Lenézek a kezemben lévő papírra, rajta a címmel: The Embassy of the Republic of Hungary, Thailand, Bangkok, President Condominium, Oak Tower, 20th Floor. A legközelebb lévő felhőkarcoló felé indulok, remélve, hogy az lesz a tölgytorony. McDonald’s, Burger King, Subway, Illy, Adidas, Nike… nyugati márkákat kínáló üzletek, éttermek és kávézók sorakoznak egymás mellett az új, üveg-acél felhőkarcolók földszintjén, itt Khlong Toei kerületében, mindössze egy alig tízperces motorútra a nyomorteleptől. Az úton nagy, fekete, nyugati kocsik rohannak fontoskodva, fekete öltönyös fehér emberek vesznek körül és sietnek céljuk felé, egyik kezükben aktatáska, a másikban telefon. Az öltöny árát annyira becsülöm, mint a cuki sarki néni kétéves bevételét – jó szezonban.

Végül rátalálok az Oak Tower bejáratára, azonosítom magamat, bemutatom az útlevelemet – látván a fénylő „Európai Unió” feliratot, az őr nem kérdez semmit, szó nélkül beenged. Az épületbe lépve egy pillanatra elfelejtem, miért is vagyok itt: a fejem felett muránói üveg, a talpam alatt vörös márvány, körülöttem pedig antik kínai és thai mintákkal díszített vázák sora. Egy kis kontraszt a csatornabűz és a csótányokkal játszadozó utcagyerekek után.

A recepciós kedvesen mosolyog, kérdezi, mi járatban vagyok. A magyar nagykövetség, persze, huszadik emelet, a lift balra.

A liftből kilépve egy ismerős papírral találom szembe magamat: ’Legyen béke, szabadság és egyetértés!’ zengi a nemzetiszín papír – és egy kínos horkanással bejelentem magamat a Magyar Köztársaság bangkoki nagykövetségén.

Egy kedves thai lány sietett segítségemre, akinek elmagyaráztam, mi járatban vagyok – oh, igen, csóválja a fejét rosszallóan, nem maga az első, aki nem kapott megfelelő vízumot a budapesti nagykövetségen, igen, nos, várjon itt egy kicsit, egy pillanat és kinyomtatom magának a papírokat, amelyekre szüksége lehet a Bevándorlási Hivatalban.

Egy tárgyalóban ültet le. Az impozáns asztal másik felén magyarul folyik a társalgás egy követségi dolgozó – a névkártyája alapján a konzul – és egy üzletembernek kinéző, ősz hajú, idősebb magyar férfi között, aki mellett egy feltűnően fiatal thai lány feszeng. Elfolytok egy második kínos horkantást, és inkább a velem szemben feszülő EU zászlót bámulom egy ideig. Mennyivel könnyebb lenne, ha Thaiföld is tagja lehetne… – gondolom egy komolytalan pillanatig.

Akaratlanul is hallgatom a kétszéknyire zajló beszélgetést: az üzletember arról panaszkodik a konzulnak, hogy milyen nehéz a születendő gyereküknek magyar állampolgárságot szerezni, és arról érdeklődik, milyen kiskapuk vannak, amelyeket ki lehetne használni nem csak a születendő gyerek, de az anya számára is. A konzul együtt érzően bólogat, majd hosszan magyarázatba kezd, kiskapukat fed fel, korábbi precedenseket hoz példának, majd az órájára pillant, és a találkozó későbbi folytatását javasolja. Hosszas egyezkedés veszi kezdetét: az üzletember ekkor és ekkor Budapesten, Brüsszelben vagy Londonban van, de két hét múlva talán vissza tud jönni Bangkokba. Nagyszerű, akkor két hét múlva találkozunk! – nyugtázza a konzul, majd kezet ráznak.

