Papírhajó

Mielőtt elutaznék Olaszországba (ami egészen pontosan egy hét múlva lesz… ÚRISTEN), mindenképpen akartam ‘írni’ egy ilyen bejegyzést.

Nem azért, mert nincs ihletem, hanem egyszerűen azért, mert szeptembertől úgy érzem, új életet kezdek, és ezt a blogom piszkozatos mappájának kiürítésével kell kezdenem. Amiből eddig nem lett bejegyzés, abból ezután sem lesz, ami eddig nem lett publikálva, az már nem lényeges annyira, hogy önálló bejegyzés legyen. Elvégre selejteznem kell. Van, ami viszek, van, ami marad. Íme tehát a kiadatlan művek!

Végtelenül kezdettelen, 2009. április 14.

Tulajdonképpen én nagyon nem értem magam. Miért okoz nekem mindez meglepetést? Miért lepődök még meg rajta? Annyi de annyi időm lett volna már felfogni- és talán fel is fogtam, csak nem tudatosítottam magamban- hogy ez így van és kész.

Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik. Újabb búcsú, újabb könnyek, újabb fogadalmak hogy örökké és soha véget nem érően igen barátok maradunk és keressük egymás és el nem szakadunk és teszünk még igen ezernyi és ezernyi ígéretet amit tudjuk hogy nehezen tartunk majd be, de mondjuk mert ezt kívánja tőlünk a helyzet, a Sors, az Isten, vagy simán csak a saját lelkiismeretünk…?

Az élet folyamatos búcsúzás. Búcsúzással kezdődött, amikor el kellett köszönni az anyaméh biztonságától és kitörni ebbe a világba, majd búcsúzni az otthon biztonságától amikor iskolába kellett menni vagy előtte óvodába, búcsúzni az iskolatársaktól amikor felsőbb osztályba kellett lépni, búcsúzni a régi iskolától amikor a középiskola került sorra, és most innen is búcsúzni kell. Előbb vagy utóbb, de kell. Ha nem most, akkor egy évvel később, de ugyanúgy megtörténik.

De akkor így mi értelme van? Miért kellett idejönni és megszeretni ezeket az embereket akiket úgyis el kell hagyni? Miért kellett mindennek megtörténnie? Miért kell ennyire másfelé mennie az életünknek? Miért kellett idejönni, szerelmesnek lenni?

És igen, itt jönnek a nagy válaszok, amiket én is nagyon jól tudok. Az élet nehéz, ezért sokszor el kell szakadni a szeretteinktől és ez fáj. Van úgy hogy az élet más utakra vezérel  mint szeretnénk, vagy nem egészen úgy ad meg valamit ahogyan azt reméltük. Mindennek ára van, a különbség csak az hogy előlegben vagy utólagosan fizeted meg. Megfizeted, mert áldozatokat hozol érte.

Én is sok áldozatot hoztam már sok célért. Sok szabadidőm áldoztam fel egy-egy elérni kívánt eredményért, és eddig mindennek le is arathattam a gyümölcsét. Sikerült úgy beosztanom az életem hogy mindennek legyen benne helye, sikerült egyfajta egyensúlyt találnom ami boldoggá tett. Jól sikerült megtalálni az arany középutat, és most olyan eredmény kapujában állok, amiről januárban még nem hittem volna hogy valaha is eljön. Itt élt bennem csendes reményként, álmaim tárgyaként, mélyen magamban dédelgetett vágyként és most akár valóra is válhat… és igen, akkor jön a búcsúzás, elszakadás és valami újnak a kezdete.

Mert ez az élet. Elszakadás, sírás, szomorúság, de mindezek által részesei leszünk valami újnak, valaminek, ami új értelmet adhat az életünknek, új örömökkel, élményekkel töltheti fel, és ha eljön az ideje, akkor onnan is tovább kell lépni, tovább tovább tovább megint és megint… sosincs vége.

Hol volt, hol nem… 2009. június 1.

Eddig sem volt titok előttetek a Zsombor és köztem lévő erős érzelmi kötődés. Néha már- már úgy érzem az élet, amelyet élünk tulajdonképpen egy és ugyanaz- eltekintve a ténytől, hogy feloldhatatlan ellentét feszül köztünk. Én sokkal higgadtabb vagyok, ő pedig egy igazi kis vadóc, én inkább köntörfalazok míg ő nyersen megfogalmazza véleményét… ezer és ezer ilyen apró, tehát lényeges dologban különbözünk egymástól, mégis legjobb barátok vagyunk immáron lassan 18 éve.

Ugyanazon a verőfényes júniusi hétfőn születtünk, ugyanabban az utcában laktunk, szomszédok voltunk. Unokatestvérem egy évvel és egy nappal utánunk jött világra és szintén szomszéd volt a Szentháromság utcában, így az, hogy elválaszthatatlan triót alkottunk egyértelműen csakis az Isten akarata lehet. Biztosan nem így intézte volna a dolgokat a Bölcs Öreg, ha nem kellene így lenniük.

Olyannyira erős kötelék alakult ki hármunk között, hogy gyakran egymás nagyszüleihez is elkísértük a másikat vagy másik kettőt, amit mi módfelett élveztünk, de a drága nagymamák már nem annyira- főleg hogy csínytevéseink nagy részét a megfiatalodó nagypapák tevékeny közreműködésével követtük el. Ezért érthető, hogy nagymamánk miért nem volt oda Zsomborért, holott Nórit nagyon, engem pedig rajongásig szeretett- pedig mi sokkal merészebb csínyelkövetők voltunk. Zsombor mindig csak asszisztált, de nem ő verte le a nappali csillárját az ugrókötéllel, vagy festette be az udvari betont kékre a hálószobába szánt festékkel, vagy vakarta le a barackfák kérgét az ezüstkéssel, vagy vitt fel csigákat a nagyétkezőbe és eresztette őket szabadon, vagy boncolt békát és mutatta azt meg az ügyfeleknek. És nem is ő volt az, aki több, mint egymillió forinttal egészítette ki merő szórakozásból a könyvelést, ami persze adóköteles volt. Sosem szidták le- miért is tették volna, hiszen nem csinált ő semmit- de érezhető volt, hogy annak ellenére hogy testvérünknek éreztük, utálják- nagymamám legalábbis egészen biztosan utálta, és utálja is elszántan mind a mai napig. Nyilván egyszerűbb volt rákenni a dolgokat, mint beismerni hogy két unokájuk összeeresztve rosszabb, mint a hétcsapás.

