Viszont tény, hogy Thaiföldön, azon a Thaiföldön, ahol pult alól kell kérni a boltban az óvszert és nem árulnak tampont, a ladyboy- kultúra olyan magaslatokat ért el, mint talán sehol máshol ezen a szerencsétlen kis bolygón.

Magától értetődő a kérdés, hogy miért pont itt? Annyi más, liberálisabb és elfogadóbb ország létezik a Földön, miért pont Thaiföldön vert gyökeret és virágzik a ladyboy- kultúra?

A kérdésre kérdéssel válaszolok: tényleg sok liberálisabb, nyitottabb és elfogadóbb ország van a Földön, mint Thaiföld? Ez közelről sem egyértelmű. Thaiföldön a buddhizmus a meghatározó vallás, az emberek mindennapjaiban megkerülhetetlenül jelen van (a királlyal együtt, persze). A buddhizmus pedig nem a kirekesztésről és a gyűlöletkeltésről ismert – tekintsünk most el a ténytől, hogy a buddhizmusnak is kismillió fajtája és változata van, és van, amelyik bűnként kezel olyan dolgokat is, amiket a katolikus egyház még legvadabb álmaiban sem sorolna a bűn kategóriába.

A thai emberek tehát összességében elfogadóak, mert jámborságra és elfogadásra neveli őket a buddhizmus. Ennek vannak rossz oldalai – a királynak való feltétlen engedelmesség, felszínesség, a problémák eltakarása és fel nem ismerése, stb. – de a ladyboy-ok természetes jelenségként kezelése egy jó dolog.

Ladyboy-ok. Mindenhol. A bolt melletti kis bódé árusa a nyomornegyedben, a SkyTrain jegyárusítója, a Starbucks pultosa, az ír kocsma pincére, a szomszéd néni fia/lánya (melyik a helyes?) – mindenhol, minden korban és mindenféle kiadásban ott vannak.

És senkit sem zavar. Pár bekezdéssel korábban azt írta,m hogy természetes jelenségként kezelik őket, de mire elértem idáig, már nem vagyok olyan nagyon biztos abban, hogy tartható, amit leírtam. A thai emberek felszínesek. Kerülik a konfliktust, és ha szemben találják magukat vele, akkor zavartan nevetnek és arrébb állnak. Lehet, hogy a ladyboy-okkal is így van ez? Lehet, hogy nem is fogadják el őket, csak nem mutatják? Lehet, hogy nem emelnek kifogásokat, mert alapvetően kerülik a konfliktusokat és inkább csendben eltűrik őket? Lehet, hogy vannak olyanok, akik így vannak ezzel a ladyboy-dologgal, és lehet, hogy vannak, akik pedig jó buddhistaként tényleg elfogadják őket, mint ahogy elfogadnak sok minden mást is, ami történik velük, ami van körülöttük.

Egy dolog biztos: a mosoly Thaiföldön alapkövetelmény – nem számít, hogy igazi vagy műmosoly, a mosolynak ott kell lenni az arcon. Nem érdekel senkit, hogy tudatlanságot, zavartságot, vagy szenvedést takar, mosolyogni kell. Fogadj el mindent, ami történik. A ladyboy-ok pedig mindenképpen történnek.

Ez a mentalitás, amennyire limitáló lehet, pont ugyanannyira alkalmas arra is, hogy szabad légkört teremtsen azoknak, akiket máshol ki- és lenéznének, akiket máshol erőszakkal és lebecsüléssel fogadnának. Ladyboy akarsz lenni? Go ahead, ha úgy érzed, jó neked. Szerintem máshol sincs kevesebb ember – arányaiban – akit érdekelne a ladyboy-élet, egyszerűen csak a légkör, az elvárások, a hozzáállás nem olyan, hogy lehetőségük lenne 0/24-ben nőként létezni.

Fontos lehet az is viszont – és egyáltalán nem kicsit – hogy van rá igény. A thaiföldi szexturizmus riasztóan nagy méreteket ölt, és erről az engem mindennap körülvevő gyerekek sajnos nagyon sokat tudnának mesélni. Évről évre rengeteg nyugati turista keresi fel a thai tengerpartot és Bangkokot – nem is kell különösebben gazdagnak lenniük ahhoz, hogy fizessenek egy ladyboy-ért. A ladyboy-ok igazából a szolgáltatások kategóriába is tökéletesen beleilleszthetőek: hány turista jön ide, akik itt végre szabadon és mindenféle nehézség nélkül kiélhetik az eddig elfojtott vágyaikat és igényeiket, amiket az otthoni társadalom betegnek vagy deviánsnak bélyegez? Rengeteg… sajnos viszont így a ladyboy-ok az egyik legveszélyeztetettebb közeg, és sok közöttük a HIV+, vagy más nemi betegségektől szenvedő ember.