Ekkor kinyílik az iroda ajtaja és visszatér a thai asszisztens, kezében egy vastag irattömeggel. A Bevándorlási Hivatal itt és itt, és ez és az ablak… kezdi magyarázni, mire a távozóban lévő konzul közbeszól: hagyja csak, mondja, majd én kezembe veszem az ügyet. Bemutatkozunk egymásnak, és magyarra váltunk: előadom a problémámat – nem a kérésemnek megfelelő vízumot kaptam, a thai nagykövetség Budapesten gyakorlatilag átvágott…

-          Nos, megpróbálkozhatsz a Bevándorlási Hivatallal – mondja a konzul közömbösen, majd egy hosszú litániába kezd a thai ügyintézés bonyodalmasságáról. Rosszabbul hangzik, mint egy otthoni meccs az Ekvivalencia Bizottsággal, pedig az sem volt semmi. – … de az ilyeneket előbb meg kéne nézni az interneten, tudod…

-          Utánanéztem az interneten, tudja – feleltem kicsit hűvösen – viszont a nagykövetségnek jobban hittem, mint a turistáknak szóló honlapoknak, lévén, hogy a magyar Külügyminisztérium oldalán talált, használható információk száma elég közel állt a nullához.

-          Nos, igen… viszont félek, mi nem azért vagyunk itt – folytatta a konzul – hogy az állampolgárok egyéni problémáival foglalkozzunk. Szóval sajnos nem, nem tudunk segítségedre lenni.

***

Kilépek az utcára. A sarkon álló Starbucks még mindig igen csábító – és mivel a nagykövetségen tapasztalt érdektelenség után igen erős „basszamegmindenki” hangulat lett rajtam úrrá, úgy döntöttem, itt az ideje egy kis európai komfortnak. Benyitnék, ám megelőznek: a nagykövetségen látott férfi és neje/szeretője/barátnője/kitartottja/akármije jönnek kifelé, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az imént majdnem az arcomba vágták az ajtót.

Elgondolkodva követem őket a szememmel, ahogy beszállnak egy, a többihez hasonló nagy, fekete, sötétített üveges autóba. Nem, a nagykövetség nem azért van itt, hogy az állampolgárok egyéni problémáival foglalkozzon. Csak éppen az nem jut eszembe – és nem jut azóta sem, pedig Isten látja lelkemet, becsülettel gondolkodom rajta – hogy egy sugardaddy legkevesebb húsz évvel fiatalabb nőtől születendő gyermeke vajon mikor lépte át az egyéni probléma – a jelek szerint – képlékeny határát.

captain@paperboat.hu I 4.7.3 I

Mondd, hogy igazak a színes buborékokba vegyült lebegő sárdarabkák. Hogy igaz, amit megélek. Hogy én tényleg létezem, ebben a korban és ebben a precíz pillanatban itt, melletted.

Ébressz fel és mondd, hogy éljek. Hogy lépjek ki az álomból, mert nincs értelme tovább aludni. Mondd, hogy átálmodtam magamat a valóságba.

Mondd, hogy mindez igaz lehet. És kérlek érd el, hogy elhiggyem.

Ébressz fel és meséld el az életemet. Úgy, ahogy megtörtént, ne ferdíts. Mesélj Fagyivárosról, ahol felnőttem, ahol az első bizonytalan lépteket tettem az Ifjúság útján, amire nem is emlékszem már; mesélj a Wesselényi utcáról, és a garázsról, ahol annyit titkos tervet szőttünk… és mesélj, kérlek mesélj a Bem utcáról is, ahol menedékre leltünk, és a romokból épített kastélyról, az én Papírhajóm kikötőjéről; mesélj a szeretett-utált Kecskemértől, mesélj a gyűlölt helyről és az édes szerelmekről; mesélj Budapestről, az első felfedezésekről; és mesélj, kérlek hosszan mondd el Duino történetét – mesélj, mesélj a szerelemről… mondd igaz, hogy mindez csak nem mese – Duino, Trieszt, Verona, Velence, Róma, Tel-Aviv, Pula, Párizs…? A Carso? Mickey’s? Al Castel?

És mesélj, kezdd el a befejezetlen bangkoki mesét – és kérlek, várj türelemmel, amíg befejezem, és akkor meséld el teljesen. Ígérem, csendes hallgatód leszek.