A legnagyobb csínytevésünkben viszont nyakig benne volt. Hogy mi volt az, azt le sem merem írni, talán majd máskor. A lényeg az, hogy tényleg komoly baj lett a dologból, nagyszüleink igencsak megüthették volna a bokájukat, de szerencsére nagyapám bő kapcsolati hálója révén el tudta simítani a dolgot. (befejezetlen)

Örökké, 2009. június 4.

Szabad vagyok.

Ma a szoba is sokkal naposabb helynek tűnt utána. Kikönyököltem az ablakon és néztem az eget. Az arcomon éreztem a nap melegítő, simogató sugarait. Szabad vagyok- gondoltam, szabad és végtelen akár az ég, a napsugarak, a szellő és a víz.

Egy év után először voltam szabad. Egy éve elvesztettem az önállóságom. Egy évig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kimondjam, amit érzek veled kapcsolatban.

Nem tudom, hogyan érzel, de számomra a saját érzéseim az elsődlegesek most. Őszinte voltam veled. A szavak a szívemből törtek fel, egy évig érlelődtek ott. Egy év minden vívódása, kételye és majdnem két év szeretete van ezekben a szavakban. Az első őszinte, nyílt szavak egy éve.

Ma, szabadságom elvesztésének napján visszanyertem azt, amit egy éve elvesztettem. Mindkét eseménynél ott voltál. Köszönöm Neked! Köszönöm, hogy ismerhetlek, hogy voltál és vagy! Talán nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem.

Te tettél szabaddá. Te, a srác, a szerelmem.

Szeptemberben elmegyek. Már nem félek nyílt lenni. Hozzád intéztem az első igazán őszinte szavakat.

In memoriam. Örökké.

A Senkinek, 2009. június 20.

Ugye eljössz még? Ugye nem hagysz itt egyedül? Mondd, hogy gondolsz még majd rám, mondd hogy ott leszek a szívedben; mondd hogy olyan vagyok neked mint a fény és a víz, mondd hogy érzed amit én…!

Mondd, hogy mindez nem csak múló tünemény volt, nem csak a kamaszi hév lángolása, nem csak a szenvedélyek vad éji tánca, nem csak a kaján izzadságcseppek lankás mezeje…!

Kérlek, válaszolj! Kérlek, engedd hogy a hangod ismét elcsábítson, kérlek engedd hogy lágy szófuvallatod elborítsa az elmém és megölje a külvilágot…!

Kérlek, gyere közelebb! Kérlek, engedd hogy a hideg tűz és forró izgalom versenypályája legyek ismét, engedd hogy (befejezetlen)

Búcsúblogtali: 2009. augusztus 28, péntek 20:00, Eklektika

2.5.9

Azért, amit most leírok Nektek, engem már nevettek ki, fedtek meg, néztek le, ugyanakkor vívtam ki vele elismerést is. A téma fogadtatása a melegek világában nagyon vegyes- ennek okáról kicsit később.

Szóval Isten. Egy meghatározhatatlan, körvonalazhatatlan fogalom, egy személy- jobb híján nevezzük ennek, de ráillik az örökkévalóság, a végtelenség és a határtalanság is. Térben, személyben, időben és hatalomban egyaránt. Meggyőződésem, hogy Isten létezik. Hiszek benne, hiszek a teremtéstörténetben, hiszem, hogy Jézus tényleg itt járt közöttünk és hogy meghalt azért, hogy mi éljünk. Nem vagyok fanatikus, a hit nem járja át minden percem, egészen egyszerűen csak elfogadom a felsőbb hatalom létezését.

Hogy miért? Azért, mert nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszem, hogy minden, amit most tapasztalunk és megélünk: a környezetünk és mi magunk is, csak egy véletlen műve vagyunk. A természet és a világ annyira tökéletes és kiszámíthatatlan, annyira bonyolult és megmagyarázhatatlan, hogy nem létezik, hogy ne tudatos teremtő erő építette volna fel. Egyrészt. Másrészt pedig egészen egyszerűen érzem az életemben Isten jelenlétét.

Az én Isten- képem viszonylag régóta alakul és formálódik. Volt idő, amikor nem hittem benne és nem nagyon törődtem vele, de valahol mélyen mindig is tudtam, hogy van, és nem érdemes elhanyagolni. Én kiskoromban vallásos nevelést kaptam, jártunk templomba, meséltek nekem Istenről, olvastunk Bibliát is. Ugyanakkor olyan légkörben teltek gyermekkori mindennapjaim, hogy megtanultam: önmagamat vállalnom kell tűzön-vízen keresztül.

Így mostanra talán véglegesedett- legalábbis egy ideje nem változik- a Mennyei Atyáról alkotott képem. Ez a kép pedig összeférhetetlen az egyházak zöme által terjesztett eszmékkel. És hogy miért?

Szerintem Isten egy olyan lény, aki határtalanul és végtelenül tud szeretni. A szeretetnél nagyobb erő nincsen, mert “…mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Isten nem azért teremtett minket, hogy utána szabályok közé szorítson és puritán életre és félelemre kényszerítsen. Nem azért lehelt életet belénk, a saját képmására teremtett emberekbe, hogy utána kitaszítottként tekintsen ránk, és puszta milyenségünk miatt utáljon és kivessen megbocsátásból. Eredendően bűnösök vagyunk, ez tény, és bűnösségünk apró jeleit a mindennapokban is könnyen felfedezhetjük, de amíg a szeretet irányítja a tetteinket, addig nem vagyunk méltatlanok az Isten kegyelmére.

Én hiszem, hogy azért vagyok meleg, mert Isten szánt szándékkal melegnek teremtett. Nem rak ránk olyan terhet, amit ne tudnánk elviselni. Mi melegek mind erősek vagyunk, mert képesek vagyunk elhordani a saját terhünket. Mindenkinek van keresztje; nekünk miért ne lehetne ez? Szerintem senki sem vitatja, hogy olykor lehetetlennek tűnő feladat az önfelvállalás.

