Három évvel ezelőtt tettem vízre életem kis hajóját ezen a virtuális tengeren, a vitorlabontás után közel egy évvel pedig az én életem is szelet kapott, mégpedig nem is akármilyet.

Most mégis úgy érzem, ez a szél, ami tovább repített minden addig ismert horizontnál, kicsit túl messzire sodort a parttól. Nem látom már a kikötőt, ahonnan elindultam, és olykor kétségbeesetten próbálom újra megtalálni. Azt hittem, a végtelen az én végzetem, de ez, úgy tűnik, talán még nekem is túl nagy, túl összetett és túl komplex.

A Papírhajót erős, nagyon erős hajónak hittem, Nem kétség, tényleg kibír egy- két csapást, de vajon meddig vallhatom magam valóban felelősségteljes, felnőtt, érett Kapitánynak, amíg az utasaimat gondolkodás nélkül, önző módon olyan vad viharoknak teszem ki, melyekre nem számíthattak, melyeket nem láthattak, melyekről nem mesélt nekik senki?

Lehet távlat a végtelen? Lehet életcél elérni azt, amit még senki sem ért el? Lehet így élni, a hullámok vad nomádjaként?

Lehet így élni, Kapitányként vezetni az életem hajóját egy tengeren, ahol néha már-már saját magam áldozatának érzem magamat? Lehet viharból viharba fordulni, és mégis ugyanolyan erősen, ha nem erősebben ismét nyugodt vizekre érni?

4.2.4

captain@paperboat.hu

- Persze. Mindjárt el is mesélem neked. Mindez akkor kezdődött, amikor Zsombor felhívott. A hangja kétségbeesett volt, érződött, hogy valami nagyon nincs rendben. Azonnali segítségemet kérte, de nem mondta el, milyen ügyben, pedig ő mindent elmond két percben. Ha ő kétségbe esik, akkor tényleg hatalmas a baj.

- És te, az igaz barát rögtön rohantál, segítettél… ja fényezd már magad, önzetlen emberek nincsenek. Mindenki érdekből cselekszik. Talán az előző beszélgetésünkből nem derült ki, de nem vagyok idealista. Realista vagyok.

- Realista… hát persze. Ehhez most lenne hozzáfűzni valóm, de engedd meg, hogy ezt egy másik bejegyzés keretében tegyem meg. Nem akarom erre pazarolni a szót, amikor nekem most a legjobb barátom életének egyik meghatározó eseményéről kell beszámolnom.

- Miért kell?

- Blogger vagyok, mesélnem kell, ez az életem… szóval visszatérve: igen, mentem, azonnal és önzetlenül, még a hajamat sem igazítottam meg és ez nálam nagyon nagy dolog. Minden további kérdés vagy kérés nélkül rohantam. Amikor odaértem, már kisebb csapat volt ott körülötte: az unokatestvére, pár barátja és néhány olyan ember, akiket még sosem láttam, de olyan érzésem volt, mintha már ismertem volna őket. Furcsa volt, de… de ez is egy másik bejegyzés témája lesz.

- És utána? Attól függetlenül, hogy megint kezd gabalyodni az egész, és valahogy érezhető lesz, hogy egy se füle, se farka történet kerekedik, egészen leköt.

- Lekötelezel. Zsombor magán kívül volt. Sírt és remegett a félelemtől; nem tudta mit tegyen. Csak azt tudta, hogy a fiú, akit szeretett, az erdőben fekszik holtan. Furcsa kálvária az övék. Lángoló szerelemből heves utálat, se veled, se nélküled, a kapcsolat küszöbén visszahátrálás, kölcsönös megsértődés, gyűlölködés, egymásnak sunyin üzengetés… nem nagyon tudtak egymással mit kezdeni egy idő után és most vége: Barna meghalt. Az ítélet egyszeri és megmásíthatatlan. A hosszú, átvirrasztott éjszakák itt értek véget. Minden időből kifutottak. Egy hajó elsüllyedt.

- Jó, és hallhatnám a történet folytatását vagy tovább akarsz kápráztatni a retorikai kreálmányaiddal?

- Ha ezt mind magamban tartanám, felrobbannék. Odamentem hozzá, átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. Nem mondtam neki semmit, de tudtam, mi van az erdőben- az egyik barátja megsúgta nekem. Nem akartam siettetni, de tudtam, hogy csak rám várt, nélkülem nem akart bemenni az erdőbe. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy átengedje az álmait és életének egy részét az örök enyészetnek.

