A hátát a korlátnak támasztva nézett felém sötét napszemüvegének jótékony fekete takarásából. Szavait lassan formálta, minden egyes szót alapos megfontolás után bocsátott csak útjára.
- Szóval Te lennél a Kapitány. Érdekes. – mondta, majd megfordult, így most háta nem a tengert nézte, hanem engem.
Megalázónak éreztem a helyzetem. Hátat fordít nekem az olvasóm, akinek volt képe engem, a bloggert iderendeli! Nem elég, hogy kiöntöm neki szívem- lelkem, még parancsolgat is… ez aztán tényleg sok!
- Igen, én lennék Captain blogger. Ne haragudj, de számomra az út ide nehéz volt, hosszú és fárasztó, mégis megtettem. Úgy gondolom, tartozol nekem annyival, hogy elmondd, miért is rendeltél ide.
- Rendelni? Nem rendelt ide téged senki.
- Dehogynem. Szabályosan megparancsoltad, hogy idejöjjek.
- És te jöttél. El kéne gondolkodnod pár dolgon, mielőtt vádaskodsz, Kapitány. Csak annak parancsolhatnak, aki hagyja magát. Továbbá úgy gondolom, ha nem érdekelne, amit mondani akarok, ha úgy éreznéd, hogy valamiféle uralkodói kegy az, hogy szóba állsz velem, akkor nem jöttél volna ide személyesen, hanem elküldted volna az egyik haverod vagy elintéztél volna egy sima e-maillel.
- Nem mindegy? A lényeg, hogy itt vagyok. Mondd.
- Várj még. Sosem voltál még a tengerparton.
- De igen, már voltam. Az iskolám is a tenger partján van.
- Áh tényleg, a jó öreg iskola… Mióta is jársz oda?
- Egy éve. Most végeztem nemrég. Augusztusban kell visszamennem fogadni az új magyar elsőst.
- Furcsa. Mintha a blogod kicsit lemaradt volna.
- Ez egy álom, nem…? Nem követi sem az élet rendjét, sem a Papírhajó irányát. Ha felébredek majd, akkor tudni fogom, hogy valójában Fagyivárosban fekszem az ágyamban, ahol az agyam most ezt a torz beszélgetést generálja elém.
- És mi van Vele?
- Vele…? Kivel? Tudsz valamit, amit én nem?
- Te mondtad, hogy ez egy álom… itt megeshet, hogy az olvasó többet tud a bloggernél, bár valljuk be, ez nem ritka eset.
- Ezt hogy érted? Akármennyire is függője vagy a blogomnak, nem hiszem hogy többet tudhatsz az érzéseimről, mint én.
- Dehogynem. Már ne is haragudj, de néha nevetségesek az érzelmi kitöréseid és az önámításaid. Szánalmas, ahogyan győzködöd magad hogy lehet, lehet, igen, lehetséges… de mélyen belül te is tudod, hogy nehéz lenne. Akármennyire is szeretnél, nem tudsz szabadulni a kezdetektől benned élő kételyektől. És te mégis meglépted, amit megléptél.
- Ha most egy évvel később vagyunk, hogy lehetséges az hogy nem emlékszem arra, mi történt azon a hétvégén? Én még teóriákat szövök azokról a dolgokról, melyekről te már tényként beszélsz.
- Te mondtad, hogy ez egy álom… itt megeshet, hogy az olvasó többet tud a bloggernél, bár valljuk be, ez nem ritka eset.
- Csak önmagad ismétled.
- Te is ezt tetted. Köröket futottál. Gyáva voltál észrevenni a körből kivezető utat. Nem mertél őszinte lenni.
- Ez nem így van. Bár le vagyok maradva egy évvel, de nagyon is jól emlékszem, mikor voltam őszinte. Akkor az voltam. Beindult valami. Valami, aminek a végén, vagy a kezdetén…? Ezt megmondani csak te tudod… a lényeg, hogy Ő a kulcsfigura. Egy emberről beszélünk, gondolom.