Ébressz fel, ha vége lesz szeptembernek és adj egy tollat – kell, hogy legyen itt egy toll, valahol a színes buborékok és a sárdarabkák között: add ide, kérlek, és élj, hogy legyen mit írnom.

captain@paperboat.hu I 4.6.9 I

Azt hiszem, szeretek vidéki lenni – ezt leginkább akkor vélem érezni, amikor pár budapesti ismerősöm a vidéket kollektíve leszóló beszólásaira ugrok. Nem mondom tehát, hogy a vidékkel bármi baj is lenne, nem ítélem el és nem fordulok vissza leköpni azt a helyet, ahonnan akárhogy is, de indultam – ezt meghagyom másnak. Viszont május vége óta, amikor visszatértem Fagyivárosba, körülleng egyfajta unalom, ahogy a napok ugyanúgy telnek és nem akarnak változni, amikor annyi szabadideje van az embernek hogy már abba fárad bele – leginkább azért, mert nem is tud mit kezdeni a szabadidejével. Nincs is mit kezdeni vele, tulajdonképpen.

Vidéken bizonyos szempontból jobb, és én tulajdonképpen szeretem – de azt is tudom, hogy itt kéne leélnem az életemet, én beleőrülnék. Fagyiváros, bár szerintem szép és jó hely, fájdalmasan kisváros, ahol példaszerűen keverednek a falusi, kisvárosi és a kertvárosi elemek: a magánéleted nagyon könnyen közszájon foroghat, a neved alapján a Zemberek rögtön fejből idézik a családfádat, mindenki tudja merre jártál éppen és nagyjából mi történik az életedben. Teszik ezt egyrészt azért, mert valahogyan az ő életüket is a másé tölti meg tartalommal.

Őket sok esetben nagyon megdobálta az élet, és sokuk mögött küzdelmes és iszonyúan nehéz évek állnak: olyan dolgokon mentek keresztül, amiket én sokszor elképzelni sem tudok. Őket azonban mindez ide kötötte: a munka, a szőlő, a bujdoklás, az elnyomás, a kiszolgáltatottság, a hagyományok letörése, a szellemiség elnyomása… és még most is ebbe kapaszkodnak. Köztük és köztem a generációs szakadékon túl egy olyan identitásbeli különbség is húzódik, ami olykor már-már áthidalhatatlannak látszik. Míg nekik a világ véget ért a szőlőnél és úgy tekintettek az ország határára mint egy nehezen nyíló, rozsdás vasajtóra, addig nekem már Európa vége sem jelent megálljt. Az ő világképüknek, az életről alkotott felfogásuknak az én generációm sokszor nem megfeleltethető, személyesen én pedig pláne nem.

Mondom mindezt a legnagyobb tisztelettel, mert tudom, hogy nélkülük és az ő áldozataik nélkül ma én sem lehetnék itt. De van különbség a hála elvárása és a röghöz kötés között: az előbbi természetes, az utóbbi viszont a saját félelmeik és korlátolt lehetőségeik átültetése az én életembe, amihez egy bizonyos ponton túl egészen egyszerűen rajtom kívül senki másnak nincsen semmi köze.

Vidéken az élet nehezebben és lassabban folyik, mint egy nagyvárosban. Nekünk, melegeknek, vidéki melegeknek az a közvetlen környezet, ahová születtünk, sokszor jelenthet bezártságot egy idő után.

Így érzek most egy kicsit én is. Bezárva, pontosabban: elzárva. Azt hittem, ha elmúlik az első after-College sokk, amikor már túlteszem magamat a tényen hogy Duionak vége, akkor jobb lesz. Jobb lett…? Hiányzik az, hogy kimehessek görkorcsolyázni egy óráig anélkül, hogy átérnék a szomszéd városba, az új és régi arcok folyamatos keveredése, az ötletek, ideák és életstílusok változatossága… hiányzik a körülöttem folyó ÉLET, amit nem nekem kell kavarni hanem zajlik magától és csak rajtam áll, hogy mikor vetem bele magamat… így viszont néha olyan keservesen lassú és kiüresedett, hogy már azért nem töltöm meg kicsit értelmesebben, mert egészen egyszerűen elveszi tőle a kedvemet.

