Papírhajó

Réges- régen (de nem egy messzi- messzi galaxisban csak itt a Papírhajón) volt már hogy a családomról írtam de a közelmúlt eseményei miatt most megint előveszem a témát melynek apropója nem más mint az én édes jóapám. Aki esetleg még nem olvasott volna róla, annak itt van néhány korábbi bejegyzés, mondjuk ez vagy ez. De például nekem a személyes kedvencem róla az ez. Mármint maga a töréntet,olyan kis cuki ahogy előadja az aggódó apát.

Naszóval egyszerűen kiborít és tudom, hogy mégis ő az apám meg minden de ez egyszerűen borzalmas! Sajnálom és szégyellem hogy ezt kell mondjam (írjam) de nincs bennem egy csöppnyi szeretet sem iránta, semmi ami felindíthatna arra hogy kicsit nyissak felé mert elszalasztott minden lehetőséget. Itt volt neki több mint 17 év megismerni a fiát, az ő egyetlen fiát akivel mindenkinek marhára dicsekedik hogy ilyen okos meg ide jár meg oda de úgy, mint igazi apa gyakorlatilag nem létezik.

Történetünk 1991. 06. 24-én kezdődik Szegeden, amikor megszülettem. Akkor még talán elmondhattuk azt, hogy a család létezett úgy, mint család a szónak abban az igazi értelmében, már apám jelleme valahogy már akkor kibontakozott amikor anyai nagymamámat megvádolta azzal, hogy titokban megkereszteltek engem katolikusnak (ugyanis vallásom körül volt egy kis vita de végülis református lettem, nem mintha annyit számítana, az Isten mindehol ugyanaz).

Hogy kiskoromban mennyire foglalkozott velem vagy mennyire nem, arról legkorábbi emlékem 3 éves koromból van, amikor fociztunk a kertben és ő annyira meg akarta szerezni a labdát hogy nemes egyszerűséggel félrelökött az útjából mire én elestem és elkezdtem sírni. Erre a reakciója csupán annyi volt hogy "egy fiú nem sír, olyat csak a lányok szoktak". Nem ám az hogy "na gyere kisfiam ne haragudj nem akartam, hol fáj" blablabla. Mégha nem is gondolta volna komolyan, jól esett volna.

Ott valahogy valami megtört. Azóta egyszer sem tekintettem rá úgy hogy "na igen, ő az apám". Egyszer volt egy pillanat amikor ez megtörtént de az sem sokáig: amikor Baján voltam kórházban 7 évesen a mandulámmal és jött értünk (anyával voltunk bent) akkor a folyosón elérohantam és megöleltem de viszont ölelést nem kaptam és ez is piszkosul fájt.

Mondhatjátok hogy ezek régi, nagyon régi sérelmek de én ilyen vagyok. Bocsánat talán van (ha azt megfelelően kérik) de felejtés nincs. Sosincs. Nagynéném például nagyon szeretem de neki sem felejtettem el hogy leejtett a pacizásnál úgy hogy púp nőtt a fejemre. Szegény persze nem direkt csinálta és ő jobban sírt mint én tehát meg van bocsátva, tulajdonképpen haragudva se volt rá de nem fogom elfelejteni. Hogy miért? Mert megvan ez a rossz (?) tulajdonságom hogy nagyon nehezen, sőt, talán egyáltalán nem felejtek el dolgokat.

Visszatérve apámra. Mindig irigykedtem azokra a fiúkra akik elmondhatták magukról hogy pl. építettek magaslest apukájukkal együtt.Nekem ilyenem nem volt, egyetlen magaslest építettem egyedül, hát olyan is lett, a varázsa is gyorsan elmúlt.

Igazából a probléma gyökere valahol ott lehet, hogy nagyon különbözünk és mégis ugyanolyanok vagyunk. Apukám családja nagyon konzervatív, és egy fiúgyerek akkor fiúgyerek ha igazi tökös belevaló, aki nem sír, nem mutatja ki az érzelmeit és nagyvilági. Bár ez is ellentmondásos mert nagypapám meg imád minket, az unokáit és mindenkit úgy szeret ahogy van, mindenkivel meg tudja ütni a megfelelő hangnemet és amikor nagy sikere van valamelyikünknek nem szégyell sírni, hogy mennyire büszke ránk. Talán ő is változott. Nem tudom. A családomról százoldalakat lehetne írni mint ahogy mindenkiéről.

Szóval apám is ilyen lett. Egoizmussal, hihetetlen egoval (de nem olyannal ám mint az enyém hanem ellentmondást nem tűrő önző egoizmussal) leplezi igazi énjét, ahol talán érzelmek is vannak, családfői szerepét betölteni nem tudta soha. A látszat mindig is mindennél fontosabb volt, de a háttér megteremtése már problémás feladat volt neki ezért nem foglalkozott vele. Hagyta a dolgokat a maguk útján menni szétfelé. A nagyvilági létet pedig mi mással lehetne jobban bizonyítani mint azzal hogy nem gáz az ha százezreket kártyázunk el vagy tönkre vágjuk a családi vállalkozást (melynek egy része még ma is áll és sikeres, de ha megörökli akkor kampec annak is.). Innen meg persze egyenes volt az út a játékszenvedélyhez, a hazugságcsapdához, a család erkölcsi-morális széthullásához. Ha anyum az utolsó utáni legutolsó pillanatban nem ment ki minket meg magát, bele sem merek gondolni hol lennénk ma. 