A Biblia persze megint más dolog. Mózes azt írja, hogy férfi férfival ne. De ne felejtsük el, hogy ha Mózes minden parancsát komolyan vennénk, akkor igencsak furcsa világban élnénk. Ajánlom az alábbi kis video megtekintését, nagyon jó… a vége felé derül majd csak ki, miért is.

Másrészt pedig egy későbbi jeruzsálemi zsinaton úgy döntöttek, hogy Mózes tisztasági törvényeit a zsidókon kívül másnak nem kötelező betartani.

És nem utolsó sorban az a Biblia, amelyet ma ismerünk, egy összeollózott, utólag (persze az egyház érdekeinek megfelelően) sokszor szerkesztett könyv, amelyből rengeteg rész (pl. Mária Magdolna evangéliuma) kimaradt vagy az eredetitől eltérően került be.

Ennyit tehát a Bibliáról- térjünk át az egyházakra, melyek tanításaikat erre a megkérdőjelezhető könyvre alapozzák.

A keresztyén egyházak- eltekintve attól, hogy éppen katolikus vagy protestáns egyházról beszélünk- elutasítják a homoszexualitást. De vajon miért? Mi okuk van erre?

A történelem rengeteg diák legkevésbé szeretett tárgya, mondván, felesleges, De nagyon nehéz boldogulni nélküle, hiszen ha nem ismerjük a múltat, sokszor képtelenek vagyunk a jelen kérdéseire választ adni. Így az egyházaknak a melegekhez való hozzáállására is a történelemben keresendő a válasz. Hogyan lehet az, hogy egy olyan csoport, amely szintén sokáig a társadalom peremén élt és ki volt közösítve, folytatta ezt a megosztó és kirekesztő politikát…?

A válasz egyszerű: hatalom. A hatalom volt az, amely az egyházat felemelte (szükség volt ugyanis egy erős összetartó kapocsra a széteső Római Birodalomban). Az egyház kitüntetett szerepbe került: a pápa, mint Jézus Krisztus földi helytartója gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezett (ez bebizonyosodott az invesztitúraharcokban), az egyház pedig határok nélkül tudta befolyásolni a tudatlan és műveletlen tömegek széles rétegét. Betegesen rettegtek mindentől, ami kicsit is mást mondott, mint ők, ami kicsit is szabad volt és nyitott az új gondolatokra. Mindent megtettek azért, hogy világi és szellemi hatalmukon ne essen csorba. Gondoljunk csak a templomos lovagokra, az inkvizíciók sorára, a reformációt követő rekatolizációra- vagy akár magára a reformációra is. Kálvin például hagyta, máglyán égessék el Szervét Mihályt.

A hatalom alapja mindig a félelem. Az egyházak pedig mindig is nagyon jól ki tudták használni ezt a fegyvert. Az embereknek a pokol tüzétől való félelmére alapozták a homoszexualitás tilalmát. A többszáz éves elhatárolódás és megbélyegzés eredménye pedig mint a mai napig látható és érezhető a társadalomban.

Jézus azt mondta: “Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást.” Nem hiszem, hogy bármelyik embernek lenne joga a szeretet meghatározására és korlátok közé szorítására. Nem hiszem, hogy van olyan ember a világon, aki képes megmagyarázni Istent és az ő szándékait és gondolkodását. Ezért mondom én, hogy hiszek, nem pedig azt, hogy vallásos vagyok. Ezért nem ugyanaz a kettő. Nem megmagyarázni akarom, nem dogmákat akarok felállítani, egyszerűen csak ennyi: hiszek. És mindeközben keresem az életem értelmét, keresem a szerelmet és próbálok boldogulni az életben úgy, hogy tudok, azokkal a képességekkel, amiket nekem adott a Teremtő Isten. Próbálom kihasználni a lehetőségeimet és próbálok tanulni a hibáimból és mindenből, ami történt velem. Élek, mert kaptam életet. Egyszeri és megismételhetetlen életet kaptam, nem akarom arra pazarolni, hogy mások kénye- kedve szerint élem le. Egyedül Istennek tartozom elszámolással, és amíg szeretet van bennem és hiszek, addig nincs miért félnem vagy szégyenkeznem.

2.5.6

Esküvő. Álszent dolog. Egy hatalmas ceremónia, 100 forintos vigyorok. Valami, aminek semmi haszna nincsen. Nem a házasság tesz párrá egy párt. A társadalmi elvárások inkább csak demoralizálják a kapcsolatot, ha a két fél hagyja, persze. A heterok kiváltsága, amit a melegek magukénak akarnak tudni… de minek? Jogilag származik belőle előny, de a szerelem intézményesítése nem teszi halhatatlanná az érzést.

Persze, ha én jutnék oda egyszer, hát ki tudja. Talán. Talán nem. Nem tudom. Szkeptikus vagyok.

Egyházi esküvő. Fúj. Undorító papi duma. “A nő feladata tisztelni a férfit.” Könyörgöm, nehogy már egy olyan pasitól fogadja el ezt akárki is, aki cölibátust fogadott és még sosem ért úgy senkihez (legalábbis papíron)! Isten nem a templomban osztja áldását, nem stólával teszi felbonthatatlanná az esküt és nem az idióta ruhába öltözött bohócot használja fel szavának értelmezésére. Komolyan fegyelmeznem kellett magam, hogy ne röhögjek fel hangosan.

Nyilván nem lehet egyházi esküvőm sosem, ezért inkább bele sem megyek, mi lenne, ha…? Kimondottan utálom az egyházat. És szerintem ezzel minden esetlegesen felmerülő kérdésre válaszoltam.

Lakodalom. Egy nagy parti azoknak, akiket elvileg ismer és szeret az ifjú pár. Nos, kétlem hogy engem speciel látott-e valaha is előtte. Nem igazán értettem, miért kell ott lennem a nagymamám egy középiskolai barátnőjének a lányának az esküvőjén, de ha már meghívtak, nem leszek bunkó. Nagyon szeretek ünnepelni és bulizni, de ezt olyan emberekkel szeretem csak igazán, akiket azért ismerek valamilyen szinten. És nem utolsó sorban akkor, ha tudok szabadon mozogni, de a félig-meddig begyógyult hegemmel ez még nem kivitelezhető. Partidohányosságomat viszont az egész család meglepően jól fogadta.

