Papírhajó

- Meghalt? Valóban azt hiszed, hogy meghalt?

- Persze. Mindjárt el is mesélem neked. Mindez akkor kezdődött, amikor Zsombor felhívott. A hangja kétségbeesett volt, érződött, hogy valami nagyon nincs rendben. Azonnali segítségemet kérte, de nem mondta el, milyen ügyben, pedig ő mindent elmond két percben. Ha ő kétségbe esik, akkor tényleg hatalmas a baj.

- És te, az igaz barát rögtön rohantál, segítettél… ja fényezd már magad, önzetlen emberek nincsenek. Mindenki érdekből cselekszik. Talán az előző beszélgetésünkből nem derült ki, de nem vagyok idealista. Realista vagyok.

- Realista… hát persze. Ehhez most lenne hozzáfűzni valóm, de engedd meg, hogy ezt egy másik bejegyzés keretében tegyem meg. Nem akarom erre pazarolni a szót, amikor nekem most a legjobb barátom életének egyik meghatározó eseményéről kell beszámolnom.

- Miért kell?

- Blogger vagyok, mesélnem kell, ez az életem… szóval visszatérve: igen, mentem, azonnal és önzetlenül, még a hajamat sem igazítottam meg és ez nálam nagyon nagy dolog. Minden további kérdés vagy kérés nélkül rohantam. Amikor odaértem, már kisebb csapat volt ott körülötte: az unokatestvére, pár barátja és néhány olyan ember, akiket még sosem láttam, de olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna őket. Furcsa volt, de… de ez is egy másik bejegyzés témája lesz.

- És utána? Attól függetlenül, hogy megint kezd gabalyodni az egész, és valahogy érezhető lesz, hogy egy se füle, se farka történet kerekedik, egészen leköt.

- Lekötelezel. Zsombor magán kívül volt. Sírt és remegett a félelemtől; nem tudta mit tegyen. Csak azt tudta, hogy a fiú, akit szeretett, az erdőben fekszik holtan. Furcsa kálvária az övék. Lángoló szerelemből heves utálat, se veled, se nélküled, a kapcsolat küszöbén visszahátrálás, kölcsönös megsértődés, gyűlölködés, egymásnak sunyin üzengetés… nem nagyon tudtak egymással mit kezdeni egy idő után és most vége: Barna meghalt. Az ítélet egyszeri és megmásíthatatlan. A hosszú, átvirrasztott éjszakák itt értek véget. Minden időből kifutottak. Egy hajó elsüllyedt.

- Jó, és hallhatnám a történet folytatását vagy tovább akarsz kápráztatni a retorikai kreálmányaiddal?

- Ha ezt mind magamban tartanám, felrobbannék. Odamentem hozzá, átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, mi van az erdőben- az egyik barátja megsúgta nekem. Nem akartam siettetni, de tudtam, hogy csak rám várt, nélkülem nem akart bemenni az erdőbe. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy átengedje az álmait és életének egy részét az örök enyészetnek.

- Hú. Most nem tudok semmi sértőt mondani.

- Le is ütnélek. Nem kimondottan vicces, amikor meghal egy félig valóra vált álom. Majd rám nézett, aztán a többiekre, és intett, hogy kövessük be az erdőbe. Sokáig mentünk, nem szólt senki senkihez. Csak a gallyak ropogása törte meg az erdő csendjét. Zsombor ment elől, de egy ponton megállt. Leroskadt a fűbe és sírni kezdett.

- Azért nem semmi srác ez a Zsombor… odamegy a halott exéhez csak azért, mert… tulajdonképpen miért is ment oda?

- Ha egy kamasz srác szerelmes lesz valakibe, azt nem akarja egykönnyen veszni hagyni. Az utolsó pillanatig reménykedik benne a maga módján- hol csendesen, hol heves érzelmi kitörésekkel tarkítva de egy valami változatlan, az pedig a szűnni nem akaró remény arra, hogy még minden lehet jobb, minden lehet a régi. Fájdalmas átélni ahogyan az ember, aki életünk meghatározó részét képezte, lassan, de biztosan távolodik el tőlünk…

- …hiszen hajóját másfelé sodorja az Élet Tengere… igen, olvastalak. És ezután?