Nekem meg a hosszú évek során nem maradt róla más csak az, hogy ha hazaér rosszkedvű, nem kérdezi meg mi volt az iskolában, vagy na kisfiam mi van?,gyakorlatilag le sem bagóz csak elolvassa az újságot, replikázik a kaja miatt (amit persze a gyerekeitől és a feleségétől külön fogyaszt el), bevágja magát a TV elé (hangos böfögések és fingások közepette) majd ha hangoskodásunkkal, jókedvünkkel el mertük nyomni a Formula 1 vagy a focikommentár hangját akkor jaj nekünk. Idilli, nem?

A váláskor valahogy megváltozni látszottak a dolgok. Felébredt benne a gondolat hogy ő mégiscsak apa akinek van két gyereke.  A húgom akkor persze számításba sem jöhetett mert még kicsi volt, én akkor voltam 13. Eleinte jól esett hogy pl. megtanított sakkozni, elvitt magával az üzleti körútra (ok hogy egy napos volt de jó volt) bár később kiderült ez mind csak arra kellett neki hogy kihasználjon. Kitalálta ugyanis azt a hazugságrendszer, melyben azóta is él, s mely dióhéjban annyi, hogy a válás nem az ő hibája, ő mindent megtett és példásan viselkedett, anyumat felbuzdították az ő rosszakarói, őt most tönkreteszik, tőle most mindent elvesznek, a tesóm és engem pedig ellene nevelik anyumék, akik mindezt annyira élvezik.

A válás után is lett volna még esélye mert szerintem ki lehetett volna használni azt hogy már nem vagyunk egy fedél alatt és talán a köztünk lévő különbségek is háttérbe szorulnak. De nem így történt. Az együtt töltött időben elismerem igyekezett a lehető legjobbat adni (és egy darabig ez ment is) de mindig felszínre bukott a válás-téma. A legnagyobb pofon akkor ért, amikor a nagymamám "tutyimutyi lóf*sznak" nevezte. Ez is egy olyan dolog amit soha nem bocsátanék meg senkinek de neki meg főleg nem. Neki, aki az egész családom tönkretette hogy kritizálja azt a nagymamám aki anyukám édesanyja, az anyai családom legfőbb összetartója, aki soha senkire nem szól egy rossz szót mert olyan béketűrő, hogy a légynek sem tudna ártani? Aki milliószor fedezte őt amíg a városházán dolgozott? 

És a helyzet csak romlik. Apa- fiú kapcsolatról itt már nem lehet beszélni. Hazugságaival maga mellé állította az anyukáját is, aki szegény olyan vak hogy nem lát az orra hegyénél tovább mert ott áll kisfia és eltakarja a kilátást. Némi remény mondjuk ezen a fronton felcsillant amikor nagymamám hitt nekem apám gyerektartás-hátralékának mennyiségével kapcsolatban és kifizette az összeget ami azóta a bankban pihen, majdani továbbtanulásunk letéteményeként. 

Apám eközben érzi hogy a lába alatt szétcsúszik a talaj és ő lassan de biztosan eltűnik a süllyesztőben. Mindenki elhagyja ezért minden apró kapaszkodót kíméletlenül megragad és kihasznál a legvégsőkig bár ezzel csak késlelteti azt, ami be fog következni. Ő addig létezik, amíg él a nagypapám, azután minden elveszett. A családi vagyon megmaradt részétől kezdve vele bezárólag minden. Meggyőződésem hogy őt az egyik hitelezője a sok közül csak azért nem nyírta ki mert tiszteli a nagyapám akinek a neve és alakja megvédi őt, az embert akinek mindent megadtak és ő ebből semmit teremtett.

Nekem pedig nem jutott más csak egy szék, melyből végignézhetem hogyan teszi tönkre a családom és önmagát, és részint az én jövőm azzal, hogy az én és három másik gyerek örökségét elherdálja. Tenni sok mindent nem tudok vagy amit tudok, az sem sok. Közel vagyunk a lejtő aljához de még nem vagyunk ott, addig még az út sok gyötrelmet ígér miközben agressziója, beszámíthatatlansága pszichikai esetté érleli az apámat.

Nyomaszt, hogy ha megöregszik (ha egyáltalán ez be fog következni és nem teszi el láb alól valaki) akkor nekem kell majd gondját viselnem egy olyan embernek aki ha tönkre nem is tette de jelentősen megnehezítette az életem.

Egy dolog vigasztal mégpedig az hogy tudom, én milyen apa ne legyek. Meggyőződésem hogy az ő viselkedése és a tőle vagy az ő révén kapott rengeteg negatív tapasztalat nagyrészben hozzájárul ahhoz hogy én nem vagyok egy átlag 17 éves hanem több annál (és ez most ego ezerrel de akkoris így van).

1.1.4 by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>