemmisítése. Ma a homoszexuálisok jogfosztását úgy
deklarálták, hogy kijelentik, hogy jogunk van az emberi méltósághoz.

Üdvözlettel: Frigyesmester (pride.hu)"

Pár történelmi helyesbítés elöljáróban:

Frigyesmester barátunk nyilvánvalóan elfeledkezik arról hogy ezeket a lépéseket a Magyar Királyság- amely nem egy ultrakonzervatív államaparátust takart hanem egy olyan államot, amely kényszerűségből tért vissza az államnak ezer évig biztonságot adó Szent Korona-tan oltalma mögé, és Horthy, ez a fasiszta csőcselék amikor megtudta, hogy folyik a deportálás, megvédte az összes zsidót akit még tudott, és a háborúból is ki akart ugrani, de nem sikerült neki mert elrabolták a fiát a németek meg nem mellesleg meg is szállták az országot, és innentől nem volt beleszólása abba hogy kit szállítottak el és kit  nem; a Dunába lövést is Szálasiék csinálták. Kéretik leállni a hagyomány, jelen esetben a Szent Korona- tan fikázásával. Szóval a Magyar Királyság ezen  intézkedéseket kényszerből hozta meg, mintegy honoráriumként a bécsi döntésekért cserébe, erős német nyomásra.

Az Árpád-sávról pedig csak annyit, hogy az nem nyilas jelkép hiszen az 8 sávú volt, az Árpád-sáv pedig 7 sávos. Elsős matek-anyag, talán?

Hogy a pride.hu-n ilyen megnyilatkozást olvashatunk, sajnos nem kell hogy meglepetésként érjen bennünket. Ma a magyar meleg életnek szellemi központja nincs olyan, amely elegendő lenne egy megfelelő propaganda kifejtésére. Hogy ez miért ekkora baj? Hozzunk történelmi példát, ha már ennyire benne vagyunk: az I. világháború vége felé a nagyhatalmak nem akarták szétdarabolni az Osztrák-Magyar Monarchiát, azonban az "elnyomott" nemzetek vezetői, például Masaryk vagy Benes olyan hathatós propanadát felytettek ki, melynek eredményeként az Antant elismerte szövetségesének az akkor még nem is létező Csehszlovákát. Benesék nem csehszlovák felvonulást rendeztek és mártírt játszottak a Monarchiában, hanem józan ésszel átlátták hogy itt a lehetőség, hiszen "Ausztria csak addig él, amíg Oroszország fennáll"- az orosz cár elbukott, követte az osztrák császár, Benesék pedig megalakították Csehszlovákiát. Hogy később mit tettek, az már nem tartozik ide. 

A melegek "vezetőinek"- idézőjel, hiszen ilyenek nincsenek- el kéne gondolkodni, de valahol nagyon mélyen. Ha nem megyünk ki a tüntetésre, az nem azt jelenti, hogy nem állunk ki a nagy meleg ügyért hanem azt, hogy távolmaradásunkkal fejezzük ki véleményünk nem csak a felvonulás, hanem a jogaink megszerzése ügyében is. Az, hogy mások vagyunk nem kell hogy azt eredményezze, hogy ezt nyomatékosítjuk a többségben.

Jogokért harcolni nem lehet úgy, hogy lenézzük, semmibe vesszük és vérig sértjük azokat, akiktől az elfogadást és a jogok megadását kérjük. Mire számítanak? Mit gondol az ilyen ember? Aztán meg kesereg mert a melegek kihasználja a politika? Persze hogy kihasználja, jelen helyzetben hülye is lenne nem kihasználni a jelenlegi szorult helyzetében a két baloldai párt (részletkérdés hogy valójában egyik sem baloldali).

