Lenézek a kezemben lévő papírra, rajta a címmel: The Embassy of the Republic of Hungary, Thailand, Bangkok, President Condominium, Oak Tower, 20th Floor. A legközelebb lévő felhőkarcoló felé indulok, remélve, hogy az lesz a tölgytorony. McDonald’s, Burger King, Subway, Illy, Adidas, Nike… nyugati márkákat kínáló üzletek, éttermek és kávézók sorakoznak egymás mellett az új, üveg-acél felhőkarcolók földszintjén, itt Khlong Toei kerületében, mindössze egy alig tízperces motorútra a nyomorteleptől. Az úton nagy, fekete, nyugati kocsik rohannak fontoskodva, fekete öltönyös fehér emberek vesznek körül és sietnek céljuk felé, egyik kezükben aktatáska, a másikban telefon. Az öltöny árát annyira becsülöm, mint a cuki sarki néni kétéves bevételét – jó szezonban.

Végül rátalálok az Oak Tower bejáratára, azonosítom magamat, bemutatom az útlevelemet – látván a fénylő „Európai Unió” feliratot, az őr nem kérdez semmit, szó nélkül beenged. Az épületbe lépve egy pillanatra elfelejtem, miért is vagyok itt: a fejem felett muránói üveg, a talpam alatt vörös márvány, körülöttem pedig antik kínai és thai mintákkal díszített vázák sora. Egy kis kontraszt a csatornabűz és a csótányokkal játszadozó utcagyerekek után.

A recepciós kedvesen mosolyog, kérdezi, mi járatban vagyok. A magyar nagykövetség, persze, huszadik emelet, a lift balra.

A liftből kilépve egy ismerős papírral találom szembe magamat: ’Legyen béke, szabadság és egyetértés!’ zengi a nemzetiszín papír – és egy kínos horkanással bejelentem magamat a Magyar Köztársaság bangkoki nagykövetségén.

Egy kedves thai lány sietett segítségemre, akinek elmagyaráztam, mi járatban vagyok – oh, igen, csóválja a fejét rosszallóan, nem maga az első, aki nem kapott megfelelő vízumot a budapesti nagykövetségen, igen, nos, várjon itt egy kicsit, egy pillanat és kinyomtatom magának a papírokat, amelyekre szüksége lehet a Bevándorlási Hivatalban.

Egy tárgyalóban ültet le. Az impozáns asztal másik felén magyarul folyik a társalgás egy követségi dolgozó – a névkártyája alapján a konzul – és egy üzletembernek kinéző, ősz hajú, idősebb magyar férfi között, aki mellett egy feltűnően fiatal thai lány feszeng. Elfolytok egy második kínos horkantást, és inkább a velem szemben feszülő EU zászlót bámulom egy ideig. Mennyivel könnyebb lenne, ha Thaiföld is tagja lehetne… – gondolom egy komolytalan pillanatig.

Akaratlanul is hallgatom a kétszéknyire zajló beszélgetést: az üzletember arról panaszkodik a konzulnak, hogy milyen nehéz a születendő gyereküknek magyar állampolgárságot szerezni, és arról érdeklődik, milyen kiskapuk vannak, amelyeket ki lehetne használni nem csak a születendő gyerek, de az anya számára is. A konzul együtt érzően bólogat, majd hosszan magyarázatba kezd, kiskapukat fed fel, korábbi precedenseket hoz példának, majd az órájára pillant, és a találkozó későbbi folytatását javasolja. Hosszas egyezkedés veszi kezdetét: az üzletember ekkor és ekkor Budapesten, Brüsszelben vagy Londonban van, de két hét múlva talán vissza tud jönni Bangkokba. Nagyszerű, akkor két hét múlva találkozunk! – nyugtázza a konzul, majd kezet ráznak.