- Az unokatestvére és én, a két, hozzá legközelebb álló ember, felsegítettük. Nem tudom, meddig, de csak álltunk ott, Zsombor ölelve, aki csak zokogott és zokogott… borzalmas volt. Én is sírtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha egyszerűen megöli a kín. Meghalt valaki, akit szeretett, de Isten tudja, mióta csak újabb és újabb sebeket kapott tőle… és most elment, örökre.

- Ha másmilyet nem is, hát ilyen nyomokat legalább hagyott maga után…

- Nem is keveset. Aztán tovább mentünk és… ott feküdt. Ha nem tudjuk, nem gondoltuk volna, hogy meghalt. Úgy feküdt ott, mintha élne, csak aludna. A hasán feküdt- mellette pedig egy véres tőr volt. Ezt nem tudtuk mire vélni. Zsombor már nem sírt. Az arca nem árult el érzelmeket. Belül halott volt. Összeomlott. Letérdelt Barna mellé és megsimogatta az arcát, majd a hátára fordította. Nem tudom, milyen gondolatok jártak a fejében, vagy miért tette ezt de… azt kívánom, bár ne tette volna. Mindenki egy emberként hördül fel. Nem akartunk hinni a szemünknek…

- A tőr…?

- Igen. Barnának… Istenem, még így is olyan nehéz… Barnának nem volt szíve. Szó szerint, egyszerűen csak… kivágta. A saját szívét. Meghalt. Nem tudott többé érezni, tehát meghalt. Ahogy felkelt a nap, már teljesen tiszta volt, hol voltunk. Annál a fánál, ahol először csókolta meg Zsombort. Már minden tiszta volt. Megértettem. Gondoltam, hogy nem lesz jó vége, na de erre nem számítottam volna… előző nap találkoztak itt. Zsombor adott Barnának valamit. Egy kis apróságot, lényegtelen… és itt volt a válasz. A szívtelen Barna.

- És Zsombor?

- Zsombort a döbbentség a fűbe lökte. Amikor végre megszólalt, azt kérte, az én kivételemmel mindenki menjen el. Leültem mellé és átkaroltam. Nem mondtam neki semmit. Csak ültünk… benne világok dőltek össze és épültek fel, bennem pedig megfogalmazódott valami. Nem mondtam el neki, de azt hiszem, érezte; ezért épülhettek fel azok a világok.

- Mi fogalmazódott meg benned?

- Az, hogy kóbor lelkek vagyunk csak ezen a világon. A kóbor lelkek pedig folyamatos vándorlásra vannak kényszerítve. Jönnek, ezzel örömet okoznak, viszont nem maradnak örökké, és amikor elmennek, az pokolian fájdalmas. De mint minden érző lény, így a kóbor lelkek is egymásnak vannak teremtve, és abban a percben, amikor két ilyen lélek a szerelemben egyesül, megszűnnek kóbor lelkek lenni és elhagyják ezt a világot. Együtt hagyják el, hogy a sajátjukban éljenek tovább- örökre.  És nézd, felvillant a kis narancssárga fény… a kóborlás nem céltalan. Folyamatos keresés. A kóbor lelkek a saját világuk kulcsát keresik. Barna végleg elment. Máshol keres. Így Zsombort is váltásra kényszeríti. Az élet annyira kiszámíthatatlan… akkor is jót ad, ha mi azt el akarjuk zárni magunktól.

2.4.2

És akkor összeállt minden. Pontosan nem emlékszem, mikor, de azt hiszem az ablakon kibámulás és a fürdés között lehetett ez a pillanat.

Az életben mindennek oka van, véletlenek nincsenek. Nem volt véletlen, hogy rád találtam anno, az hogy felvettem veled a kapcsolatot, hogy sokat beszéltünk, hogy találkoztunk. Nem volt véletlen,hogy végül egymás mellé kerültünk, hogy a behatárolt itthoni időnek köszönhetően bátor vagyok és megtettem, ami megtörtént. Nem véletlen, hogy mindez most történt.