A jobboldaltól való krónikus félelem pedig a műveletlenség és a butaság teteje. Kérdem én, hogy hány meleget égettek el máglyán 1990 és '94, illetve '98 és 2002 között? Emlékezetem szerint egyet sem, de javítsatok ki ha mégis, hiszen én akkor még azt sem tudtam hogy meleg vagyok. Kár, tutira jól mutattam volna egy Pride- plakáton mint a meleg kisfiú…

Hangsúlyozom: a magyar politikai parlamenti jobboldal, tehát névelegesen a Fidesz és a KDNP sem fog ilyenekre vetemedni. Véleményem szerint attól, hogy valaki meleg nem elképzelhetetlen hogy rájuk szavazzon, hiszen szerény véleményem szerint felelősen gondolkodó ember nem szavaz többet a szocikra az SZDSZ-re pedig végleg nem. Lássuk már meg végre, hogy mi rejlik a jelszavak mögött! Könnyű mindig a jobboldalra mutogatni. Ezzel is csak azt fejezik ki a kedves Frigyesmesterek, hogy mennyire megvezethetőek. Élő ember össze nem tudja számolni, hányszor de hányszor határolódott el a Fidesz a Magyar Gárdától, nem mintha utóbbi egy olyan borzalmas szervezet lenne. Miért ítéljük el azt, ami kiáll egy olyan ügy ellen, amely igenis létezik, nevén nevezve a cigánybűnözés ellen? Meg tudja nekem mondani, hogy hány cigány vert meg MG-s? Vagy hogy továbbmenjek, hány meleget? Vagy a lényegretörő kérdésre már nem megy ilyen zsigerből a válasz mert tényekkel nem szolgálnak azok akiknek mondatait csak úgy isszák a kedves Frigyesmesterek?

Hagyjuk a Magyar Gárdát, de aki bővebben akar olvasni erről, annak ajánlom egy korábbi bejegyzésem vagy 979 egy kiváló írását. 

Mivel liberális gondolkodású vagyok (fogalomtisztázás: nem szdsz-es, hanem liberális) ezért úgy hiszem, minden embert megillet néhány alapvető jog, így a RÉK-hez való jog is. Minket, melegeket is- gondolon mint meleg és liberális. Ezért azonban tenni kell. A többséget meg kell győznünk arról hogy nem vagyunk elborult állatok, pedofil, perverz semmirekellőek csak azért, mert melegek vagyunk. A társadalom elítéli a melegséget mert keveset tud róla. Amit tennünk kell ezért nyilvánvalóan az, hogy felvilágosítsuk őket. Írjuk a blogjaink, beszélgessünk velük nyíltan a témáról, ne zárkózzunk el, ne különcküdjönk. Ha kiderül számukra, hogy mi is csak ugyanolyan emberek vagyunk mint ők, akkor biztos vagyok benne hogy nem fognak késlekedni megadni azon jogaink, amelyeket akarunk hiszen egy boldog társadalom feltétele a teljes jogegyenlőség. De nem szabad elfeledkeznünk arról hogy a jog magával hozza a felelősséget is, amelynek vállalására fel kell nőni. Végső soron tehát ezt kell hangsúlyoznunk, hogy a magyar meleg közösség felnőtt jogaival járó felelősségének vállalására.

Ezt bizonyítani pedig nem úgy lehet hogy megsértődünk, ha valaki kritizálni mer minket, a felvonulást, ha minket negatívan érintő döntés születik. Nem mindig másban van a hiba. Hiba a meleg közösségben mindenekelőtt ott van hogy a civil szervezeteket nem azok vezetik, akik képesek bármi hathatósat is tenni. Majd ha le tudunk ülni tárgyalni úgy, hogy magunk mögött tudunk egy eredményes kampányt amelynek során támogatókat szereztünk és nem ellenségeket, ha nem hagyjuk magunk eszközként használni, ha sikerül elérnünk hogy ne azokat a melegeket mutogassák akiknek IQ-ja kb. olyan mélyen van hogy ásni kell utána és pár ilyen feltétel teljesül, na akkor mondhatuk hogy igen, eljött az idő arra hogy végre éljünk jogainkkal. Mert igaz, hogy haza csak ott van ahol jog is van, de jog csak ott van, ahol képesek élni vele.

1.3.8 by Captain himself

Eljött az ideje, hogy ismét zűrösödő magánéletemmel traktáljak mindenkit.

Persze az is lehet, hogy megint csak én kombinálok túl, mert amilyen címeres ökör vagyok, mindent túlreagálok, mindennek akkora jelentőséget tulajdonítok és olyan dolgokat hozok össze, ami másnak álmában sem jutna eszébe. Ez néha jó néha nem, legtöbbször nem, mert jó hogy rohadt jó fantáziám (és nagy egom) van, de olykor átesni a ló túlsó oldalára nem éppen nyerő dolog.

