Papírhajó

A hatalmas mennyiségű ingyen pián túl azért is megéri a fagyivárosi fesztiválokon dolgozni, mert ha a forgalom egy időre alábbhagy, az ember akarva- akaratlan is elgondolkodik pár olyan témáról, ami amúgy nem biztos, hogy napirendre kerülne.

Ahogy elnéztem azt a közel 10.000 embert, akik kint szórakoztak a fesztiválon, vagy éppen még szórakoznak most is, megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon hány meleg társam vesz most engem körül? Vajon hány srác, pasi, férfi vagy akár idős úr érez hasonlóképpen, mint én?

Ez valószínűleg egy olyan kérdés, amelyre válaszolni lehetetlen lenne. Nem csak azért, mert a másságot felvállalni manapság nem feltétlenül kifizetődő, hanem azért is, mert nem ismerek minden meleget.

Egyik nap utánaszámoltam, hogy Kecskeméten nagyjából 5000 melegnek kéne élnie (110000 lakos kb. fele férfi, ennek vettem a 10%-át). Én még név nélkül sem tudok felsorolni többet 15-nél. Miért?

Nem tudom, Ismét egy kérdés, amire nem tudom a választ, és ez engem nagyon idegesít, főleg mivel egy igen fontos kérdésről beszélünk. Nem mintha Kecskemét számomra akármit is számítana a jövőben, de idegesítő, hogy három évig éltem Magyarország egyik legnagyobb városában és egyszerűen nem tudtam megismerni a meleg közösséget, már ha van ilyen egyáltalán.

Persze, rengeteg akadálya volt ennek: a koleszos kötöttségek, hogy hétvégenként nem voltam ott, nem Kecskeméten vettem részt a nagy partikon és hasonló, ezer és ezer indok, de a tény akkor is tény marad. Nem tudtam kihasználni a város lehetőségeit, de miért?

Sokan vannak pedig, akiknek ez simán megy, és ez még akkor is kiábrándító, ha hozzátesszük, hogy ők nem koleszosok voltak és kecskemétiek, akiknek sokkal nagyobb szabadság jutott, mint nekem. Nem tudom, a nevem mennyien ismerik Kecskeméten, nem tudom, mikor, hol és kik között vagyok esetleg beszédtéma. Én csak azt tudom, hogy megismertem pár embert, de utána mintha elvágták volna a sort. Szerencsés vagyok, hogy a legjobbakat fogtam ki- mondtam eddig, de ez is viszonylag súlytalanná válik, hiszen milyen összehasonlítási alapom volt egyáltalán? Nem túl tág…

Sokszor írtam erről a problémáról már itt, ami rámutat arra, hogy nem ad nekem teljes felmentést a koleszos élet. Én is elrontottam valamit, de nagyon. De mégis mi volt az? Akartam, de nem tudtam hogy találjak rá melegekre az internet nélkül. Túlvállaltam magam azért, hogy elérjem a céljaim. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen minden pályán, amin elindultam, célba értem, nade milyen áron? Gyakorlatilag egy év nulla melegélet Kecskeméten. Persze, bőven lesz kárpótlásom… El sem tudom képzelni, hányan lennének a helyemben, hányan ácsingóznak az olaszországi nemzetközi iskola ösztöndíjára, ami nagyjából egyenlő az Isten lábával. Akkor vegyem ezt az évet előzetes böjtnek? Higgyem, hogy jön majd egy olasz macho? Nekem egy hete leesett, hogy nagyon bejön valaki. Egy kecskeméti. Vele mit kezdjek?

Kicsit kétségbe estem ezen a hétvégén. Féltem. Féltem attól, hogy az én helyem a melegek közösségében nincs magasan. Sok mindentől félek, de talán semmitől sem annyira, mint a kudarctól és a megaláztatásoktól. Félek attól, hogy a saját hibámból elbukok.

Ez lett volna részemről az elérhető maximum? Ennyi az össz-teljesítmény, amit ezen a téren ki tudtam préselni magamból? Valóban ez három év termése? Ennyi? Ez sok, kevés, vagy éppen elegendő? A körülményekből kihozható maximum, vagy tehetetlenség?

Nameg… én valahogy egy más közösségbe tartozónak érzem magam. Az én álmom egy lazán összetartó, igaz barátságokból és haverságokból vegyesen összetevődő meleg közösség, amit eddig csak a blogtalik- és legfőképp a júniusi- alkalmával éreztem. Valamiért Kecskeméten erre nem nyílt lehetőségem. Elzártam magamtól, elzárták tőlem, vagy egyáltalán nem is volt.

Kecskemét és a meleg élet. Ez a kettő fogalom- számomra legalábbis- egyelőre összeférhetetlen marad. Nem mintha bármit is számítana, hiszen szeptembertől nemhogy Kecskeméten, de még az országban sem leszek. Kecskemét azért mindezek ellenére nem volt annyira rossz terep. Két olyan sráccal sodort össze az élet. akiket igazán szerettem, és szeretek a mai napig. Büszke vagyok rájuk, függetlenül attól, hogy mi történt vagy történik közöttünk.

És igen, végülis tényleg nem számít már… de valamikor még számított, éppen ezért sosem fogom elfelejteni.

2.3.7