De persze a legnagyobb bajom az, hogy ezt az egész össznépi vigyorgást szingliként kellett végigélnem.

2.5.0

… Sólyom László, Köztársasági Elnök Úr! Én Önt egy rátermett elnöknek tartom. Tisztelem, mint rendszerváltó politikust, mint az Alkotmánybíróság volt elnökét, mint az alaptörvényt jól ismerő, korrekt embert. Pártatlanságát nem vitatom, stílusát, hozzáállását kedvelem. Az, hogy nem tárgyalt a felvonulás szervezőivel, először felháborított. Kicsit csalódott voltam akkor, de azóta sokat gondolkodtam a történteken és rájöttem: Önnek igaza van, Elnök Úr. Önnek nem egy olyan rendezvényhez kell adnia a nevét, amit a melegtársadalom csendes többsége sem tart helyénvalónak jelen formájában Magyarországon. Azonban annyit elvártam volna, hogy legalább egy nyilatkozatot adjon ki, melyben leszögezni, hogy egy jogállamban tűrhetetlen bárminemű kirekesztés és az agresszióra való felhívás. Erre a nyilatkozatra nagy szükség lenne. Elnök Úr, önt az emberek többsége egy pozitív személynek tartja és  bízik önben. Kérem, védje meg a jogállamot és használja fel minden befolyását arra, hogy gátat tudjon vetni a szólásszabadsággal való visszaélésnek! Tudom, hogy Ön nem alkalmaz kettős mércét, ezért is kérem Önt tisztelettel erre a lépésre.

… Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Párt elnöke! Önnek is kijár a Tisztelt megszólítás, hiszen idősebb nálam, így ha mást nem, hát a korát tisztelnem kell. A legmesszemenőbbekig megértem, miért jött létre az önök pártja, és miért lehet ilyen erős. Tudom, hogy Magyarországon a határok és a mértékek elcsúsztak, elveszett a becsület és az emberek egyedül érzik magukat. A parlamenti pártokból kiábrándult, a kormányzat kényszerű megszorító intézkedéseit gyűlölő, a kisebbség tagjaitól sokszor valóban terrorizált tömeg védelemre vágyik és egy határozott erőre, amely képes megvédeni őket, és kiállni mellettük. Az ilyen emberek kiszolgáltatottak, és önök ezt kihasználták politikai és hatalomszerzési céljaik valóra váltása érdekében. Ok nincs okozat nélkül, én látom és értem, miért vannak maguk és miért lehetnek erősek, de nem gondolja, hogy undorító, amit tesznek? Elismerem, hogy ha nincs egy olyan állami rendvédelmi szerv, amely képes hatékonyan fellépni az állampolgárok védelmében, nincsen más alternatíva, mint az önvédelem, de minimum aggályos, ha az erre hivatott félkatonai szervezet egy szélsőjobboldali párthoz kötődik, amely neonácikat is a soraiban tud, és amelynek elnöke zsidóellenes frázisokkal áll ki a nyilvánosság elé. Agresszióra nem lehet agresszióval válaszolni! Visszataszító, amit megengednek maguknak. Undorodom a stílusuktól és attól, hogy álszent lépésekkel megnyerik maguknak a tömeget. Morálisan összeegyeztethetetlen az önök eszmerendszere az Európai Unió alapértékeivel, amelynek Parlamentjében az egyik képviselőjük máris botrányt szított. Nyomatékosan kérem, hogy hagyjon fel a tömeg zsidók és melegek ellen hergelésével! Ne fogjon össze más szélsőjobboldali szervezetekkel és ne törekedjen arra, hogy megakadályozzon másokat az Alkotmányban biztosított jogaik gyakorlásában!

… magyarok, a Magyar Köztársaság és Európai Unió állampolgárai! Tudom, hogy nagyon nehéz most mindegyikőtöknek. Rengeteg kísértésnek vagytok kitéve. Válság van. Gazdasági, morális és politikai. Nehéz eldönteni, kinek mi is a célja valójában. Akármi is jöjjön, egy dolgot őrizzetek mindennél jobban: a józan ítélőképességeteket! Erre kérlek mindnyájatokat.

2.4.3

Amikor azt mondom: meleg vagyok, azt úgy értem, hogy a fiúk vonzanak. Testileg- lelkileg. Én csak fiúba tudok szerelmes lenni. – állítják egyesek magabiztosan.

Amikor azt mondom: meleg vagyok, azt úgy értem, hogy a fiúk vonzanak. Testileg mindenképp. De mivel a szerelem megfoghatatlan dolog, előfordulhat, hogy szerelmes leszek lányba is. – mondják mások.

Amikor azt mondom: meleg vagyok, hazudok. Engem a fiúk is vonzanak. Lelkileg…? Előfordulhat. De testileg mindenképp.- szól a harmadik mondat.

Nos, ha sok mindent nem is, de annyit mindenképpen leszűrhetünk a három állításból, hogy elég nagy a kavarodás a meleg vagyok kijelentés valódi jelentése körül.

Vajon ellenkezhetünk mi a természet törvényeivel, vagyis lehetünk szerelmesek lányba? Velem egyszer már előfordult, bár hogy az mi is volt pontosan, azt nem tudom, mert tettlegességig sosem jutottunk, de annyi minden esetre biztos, hogy valami nagyon- nagyon erős vonzalmat éreztem a lány iránt. Akkor most mi is van? Én nem vagyok meleg? Vajon az, hogy nem éreztem még olyan érzéki, lángoló, minden más érzést lepipáló szerelmet lány iránt mint amilyet éreztem mondjuk B iránt, az azt jelenti hogy tényleg meleg vagyok, vagy simán csak azt hogy sok időm van még? Oh, apropó B: tőle hallottam, hogy ő volt már lánnyal, igaz, pasira gondolt közben, de ment neki. Akkor ezt most hová tegyem? Ugyanis ettől B és a hozzá hasonlóak, akiknek volt már ilyen élményük- ők mind melegnek vallják magukat.

A szerelem szabad. Ez az érzés (sem) irányítható az aggyal- ez a szív játéka. Mi van akkor, ha a szívünk épp egy lány láttán dobban egy nagyot, rogyasztja meg a térdet és üzeni kétségbeesetten igen, igen, Ő az! Egyáltalán lehetséges ez? Előszeretettel hangoztatjuk, hogy nincs kíváncsi hetero. Ezek szerint kíváncsi meleg sincs? Vagyis: mindenki, aki megkívánta az ellenkező/azonos nemet, vagy akár egyszer is gondolt valamelyik tagjára úgy, az biszex?