Lévén az embert nem magányra teremtették, engem meg pláne nem (az egyedüllét néha jó dolog, nem összetévesztendő a magánnyal, amely egy állapot nem pedig helyzet), így az egy hónapja és egy napja történt szakításom után ismét új távlatok felé néztem (nem azt mondom hogy minden lelkifurdalás nélkül, de olyan szép az a horizont!). 

Rá is akadtam egy aranyos, fekete hajú (Captain loves feketehajú srácok), barna szemű (bár Captain a kékszeműeket loveolja) srácot. Nagyon aranyos, édes cuki, mindösszességében két gond van (volt) vele:

numero one: még 16 sincs. Ergo 15. Namost, ez nem is lenne probléma, ha nem átlagos lenne. Én majdnem 16 évesen már jóval érettebb és okosabb voltam mint amilyen most ő (jogosan kiálthattok ki egosnak, de ez szerintem csak egészséges önbizalom és önismeret). A mércém pedig én vagyok, és amúgy is elég szigorú elvárásaim vannak, és lehet bármilyen jó pasi is, ha minden hétvégén lerészegedik és másnaposan fetreng akkor nekem köszi de nem kell. Meg most mit kezdjek szegénnyel? Nagyon aranyos, de olyan kis tapasztalatlan… ok hogy én is így kezdtem de azért én nem a fogaim akartam a másik szájába nyomni anno… nekem az kell hogy egyenlő partner lehessek, nem pedig dajka!

numero deux: Tudjátok, úgy van ez (nálam legalábbis), hogy ha találkozok valakivel, akkor a vele töltött időmet nem úgy képzelem e, hogy 1 órán keresztül dumál(gat)unk a fennmaradó meg… fantáziátokra bízom de most ne szárnyaljon túl magasra mert nem nagyon kell elrugaszkodni ennél a kissrácnál… Szóval kell minimum értelem. Nem azt mondom, hogy szegény fiú nem okos, meg buta mint a föld, nem! Csak kicsit… kicsit túl 15 még. Mint mondtam, én önmagam mércéje vagyok: engem 15 évesen már felvettek az ország legjobb egyetemi szakkolijába! Nem azt akarom, hogy Nobel-jelölt zseni legyen (én sem vagyok az), de legalább egy karakán véleménye legyen erről-arról, a dolgok nagyrészéről, és ne intézze el hogy "hát ja" vagy "aha" vagy "hmm", és tény hogy szeretek beszélni de nem háromnegyed órán keresztül! Főleg nem akkor, ha látom hogy szerencsétlent untatom de próbálok valami közös témát találni…

Plusz egy: Az első találkozó a mérvadó. Akkor kell érezni valamit. Nevezzük szikrának, ami később lángra kap és tűz lesz. Ekkor fog meg benne valami, vagy nem. Ha igen, akkor mehet a második találkozó. Ha nem… akkor értelemszerűen felejtős… és tudjátok, lelkifurdalásom van, mert nem volt meg elsőre ez az érzés, de nekem már annyira hiányzik egy kis gyengédség, az hogy valakihez úgy odabújjak, a szerelem… és megcsókoltam már az első talin… aztán másodikat kértem pedig már akkor nagyon jól tudtam és éreztem hogy rossz, amit teszek… kihasználtam, ez az igazság. Szegény kissrác… sajnálom. Egy szemét voltam, nem tagadom…

De persze Captain nem az egyszerűségéről híres vagy arról hogy nagyon díjazza ha nyugi van körülötte, ezért mint mindig, ez most sem ilyen egyszerű. Rájöttem, az éltet, ha van cél, van kihívás: lehet ez a gimiben felkészülés erre vagy arra, a szakkolis project, a nagytesztek, a nyelvvizsga… rohadt nagy volt a hajtás, napi 2-3 óra alvás, de élveztem, nagyon élveztem, hogy ennyire van mit csinálni, hogy én csinálom, hogy én intézem, írom, előadom, leadom, benyújtom, véleményezem, véleményeztetem, összeállítom… talán ennek a már-már beteges "hajtásvágynak" a terméke a következőkben nem túl hosszan taglalni szándékolt (bár, ki tudja, nem terv alapján írok hanem spontán) téma, úgyszint a pasik. Csakhogy ő már nem új.