- Nagyon jól tudod, kiről van szó. Nem vagy az a típus, aki olyan könnyedén elfelejtene valakit, pláne egy olyan valakit, mint ő. Nagy hatással volt rád, és igen, elmondhatom hogy van is! Bár nekem nem tisztem elárulni neked bármit is a jövődről, ennyit talán elmondhatok. Úgy látom, ismered magad annyira, hogy tisztában vagy az önmagaddal kapcsolatos alapvető dolgokkal. Ezt a bemutatkozásod bizonyította. Tudtad, hogy nem először látod a tengert. Tudtad, hogy egy évvel későbbi jelenet részese vagy. Tudatosan élsz, és ez jó.
- Tudom, miért vagy itt.
- Csak hiszed.
- Nem. Tudom. Nem süllyedek vissza. Fent maradok. Akárhogyis, de az őszinteségem nem veszik el. Csak ez lehet az, ami lehetővé tette, hogy itt lehessek.
- Mondom, hogy csak hiszed. Honnan tudnál bármit is biztosan a jövődről…? Mindig is nagyon okosnak hitted magad…
- Azt hiszem, ez sosem fog változni.
- Ha valamire, na erre mérget vehetsz…
A Nap a horizont felé zuhant. Körös- körül csillagok zúgtak az égre.
- Sötétedik. Mennem kell. Látjuk még egymást valaha…?
- Kapitány, kapitány, édes kapitányom… ezt még én sem tudhatom. Engem akkor küldenek el az emberekhez, ha emlékeztetnem kell őket arra, hogy feladatuk van. Nem mondok rólad jót, ismered te, sajnos túlságosan is ismered a jó oldalad. Majdnem annyira, mint a rosszat. Becsülendő az igyekezeted, ahogyan próbálod a mérleg nyelvét a jó oldalad felé billenteni. A te feladatod az életben sokrétű. A kereszted nehéz.
- Könnyíteni akartam. Ezért tettem, amit… könnyíteni, hogy a felszabaduló erőmmel segítsek másnak a keresztje cipelésében. Eltelt egy év. Te tudod, mi történt, én, bár itt vagyok, de még végig kell mennem az úton, ami ide hozott.
- Ennyi? Ez rád vall… itt is csak filozofálgatsz, ahelyett hogy megkérdeznéd amit a találkozásunk eleje óta szeretnél…
- Mi fog történni? Mit fog mondani? És mit fogok én mondani? És hogyan lesz ez az egész? És lehet? És elég erős lesz hozzá? És én? Én nem bukok el? És ha…
- Egyszer azt írtad, hogy szeretsz a tengerparton sétálni és köveket gyűjteni.
- Igen… gondolom írtam ilyet, vagyis ezek szerint majd írok…
- Az emberek olyanok, mint a kövek. Látod azokat a sziklákat? Erősnek tűnnek és úgy látszik, az idők végezetéig képesek dacolni a tengerrel. És látod a kis kavicsokat lent a parton…? Nem? Persze hogy nem. Picik, hogyan is láthatnád őket innen… Figyelj rám. Én mindent tudok. Szabadon utazok térben és időben, emberi szívekben és elmékben. Ha valaki, hát én tényleg minden tudok. Láttam ezeknek a kavicsoknak az útját. Láttam, milyen kegyetlenül bánt velük a tenger, láttam hányszor feszítette őket egymásnak vagy egy másik, nagyobb sziklának; láttam a kegyetlen utat, melyet végig kellett járniuk és olykor már-már érezni véltem a fájdalmukat. De nézd. Itt vannak. És milyen szépek…! Neked is tetszenek hiszen gyűjtöd őket.
- És a sziklák?
- A sziklák…? Nem mondom el, mi az ő sorsuk. Tudod jól. Pont te ne tudnád…! Te, aki Papírhajónak nevezi a blogját? Ha valaki, hát te tudod hogy a papírból hajtott hajó olyan, mint az őszinte szó. Kiállja a legvadabb vihart is, és mindig célba ér. Igen, a kis Papírhajó!
- Tehát mi mind… Te, ő, én, a papírkapitány- mi mind kavicsok vagyunk…? Mindez csak ennyi: kavics az ember és csiszolódás az élet?
- Én nem mondom meg neked, mi lesz, vagyis, mi volt azon a hétvégén, de abban biztos lehetsz, hogy nem fogod elfelejteni egyhamar.
Sokáig néztem még a tengerben fénylő csillagokat. Éreztem az ütést a hátamon, az arcomon… az egész testem égett a fájdalomtól, de végül partot értem. Én is csak kavics vagyok.
2.2.8