Azt mondtad, korszakalkotók vagyunk a magunk nemében. Találkozásunkat, a kettőnk között lejátszódott és lejátszódó dolgokat tehát vehetjük akár törvényszerűségnek is…? Vehetjük a magasabb erő akaratának, az élet törvényének, magától értetődő ténynek két ilyen srác egymásra találását…? És vehetjük-e szintén annak azt, hogy akármennyire is szeretnénk ezt nem elhinni, de magvában halt a dolog…? Vagy éppen most ültetjük el a magot, amiből idővel- lassan, lassan, nagyon lassan, de kikel egy gyönyörű, káprázatos virág?

Úgy tűnik, el kell engednünk az egy percre elnyert időtlenséget. Nekünk csak fájdalmasan kevés jutott abból az éltető erőből, amit mások meggondolatlanul pocsékolnak, pazarolnak és szórnak mindenfelé, mert nincsenek tisztában az értékével, amit mások fel sem ismernek meg nem érthetik, nem foghatják fel, mit jelent… Nekik mégis jár, de nekünk nem.

Úgy gondoltam, és gondolom talán most is, hogy összeillünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy az érdeklődési körünk, az életcéljaink, a stílusunk szinte halálos ellenségei egymásnak- bár lehet, hogy pont ez alakította ki közöttünk azt a bizsergető, vérpezsdítő, szívdobbantó szikrát, ami fel- fellángol, de tűz- egyelőre- nem lesz belőle.

2.3.0

Ahogyan sétáltunk a kihalt éjszakai városban, fura dolgokat mondott nekem.

- Tudod, persze, ésszel nem lehet felmérni ezt, hogy miért tettem vagy teszem vagy ragaszkodnék hozzá de ez nem az a terület ahol az észnek van több létjogosultsága…

Aztán meg furcsán nézett, amikor belevertem a fejem a falba, mert ezt a hülyeséget csak így lehetett elviselni.

Fogtam magam és elkezdtem szaladgálni fel és alá. Persze ekkor meg ő nem értett meg engem. Azt mondta, idióta vagyok és kiforgatom a szavait.

- Értsd már meg mit tettél, teszel és akarsz tenni! Hazudsz magadnak, őt meg kihasználod, ha hagyja! Ha tényleg érzed azt, amit mondasz hogy érzel, akkor nem lehetsz ennyire önző vele!- mondtam.

Persze ő megint kezdte a szentimentális nyafogását. Meg magyarázott hogy Olaszország így meg távolság úgy, meg régóta bejön meg nem is tudom már, nem nagyon figyeltem oda.

Megsértődött rám. Én pedig rá. Egy kereszteződésnél aztán ő balra ment,  én pedig egyenesen tovább. Arra gyorsabban hazaértem.

“Dehát végülis Captain mindig ilyen volt. Sokaknak naivnak tűnhet, különc gondolkodásúnak, önzőnek. Idealistának igen, ez talán a legjobb szó rá. Volt, hogy ráfázott erre. Pontosan akkor, amikor elnyomta magában a megérzéseit. Amikor nem volt bátor. Amikor inkább kompromisszumokat keresett.”

“Most miért nem erre jön? Zsombor mindig sokkal okosabbnak hitte magát nálam. Csak mert ő ésszel lát, nem szívvel. Ha ésszel látnék, ellöktem volna magamtól. Most dühös lennék magamra. Átkoznám és szidnám magam, őrjöngenék és még tőlem is hülye lépésekre szánnám el magam. De nem. Bátor voltam. Azt hiszem, egyre inkább megtalálom önmagam.”

Végül egyszerre értünk haza.

- Ne haragudj.- mondtam.- Nem gondoltam bele, hogyan érezhetsz.

- Te se haragudj.- mondta Captain.- Én meg abba nem gondoltam bele, milyennek hat a viselkedésem.

Mosolyogtunk. Úgy, mint régen, mint két igazi jó barát.