Ezeket a kérdéseket biztos sokan feltették már, és sokan próbálkoztak válasszal is. Én úgy gondolom, hogy nem lehet semmit sem beskatulyázni. Előfordulhat, hogy egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megszívatott az élet, mert melegek vagyunk, ami manapság nem feltétlenül kifizetődő. Aztán megint lehet, hogy azon kapjuk magunkat, hogy a fallosz rossz végén vagyunk és tele van a szánk, hiszen megint áldozatok lettünk- szerelem, de legalábbis vonzódás egy nekünk elvileg nem kellő neműhöz. És akkor mi van? Egyéjszakás és ciao, vagy tartós kapcsolat? Szimpla kalandvágy, vagy valódi érzelmek- a helyes út egy kis kitérő után?

2.3.8

A hatalmas mennyiségű ingyen pián túl azért is megéri a fagyivárosi fesztiválokon dolgozni, mert ha a forgalom egy időre alábbhagy, az ember akarva- akaratlan is elgondolkodik pár olyan témáról, ami amúgy nem biztos, hogy napirendre kerülne.

Ahogy elnéztem azt a közel 10.000 embert, akik kint szórakoztak a fesztiválon, vagy éppen még szórakoznak most is, megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon hány meleg társam vesz most engem körül? Vajon hány srác, pasi, férfi vagy akár idős úr érez hasonlóképpen, mint én?

Ez valószínűleg egy olyan kérdés, amelyre válaszolni lehetetlen lenne. Nem csak azért, mert a másságot felvállalni manapság nem feltétlenül kifizetődő, hanem azért is, mert nem ismerek minden meleget.

Egyik nap utánaszámoltam, hogy Kecskeméten nagyjából 5000 melegnek kéne élnie (110000 lakos kb. fele férfi, ennek vettem a 10%-át). Én még név nélkül sem tudok felsorolni többet 15-nél. Miért?

Nem tudom, Ismét egy kérdés, amire nem tudom a választ, és ez engem nagyon idegesít, főleg mivel egy igen fontos kérdésről beszélünk. Nem mintha Kecskemét számomra akármit is számítana a jövőben, de idegesítő, hogy három évig éltem Magyarország egyik legnagyobb városában és egyszerűen nem tudtam megismerni a meleg közösséget, már ha van ilyen egyáltalán.

Persze, rengeteg akadálya volt ennek: a koleszos kötöttségek, hogy hétvégenként nem voltam ott, nem Kecskeméten vettem részt a nagy partikon és hasonló, ezer és ezer indok, de a tény akkor is tény marad. Nem tudtam kihasználni a város lehetőségeit, de miért?

Sokan vannak pedig, akiknek ez simán megy, és ez még akkor is kiábrándító, ha hozzátesszük, hogy ők nem koleszosok voltak és kecskemétiek, akiknek sokkal nagyobb szabadság jutott, mint nekem. Nem tudom, a nevem mennyien ismerik Kecskeméten, nem tudom, mikor, hol és kik között vagyok esetleg beszédtéma. Én csak azt tudom, hogy megismertem pár embert, de utána mintha elvágták volna a sort. Szerencsés vagyok, hogy a legjobbakat fogtam ki- mondtam eddig, de ez is viszonylag súlytalanná válik, hiszen milyen összehasonlítási alapom volt egyáltalán? Nem túl tág…

Sokszor írtam erről a problémáról már itt, ami rámutat arra, hogy nem ad nekem teljes felmentést a koleszos élet. Én is elrontottam valamit, de nagyon. De mégis mi volt az? Akartam, de nem tudtam hogy találjak rá melegekre az internet nélkül. Túlvállaltam magam azért, hogy elérjem a céljaim. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen minden pályán, amin elindultam, célba értem, nade milyen áron? Gyakorlatilag egy év nulla melegélet Kecskeméten. Persze, bőven lesz kárpótlásom… El sem tudom képzelni, hányan lennének a helyemben, hányan ácsingóznak az olaszországi nemzetközi iskola ösztöndíjára, ami nagyjából egyenlő az Isten lábával. Akkor vegyem ezt az évet előzetes böjtnek? Higgyem, hogy jön majd egy olasz macho? Nekem egy hete leesett, hogy nagyon bejön valaki. Egy kecskeméti. Vele mit kezdjek?

Kicsit kétségbe estem ezen a hétvégén. Féltem. Féltem attól, hogy az én helyem a melegek közösségében nincs magasan. Sok mindentől félek, de talán semmitől sem annyira, mint a kudarctól és a megaláztatásoktól. Félek attól, hogy a saját hibámból elbukok.

Ez lett volna részemről az elérhető maximum? Ennyi az össz-teljesítmény, amit ezen a téren ki tudtam préselni magamból? Valóban ez három év termése? Ennyi? Ez sok, kevés, vagy éppen elegendő? A körülményekből kihozható maximum, vagy tehetetlenség?

Nameg… én valahogy egy más közösségbe tartozónak érzem magam. Az én álmom egy lazán összetartó, igaz barátságokból és haverságokból vegyesen összetevődő meleg közösség, amit eddig csak a blogtalik- és legfőképp a júniusi- alkalmával éreztem. Valamiért Kecskeméten erre nem nyílt lehetőségem. Elzártam magamtól, elzárták tőlem, vagy egyáltalán nem is volt.

Kecskemét és a meleg élet. Ez a kettő fogalom- számomra legalábbis- egyelőre összeférhetetlen marad. Nem mintha bármit is számítana, hiszen szeptembertől nemhogy Kecskeméten, de még az országban sem leszek. Kecskemét azért mindezek ellenére nem volt annyira rossz terep. Két olyan sráccal sodort össze az élet. akiket igazán szerettem, és szeretek a mai napig. Büszke vagyok rájuk, függetlenül attól, hogy mi történt vagy történik közöttünk.

És igen, végülis tényleg nem számít már… de valamikor még számított, éppen ezért sosem fogom elfelejteni.