Ekkor kinyílik az iroda ajtaja és visszatér a thai asszisztens, kezében egy vastag irattömeggel. A Bevándorlási Hivatal itt és itt, és ez és az ablak… kezdi magyarázni, mire a távozóban lévő konzul közbeszól: hagyja csak, mondja, majd én kezembe veszem az ügyet. Bemutatkozunk egymásnak, és magyarra váltunk: előadom a problémámat – nem a kérésemnek megfelelő vízumot kaptam, a thai nagykövetség Budapesten gyakorlatilag átvágott…

-          Nos, megpróbálkozhatsz a Bevándorlási Hivatallal – mondja a konzul közömbösen, majd egy hosszú litániába kezd a thai ügyintézés bonyodalmasságáról. Rosszabbul hangzik, mint egy otthoni meccs az Ekvivalencia Bizottsággal, pedig az sem volt semmi. – … de az ilyeneket előbb meg kéne nézni az interneten, tudod…

-          Utánanéztem az interneten, tudja – feleltem kicsit hűvösen – viszont a nagykövetségnek jobban hittem, mint a turistáknak szóló honlapoknak, lévén, hogy a magyar Külügyminisztérium oldalán talált, használható információk száma elég közel állt a nullához.

-          Nos, igen… viszont félek, mi nem azért vagyunk itt – folytatta a konzul – hogy az állampolgárok egyéni problémáival foglalkozzunk. Szóval sajnos nem, nem tudunk segítségedre lenni.

***

Kilépek az utcára. A sarkon álló Starbucks még mindig igen csábító – és mivel a nagykövetségen tapasztalt érdektelenség után igen erős „basszamegmindenki” hangulat lett rajtam úrrá, úgy döntöttem, itt az ideje egy kis európai komfortnak. Benyitnék, ám megelőznek: a nagykövetségen látott férfi és neje/szeretője/barátnője/kitartottja/akármije jönnek kifelé, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az imént majdnem az arcomba vágták az ajtót.

Elgondolkodva követem őket a szememmel, ahogy beszállnak egy, a többihez hasonló nagy, fekete, sötétített üveges autóba. Nem, a nagykövetség nem azért van itt, hogy az állampolgárok egyéni problémáival foglalkozzon. Csak éppen az nem jut eszembe – és nem jut azóta sem, pedig Isten látja lelkemet, becsülettel gondolkodom rajta – hogy egy sugardaddy legkevesebb húsz évvel fiatalabb nőtől születendő gyermeke vajon mikor lépte át az egyéni probléma – a jelek szerint – képlékeny határát.

captain@paperboat.hu I 4.7.3 I

Olyan jelenségek, amikkel korábban nem lehetett volna találkozni, vagy talán igen, de nem ilyen mértékben és nem ilyen gyorsan. Változik az ország és változnak az emberek – sőt, talán nem is változnak, csak egy új irányba lökik őket, arrafelé, amerre korábban talán kacsintgattak, de lépni nem mertek.

Történt tehát, hogy mint tudjátok, az elmúlt hétvégén a fővárosba szólítottak teendőim. Egy találkozóról igyekeztem vissza Viktorhoz, hogy a tervek szerint időben el tudjunk indulni mozizni. Mivel azonban volt még időm, így az út egy részét gyalog tettem meg: szeretek gyalogolni néha, akkor pedig pont elkapott ez az érzés, így hát leszálltam a buszról pár megállóval korábban, és elindultam gyalog.

Előttem állt egy híd, egy út ami egy másik felett megy. Egy forgalmas csomóponton keresztül vezetett az utam. Úgy döntöttem, mivel szeretem a magasságot, hogy felül haladok át. És akkor megláttam. A szemem elé tárult a látvány.

Ott voltak mindenhol. Lengtek a szélben, de nem ám amolyan lazán és tehetetlenül, mint társaik tennék esetleg, ó nem: ők büszkén irányították a szelek mozgását, nem vergődtek a légáramban hanem büszkén, függetlenül lovagolták meg a legeket, mint egy szabadságharcos, aki sorsa ellen lázad tehetetlenül, és végzetes dicsőséggel üli tiszavirág életű győzelmének ünnepét.

És ott sétált ő, nem is sétált, sokkal inkább ott ténfergett ő, a zászlók között vitt az útja, de hogy merre, megkockáztatom: talán ő sem tudta pontosan, minden esetre ment előre, rendíthetetlenül előre, valami meghatározhatatlan cél felé egy random irányon keresztül, de mindez őt nem izgatta, nem zavarta, vagy talán fel sem fogta: ment, ment előre, a kézben tartott műanyag kannából egykedvűen löttyent a piszkos aszfaltra egy kis csepp bor, valami olcsó külföldi lehetett, undokul sistergett a betonon.