Ez nekem furcsa, szokatlan, de semmi gondom nincsen vele. Nem tudom megállni, hogy egy kicsit azért megnézzem azokat, akik kicsit kevésbé sikeresek a nőnek öltözésben, vagy pont azokat, akik viszont túlságosan is lelkesen csinálják. Nem az én dolgom megítélni, hogy más miért érzi úgy jól magát, ahogy. Valahogy így gondolkodhatnak – már ha gondolkodnak erről – a thai emberek is – egy részük legalábbis biztosan.

Az élet pedig megy tovább, a nyomornegyed kutyahordája ugyanúgy felcsahol mindenkit reggel ötkor, az éjjeli kakasviadalok továbbra is vonzzák a nézőket, a zacskókba ugyanúgy belekerül az olcsó ragasztó, ugyanúgy nyomorodnak meg életek, mint ahogy menekülnek meg mások napról napra. Valahol a tömegben, a nyomornegyedben vagy Bangkok legelőkelőbb részein, de valahol ott van egy- egy nőként érző, nőnek öltözött férfi, vagy akár friss tizenéves. Semmi sem lehetne természetesebb.

captain@paperboat.hu I 4.9.8 I image source: globalnanpa.com

A melegség egy normális ország normális társadalmában magánügy. Magánügy, hogy ki a párod, magánügy, hogy melyik nemre izgulsz, magánügy, hogy melyik nem képviselőivel bújsz ágyba; magánügy, mert a melegség nem megkülönböztető faktor, hanem tény, mint ahogy valaki fekete, valaki meg fehér; ettől nem ér véget a világ, nem esik le az emberek álla, mert természetes, hogy különbözőek vagyunk.

Magyarország nem egy normális ország. A magyar társadalom sem normális, rengeteg defekttől, elfojtott indulattól, csalódottságtól szenved, széttépett, részeire töredezett; félúton kelet és nyugat között egy furcsa képződmény, negatív történelmi háttérrel, amit az elmúlt évek rossz menedzsmentje csak még mélyebb gödörbe taszított.

Magyarországon a melegség nem magánügy. Nem lehet magánügy. Nem azért, mert a melegségről van szó: sehol, nem csak Magyarországon, a világ egyetlen országában sem lehet magánügy a kirekesztettség, az elutasítottság, a veleszületett milyenség alapján való diszkrimináció. Ez ellen fel kell lépni; a világ nem fog magától megváltozni, az emberek attitűdje nem lesz varázsintésre melegbarát, elfogadó. Kellenek emberek, akik kiállnak és felvállalják: igen, ez vagyok én, diák, társ, fekete hajú, fiatal, és meleg. Mert ez annyi mindent megváltoztathat manapság Magyarországon… Kell ez, hogy megmutassuk magunkat, hogy hangsúlyosan kijelentsük: igen, jelen vagyunk, igen, élünk: nem csak a felvonulás napján verődünk össze, hanem az év minden napján, minden településen, minden munkahelyen és minden iskolában ott vagyunk mellettetek, közöttetek. Másodsorban, el nem ismerve, ismeretlenül is gúnyolva, meg nem értve, vagy épp hogy elfogadva, tisztelve, de ott vagyunk.

Melegnek lenni nem jelenti azt, hogy az ember bármivel is több lenne azoknál, akik nem melegek. Akik számára a melegségből áll a világ, azokat csak sajnálni tudom. Nem az a jó út, ha a homlokomra írom, hogy meleg vagyok, de minimum ugyanannyira káros az is, ha csak a hálószoba négy fala között élem meg igazán, mi is vagyok, ki is vagyok én. Mert melegnek lenni nem életstílus, hanem egy nem múló állapot, amire nem lehet büszkének lenni, mint semmilyen más, velünk született dologra sem. De ki kell hangsúlyozni, meg kell jeleníteni és beszélni kell róla, mert a beszéd, egy téma felvetése gondolatokat indít, diskurzust eredményez, vélemények, érzelmek, indulatok kiengedéséhez vezet és tovább visz a konszezus, a megegyezés, az elfogadás felé. Mert ez kell nekünk- elfogadás.

Fogadják el, hogy melegek vagyunk, értsék meg, hogy ebben a tényben különbözünk tőlük, de ez nem tesz minket mássá. Ettől nem leszünk semmiben sem különbek, emberek vagyunk, ugyanúgy, mint ők vagy bárki más; ugyanúgy meg kell dolgoznunk azért, amit el akarunk érni, ugyanúgy érzünk, örülünk, szenvedünk mi is, és a célunk is ugyanaz, mint bárki másé – mind ugyanazt várjuk az élettől: boldogságot, békét és harmóniát. Végső soron tehát nem vagyunk különbek semmiben sem, csak a helytelen társadalmi beidegződések, a rosszul értelmezett történelmi hagyományok és a szűk látókörű ellenségkép- gyárosok sütik ránk a másság bélyegét.