2.3.7

Ezen a héten sok meglepetés ért. Sokszor kiáltottam fel ‘(‘Atyaúristen’) felháborodottan, örömömben vagy csodálkozásomban.

Az első ilyen kedden volt amikor elértek a Refibe a kecskeméti hírek. 8 késszúrással lett vége. Nem csak a kapcsolatnak, hanem annál sokkal többnek. Egy fiatal lány távozott közülünk, akinek nem volt más bűne csak hogy keresztezte egy ámokfutó útját. 8 késszúrás. Pedig azt hitte, ismerte. Mi is sokszor hisszük azt, ismerjük a másikat, de ezek után mire számíthatunk…? Mindig érhetnek meglepetések. Akár 8 késszúrás is. Pedig a város egyik legjobb gimnáziumába jártak, erre senki sem számított volna. Mégis nyolcszor szúrta bele a kést a lányba.

Felkiáltottam meglepetésemben akkor is, amikor megnéztem az e-mailjeim és láttam, mennyien jelentkeztetek a kis találkozóra, amire invitáltalak titeket. Néhány információ ezzel kapcsolatban: a találkozó időpontja nagy valószínűség szerint május 30-a, Budapest, talán Tandem, talán máshol. Valószínűleg a délutáni órákban, hogy aki hazamegy, az tudjon menni és aki nem, az meg készülni Pontosítás még jön.

Meglepett az is, hogy a szakkolis programigazgatóm mellett fogok kampányolni a dél-alföldi turnén, hogy minél több fiatal tehetséget vonzzunk be az ország legszínvonalasabb szakkollégiumába. Az is meglepett hogy erről már csak akkor értesített amikor lezsírozott mindent.

Meglepett, amikor Untermann szólt hogy kész a freeblogos blogexport és az összes bejegyzésem végre egy helyen van megint. Viszont most még kicsit káosz minden, vannak olyan kommentelők akik csak számmal szerepelnek a freeblogos bejegyzéseknél, és a kategóriák is összekeveredtek. Minden hibát orvosolni fogok, idő kérdése.

Meglepett, hogy megint másolnak rólam matekházit és hogy a TZ-t a tanár két hét múlva péntekre tette ami azért is nagyon jó, mert így azon a héten kedden-szerdán el tudok menni a Balatonra leendő olaszországi iskolatársaimmal, a mentoraimmal, akik jövő héten vizsgáznak. Sok sikert nekik!

Meglepett, hogy eljutottam a felsőfokú nyelvvizsgáig. Ma, az egyik hallgatási gyakorlat után gondolkodtam el ezen. Három éve ilyenkor még az alapfokú vizsgám eredménye miatt izgultam, most meg letettem a felsőfokot. Hogy sikerült-e, még kérdéses lesz egy darabig, de úgy érzem nincsen baj. Három év. Három évvel ezelőtt csak egy nyolcadikos taknyos voltam, aki örült hogy gravírozott tollat kapott az iskolájától nyolc évnyi sikerszéria után, és most pedig mint a jelenlegi iskolám, a nagy múltú és nagy nevű gimnázium egyik büszkeségeként, nemzetközi ösztöndíjasként ismét leküzdöttem egy akadályt. Sokszor nem értettem, miért olyan nagy dolog, hogy felnövök, miért szörnyülködik el rajta mindenki, de ma megértettem. Ahogy végigpergettem magam előtt az elmúlt majdnem 18 évet, rájöttem, honnan hová jutottam. Persze, mondhatnátok hogy ez nem nagy szám, mert csak végigjárom a szokásos utat, de nekem nagyon nagy dolog, főleg hogy az én utam nem átlagos út. Nem mindenki lesz antiszociálisként kollégista, harcol a buszozásért majd lemond róla mert szerelmes lesz. Nem mindenkinek kell egyszerre küzdenie az új élettel és az identitásával, és nem mindenki tudhat maga mögött ilyen látványos eredményeket, aminek csúcspontja természetesen az Olaszországba szóló nemzetközi ösztöndíj. Aztán meglepődtem hogy jé, én nyelvvizsgán vagyok, ugyanis jött a következő szöveg.

Plusz Esti Kornél rajongója is lettem. Nem mellékesen. Szeretem az író-atleregokat. Meg a sima Alteregot is. Nekem is van. Hiszen tudjátok.

2.1.3

Untermann buzdít egy ideje egy 25-ös lista megírására, konkrétan egy ilyen lista képernyőre vetésére:

Rules: Once you’ve been tagged, you are supposed to write a note with 25 random things, facts, habits, or goals about you. At the end, choose 25 people to be tagged. You have to tag the person who tagged you. If I tagged you, it’s because I want to know more about you.

De mivel az én kedvenc számom a 24, ezért inkább 24+1-es listát írok. Csak Nektek

1. Imádok firkálni, rajzolni, mindenfélét alkotni, akár egy kis nonfiguratív motívum, akár egy nagyobb  mű(remek) amiről beszélünk.

2. Töröltem magam iwiwről.

3. Facebook-fan lettem. Van kis állatkám is, aki a Pet Society mezein éldegél. Gyakran meglátogatja Matin állatkáját, aki már olyan büdös, hogy legyek röpködnek körülötte. Ejnye.

4. Ha ismerkedek egy sráccal, fel szoktam neki tenni a kérdést hogy olvas-e blogokat. Ha a válasz “nem”, akkor megnyugszom ugyanis nagyon nem szeretném ha a leendőbelim olvasná a blogom. Ezzel egyszer már megjártam, többször nem akarom.

5. A házimunkák közül legjobban a portörlést utálom, bár jó zene mellett azt is megcsinálom ha nagyon muszáj. Amúgy a szobám állapotára nagyon odafigyelek, ez számomra nagyon fontos.

6. Így születik meg egy bejegyzés a Papírhajón A verzió: Captain agyába betolakodik egy jó ötlet valamikor, gyorsan beírja címszavakban a telefonjába mint sms-piszkozat (azért oda mert az mindig vele van és nem veszti el (jóesetben)). Aztán hagyom a gondolatot hogy érlelődjön, majd amikor már elért a megfelelő szintre és konkrét mondatok is összeálltak a fejemben, leülök ide és megírom.