Én ide, mármint vidékre, és azon belül is Fagyivárosba is csak időnként, de sosem túl sokáig, visszatérni szeretnék. Azon belül, végső soron pedig egy nagy összes kis darabjába haza.

captain@paperboat.hu I 4.5.3 I

Ha ez az alapfeltevésed, akkor jobb, ha a többibe bele sem mész, mert hatalmas tévedésekbe eshetsz. A melegektől sosem szabadulhatsz meg: mi az év minden napján ott vagyunk mindenhol – és az, hogy nem látsz minket egy tömegként, szervezetten vonulni, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem létezünk. Mert igenis vagyunk, és nem csak az a párezer ember alkotja a magyar melegek közösségét, akiket szombaton vonulni láttál.

Látta a fene, sosem mennék ki. Nem értek egyet ezzel a magamutogatással.

Ez nem magamutogatás, hanem elsősorban egy emlék, ami a modern kori meleg mozgalmak első jelentős eseményének, az ún. Stonewall – lázadásnak állít emléket, amikor is a melegek megelégelték hogy állandó zaklatások céltáblái és először vonultak utcára egyenlő jogokat és bánásmódot követelve.

Egyenlő jogok… mindig erről beszéltek, de mondjátok már meg nekem, miben nem vagytok egyenjogúak?

Mint az ország állampolgárait, minket is megilletnek az alkotmányos alapjogok, mint a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a gyülekezési jog, stb. Viszont vannak olyan fontos dolgok, melyek nagyon is sokat számíthatnak egy ember (vagy éppen kettő, de leginkább nagyon sok) életében, melyek nekünk nem megadatottak – nem élvezhetjük a házasság nyújtotta biztonságot, nem fogadhatunk örökbe gyereket…

Ja, igen, ez az a duma amivel az alaptörvény előtt is jöttetek… de a házassághoz két igen és két nem kell, már ne is haragudj… ha a melegek elkezdhetnek házasodni, akkor mi lesz a következő? A kutyád? A céged? Az autód? Már ne is haragudj…

Nem, egyáltalán nem lesz “következő”. Nem tartom magam egy intoleráns embernek, de nem tudom felfogni, hogyan nevezheti magát felelősen gondolkodó, keresztény embernek az, aki ilyeneket mond. Abból az emberből ugyanis hiányzik az a szeretet és az embertársa iránt érzett tisztelet, ami, ha jól tudom, a kereszténység alapja – elviekben legalábbis mindenképpen. Aki ilyeneket mond, az nem kevesebbet néz le és kezel egy élettelen dolog, mondjuk egy cég szintjén mint egy szerető párt, két embert, akik őszinte szeretetből és tiszteletből akarják összekötni az életüket. És nem hiszem, hogy szeretet dolgában olyan jól áll ez a világ, vagy akár ez az ország, hogy bárkinek is joga lenne megmondani bárkinek, hogy kit és hogyan szerethet.

Mégis, csomó meleg szavazott azokra, akik ezt mondják…

Ez az ő dolguk, nem az enyém, és nem is a tiéd.

De ez akkor is provokáció…

Provokáció? Kikkel szemben?

Hát a normális emberekkel szemben…

Megmondanád, mi az a normális? Van olyan univerzális, mindenki által elfogadott és tiszteletben tartott norma, ami A normális, amit mindenkinek követnie kell? Aki ilyeneket állít, az az emberiség egyik legnagyobb értékét, a sokszínűséget gyalázza meg.

Jó, hát talán… de erre az ország még akkor sem készült fel, ennek nálunk nincsenek hagyományai, ez így csak polgárpukkasztás… majd pár év múlva, talán, de most még inkább ne.

És mégis mitől lenne az ország felkészültebb egy Meleg Méltóság Menetére 2020-ban? Magától semmi sem lesz jobb. Ha nincs Pride, ha nincs menet, akkor győznek azok, akik agresszív és buta módon az Oktogonnál a kordonok között rekedtek. Akkor győz az intolerancia, a meghunyászkodás, a rejtőzködés, a szégyenérzet… és akkor talán joggal mondhatják majd hogy tényleg a második sorban a helyünk, hiszen képtelenek vagyunk kiállni magunkért, megmutatni magunkat.