Mint embereket illet meg minket a jogegyenlőség. Mint embereket illet meg minket hogy a személyes érzéseink tényleg magánügynek számíthassanak. De addig, amíg ez nem teljesül, amíg ez nem lesz így, addig nem engedhetjük meg magunknak, hogy eldobjuk magunktól a felelősséget, ami akár tetszik, akár nem, de a miénk; nem csak magunkért, hanem minden embertársunkért, akit a társadalom, az emberek többsége különbözőnek tart.

Amíg lesültött szemmel, hallgatunk, mintegy bocsánatot kérve önmagunkért, addig semmi sem fog változni. Mint ahogy addig sem, amíg az önmagukat a négy fal közé szorító emberek hangosan lesajnálják azokat, akik legalább próbálnak tenni valamit.

captain@paperboat.hu I 4.9.1 I image source: uwc.hu

-          Szia. – mondtam én is, majd határozatlanul néztem, ahogy leszáll a villamosról és kilép a ritmikusan szálló hó alá.

„A Baross tér következik” – hallotta Zsombor. Az ajtók záródtak, Kis Esti azonban nem távolodott: a villamost nézte, pontosabban valahol a villamos és a felhős ég között kalandozott a tekintete, meg- megízlelve Zsombor valójának határát, míg a villamos lassan előrelendült, és a kavargó hóban tovaindult a Főnix Rendjének főhadiszállása felé, ahová Zsombor már régóta el akart menni, de akkor mit sem törődött vele; kétségbeesetten szelte a testek ingázó boccia- játékát, kíméletlenül lökte félre mindegyik féleszűt, aki az útjába mert állni –

-          (levegő be) – Kiáltani akart, de nem tudta, mit: Ne menj el – de mégis hová, hiszen ő robogott a város szíve felé, Ne hagyj itt – de hogy maradhatna, mikor ő maga tart épp egy másik világ felé – Gyere vissza – de hova, mégis hova ezen a tömött nyomoron, ezen a billegő lélekvesztőn?

-          (levegő be) – (levegő ki)

[Zsombor közlekedési balesetben fogja életét veszteni.]

Mikor már a másik, az állomásra épp begördülő villamoson rezgett visszafelé, a Nyugati pályaudvar szürke árnyait az ablakon sejtve tükörmereven hadakozott – egy olyan háborút vívott, amit már a fegyverfogás gondolati síkon való megjelenésének pillanatában elvesztett, de Zsombor nem lenne igazán Zsombor, ha képes lenne a racionális felfedezéseket érzelmi alapokon nyugvó döntésekbe ágyazni.

Kis Esti a szemközti megállóban állt, pontosan ott, ahol az elrobogó villamos hagyta, érintetlenül, feketén világítva a szemet kínzó fehér förgetegben.

-          (levegő be) – „De inkább mégsem, átsétálok „- gondolta, majd bizonytalanul nagy léptekkel indult el Kis Esti felé.

-          Ömm… szia. – mondta végül Kis Esti elé állva bénán, mélán motyogva – majd Kis Esti merev tekintetét követve ő is az ég felé fordult.

Valahol, ahol pár perce a villamos állt, ahol Zsombor sziluettje halványlott a mesteri vízcseppeken át, az ég látképe borult rájuk, szürkén, egyhangúan, negatívan, lenézően, mintha valahol talán sajnálta volna a helyzet megmagyarázhatatlan abszurdumát, de a „ki-nem-fossa-le” közönyét ez sem, mint oly sok minden más, nem változtathatta meg.

-          Ömm… akkor, szia, gondolom…? – köszönt el Zsombor, de Kis Esti csak nézte, nézte az eget; megadóan, kitartóan, meghajlóan adózott a testtelen szürkeség látványának.

„Gusztustalan ez az idő…” – próbálta tévútra vezetni a gondolatait Zsombor, majd helyet adva egy babakocsit toló anyukának, elővette zsebéből a Rend főhadiszállására vezető térképet.

captain@paperboat.hu I 4.9.0 I image source: panoramio.com/photo/18483671

Emlékszem, mikor alig 17 évesen, nem több, mint fél éves bloggerség után elmentem életem legelső blogtalálkozójára. Nem volt nehéz befogadót találni, sőt, több ember kedves felajánlásából is választhattam. Szinte az egész találkozó alatt csendben ücsörögtem egy sarokban, nem is nagyon emlékszem, melyik bloggerek társaságában (?979, Tigri, Andreas?) – akik elmélyülten beszélgettek, én meg csak csendben ültem és figyeltem és gondolkodtam, hogy vajon van-e helyem ebben a közösségben.