- Hú. Most nem tudok semmi sértőt mondani.

- Le is ütnélek. Nem kimondottan vicces, amikor meghal egy félig valóra vált álom. Majd rám nézett, aztán a többiekre, és intett, hogy kövessük be az erdőbe. Sokáig mentünk, nem szólt senki senkihez. Csak a gallyak ropogása törte meg az erdő csendjét. Zsombor ment elől, de egy ponton megállt. Leroskadt a fűbe és sírni kezdett.

- Azért nem semmi srác ez a Zsombor… odamegy a halott exéhez csak azért, mert… tulajdonképpen miért is ment oda?

- Ha egy kamasz srác szerelmes lesz valakibe, azt nem akarja egykönnyen veszni hagyni. Az utolsó pillanatig reménykedik benne a maga módján- hol csendesen, hol heves érzelmi kitörésekkel tarkítva de egy valami változatlan, az pedig a szűnni nem akaró remény arra, hogy még minden lehet jobb, minden lehet a régi. Fájdalmas átélni ahogyan az ember, aki életünk meghatározó részét képezte, lassan, de biztosan távolodik el tőlünk…

- …hiszen hajóját másfelé sodorja az Élet Tengere… igen, olvastalak. És ezután?

- Az unokatestvére és én, a két, hozzá legközelebb álló ember, felsegítettük. Nem tudom, meddig, de csak álltunk ott, Zsombor ölelve, aki csak zokogott és zokogott… borzalmas volt. Én is sírtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha egyszerűen megöli a kín. Meghalt valaki, akit szeretett, de Isten tudja, mióta csak újabb és újabb sebeket kapott tőle… és most elment, örökre.

- Ha másmilyet nem is, hát ilyen nyomokat legalább hagyott maga után…

- Nem is keveset. Aztán tovább mentünk és… ott feküdt. Ha nem tudjuk, nem gondoltuk volna, hogy meghalt. Úgy feküdt ott, mintha élne, csak aludna. A hasán feküdt- mellette pedig egy véres tőr volt. Ezt nem tudtuk mire vélni. Zsombor már nem sírt. Az arca nem árult el érzelmeket. Belül halott volt. Összeomlott. Letérdelt Barna mellé és megsimogatta az arcát, majd a hátára fordította. Nem tudom, milyen gondolatok jártak a fejében, vagy miért tette ezt de… azt kívánom, bár ne tette volna. Mindenki egy emberként hördül fel. Nem akartunk hinni a szemünknek…

- A tőr…?

- Igen. Barnának… Istenem, még így is olyan nehéz… Barnának nem volt szíve. Szó szerint, egyszerűen csak… kivágta. A saját szívét. Meghalt. Nem tudott többé érezni, tehát meghalt. Ahogy felkelt a nap, már teljesen tiszta volt, hol voltunk. Annál a fánál, ahol először csókolta meg Zsombort. Már minden tiszta volt. Megértettem. Gondoltam, hogy nem lesz jó vége, na de erre nem számítottam volna… előző nap találkoztak itt. Zsombor adott Barnának valamit. Egy kis apróságot, lényegtelen… és itt volt a válasz. A szívtelen Barna.

- És Zsombor?

- Zsombort a döbbentség a fűbe lökte. Amikor végre megszólalt, azt kérte, az én kivételemmel mindenki menjen el. Leültem mellé és átkaroltam. Nem mondtam neki semmit. Csak ültünk… benne világok dőltek össze és épültek fel, bennem pedig megfogalmazódott valami. Nem mondtam el neki, de azt hiszem, érezte; ezért épülhettek fel azok a világok.

- Mi fogalmazódott meg benned?

- Az, hogy kóbor lelkek vagyunk csak ezen a világon. A kóbor lelkek pedig folyamatos vándorlásra vannak kényszerítve. Jönnek, ezzel örömet okoznak, viszont nem maradnak örökké, és amikor elmennek, az pokolian fájdalmas. De mint minden érző lény, így a kóbor lelkek is egymásnak vannak teremtve, és abban a percben, amikor két ilyen lélek a szerelemben egyesül, megszűnnek kóbor lelkek lenni és elhagyják ezt a világot. Együtt hagyják el, hogy a sajátjukban éljenek tovább- örökre.  És nézd, felvillant a kis narancssárga fény… a kóborlás nem céltalan. Folyamatos keresés. A kóbor lelkek a saját világuk kulcsát keresik. Barna végleg elment. Máshol keres. Így Zsombort is váltásra kényszeríti. Az élet annyira kiszámíthatatlan… akkor is jót ad, ha mi azt el akarjuk zárni magunktól.

