Papírhajó

Közeledik a karácsony, és ezt nem észrevenni esélye senkinek sincs. A városok karácsonyi díszbe öltöztek, vásárok mindenfelé, a tereken karácsonyi zene, Betlehem, órási adventi koszorú, ünnepi fények.

Az üzletek kirakatában hatalmas betűkkel az aktuális leárazás, az utcán undorító műmikulások ringatják maguk az egyik karácsonyi dal elfuserált, nyávogó mására és közben hangos hohohókkal hívják fel magukra és az üzletre a figyelmet. Nem tudsz úgy elmenni valahová hogy ne állítanának meg többször is a szexi lány-Mikulásnak öltözött szórólapos lányok.

Mindezt úgy hívják, ünnep. Az emberek szerint ünnep. Szerintem nem.

Nekem az az ünnep, az a karácsony, amikor Szenteste a családommal elmegyek a templomba az Istentiszteletre, megemlékezem Jézus megszületéséről- amit tulajdonképpen ünneplünk. 

A templomban megnézzük a fellépőket, akik között biztosan akad egy családtag, majd közösen hazamegyünk, és a családdal együtt a fa köré gyűlünk, meggyújtjuk a gyertyákat és a csillagszórókat, fényüknél együtt vagyunk. Mi, a család, akik olyan sok viszontagság után még mindig együtt vagyunk. Együtt, szeretetben, egészségben- és ezért egy percre megállunk, egy percig csendben vagyunk a lángoló fénynél, amely megvilágítja az arcokat, ahol semmi más nem látszik csak a másik. A szeretet fénye kizárja a világot, ebben a körben csak mi vagyunk és senki más.

Ahogy kialszanak a gyertyák, megajándékozzuk egymást. Nálunk nem azon van a hangsúly, hogy mekkora ajándékot kap a másik, és nem is szoktunk kérni konkrét ajándékot. Én is mindig úgy alakítom az ajándéklistám, hogy kinézem, mi az, ami jó lenne és a karácsony előtt kapott tőke nagyságának megfelelően vásárolok. Hiszen nem ez a lényeg.

Miután minden csomagolópapírt széttéptünk, együtt ülünk asztalhoz hogy elköltsük a hagyományos szentesti halászlét, közben beszélgetünk, utána játszunk, egymásra figyelünk… együtt vagyunk. Éjfélkor a család katolikus része a misére megy, a protestánsok pedig hazamennek.

A szüleim válása után kialakult egy erőltetett rend a Szentestékről: felváltva vagyunk az anyai és apai nagyszüleinknél, az anyai vagy apai családdal. Azelőtt mindig nálunk volt a Szenteste, ahol mindkét család ott volt, teljes egyetértésben, legalább egy estére félretéve a gondokat és bajokat. Kár, hogy azoknak az időknek el kellett múlniuk. 

A karácsony első napja hagyományosan az anyai családdal telik: ez már azelőtt így volt, hogy megszülettem volna. A második napja pedig az apai családnál.

Nincs olyan rokon, akit ne látnék a szeretet ünnepén. Nekem ez a legfontosabb és tudom, hogy nekik is; hogy együtt vagyunk, látjuk, láthatjuk a másikat épen, egészségesen. Hiszen mindez erről szól. Erről, és nem a díszesen megvilágított plázákról, a drágábbnál drágább ajándékokról, a mosolygós mű-Mikulásokról, a kandallóra akasztott zoknikról, ami mellesleg nem is magyar szokás, nem a hivalkodóan csillogó terekről, nem az eszméletlen pénzköltésről mindaddig, amíg vannak, akik éheznek- és hogy ilyen embereket találjunk, nem kell túlmenni az ország határain. 

Gondoljunk rájuk is. Mi karácsonykor leselejtezzük az otthonunk és mindent, ami számunkra már szükségtelen, odaadjuk a családsegítő szervezeteknek. Tegyétek ez így Ti is! Ne hagyjuk hogy elvakítson a profitorientált világ torz mű-karácsonya, maradjon meg a szívünkben az igazi, hamisítatlan Karácsony szelleme. Ne hagyjuk kiveszni!

1.3.6 by Captain himself