Mi lett volna a történelem nagy eseményeivel, ha nem lettek volna emberek akik tettek értük? Lett volna ‘56, lett volna Szolidaritás, lett volna rendszerváltás? Nem. Csak úgy, magától nem történik semmi. A változás, amire várunk, csak akkor történik meg, ha mi is változtatunk magunkon, és teszünk azért, amit el szeretnénk érni. Különben lehet külföldre költözni és panaszkodni hogy szar itthon, ha senki nem marad, aki küzd az elképzelt szebb világért, akkor nem is fog eljönni soha.

Te könnyen beszélsz, ott sem voltál… nem hogy most, még áprilisban sem, pedig abban te is benne voltál nyakig…

Tény és való, bár akartam, nem tudtam elmenni a felvonulásra, mert bár Budapesten voltam, más programom volt – a magyar UWC mozgalom 30. születésnapját ünnepeltük, bár utólag derült ki, hogy pár magyar UWC-s ott volt, de én nem szívesen hagytam volna ki a délutáni programot. Viszont így jövőre ezer százalék, hogy ott leszek, ha törik, ha szakad.

És áprilisban sem voltam ott a tüntetésen az Alkotmány utcában, noha igaz, a Nyilatkozat elindításában benne voltam nyakig. De Olaszországból sajnos nem tud minden hétvégre hazaugrani az ember. Azonban a Nyilatkozat után szerintem elmondhatom, hogy megtettem, amit megkövetelt a haza.

captain@paperboat.hu I 4.4.3 I

Olyan jelenségek, amikkel korábban nem lehetett volna találkozni, vagy talán igen, de nem ilyen mértékben és nem ilyen gyorsan. Változik az ország és változnak az emberek – sőt, talán nem is változnak, csak egy új irányba lökik őket, arrafelé, amerre korábban talán kacsintgattak, de lépni nem mertek.

Történt tehát, hogy mint tudjátok, az elmúlt hétvégén a fővárosba szólítottak teendőim. Egy találkozóról igyekeztem vissza Viktorhoz, hogy a tervek szerint időben el tudjunk indulni mozizni. Mivel azonban volt még időm, így az út egy részét gyalog tettem meg: szeretek gyalogolni néha, akkor pedig pont elkapott ez az érzés, így hát leszálltam a buszról pár megállóval korábban, és elindultam gyalog.

Előttem állt egy híd, egy út ami egy másik felett megy. Egy forgalmas csomóponton keresztül vezetett az utam. Úgy döntöttem, mivel szeretem a magasságot, hogy felül haladok át. És akkor megláttam. A szemem elé tárult a látvány.

Ott voltak mindenhol. Lengtek a szélben, de nem ám amolyan lazán és tehetetlenül, mint társaik tennék esetleg, ó nem: ők büszkén irányították a szelek mozgását, nem vergődtek a légáramban hanem büszkén, függetlenül lovagolták meg a legeket, mint egy szabadságharcos, aki sorsa ellen lázad tehetetlenül, és végzetes dicsőséggel üli tiszavirág életű győzelmének ünnepét.

És ott sétált ő, nem is sétált, sokkal inkább ott ténfergett ő, a zászlók között vitt az útja, de hogy merre, megkockáztatom: talán ő sem tudta pontosan, minden esetre ment előre, rendíthetetlenül előre, valami meghatározhatatlan cél felé egy random irányon keresztül, de mindez őt nem izgatta, nem zavarta, vagy talán fel sem fogta: ment, ment előre, a kézben tartott műanyag kannából egykedvűen löttyent a piszkos aszfaltra egy kis csepp bor, valami olcsó külföldi lehetett, undokul sistergett a betonon.

Lassan a nyomába értem, gyorsabb voltam nála – hogyan is lehettem volna lassabb, én haladtam egyenesen arra, merre tudtam, hogy mennem kell: egy helyre, amit ismerek, ahol várnak, ahol már jártam, míg ő csak úgy ténfergett, mintha nem is a talajon hanem a saját kicsuklott szavain és mondatfoszlányain lépegetne, mintha lábát nem az aszfalt tartaná hanem a haza és a becsület, a bor és a paprika, minden, mi magyar, és miről beszélt, mit beszélt, ömlöttek a szavak a száján a maguk csuklós ritmusában. Haza, mondta, majd büszkeség, magyar, magyar magyar, ismételte többször, turul, kereszténység, ősök, mi, büszkeség, szabadságharc, forradalom, elnyomó külföld, idegenszívű szervezkedők, halál rájuk! – kiáltotta hirtelen, majd szalutált a távolba, valamerre a Duna felé, és koszos kezét lecsúszott életének pumpájára szegezte és szavalt, büszkén és álltatosan, mintha előtte állt volna az idegenszívűek ellenséges serege és ő, csakis ő tudja megállítani őket.