2.4.2

Az életben mindennek oka van, véletlenek nincsenek. Nem volt véletlen, hogy rád találtam anno, az hogy felvettem veled a kapcsolatot, hogy sokat beszéltünk, hogy találkoztunk. Nem volt véletlen,hogy végül egymás mellé kerültünk, hogy a behatárolt itthoni időnek köszönhetően bátor vagyok és megtettem, ami megtörtént. Nem véletlen, hogy mindez most történt.

Azt mondtad, korszakalkotók vagyunk a magunk nemében. Találkozásunkat, a kettőnk között lejátszódott és lejátszódó dolgokat tehát vehetjük akár törvényszerűségnek is…? Vehetjük a magasabb erő akaratának, az élet törvényének, magától értetődő ténynek két ilyen srác egymásra találását…? És vehetjük-e szintén annak azt, hogy akármennyire is szeretnénk ezt nem elhinni, de magvában halt a dolog…? Vagy éppen most ültetjük el a magot, amiből idővel- lassan, lassan, nagyon lassan, de kikel egy gyönyörű, káprázatos virág?

Úgy tűnik, el kell engednünk az egy percre elnyert időtlenséget. Nekünk csak fájdalmasan kevés jutott abból az éltető erőből, amit mások meggondolatlanul pocsékolnak, pazarolnak és szórnak mindenfelé, mert nincsenek tisztában az értékével, amit mások fel sem ismernek meg nem érthetik, nem foghatják fel, mit jelent… Nekik mégis jár, de nekünk nem.

Úgy gondoltam, és gondolom talán most is, hogy összeillünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy az érdeklődési körünk, az életcéljaink, a stílusunk szinte halálos ellenségei egymásnak- bár lehet, hogy pont ez alakította ki közöttünk azt a bizsergető, vérpezsdítő, szívdobbantó szikrát, ami fel- fellángol, de tűz- egyelőre- nem lesz belőle.

2.3.0

- Tudod, persze, ésszel nem lehet felmérni ezt, hogy miért tettem vagy teszem vagy ragaszkodnék hozzá de ez nem az a terület ahol az észnek van több létjogosultsága…

Aztán meg furcsán nézett, amikor belevertem a fejem a falba, mert ezt a hülyeséget csak így lehetett elviselni.

Fogtam magam és elkezdtem szaladgálni fel és alá. Persze ekkor meg ő nem értett meg engem. Azt mondta, idióta vagyok és kiforgatom a szavait.

- Értsd már meg mit tettél, teszel és akarsz tenni! Hazudsz magadnak, őt meg kihasználod, ha hagyja! Ha tényleg érzed azt, amit mondasz hogy érzel, akkor nem lehetsz ennyire önző vele!- mondtam.

Persze ő megint kezdte a szentimentális nyafogását. Meg magyarázott hogy Olaszország így meg távolság úgy, meg régóta bejön meg nem is tudom már, nem nagyon figyeltem oda.

Megsértődött rám. Én pedig rá. Egy kereszteződésnél aztán ő balra ment,  én pedig egyenesen tovább. Arra gyorsabban hazaértem.

“Dehát végülis Captain mindig ilyen volt. Sokaknak naivnak tűnhet, különc gondolkodásúnak, önzőnek. Idealistának igen, ez talán a legjobb szó rá. Volt, hogy ráfázott erre. Pontosan akkor, amikor elnyomta magában a megérzéseit. Amikor nem volt bátor. Amikor inkább kompromisszumokat keresett.”

“Most miért nem erre jön? Zsombor mindig sokkal okosabbnak hitte magát nálam. Csak mert ő ésszel lát, nem szívvel. Ha ésszel látnék, ellöktem volna magamtól. Most dühös lennék magamra. Átkoznám és szidnám magam, őrjöngenék és még tőlem is hülye lépésekre szánnám el magam. De nem. Bátor voltam. Azt hiszem, egyre inkább megtalálom önmagam.”

Végül egyszerre értünk haza.

- Ne haragudj.- mondtam.- Nem gondoltam bele, hogyan érezhetsz.

- Te se haragudj.- mondta Captain.- Én meg abba nem gondoltam bele, milyennek hat a viselkedésem.

Mosolyogtunk. Úgy, mint régen, mint két igazi jó barát.

- Bemutatsz majd neki?

- Felesleges. A kezdetektől fogva ismer téged.