7. B verzió: Pont itt ülök a laptopnál és eszembe jut egy jó ötlet. Kihasználva a kreatív rohamot, leírom a bejegyzést. Általában kómás fejjel ülök neki írni, azok a bejegyzések a legjobbak, vagy azok amik valamilyen oknál fogva elsőre elvesztek és újra be kell őket gépelni.

8. Utálom a pacalt, a grízes tésztát és az Unicumot.

9. Még sosem láttam a tengert, bár azt hiszem szeptembertől kárpótolva leszek szép magyarosan megmondva ezért, ugyanis az iskolám a tengerből kimagasodó szikla tetején álló kastélyban működik. Egész jó, nem?

10. A Kapitány nicknév eredete: amikor indítottam a blogom, hatalmas PotC rajongó voltam (most is az vagyok bár már nem olyan intenzíven) ezért alap volt hogy Captain leszek. A 29 azért jött hozzá, mert a freeblogon a sima Captain már foglalt volt. A Papírhajó mint blognév meg már adta magát

11. A bábus style egy éjjel pattant ki a fejemből amikor visszatértem a szobámba éjszakai pisilésemből és még nem tudtam elaludni.

12. Kedvenc stílusirányzataim a szecesszió és az eklektika.

13. Imádom a törit! Ez a kedvenc tárgyam, nincs jobb mint a diplomáciatörténet… egyszerűen csodálatos! MCC modern kori töri kurzus-függő vagyok. És persze Osztrák- Magyar Monarchia rajongó.

14. Félek a békáktól és a hüllőktől. Viszolygok tőlük. Fúj, undorítóak. A levelibékák és a teknősök képeznek kivételt, de elég csak ránézni egy kígyóra vagy egy varangyra, olyan gonosz a tekintetük…

15. Nem tudok fütyülni. Aki megtanít, kap egy puszit. Vagy esetleg beváltom azt az ígéretet, amit Cube és Custos tettek, mégpedig hogy eljöhet velem Alteregoba Persze ez csak akkor áll ha a tanítóm egyben az ominózus verseny egyik győztese.

16. Kétéves koromban majdnem meghaltam, a szervezetem ugyanis eldöntötte hogy következetesen visszaküld minden folyadékot hányás formájában. Természetesen mindez nyáron volt, és egy orvos sem volt itthon, elutaztak szabadságra. Egyet mégis sikerült keríteni, aki gyakorlatilag megmentette az életemet. Ohyeah

17. Kedvenc évszakom a nyár, nem csak a szülinapom miatt hanem amúgy is… milyen ember az aki tud élni 30 fok alatt? Mutáns (persze ez csak poén)

18. Utál az osztályfőnököm. Ezt előbb-utóbb mindegyiknél kivívom, nem is tudom miért. Talán kicsit nagy a szám és hajlamos vagyok elfeledkezni arról hogy a szabályok rám is vonatkoznak. Hát, előfordulhat. Mindenesetre úgy gondolom azért amiért olyan eredményeket hozok a sulimnak amilyeneket, ez valahol jár nekem, nem…?

19. Apámat meginterjúvolta egy újság a napokban a melegek élettársi kapcsolatáról. Jutalmul a véleményéért elhívtam gokartozni és felkentem a falra egy kanyarban. Persze ő fizette a menetet.

20. A macskám becenevei: Pogika/Cunci/Punci/Puncipöcögtető/Cuncos – ez majdnem olyan mint a Custos / Cunc/Cuncer/Puncer

21. Nem szeretem az msn-t. Az a gond hogy túl sok ember akar velem beszélni egy időben. Hát Istenem, mit tegyek, a népszerűség átka…

22. Egyszer elkezdtem olvasni a Bibliát de nem jutottam el még Mózes második könyvéig sem (az egyessel kezdődik az egész). Azóta a kezembe sem vettem, még hittanórán sem (mondjuk már nem kell mert egyháztörit veszünk ami még érdekes is), inkább közösködtem a padtársammal az övén

23. Szeretek énekelni csak rohadtul nem tudok.

24. Csak angolul olvasok könyvet. A Battle Royale most kivételt fog képezni, de csak az. De csak azért mert Viktor adta kölcsön

24+1. Nem gondoltam volna hogy ilyen gyorsan a lista végére érek. Ide egy verset terveztem nektek, szerintem tetszeni fog… nem én írtam hanem az örökbecsű Paul Verlaine.

TANÁCS KISFIÚKNAK NYÁRRA

                          A kisleány kiváncsi:
                          két ujjhegyével tartja,
                          mert azt hiszi, pisálni
                          készül a kölyök farka.

                          De az feláll. Húzigálja
                          - csak tízéves, Úristen! -,
                          s hogy nyögdicsél a drága,
                          míg jobbra-balra spriccel.

                          A lány bámul: nem sárgás,
                          fehér tejet eresztett.
                          Lehajtja hozzá száját,
                          megkóstolja a nedvet.

                          Ne büszkélkedj, fiacskám,
                          ne mondd ezt élvezetnek.
                          Pajtásod többet használ,
                          kivel a rétre mentek.

                          Elfeküsztök az árok
                          legalján, komisz kölykök,
                          gyorsan le a nadrágot,
                          dugjátok ki a pöcköt,

                          szívd őt meg, de a spermát
                          tarsd vissza, mert így kéjes,
                          mikor két suhanc egymás
                          tátott szájába élvez.

                          S hogy ennél jobb már nincsen?
                          Van! Osztályodban negyven
                          bugris jár, egy-egy frissen
                          meszelt, ruganyos seggel.

                          Menj egyikkel a pajta
                          mögé, állítsd négykézláb,
                          fektesd a fűben hasra,
                          guggoltasd, mint a békát:

                          térdelj mögéje szépen,
                          húzd szét farráncát, lődd meg.
                          Azt érzed, hogy az égben
                          vagy és szárnyaid nőttek.

                          Vagy te feküdj le s hagyd, hogy
                          ő fúrjon meg fardombod
                          tövén - nem élt még taknyos,
                          ki erre nemet mondott.

                          S a lánykák! Most bérmáltak:
                          nagyszámú a rokonság,
                          mind vétkezni kívánnak -
                          és nővérkéd, hugocskád!

                          Csináld velük akárhol,
                          találsz csűrt, padlást, kertet
                          dosztig - csak ne az ágyon,
                          mert ezzel gyanút keltesz.