Bizony bizony, róla már olvashattatok itt a Papírhajón. Nagy szerelmem volt. Azt hittem volt, bár végülis nem indokolt a múltidő törlése által a jelenidő használatának valószínűsítése, s így a jövő idő sejtetése. Tegyük időközbe, mert hogy ez egyik nap olyan félreérthető mondatok sokasága volt és a részemről egy olyan feldobott labda, hogy aki ezt nem kapja el, az… haggyán hogy nem kapja el de mit hagy ki?

Lényeg a lényeg: arra jöttem rá, hogy én benne lennék még egyszer, mert ha valaki, hát ő nem közömbös. Az érzések alapjai megvannak bennem még. Szerelmes voltam belé szeptemberig. Aztán beleszerettem másba, de nagyon. Nagyon nagyon. De jött egy szakítás, és elment aki távol tudta tartani ezeket az érzéseket, és bizony visszakúsznak. Nyilván sokkal gyengébbek, és nem lesz világtragédia ha nem jön össze csak egy csendes vállrándítás hogy "mégsem egymásnak vagyunk teremtve és akkor mi van, majd jön akivel igen", de jelenleg mást nem ismerek akivel ennyire megtaláljuk a közös hangot, mint Vele.

De végülis valahogy majdcsak lesz, mert úgy még nem volt soha, hogy ne lett volna valahogy

Ó, még valami. Holnap felvonulás. Na erre kíváncsi leszek. Csak nehogy az legyen hogy "én megmondtam!". De ha egyszer tényleg…? xD

by Captain himself <thecaptain@citromail.hu> or <kapitany.29@gmail.com>

A nagy mű, melynek megírását régóta terveztem, megszületett Köszönjétek Arcannak a bátorítás, melynek hatására ránszántam magam. Bár mint ahogy elfogulatlan történész sincs, úgy nincsen elfogulatlan történetíró sem, és mivel ezek a dolgok, melyeket leírok velem történtek meg, következményüket is én éreztem, ergo messzemenő következtetéseket tudtam levonni belőlük. Így alakult ki egy nagyjából végleges álláspont az eddigi három "nagy" kapcsolatomról. A kis futó kalandokról most nem számolnék be, ha nem veszitek zokon (de ha zokon veszitek, akkor sem:). Íme tehát, részletezve, konklúzióval, meg mindennel.

Number one (de csak sorrendben), hívjuk Vindekernek!

Vindeker és jómagam 2007.02.05-2007.03.15-ig voltunk együtt, ő volt az első barátom. Én akkor 15 voltam, ő pedig 17. Istenem, így visszagondolva hányingert kapok az akkori önmagamtól (lassan 17 éves fejjel…) hogy hogyan lehettem képes még ránézni is. Hihetetlen tapasztalatlan és kezdő voltam még akkor, de nagyon fontos ez a tétel: visszagondolva semmin sem változtatnék az életemen. Semmit, mert a dolgok kusza összevisszasága olyan rejtett helyeken kapcsolódik egymáshoz és olyan mélyen összefügg két minimálisan apró cselekvés is, hogy ki tudja, ha belepiszkálok a múltba, most milyen lenne a jelen? Nem érdemes, és utólag jó, hogy jártam vele, akármekkora pszichopata is volt, mint utólag kiderült. Egy abberált, nemnormális, üldözési mániás… magamhoz képest (akkor…) viszonylag gyorsan rájöttem minderre, és otthagytam, március idusán. És ekkor jött az utolsó előtti nagy jelenete az életemben: öngyilkossággal fenyegetőzött, én pedig, szegény kis naiv gyerek elhittem, és nemhogy hagytam volna a francba hogy tegyen amit akar, nekiálltam vígasztalni… szerencsére legjobb barátném gyorsan átlátta a helyzetet, és neki köszönhetően én is, és Vindeker a feledés ingoványos talajára lett hajítva, ugyanúgy, ahogy ez szép magyarosan meg lett mondva by me.

