Harry Potter és a Halál Ereklyéi második rész. A Csata, a háború vége, a jó és a rossz nagy összecsapása. Még mindig beleborzongok, ha a látottakra gondolok: Voldemort és a halálfalók a Roxfortra támadnak, ahol a Főnix Rendje és a velük tartók ádáz küzdelmet vív a gonosz erők ellen. Nem félnek feláldozni az életüket sem azért, hogy megállítsák a sötétség erőit és hogy legalább visszavessék a Sötét Nagyurat.

Akárhányszor eszembe jut, sosem merül fel bennem a kétség, hogy ha ott lennék, akkor én sem haboznék pálcát fogni és harcolni a gonosz ellen. De mit tennék valóban? Mit tennék, ha a sötétség erői valamilyen formában tényleg valós kihívást jelentenének az én életemben, a való világban is? Mit tennék, ha tettekbe, akár fegyveres tettekbe is kéne öntenem az ideáimat? Vajon ha Magyarországon is a varázsvilághoz hasonló belháború törne ki, igyekeznék az élre állni a kirekesztés, a rasszizmus, az öncélú pusztítás elleni harcban? És ha igen, akkor hogyan? Kvázi szobamegmondóként, nyilatkozatokat és szenvedélyes hangvételű bejegyzéseket írva, vagy aktív tettekben is? Ha tényleg belecsöppennék, vagy lenne lehetőségem választani, akkor elég bátor lennék-e vállalni a halál veszélyét is azért, amiben hiszek? Szeretném azt hinni hogy igen, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kész lennék az életemet adni érte. Vagy esetleg menekülnék, hátrahagyva mindent, és az életem hátralévő részében megpróbálnék valahol máshol élni és megbirkózni a bűntudattal? Vagy a szeretteimet menteném és velük menekülnék el én is?

Remélem, sosem kell választ kapnom ezekre a kérdésekre.

Barátok közt. Igen, tudom… de mégis. Balázs megmentette az apja életét, noha nem kedvelte, sőt, megvetette őt. Helyenként nagyon nagy az összecsengés az ő és az én szituációm között. Mi lenne, ha az én apám lenne közvetlen életveszélyben? Képes lennék futni és hagyni meghalni, vagy megpróbálnám őt is megmenteni a haláltól? Van olyan erős az ellene érzett ellenszenvem, hogy meg se próbálnám megmenteni az életét? Képes lennék-e háttérbe nyomni két évtized keserűségét és a család szétzilálásának bűntettét azért, hogy megmentsem az életét? Egyáltalán: eszembe jutna-e akkor az, amit egyébként hiszek és vallok, hogy mindenki élete egyenlő, és senki sem érdemli meg a halált?

Remélem, erre a kérdése sem kell majd választ kapnom. Maradjanak meg ezek zavaró gondolatoknak és romantikus képzelgéseknek. Nem utolsó sorban talán azért, mert félek, nem olyan válaszokat kapnék, amelyek összhangban vannak a magamról alkotott (vagy elképzelt?) képpel.

captain@paperboat.hu I 4.5.7 I

Miért? Miért kezelsz kivételezettként? Mivel érdemeltem ki mindezt, ami ma körülvesz, amit ma az életemnek nevezhetek? Mivel érdemeltem ki az embereket, akiket szeretek? Mivel érdemeltem ki az ösztöndíjamat? Minek köszönhetem a lehetőségeimet, és azt a számtalan esélyt, amit megadtál nekem?

Uram, én nem vagyok különb senkinél. Vétkezek, hibákat követek el, embereket bántok meg, és nap mint nap megtagadlak hogy utána megalázva térjek vissza Hozzád, akit talán nem is úgy hiszek és vallok, ahogy azt Te akarod. Már ha az vagy, akinek mondanak, és nem az, ami számomra vagy.

Annyi de annyi minden van, amit nem tudok eléggé megköszönni. Körülnézek magam körül- és tudod, mit látok? Megtört emberek sokaságát, olyan sorsokat, múltakat, melyekhez képest az enyém semmiséggé törpül; háborút és szenvedést, jogfosztottságot, reménytelenül elbukott harcok tömkelegét, szenvedést és könnyeket… mindeközben én itt ülök a sorsom tetején, önmagamat a Kapitánynak titulálva, a tőled kapott privilégiumokkal sokszor nem bölcsen élve. Uram, hogyan lehet, hogy mégis az élet minden helyzetében számíthatok Rád, ott vagy, ha hívlak, ha kérem, hogy ott legyél.

Mit vársz tőlem? Mi az ár? Nem tudok annyit visszaadni, mint amennyit kaptam. Persze, szeretnék, de a kimenetel veszélyes és ködös: olyan kérdések tömkelegére kell válaszolnom, melyekhez az én tudásom, tapasztalatom, hatalmam még nem ér fel, és nem látom, mikor érhetne fel valaha is. Mégis, van bennem valami, ami feljogosít mindarra, amivel elhalmozol. Mi az, Uram? Mi az, amit belém helyeztél- ami bennem megvan, de senki másban nincsen? Kerestem, te átlátsz rajtam, tudod, hogy kerestem a kérdésre a választ, de minél jobban kerestem, annál kevésbé hittem, hogy létezhet bármi ilyen. Nem látom magam lényegében sokkal különlegesebbnek bárkinél. Szerencsésebbnek, igen, de azt is csak Neked köszönhetem.