- Bemutatsz majd neki?

- Felesleges. A kezdetektől fogva ismer téged.

2.2.5

Zsombor, én ismét és ismét, folyamatosan és vég nélkül el tudok ámulni rajtad, pontosabban azon, mennyire ismersz. A kérdéseid, amiket nekem szegezel olykor el sem hinnéd, milyen nagy mértékben visszaköszönnek itt bejegyzés formájában, még ha nem is ilyen direkt módon, mint egy párbeszéd vagy levél…

Amikor azt kérdezted tőlem, hogy mire jó ez nekem- természetesen a csütörtökről beszélek- akkor ezt mondtam neked: mert kell. Ősszel volt a szakítás és azóta mintha elvágták volna. Smároltam azóta 5 sráccal, ennyi a nagy szerelmi életem október 16. óta. Ez nem tetszik… egyrészt ezért

És igen, hozzátettem az örök ellenpólus B-t is mindehhez, elmésen meg is jegyezted hogy lám-lám, hát megint előkerült a téma. Szerinted hogy ne kerülne elő valaki sokszor egy 17 éves srácnál, akivel 9 hónapig volt együtt és szerette, talán úgy mint még soha senkit? Aki élete eddigi top élményeit adta sok téren? Természetes hogy előkerül, akár mint motiváló erő arra amit csütörtökön tenni készültem, akár arra hogy visszagondoljak és elemezzem magam, mit tettem akkor rosszul, lemérjem magamon a fejlődést és a gondolkodásmódom változását. Egy év, lassan egy év telt el annak a kapcsolatnak a vége óta, és összehasonlíthatatlan az a Captain, aki akkor ott ült azon a padon könnyeivel küszködve és ez a Captain, aki most ezeket a sorokat írja. Ennyit B-ről, Zsombor, de tudom te ezt is soknak tartod.

Aztán megkérdezted hogy nem gondolom hogy mindez ellene van annak amit örökké hirdetek, hogy a legértékesebb a kölcsönös bizalomra és szeretetre épített, stabil, monogám párkapcsolat, mondom én és most lám, pontosan az ellenkezőjét teszem? De igen Zsombi, ellene van, szinte a szöges ellentéte de- és ezt a blogon is leírtam nem egyszer- nem azért mondom azt amit mondok mert példakép akarok lenni az embereknek vagy olyasvalaki akire fel kellene nézniük. Még nem. Még én sem tudom pontosan ki vagyok, mi vagyok ebben a világban, miért vagyok itt és mi haszna van az én létezésemnek azon túl, hogy hatással vagyok rengeteg emberre, pontosan úgy ahogy ők is rám. Tudni talán sosem fogom pontosan mi is a haszna mindennek, de amíg legalább egy halvány sejtésem nincs, addig nem akarom hogy akárki is példaképként nézzen fel rám mert az felelősséggel jár, amit nem tudom még vállalni. Ez a blog az én “belső összeférhetetlenségem dühöngője”, egy hely ahol létrejöhet a megélt ellentmondás, az ami én vagyok. Szóval nem, engem nem zavar hogy olykor mást teszek mint amit írok. Az hogy valaki letér egy útról, nem jelenti azt hogy ne térhetne vissza bármikor. És mégis hol lehetne jobb tapasztalatokat gyűjteni mint az izgalmas és veszélyes kerülőutakon…?

A vasárnap késő éjszakába nyúló beszélgetésünknél azonban egyetértettél velem mert hagytad hogy én beszéljek először és végigmondjam minden gondolatom. Látod Zsombor, ezért szeretlek!