Összességében viszont elmondható, hogy sokat köszönehtek neki, noha nem szándékosan tette, amit tett (lelki vonatkozásban), de építő hatással volt rám, ugyanis első kapcsolatnak kemény volt, de engem sem akármilyen fából faragtak, és gyorsan beletanultam a melegvilág szinte minden csínyjába és bínjába Azért csak szinte, mert az őt követő sokkal több dologra megtanított.

Number two (sorrendben és érzelmileg is), hívjuk Flamesnek!

Flames korábban szerepelt már itt, kedves Olvasó, csupán az én hülyeségem, hogy nem adtam neki egy rendszeresen használt álnevet (általában xyz volt a neve vagy csak simán expasi). Az életkorok szintén 15-17, de 2007. június 24 után már 16-17-re módosult . Ő nagyon érdekes, nem határolható be igazán. Sokáig ismerkedtem vele, mászkátunk együtt, először 2007. május 17-én csókolt meg, de 28-án már ejtett, mégis nagyon sokáig (egészen 2007 szeptember elejéig) erős érzelmi szálak kötöttek hozzá, és kötnek ma is, csak már más értelemben- annak ellenére, hogy igen színes a közös múltunk, a mai napig kivételesen jó viszonyt ápolok vele és erre büszke is vagyok! Notehát Flames és én, és ami köztünk volt, azt mindennek nevezné az ember, csak nem járásnak. 11 nap mégis annak "tudható be" (ugye május 17-től 28-ig), bár ez sem sok mindent tartalmazott, csupán két smárolást és egy csúnya ejtést (pontosabban: lecserélést, ami… de ezt most hagyjuk). Valahogy mégis hihetetlenül magába bolondított, belé voltam életemben először igazán szerelmes. Gyakorlatilag az egész nyaram arra tettem fel, hogy összejöjjünk, de ezt nem sikerült elérnem, megkaptam viszont helyette a bizalmát és barátságát, és ez sokkal többet ér, mintha jártunk volna még egy darabig… a hosszú és a végén már igen szánalmas és elkeseredett próbálkozásaim kudarca után rá kellett eszmélnem, minket nem egymásnak teremtett az Isten, nem illünk össze mert kikészítenénk egymást. A habitusunk indőnként ugyanis élesen eltér egymástól, és ez nagy konfliktusok okozója lett volna, bár így mindezt elkerültük.

Ő is sok dologra megtanított, és úgy érzem, nála volt is szándék benne. Nem biztos, hogy mindig jószándék, de legtöbbször biztosan nem rossz. Segítségével koromhoz képest nagyon tapasztalt lettem, megerősödött a barátaimmal a kapcsolatom- hányszor kellett ápolgatniuk a lelkem, Atya Isten… És Flames, ha most ezt olvasod, tudom Neked talán sértő lehet de itt most kemény őszinteség van… különben is van más, akire jobban oda kell figyelned mint rám

Number three (de amúgy mindenben első), hívjuk Stratégosznak!

Stratégosz, akit mindeddig csak Szerelmem név alatt emlegettem, s akivel eddig a leghosszabb ideig együtt voltam (2007.09.17-2008.06.03), aki érzelmileg és minden téren az abszolút number one. De róla már sokat hallhattatok (itt volt róla szó: Gossip, Untitled, Under the surface, Make it possible, Más szemszög, In memoriam, Alvás, Realizmus vs. szentimentalizmus). És igen, ő az, akivel most lett vége.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy mindenkinek köszönetet mondjak, aki mellettem áll és támogat ezekben a nehéz időkben, az első napokban Stratégosz nélkül! Köszönöm nektek!