- Magyarok vagyunk! – kiáltotta a légbe, és szavai a zászlók villanásában büszkén szálltak a szélen, amit senki de ő irányított, magyarságának, nemzetének büszke tudatában.

“Ez mind…?” – gondoltam, majd a sétát idő előtt berekesztve inkább felszálltam egy buszra.

captain@paperboat.hu I 4.4.2 I

and how can this be if they don’t know each other?’

(Lester B. Pearson)

Elöljáróban annyit: ez az első és utolsó alkalom, hogy Trianonról írok a Papírhajón. Valamint még annyit, amit minden ilyen vagy ehhez hasonló téma fejtegetése előtt leírok: senki ne várjon objektív, tudományos igényű tanulmányt. A véleményem következik.

Szóval Trianon. Nehéz ehhez a témához visszanyúlni még így, 91 év távlatából is. Sokaknak sajnos fekete-fehér a látásuk ebben a témában, és előszeretettel hangoztatják, hogy Trianon igazságtalan volt, a magyarságot soha nem látott tragédia érte, és hogy ezeréves földünket a mai napig is igazságtalanul bitorolják a szlovákok, románok, szerbek, és a többi utódállam polgárai.

Mert valóban igazságtalan volt?

Nézőpont kérdése. Ha a magyar szemszögből nézzük, akkor igen. A trianoni béke értelmében több millió magyar állampolgár rekedt külföldön, találta magát a szülőföldjén hirtelen kisebbségben, ahol az utódállamok urai megbízhatatlannak tartották őket és szabadságjogaikat az évek során nem egyszer súlyosan megsértették. Magyarország elvesztette területének és lakosságának több mint felét, a só-, ezüst- és aranybányákat, erdőket, gazdasági területeket, gyárakat, vasútvonalakat, az egyetlen tengeri kikötőt és még rengeteg, gazdasági szempontból fontos objektumot. Ráadásul a határok nem csak az országokat, hanem az embereket is sikerrel elválasztották : rengeteg olyan eset ismert, amikor rokonok, sokszor csupán egymástól pár száz méterre élő emberek évekig nem is láthatták egymást. Az utódállamokba szakadt magyarok pedig sokszor kollektív üldözésnek, internálásnak és embertelen bánásmódnak voltak kitéve.

Azonban ha a másik oldalról nézzük, akkor talán egyáltalán nem volt igazságtalan Trianon, sőt. Ha a szemet szemért, fogat fogért elvet vesszük alapul, akkor a magyarság tulajdonképpen nem kapott mást, mint ő maga adott az ország durván felét kitevő nemzetiségieknek nem rövid ideig. A kollektív jogok elismerésének visszautasítása, az “egy politikai nemzet” elvének hangsúlyozása, a magyarosítási törekvések, a nemzetállam létrehozására tett kísérlet, a lapbetiltások és a nemzetiségi szervezetek ellehetetlenítése nem megoldást kínált a soknemzetiségű Osztrák – Magyar Monarchia magyar felének, hanem sokkal tovább mérgesítette a problémát. A nemzetiségiek nem érezték jól magukat a Magyar Királyság keretein belül, és az autonómiatörekvéseknek nem kellett sok, hogy önállósági törekvésekké alakuljanak át.

Igazságos volt tehát? Talán, talán nem. Ezt nem lehet megmondani, hiszen nézőpont kérdése- nem létezik egy egyetemes és mindenen felül álló igazság. Egyes nemzethez tartozók szenvedtek, míg mások nyertek: egyeseket üldöztek míg mások kihasználták az új, hatalmi helyzetet. Trianon igazából az emberek közé húzott új határokat, és jó időre ellehetetlenítette az értelmes párbeszédet, melynek helyét az érzelmek és a vélt vagy valós sérelmek hangoztatása vette át.