Elmentem, ő nem jött el, eljött valaki más, aztán végül az egészből nem az lett aminek lennie kellett volna eredeti terveim szerint, de aki nem jött el azzal is beszéltem két órát utána és egyszerűen nem lehet rá haragudni, szinte könnyek között mondott el egy olyan őszinte vallomást amit színészkedni nem lehet, de így szegény másik, aki eljött valószínűleg hoppon marad. Mondja, hogy  adjunk esélyt a dolognak de kérdem én, hogyan? Ő budapesti én 120 kilométerre vagyok a fővárostól, ráadásul egy másik városban vagyok egész héten kolis, ja és említettem már hogy szeptembertől nem vagyok Magyarországon? Szűk négy hónap van hátra amíg elmegyek… mondhatja bárki hogy ne legyek kishitű, meg hogy a remény akkor hal meg ha megfojtjuk, meg efféle közhelyeket (amiket tudom, én is előszeretettel használok), de kellene nekem egy kapcsolat aminek kényszerű vége szakad szeptember elsején…? Ha eddig akadály volt a földrajzi távolság, hát ezek után azt hiszem egyenesen végtelenül magas falként fog magasodni akár Barna és közém, akár Ádám és közém.

Ez van, Zsombor. Szerintem egyszer kiírom ide a Te mail címed is, hogy az olvasóim küldhessenek Neked köszönő leveleket pár bejegyzésért

2.0.5   captain@paperboat.hu

Elültetett benned valamit. Először maga a folyamat, aztán maga az érzés, végül maga a tény. Elültette, felnevelte, elpusztította de a tieddé tette. Benned marad örökre.

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5

A lényegem márpedig nem tudom eltagadni.

A múlt: Kardok kilenc

Jelentés:  Nehézségek a jelenlegi életben az előző életben felhalmozott karma miatt.

Igen, a múltamban sok nehézségem volt. Nehézség egy kapcsolat után, küzdelmek, kínlódások, görcsös keresgélések, kérdések tömkelegei. Aztán meg válaszok tömkelegei. Aztán meg a feladat, hogy párosítsam. De ha nyafogtam is, igenis becsülettel megcsináltam és ha valamit elkúrtam, hát újra és újra és addig amíg jó nem lett. Próbáltam okos lenni, mindig a legjobbat tenni, jól  élni, nem bántani másokat. Mindig a céljaim felé haladni, kitartóan, hol lassan hol gyorsan, ahogy lehetett.

Mindig jött valaki, aki felemelt, aki segített. Egyedül sosem voltam. Ezért lett mindig jó, ezért nem maradtam ott egy helyzetben sem, ezért nem lettem sosem áldozat, még akkor is ha nagyon annak éreztem  magam.

A jelen: A mágus

Jelentés: A mágus lapja jelzi, hogy önbizalmaddal és mágikus
vonzerőddel ügyesen irányítod a dolgokat magad körül és sikereket
érhetsz el, anélkül, hogy erőlködnél.

Ez jó. A jelenem sikereket hoz. Ezeket sokszor nem veszem észre mert annyira el tudok merülni az önsajnálat mocsarában hogy észre sem veszem, milyen fantasztikus az életem és csak én vagyok az, aki nehezebbé teszi. Azzal, hogy nem vagyok képes felismerni sok mindent. Ez ugyanúgy vonatkozik az előnyökre, mint a hátrányokra. Sokszor úgy el vagyok foglalva saját magammal, hogy figyelmen kívól hagyom mi az, amin változtatni kéne. Nem szentelek elég időt olyan dolgoknak, amelyek fontosak, és átugrok kérdéseket, mert nem tudok rájuk válaszolni. Sokszor nem tudom elfogadni önmagam.

A jövő: Az érmék királya

Jelentése: Gyakorlatias férfi (néha nő), aki mindig tudatában van a reális lehetőségeknek
és nem keveri össze álmodozásait azzal, ami az életben realizálható, viszont ért
ahhoz, hogy előrelépjen és az adott lehetőségekből kiindulva a lehető legtöbb
nyereséget érje el. Olyan ember, aki aranyat csinál mindenből, amihez hozzányúl.
Felelősségtudattal viseltetik az övéi, az üzleti partnerek és mindenki iránt, aki függ
tőle. Nehéz felbosszantani, de keményen lép fel azokkal szemben, akik igazságtalanul
vagy ellenségként bánnak vele. Értékel mindent, ami szép, előnyben részesíti az
impozáns szálláshelyeket és ha megengedheti magának, akkor mecénás és műgyűjtő.