Back. Nehezen indult be, mert Flames miatt voltak kételyeim. De amikor beindult, akkor robogott de nagyon. Hihetetlen jó volt Vele! De mint minden normális kapcsolatban, itt is adódtak problémák. Kezdődött novemberben egy egyhetes válságidőszakkal, aminek az oka Flames volt. Pontosítva: a féltékenység Flames miatt, akinek akkor már hosszú ideje nem volt senkije és nagyon jóban volt velem. Flames és Stratégosz nagyon nem bírták egymást (és nem bírják a mai napig), de ezen a problémán sikerült túllépni. Flames kapott a hetemből egy nagyjából állandó napot (kedd), amikor neki voltam szabad, és ez így jól is működött (bár voltak a részemről békítő próbálkozások, de mindegyik elvetélt). Erre a kapcsolatra lehet azt mondani, hogy elértük a tökéletes harmónia szintjét. Amikor már a másik legapróbb gondolatát is kitaláljuk, érezzük, tudjuk mi bántja… és a végére ez múlt el, ami végül az egészet elrontotta. Ez egy oka annak, amiért most itt vagyunk, ahol. A másik pedig az, hogy szerelmes voltam belé, de a végén már csak magába a szerelembe voltam szerelmes, őt már csak "szerettem". Minden szabad időnket együtt töltöttük: a legszebb a karácsony utáni három nap egy vidéki kastélyban volt… mégha féltünk is a démonoktól és egyéb szörnyektől, és minden ajtót zártunk magunk után, imádtam ott lenni, és imádtam hogy itt volt velem . S bár a korkülönbség nagy volt (16-22, majd később 16-23) ez eltörpült, olyan szinten egymáséi lettünk, minden téren. Ő volt az első barátom, aki anyummal is találkozott, és valamilyen szinten jóban is lettek, ő volt, aki mindig tartogatott számomra valami különlegeset, valami meglepetést- legyen ez egy süti a buszmegállóban vagy a takaró alatt rejtőző óriás plüss Tigris…

Márciusban tört meg a dolog, amikor szakított velem, de nem bírtuk egymás nélkül. Újrakezdtük, de már nem működött a dolog úgy, ahogy kellett volna. S én, minden rajongásom és már-már túláradó szeretetem ellenére éreztem ezt, és tudom, hogy ő is érezte. Nem beszéltünk róla. Miért? Hogy ő miért nem, azt nem tudom. Én önző okokból. Azért, mert fontos vizsgaidőszakom jött (szintivizsga, szakkoli, nyelvvizsga, stb.) és nem akartam egy magánéleti válságot közbeiktatni. A szintvizsgát és a szakkolis dolgot húztuk ki együtt, a nyelvvizsgára már szingliként mentem el (de jól sikerült ennek ellenére is). És most ő már nincs. Van helyette bizonytalanság és határozott határozatlanság. De nem megyek vissza hozzá, hisz ahogy Kevin mondta: az előtt, hogy rossz döntést hoztam volna, belegondoltam annak lehetséges rossz kimenetelébe, és úgy döntöttem, nem vállalom a kockázatot és a felelősséget.

Rengeteg dolgot köszönhetek neki. Mindenek előtt a boldogságot, amivel megajándékozott, az ebből következő biztonságot, és az ezekből fakadó sikereket, hogy mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá. Ő volt eddig az első, igazi testi-lelki értelemben vett barátom. Remélem, nem haragszik meg rám annyira a mostani zavaros helyzet miatt, melynek egyrészt (és mondhatjuk, talán nagyrészt) én vagyok az oka.

Tovább nincs egyelőre, és nem is tervezem mostanában, hogy lenne, mert amíg nem tudom én sem, mit is várok magamtól, a lehető legnagyobb szemétség lenne mást kitenni maganak és a bizonytalanságomnak. És amíg még este Stratégosz miatt sírom álomba magam, addig ennek nincs itt az ideje.

Mégis hálás vagyok az Istennek mindhármukért. Ha mindent nem is, de látok egy szűk sávot a hármójuk közti összefüggésekből, és megértettem, hogy a dolgoknak, melyek velünk történnek nem mindig látjuk az eredményét közvetlen. Sokszor hetekig, hónapokig sőt, akár évekig is kell várni rá. De minél később jelentkezik, annál jelentősebb az eredmény. Ha kitartunk és kivárjuk, akkor jobb emberekké leszünk, mert megtanuljuk tisztelni még azokat is, akik ártanak nekünk, mert általuk is jobbá leszünk. Mindenki taníthat mindenkit, és mindenki tanulhat mindenkitől- a kérdés csupán annyi, hogy képesek vagyunk-e túllépni önnön kicsinyességünkön és elfogadni a felajánlott segítséget, hogy utána majd mi is tovább tudjuk nyújtani azoknak, akik rászorulnak.

by Captain29 himself <thecaptain@citromail.hu>