Valóban tragédia volt?

Nézőpont kérdése. Azoknak a családoknak, barátoknak, embereknek, kiknek szerettei a határ másik felére kerültek, akik nem ritkán egymás nélkül nőttek fel, természetellenes módon elválasztva egymástól, azoknak igen. Tragédia volt ez a magyar nemzetnek is, hiszen egy jól működő, modern szerkezetet tettek tönkre, ami után az ország gazdaságilag még sokáig nem tudott talpra állni, illetve a nemzeti fejlődést és gondolkodást is jó ideig Trianon kötötte gúzsba.

De vajon tényleg nem is sejtették, vagy nem látták mindezt azok, akik Trianon előtt minden gond nélkül elnyomták a nemzetiségeket? Esetleg lehetett volna más mindez, ha nem megbontóként, hanem partnerként tekintenek a románokra, szerbekre, szlovákokra, ukránokra? Elkerülhető lett volna Trianon, ha Wilson elvei igazából tartalom nélküliek lettek volna, hiszen a széles körű autonómia és elismertség, az országos és helyi döntéshozatalban való részvétel eleve garantált lett volna a nemzetiségeknek? Úgy gondolom, ezek lényeges kérdések, melyek fényében talán jobban érthető Trianon mikéntje.

Viszont nem szabad eltekinteni a ténytől, hogy bár fontos a nemzeti önrendelkezés, ez nem szabadna, hogy mások önrendelkezésének és szabadságának a csorbításával valósuljon meg. Ez az, amiben a magyar uralkodó osztály és az utódállamok uralkodó osztálya hatalmasat hibázott, és ez a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés ágyazott meg sok mai problémának is. A tragédia tehát nem feltétlenül az új határok kijelölése volt, hanem a szabadságjogok látványos semmibe vétele és a párbeszéd, a józan ész hiánya – 1920 előtt és után egyaránt.

Úgy gondolom, Trianon ma sokkal nagyobb lehetőség, mint bármikor máskor Közép- Európa történelmében. Az első világháborút lezáró békét a rendszerváltás előtt nem lehetett szabadon kibeszélni, vele kapcsolatban nem lehetett különböző nézőpontokat érdemileg ütköztetni. A Horthy- rendszer érzelmileg túlfűtött “Mindent vissza” szólamai és a kommunizmus alatti agyonhallgatás nem gyógyították be ezt a régi sebet. Csupán a rendszerváltás után, a demokratikus Magyarország megszületése után lehetett elkezdeni nézőpontokat ütköztetni, szabad véleményt formálni és hangoztatni a határon túli magyarok ügyét.

Azonban bármennyire is szabad és kell beszélni Trianonról, nem hagyhatjuk, hogy a békeszerződés 91 évvel az aláírás után ismét ember és ember közé álljon. Nem szabad hagynunk, hogy a nemzeteink közötti kapcsolatot elvakítsák a régi beidegződések. A modern kor problémáira modern válaszokat kell keresnünk, melyeket azonban csak akkor lelhetünk meg, ha megtaláljuk és felismerjük azok okát. Nem szabad elzárkóznunk a miénktől különböző álláspontoktól, türelmesen és megértően meg kell hallgatnunk mindenkit. Mert Európa, és szűkebb értelemben a Kárpát- medence a mi közös hazánk, amiért közösen tartozunk felelősséggel. Meg kell értenünk a múlt üzenetét, fel kell dolgoznunk a nemzeteink által a múltban elkövetett rossz dolgokat és közösen kell tanulnunk azok jelentőségéből.  Közösen vagyunk felelősek azért, hogy a Kárpátok között béke honoljon, hogy egy régi, ellentmondásokkal és konfliktusokkal tűzdelt állam helyén megszülessen egy új összefogás, melyet békés szándékú és párbeszédre nyitott nemzetek, emberek alkotnak.

captain@paperboat.hu I 4.4.0 I

Mára ennyi voltam. (de csak azért, mert most megyek és csatlakozom a nagy töris gruppenhez Sztálinnal meg Hitlerrel meg a többi szexifiúval, ami egy ilyen “bejegyzés” végén talán furcsán hat, de na.)

captain@paperboat.hu I 4.3.4 I