Akárhogy is legyen: köszönöm. Köszönök mindent, amit kaptam. Egy utolsó, mindent magába foglaló kérést engedj még meg: kérlek, legyek képes visszafizetni mindent. Kérlek add, hogy minden tettemmel jobbá tehessem a Te világodat, ezzel apránként visszaadogatva abból a mérhetetlen kegyből, amiben valamilyen oknál fogva részesítesz.

És kérlek, engedd, hogy egyszer választ kapjak minden kérdésre, amire kaphatok választ. És kérlek add, hogy el tudjam fogadni, ha nem kapok választ.

>>kontra<<

4.1.7

captain@paperboat.hu

- Hiába próbálkozol- mondta Zsombor.- nem megy. Ezt most még én mondom neked- örülj. Amíg én mondom, nem fáj, mert tudod, hogy utána úgyis odamegyek hozzád. Megérinthetsz. A mi sorsaink összefonódtak a kezdet kezdete óta: nem szereztél meg de a tiéd maradok örökre. De nézz csak magadra: kimerültél az értelmetlen rohanásban. Nem értél el semmit, holott az erőd végéig hajtottad magad. Szerinted tényleg van így értelme, Kapitány?

- Értelme talán nincsen,- válaszoltam- de én így szeretem. Nekem ez így jó. Teszem, amit, ahogy tudok: ha eredmény nélkül, hát eredmény nélkül, de legalább megtettem minden tőlem telhetőt.

- Nem értelek.- válaszolta. Bal lábával elrugaszkodott a földtől és egy lámpaoszlop körül himbálta magát. Arcára rá- ráesett a keserűen mesterséges fény.

- Megszokhattad volna már.- mondtam lemondóan mosolyogva, majd mindig tökéletesen rongyos kabátomat a vállamra vetettem, kapitányi sisakom a fejembe húztam és határozottan, bármiféle konkrét irány nélkül elindultam a kőtengeren arra, amerre a szemem vitt.

- Kapitány!- hallottam akkor a hátam mögül. Zsombor futott utánam. Megfordultam és megálltam. Ő is megállt. Egy pillanatig csak néztük egymást, majd ő törte meg a csendet. A hangja kellemesen tudálékos volt, mint mindig. Néha el is felejtem, mennyire szeretem Zsombort, amiért mindent tudni vél.

- Kapitány!- kezdte megint.- Most meg hová mész? Lelépsz magyarázat nélkül? Nem is érdekellek már?

- Te mondtad, hogy úgyis idejössz.

- Hiszen most sem vagyok ott.

- De jössz utánam.

- Igen, megyek. Nem akarok egyedül maradni.

Ez a mondat nem kiáltott válaszért. Ismét rámosolyogtam az egyetlen Zsomborra és hátat fordítottam neki. Elindultam a horizont felé.

Alvó ablakok és éber virágok mellett haladtam el. A cipőm talpa csúszós lett a nedvességtől, arcbőröm kipirult. Nem tudtam, merre tartok. Mentem, amerre a Nap eltűnt, hogy utolérjem a gigantikus szabadságot.

- Megint itt vagy.

Ezt a mondatot mintegy mellékesen vetettem a bal oldalamra, amikor Zsombor sziluettjét láttam meg szemem sarkából.

- Igen. Furcsa, nem? Neked van rám szükséged, mégis én követlek téged.

- Tévedsz. Nekem szükségem van rád, ez igaz. Kellesz, hogy ott legyél velem, amikor nekem nehéz. Kellesz, hogy legyen kire keserűen mosolyognom, legyen kinek hátat fordítanom. Kell mellém valaki, aki szelíden felpofoz, ha rossz irányba megyek. De neked is kellek, hiszen nélkülem nem élsz. Ha én nem vagyok, nem vagy te sem, mert te csak számomra élsz igazán. Ezért jössz utánam.

- Rám tehát azért van szükséged, hogy te jól élj, én pedig egyszerűen csak éljek. De rá miért van szükséged?

Sóhajtottam. Nem tudtam, mit mondjak.

- Kapitány.- mondta Zsombor halk- szelíden. A te hajód papírból van, sebezhető, törékeny. Miért cipelsz magaddal olyan kincsesládát, amelynek a kulcsa nincs a birtokodban?

- Nem tudom. Őszintén szólva egyáltalán nem tudom. De hát- rándítottam meg a vállam- az ember nem tudhat mindent. A kulcsokat meg egyszer úgyis odaadod.- mondtam, majd rákacsintottam életre kelt árnyékomra, és a betonról a papírhajó fedélzetére léptem, kibontottam a vitorlákat, a kormányt megtekertem, és elindultam a gigászi nap után.

Mögöttem már hajnalodott.

2.9.9