Tehát van itt valaki, talán már ismerem is, aki egy stabil pont lehet? Valaki, aki Ő lehet? Valaki, akivel össze fog hozni a sors, valaki, akiben ott van a lelkem másik fele? 

A legszebb az egészben pedig az, hogy ismerek valakit, akire mindez ráillik.

 1.6.7 by Captain himself

Történetünk, a Papírhajó hős vezéréről, Captainről egy látszólag teljesen átlagos 17 éves srácról szól, akiről jól tudjuk hogy csak látszólag, valójában a legkevésbé sem átlagos. Ez a fiú ma délután a vidéki kisvárosban, ahol napjait tengeti elballagott a fényképészhez, bizton remélve hogy elő tud neki hívni pár képet amire szüksége van.

Belépve az üzletbe Captain azonban nem a megszokott arccal találkozott aki általában segíti őt képekkel kapcsolatos problémáinak megoldásában hanem annak fiatal és szexi modellkedő öccsével, aki mindeddig Captain plátói szerelmének volt tárgya. Abban azonban nem is reménykedhetett hősünk hogy felismeri, lévén tudja hogy nagyon más körökben mozognak. 

Pedig Captain a mai napra mély eszemcserét is akart volna tartani a boltosnénivel arról, hogy át tudná-e tenni azon képeket egy pendrive-ra amelyek nála vannak, ugyanis ő szokott Captainről időnként művészi képeket csinálni. A gyanútlan olvasó azt hihetné hogy hősünk, ez a kis aranyos fiú kihasználva az alkalmat elmagyarázza problémáját az újdonsült boltosbácsinak, ezzel is kontaktust létesítve.

Ehelyett fogta magát, röviden lerendezte mit akar és úgy kihúzott a boltból mintha kergetnék.

Most pedig ismétlődő "hülye-hülye-hülye" rigmusokat kantálva fejét a klaviatúrába veri, hogy no lám, itt volt az alkalom és olyan brilliánsan elszalasztotta, hogy azt tanítani lehetne.

Tény, hogy nem tudja biztosan, az említett szexi boltosbácsi- legyen a neve A- meleg-e, de mozdulataiból és hanglejtéséből ítélve lehet az. Captain így hazarohanva rögtön bevetődött laptopja elé, felnyomult az iwiwre hogy a közös ismerősöket meglesve talán reménysugárra lel egy meleg név kapcsán de nem, nincsen olyan közös ismerőse A-val aki meleg. Így hát marad a sopánkodás, a pasi- és következésképpen szeretethiány.

Pedig ki tudja, mennyi meleget ismer ez a szegény Captain, csak talán nem merik felvállalni. Talán ők is úgy gondolják 'Ah, ez a Captain-gyerek igazi fasza srác!' de nem, ebből nem lesz semmi- vagy legalábbis most még nincs- mivel nyílt beszéd meg nincsen. 

Pedig Captainben nincs (olyan sok) hiba, mosolyog ő mindenkire aki bejön neki (meg néha arra is aki nem, bár arra csak szánalomból), kap is olykor viszontmosolyt de azután nem mer lépni egyik fél sem így hát az egészből nem lesz semmi. 

"Csak tudnám, hol vannak a rendes meleg pasik!"- bosszankodik sokadjára Captain. "Azt mondják, aki igazán értelmes, rendes és helyes az nincs fenn a neten, nem jár meleg helyekre. De akkor hol van? Hogyan talál  magának pasit? És miért van az hogy mégis mindig van nekik valakijük, ha egyszer szinte nem is érintkeznek a meleg világgal?"- fűzi tovább kétségbeesetten a gondolatot. 

Majd fanyar képpel ránéz az órára- "Ó b*sszameg már ennyi az idő?"- feláll a laptopjától, majd az időt, a titkolózást, az apját és a hülye embereket elátkozva elindul megkeresni lázmérőjét, hátha akad egy indok amelyre hivatkozva lemondhata a ma esti apák-fiaik programot.

1.5.4 by Captain himself