Lassan a nyomába értem, gyorsabb voltam nála – hogyan is lehettem volna lassabb, én haladtam egyenesen arra, merre tudtam, hogy mennem kell: egy helyre, amit ismerek, ahol várnak, ahol már jártam, míg ő csak úgy ténfergett, mintha nem is a talajon hanem a saját kicsuklott szavain és mondatfoszlányain lépegetne, mintha lábát nem az aszfalt tartaná hanem a haza és a becsület, a bor és a paprika, minden, mi magyar, és miről beszélt, mit beszélt, ömlöttek a szavak a száján a maguk csuklós ritmusában. Haza, mondta, majd büszkeség, magyar, magyar magyar, ismételte többször, turul, kereszténység, ősök, mi, büszkeség, szabadságharc, forradalom, elnyomó külföld, idegenszívű szervezkedők, halál rájuk! – kiáltotta hirtelen, majd szalutált a távolba, valamerre a Duna felé, és koszos kezét lecsúszott életének pumpájára szegezte és szavalt, büszkén és álltatosan, mintha előtte állt volna az idegenszívűek ellenséges serege és ő, csakis ő tudja megállítani őket.

- Magyarok vagyunk! – kiáltotta a légbe, és szavai a zászlók villanásában büszkén szálltak a szélen, amit senki de ő irányított, magyarságának, nemzetének büszke tudatában.

“Ez mind…?” – gondoltam, majd a sétát idő előtt berekesztve inkább felszálltam egy buszra.

captain@paperboat.hu I 4.4.2 I

Így az elkövetkező napokban nem lesz sok időm a Papírhajóra- adok hát nektek valamit, ami engem lenyűgözött. Érdemes megnézni és gondolkodni rajta, valamint lájkolni és megosztani.

Obama és Cameron után az ELTE diákjai is beálltak a sorba. ((((Viktor…?))))

… Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Párt elnöke! Önnek is kijár a Tisztelt megszólítás, hiszen idősebb nálam, így ha mást nem, hát a korát tisztelnem kell. A legmesszemenőbbekig megértem, miért jött létre az önök pártja, és miért lehet ilyen erős. Tudom, hogy Magyarországon a határok és a mértékek elcsúsztak, elveszett a becsület és az emberek egyedül érzik magukat. A parlamenti pártokból kiábrándult, a kormányzat kényszerű megszorító intézkedéseit gyűlölő, a kisebbség tagjaitól sokszor valóban terrorizált tömeg védelemre vágyik és egy határozott erőre, amely képes megvédeni őket, és kiállni mellettük. Az ilyen emberek kiszolgáltatottak, és önök ezt kihasználták politikai és hatalomszerzési céljaik valóra váltása érdekében. Ok nincs okozat nélkül, én látom és értem, miért vannak maguk és miért lehetnek erősek, de nem gondolja, hogy undorító, amit tesznek? Elismerem, hogy ha nincs egy olyan állami rendvédelmi szerv, amely képes hatékonyan fellépni az állampolgárok védelmében, nincsen más alternatíva, mint az önvédelem, de minimum aggályos, ha az erre hivatott félkatonai szervezet egy szélsőjobboldali párthoz kötődik, amely neonácikat is a soraiban tud, és amelynek elnöke zsidóellenes frázisokkal áll ki a nyilvánosság elé. Agresszióra nem lehet agresszióval válaszolni! Visszataszító, amit megengednek maguknak. Undorodom a stílusuktól és attól, hogy álszent lépésekkel megnyerik maguknak a tömeget. Morálisan összeegyeztethetetlen az önök eszmerendszere az Európai Unió alapértékeivel, amelynek Parlamentjében az egyik képviselőjük máris botrányt szított. Nyomatékosan kérem, hogy hagyjon fel a tömeg zsidók és melegek ellen hergelésével! Ne fogjon össze más szélsőjobboldali szervezetekkel és ne törekedjen arra, hogy megakadályozzon másokat az Alkotmányban biztosított jogaik gyakorlásában!

… magyarok, a Magyar Köztársaság és Európai Unió állampolgárai! Tudom, hogy nagyon nehéz most mindegyikőtöknek. Rengeteg kísértésnek vagytok kitéve. Válság van. Gazdasági, morális és politikai. Nehéz eldönteni, kinek mi is a célja valójában. Akármi is jöjjön, egy dolgot őrizzetek mindennél jobban: a józan ítélőképességeteket! Erre kérlek mindnyájatokat.