                          Hanyatt fektesd az édest.
                          Két lába között árok.
                          Azt nem kell keresgélned:
                          szabad szemmel meglátod.

                          Oda, fiam! Előlről
                          nyomod be. Használj némi
                          erőszakot először.
                          Tudja meg, ki a férfi!

                          A lányság között gyorsan
                          veszi neszét hírednek.
                          Jönnek hozzád csoportban,
                          s akikkel egyszer tetted:

                          mind utánad szaladnak
                          s repetálnak belőle.
                          Ezt meg ne gyónd a papnak,
                          mert ideges lesz tőle.

Tetszett?

2.1.1   captain@paperboat.hu

Hát nem helyes?

2.0.6   captain@paperboat.hu

Vajon hazaáruló lettem? Megérdemelném ugyanazt a bélyeget amit az utókor Rákosira, Kádárra vagy Szálasira éget? Megérdemelném hogy egy lapon említsenek velük, mint olyat aki hűtlenné vált a hazájához és nemzetéhez…?

Elmegyek, ez tény. Tulajdonképpen a tény csak ez, és ezen kívül semmi más. Ez bekövetkezett volna ha nem most, akkor később de mindenképpen külföldre akartam menni. Ha objektíven szemléljük a dolgokat és megnézzük mi az, amit magam mögött fogok hagyni, szerintem senki nem kárhoztathat érte… szóval érzelmek nélkül, amit magam mögött hagyok az

egy olyan ország, amely mély pénzügyi, morális és politikai válságban van. Egy nemzet, ahol az öngyilkosságok aránya szinte a legmagasabb, egy pesszimista, reményvesztett emberekkel tömött, szűk határok közé szabott föld- minden, csak nem egységes nemzet. Egy ország, ahol az emberek nem uraik maguknak, akik nem képesek túllátni a saját problémáikon. A világ egyik legígéretesebb földje, a Kárpát-medence, két nagy folyóval, jó termőfölddel, változatos tájjal, gazdag múlttal, és ezen a földön tengődik tíz millió ember a napi gondok tengerében, ahol a jó ötleteket elnyomják, a virágzó, erőre kapó, előre mutató, igazi hűségtől és szeretettől fogant embereket lehúzzák, ahol mindenki hazaáruló, ahol a politikai élet olyan mint egy trágyadomb, ahol csalás, lopás, hazugság, mások megvezetése nélkül, tisztességesen, erkölcsösen élni lehetetlen, ahol az egyenes derék már csak a régmúltból ránk maradt emlék… egy ország, ahol az emberek  nem képesek megbecsülni a saját hagyatékuk, ahol nincs “miénk” csak “enyém” és “tiéd”, ahol csak panaszkodás van, szavak tettek nélkül. Innen megyek el.

Innen, ahol önmagam, teljes önmagam talán sosem lehetek, mert a buta, arctalan, vakított tömeg lecsap rám és leránt maga közé hogy eltiporjon. Megyek, mert mennem kell, mert akármennyire fáj is, de a saját érdekeimnek megfelelően csak máshol tudok élni. Lehet, hogy ott sem tudom teljesen önmagam lenni és száz százalékig olyan életet élni amilyet szeretnék, ami járna nekem mint embernek, de még mindig jobb, mint bezárva tengődni egy olyan országba, ahol a kilátások egyre rosszabbak, ahol nincs tiszta levegő semmilyen értelemben.

Ezért lehetnék hazaáruló. Mindezért, amit fent leírtam. Én mégsem tartom annak magam, és ha folytatom a gondolataim, remélem ti sem fogtok.

Mert mindemellett, hogy ezeket gondolom és élem meg nap mint nap, fáj, hogy ez van és erre kényszerít a helyzet. Mert ki segíthetne, ki húzhatná ki az országot ebből a süllyesztőből, ki kovácsolhatna újra magyar nemzetet ha nem a hozzám hasonló, gondolkodó, felelősen érző, tettre kész és energikus fiatalok? Mondhatnám hogy persze, van még ilyen és én csak egy csepp vagyok; de a kis cseppek teszik a tengert naggyá, és ha egy is elpárolog, a tenger már nem lesz olyan nagy, olyan hatalmas, olyan erős, mély és tiszteletet parancsoló. És ha nem csak egy csepp hagyja el, hanem egyre több és több, akkor lassan de biztosan kiszárad a tenger és a víz átadja a helyét a szikár, kiszáradt, élettelen földnek.

Úgy érzem, elárulom Magyarországot, azt az országot amely 1100 éve, azt a népet amely 1500 éve él és nem adja fel, itt van tehát élni akar- de segítség kell neki. Segítség kell, ki kell mosni az emberek fejét, távoznia kell azoknak akik rossz útra vitték az országot, tartozzanak akárhová, el kell űzni a pesszimizmust és tisztánlátással kell felváltani. Ez lenne az én feladatom is de ez elől térek ki ha elmegyek, hogy kicsit közelebb kerüljek ahhoz, ami lenni szeretnék, de ami itt nem lehetek. Úgy érzem, összeegyeztethetetlen a felelős nemzeti gondolkodás és önmagunk felvállalása a mostani magyar légkörben. Tudom, hogy ez a hazám, hogy igenis akár tetszik akár nem, felelősséggel tartozom érte de igaz felelősséget csak akkor vállalhatok ha úgy élhetek itt, hogy nem hazudok magamról minden percben, ahogy azt most teszem.

Optimista lévén azonban hiszem, hogy lesz mindez jobb. Nem hiszem el a magyar nép birkanép szöveget, mert senki ne mondja hogy a törökökkel, a Habsburgokkal, a nácikkal, az oroszokkal és a kommunistákkal dacoló és velük szemben felkelő, harcoló népet tudattalan, gondolkodásra képtelen birkák alkotják! Nem, ez nem így van, és én tudom hogy ez az állapot még visszafordítható, a kérdés csak az, hogy hogyan. Mert amíg őszinteség nincs, addig nincs tisztesség, amíg nincs tisztesség addig pedig nincs normális állami, nemzeti lét de amíg az őszinte hangokat elfojtják még azelőtt, hogy a felszínre törhetnének, addig mit akar bárki is tenni…? Ki lehet az, aki ilyen helyzetben valamit is tud egyáltalán csinálni…?

2.0.3