2.2.5

Amikor azt kérdezted tőlem, hogy mire jó ez nekem- természetesen a csütörtökről beszélek- akkor ezt mondtam neked: mert kell. Ősszel volt a szakítás és azóta mintha elvágták volna. Smároltam azóta 5 sráccal, ennyi a nagy szerelmi életem október 16. óta. Ez nem tetszik… egyrészt ezért

És igen, hozzátettem az örök ellenpólus B-t is mindehhez, elmésen meg is jegyezted hogy lám-lám, hát megint előkerült a téma. Szerinted hogy ne kerülne elő valaki sokszor egy 17 éves srácnál, akivel 9 hónapig volt együtt és szerette, talán úgy mint még soha senkit? Aki élete eddigi top élményeit adta sok téren? Természetes hogy előkerül, akár mint motiváló erő arra amit csütörtökön tenni készültem, akár arra hogy visszagondoljak és elemezzem magam, mit tettem akkor rosszul, lemérjem magamon a fejlődést és a gondolkodásmódom változását. Egy év, lassan egy év telt el annak a kapcsolatnak a vége óta, és összehasonlíthatatlan az a Captain, aki akkor ott ült azon a padon könnyeivel küszködve és ez a Captain, aki most ezeket a sorokat írja. Ennyit B-ről, Zsombor, de tudom te ezt is soknak tartod.

Aztán megkérdezted hogy nem gondolom hogy mindez ellene van annak amit örökké hirdetek, hogy a legértékesebb a kölcsönös bizalomra és szeretetre épített, stabil, monogám párkapcsolat, mondom én és most lám, pontosan az ellenkezőjét teszem? De igen Zsombi, ellene van, szinte a szöges ellentéte de- és ezt a blogon is leírtam nem egyszer- nem azért mondom azt amit mondok mert példakép akarok lenni az embereknek vagy olyasvalaki akire fel kellene nézniük. Még nem. Még én sem tudom pontosan ki vagyok, mi vagyok ebben a világban, miért vagyok itt és mi haszna van az én létezésemnek azon túl, hogy hatással vagyok rengeteg emberre, pontosan úgy ahogy ők is rám. Tudni talán sosem fogom pontosan mi is a haszna mindennek, de amíg legalább egy halvány sejtésem nincs, addig nem akarom hogy akárki is példaképként nézzen fel rám mert az felelősséggel jár, amit nem tudom még vállalni. Ez a blog az én “belső összeférhetetlenségem dühöngője”, egy hely ahol létrejöhet a megélt ellentmondás, az ami én vagyok. Szóval nem, engem nem zavar hogy olykor mást teszek mint amit írok. Az hogy valaki letér egy útról, nem jelenti azt hogy ne térhetne vissza bármikor. És mégis hol lehetne jobb tapasztalatokat gyűjteni mint az izgalmas és veszélyes kerülőutakon…?

A vasárnap késő éjszakába nyúló beszélgetésünknél azonban egyetértettél velem mert hagytad hogy én beszéljek először és végigmondjam minden gondolatom. Látod Zsombor, ezért szeretlek!

Elmentem, ő nem jött el, eljött valaki más, aztán végül az egészből nem az lett aminek lennie kellett volna eredeti terveim szerint, de aki nem jött el azzal is beszéltem két órát utána és egyszerűen nem lehet rá haragudni, szinte könnyek között mondott el egy olyan őszinte vallomást amit színészkedni nem lehet, de így szegény másik, aki eljött valószínűleg hoppon marad. Mondja, hogy  adjunk esélyt a dolognak de kérdem én, hogyan? Ő budapesti én 120 kilométerre vagyok a fővárostól, ráadásul egy másik városban vagyok egész héten kolis, ja és említettem már hogy szeptembertől nem vagyok Magyarországon? Szűk négy hónap van hátra amíg elmegyek… mondhatja bárki hogy ne legyek kishitű, meg hogy a remény akkor hal meg ha megfojtjuk, meg efféle közhelyeket (amiket tudom, én is előszeretettel használok), de kellene nekem egy kapcsolat aminek kényszerű vége szakad szeptember elsején…? Ha eddig akadály volt a földrajzi távolság, hát ezek után azt hiszem egyenesen végtelenül magas falként fog magasodni akár Barna és közém, akár Ádám és közém.

Ez van, Zsombor. Szerintem egyszer kiírom ide a Te mail címed is, hogy az olvasóim küldhessenek Neked köszönő leveleket pár bejegyzésért

2.0.5   captain@paperboat.hu

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5