2.4.3

Hungarofóbiának nevezik a jelenséget, vagyis magyarellenességnek. Nem kedvelni, ne adj’ Isten utálni valakit azért mert az egyéni értékei nem megfelelőek a számunkra – ez érthető dolog. Az azonban, amikor bárkit a származása vagy milyensége miatt ítélnek el, vagyis olyan kapott értékek alapján nyilvánítják nemkívánatosnak, melyeken változtatni nem képes, enyhén szólva is undorító.

Mi nem tehetünk róla, hogy magyarok vagyunk. Magyarnak születtünk. Kötelességünk őrizni és gyarapítani kulturális- szellemi örökségünket. Ezért fáj nekünk a hungarofóbia. Ezért követelünk velünk szemben egyenlő bánásmódot.

Azonban követelni valamit nagyon könnyű. A szavak mögé a kompromisszum eléréséhez szükséges tetteket kell sorakoztatni.

Ugye mindenkinek fáj az, ha egy adott emberről ítélnek meg minket, 15 millió másikat, főleg ha mi nem értünk egyet azzal az eggyel? Jogtalan? Igen. Felháborító? Persze! Vérlázító? Mi az hogy, nagyon is!

Pedig mi is ezt csináljuk. Mi is általánosítunk, kiközösítünk. A mai magyar mindennapok nem mentesek a rasszista megnyilvánulásoktól és ha a dolgok így mennek tovább, azok hamarosan tettekbe fognak átcsapni- mint ahogyan erre már számos példa is volt.

Gondolkodjunk, emberek! Csak azt tegyük meg másokkal, amit mi magunkkal szemben elvárunk! Nem szereted ha buziznak? Ne cigányozz! Nem szereted ha szidják a magyarokat? Ne zsidózz!

Más dolog egy általános, több emberre vonatkozó torz idea hangoztatása, és más a tény közlése. Más az, ha egy létező jelenséget mutatunk be tényszerűen, érzelmek nélkül és más az, amikor elvakultan gyűlölködünk. Mint mindenben, itt is meg kell találni az arany középutat, amikor sem a túlzott liberalizmus, sem a túlfűtött érzelmek nem nyomják el a józan észt.

Hogy miért tartottam fontosnak hogy ezt leírjam…? Azért, mert a radikalizmus térnyerése a szemem előtt szakít szét családokat, vagy mélyíti még tovább a már régen kialakult szakadékokat. Azért, mert mint az egyik magyar nemzetközi ösztöndíjas, a tolerancia hirdetője vagyok, és a középpontba nem a nemzeti vagy felekezeti hovatartozást, hanem az embert helyezem.

Ezek az idők, amelyeket most élünk, mindannyiunk számára kemény próbatételt jelentenek. Nem szabad engednünk a kísértésnek és elhinni a vészes időkben különösen csábítóan hangzó szólamokat. Minden tény mögött okot keressünk, és ne a következményt, hanem az előzményt kutassuk és analizáljuk- csak így tudunk eljutni ahhoz a felismeréshez, amely a megoldáshoz vezető út kapuja.

2.2.7

Elmegyek, ez tény. Tulajdonképpen a tény csak ez, és ezen kívül semmi más. Ez bekövetkezett volna ha nem most, akkor később de mindenképpen külföldre akartam menni. Ha objektíven szemléljük a dolgokat és megnézzük mi az, amit magam mögött fogok hagyni, szerintem senki nem kárhoztathat érte… szóval érzelmek nélkül, amit magam mögött hagyok az

egy olyan ország, amely mély pénzügyi, morális és politikai válságban van. Egy nemzet, ahol az öngyilkosságok aránya szinte a legmagasabb, egy pesszimista, reményvesztett emberekkel tömött, szűk határok közé szabott föld- minden, csak nem egységes nemzet. Egy ország, ahol az emberek nem uraik maguknak, akik nem képesek túllátni a saját problémáikon. A világ egyik legígéretesebb földje, a Kárpát-medence, két nagy folyóval, jó termőfölddel, változatos tájjal, gazdag múlttal, és ezen a földön tengődik tíz millió ember a napi gondok tengerében, ahol a jó ötleteket elnyomják, a virágzó, erőre kapó, előre mutató, igazi hűségtől és szeretettől fogant embereket lehúzzák, ahol mindenki hazaáruló, ahol a politikai élet olyan mint egy trágyadomb, ahol csalás, lopás, hazugság, mások megvezetése nélkül, tisztességesen, erkölcsösen élni lehetetlen, ahol az egyenes derék már csak a régmúltból ránk maradt emlék… egy ország, ahol az emberek  nem képesek megbecsülni a saját hagyatékuk, ahol nincs “miénk” csak “enyém” és “tiéd”, ahol csak panaszkodás van, szavak tettek nélkül. Innen megyek el.

Innen, ahol önmagam, teljes önmagam talán sosem lehetek, mert a buta, arctalan, vakított tömeg lecsap rám és leránt maga közé hogy eltiporjon. Megyek, mert mennem kell, mert akármennyire fáj is, de a saját érdekeimnek megfelelően csak máshol tudok élni. Lehet, hogy ott sem tudom teljesen önmagam lenni és száz százalékig olyan életet élni amilyet szeretnék, ami járna nekem mint embernek, de még mindig jobb, mint bezárva tengődni egy olyan országba, ahol a kilátások egyre rosszabbak, ahol nincs tiszta levegő semmilyen értelemben.

Ezért lehetnék hazaáruló. Mindezért, amit fent leírtam. Én mégsem tartom annak magam, és ha folytatom a gondolataim, remélem ti sem fogtok.

Mert mindemellett, hogy ezeket gondolom és élem meg nap mint nap, fáj, hogy ez van és erre kényszerít a helyzet. Mert ki segíthetne, ki húzhatná ki az országot ebből a süllyesztőből, ki kovácsolhatna újra magyar nemzetet ha nem a hozzám hasonló, gondolkodó, felelősen érző, tettre kész és energikus fiatalok? Mondhatnám hogy persze, van még ilyen és én csak egy csepp vagyok; de a kis cseppek teszik a tengert naggyá, és ha egy is elpárolog, a tenger már nem lesz olyan nagy, olyan hatalmas, olyan erős, mély és tiszteletet parancsoló. És ha nem csak egy csepp hagyja el, hanem egyre több és több, akkor lassan de biztosan kiszárad a tenger és a víz átadja a helyét a szikár, kiszáradt, élettelen földnek.

Úgy érzem, elárulom Magyarországot, azt az országot amely 1100 éve, azt a népet amely 1500 éve él és nem adja fel, itt van tehát élni akar- de segítség kell neki. Segítség kell, ki kell mosni az emberek fejét, távoznia kell azoknak akik rossz útra vitték az országot, tartozzanak akárhová, el kell űzni a pesszimizmust és tisztánlátással kell felváltani. Ez lenne az én feladatom is de ez elől térek ki ha elmegyek, hogy kicsit közelebb kerüljek ahhoz, ami lenni szeretnék, de ami itt nem lehetek. Úgy érzem, összeegyeztethetetlen a felelős nemzeti gondolkodás és önmagunk felvállalása a mostani magyar légkörben. Tudom, hogy ez a hazám, hogy igenis akár tetszik akár nem, felelősséggel tartozom érte de igaz felelősséget csak akkor vállalhatok ha úgy élhetek itt, hogy nem hazudok magamról minden percben, ahogy azt most teszem.

Optimista lévén azonban hiszem, hogy lesz mindez jobb. Nem hiszem el a magyar nép birkanép szöveget, mert senki ne mondja hogy a törökökkel, a Habsburgokkal, a nácikkal, az oroszokkal és a kommunistákkal dacoló és velük szemben felkelő, harcoló népet tudattalan, gondolkodásra képtelen birkák alkotják! Nem, ez nem így van, és én tudom hogy ez az állapot még visszafordítható, a kérdés csak az, hogy hogyan. Mert amíg őszinteség nincs, addig nincs tisztesség, amíg nincs tisztesség addig pedig nincs normális állami, nemzeti lét de amíg az őszinte hangokat elfojtják még azelőtt, hogy a felszínre törhetnének, addig mit akar bárki is tenni…? Ki lehet az, aki ilyen helyzetben valamit is tud egyáltalán csinálni…?

2.0.3