Aztán mindez persze megváltozott, ahogy múlt az idő; idősebb, tapasztaltabb lettem, lassan de biztosan felfedeztem magamnak a blogok összetett világát, több bloggerrel baráti kapcsolatot építettem ki – időnként pedig még többet is, mint barátit. Blogtalálkozók követték egymást, ahol a régi és új arcok keveredtek, magabiztos és félénk emberek ültek egy társaságban, nevetve, csevegve, mélyen beszélgetve. Nem volt ritka egyik vagy másik blogon a következő, vagy nagyon hasonló sorokat olvasni: „Mikor X és Y bloggerrel együtt…”. Ez mintha eltűnt volna, vagy csak senki nem tartja fontosnak, hogy megemlítse.

Hosszú ideje több blogger adja fel, mint ahány új lép a színtérre. Hanyatlunk? Lejárt a mi volna a mi időnk? A rövid, egyszerű, könnyen kezelhető twitter- tumblr- és facebook-kultúra átvette volna a hosszabb, komplikáltabb, mélyebb gondolkodást igénylő blogok terét? Leáldozott volna a bejegyzések és kommentek világa, ahol nem egyszer közösségek alakultak, barátságok születtek és kapcsolatok indultak útnak?

Tény, hogy kevesebben vagyunk, mint akár egy éve. Tény, hogy kevesebbet írunk, mint akár pár hónapja. Tény, hogy sokan panaszkodnak a látogatottság csökkenésére. Tény, hogy nem olyan könnyű már megszólítani a blogolvasókat, mint régebben, és talán tény az is, hogy nehezebb a napi pasizások leírásánál mélyebb tartalmat felvonultató blogot találni.

Szép dolog blogot írni, és nem kevés elhivatottság, olykor akaraterő kell hozzá. De függünk az olvasóinktól, függünk az igénytől: ha nincs kinek írni, akkor nincs, ami arra vezessen bárkit is, hogy a nagyvilág elé tárja magát. Ha csökken a kereslet, akkor nem lehet változatlan kínálati mennyiséggel működtetni a piacot, és törvényszerű, hogy a kínálat előbb vagy utóbb csökkenni fog.

Nem szeretnék minden problémát az olvasóközönség nyakába varrni – nem legutolsó sorban azért, mert a sajátom sok boldog percet okozott már nekem. Viszont amilyen örömteli, olyan limitáló is lehet olykor az olvasóközönség: elkerülhetetlen, hogy egy blogger egy idő után bekerül egy skatulyába. Egy idő eltelte után mindenki rájön – beleértve a bloggert magát is – hogy az adott blogtól mire lehet számítani, milyen irányvonalat követ a blogger, milyen témákat fog megtárgyalni. Az olvasóközönség specifikussá válhat, és a megtartása érdekében a bloggernek ki kell elégítenie bizonyos igényeket, amelyeket a közönség támaszt felé. Én magam is kapok olyan e-maileket, visszajelzéseket időnként, melyek az egyik vagy másik téma átmeneti háttérbe szorulását nehezményezik. Nehéz mindenkit boldoggá tenni, és nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán lehetséges lenne.

Sokáig hittem, vagy legalábbis akartam hinni, hogy létezik olyan, hogy „a meleg bloggerek közössége”. Ez a kifejezés akkor jelent meg, mikor a Nyilatkozat az Egyenjogúságról sajtónyilvánosságot kapott, mikor szerveződött a Milla-MEGYEK tüntetés az alaptörvény ellen. Én akkor ezt a kifejezést szívesen hangoztattam, terjesztettem, mert egy olyan jelenséget írt le, ami közel állt a szívemhez, aminek létezésében hittem, és amibe egy bizonyos fokig bizalmat, a saját „karrierem” alakulását helyeztem. Az első nagy csalódás is ekkor ért: nem gondoltam volna, hogy lesz blogger, aki nem hogy nem írja alá a Nyilatkozatot, de magasról tesz a többszöri megkeresésemre, hogy legalább egy fél mondat erejéig, de említse meg a saját blogjában.

Azóta sajnos kiderült, hogy ha volt is valaha, ma már biztosan nincsen ilyen közösség. Mi tarthat össze minket tulajdonképpen? Mind írunk, mind melegek vagyunk, de ezen kívül nincs más összetartó erő… ahhoz, hogy közösség lehessünk, kellenének közös célok, melyekben mindenki egyetért, kellene egy közös vízió, közös erőfeszítések – de ilyenek nincsenek. Különbözőek vagyunk, ami teljesen természetes és a legkevésbé sem baj, de elkerülhetetlen, hogy miután már meg- és kiismertük egymást, az bloggerek nagy tömege széttöredezik. Teljesen nyilvánvalóan megfigyelhető az a két-három csapat, amelyik nagyjából összetart, amelyekben az emberek igyekeznek közel lenni egymáshoz. Elkerülhetetlen a széttöredezés, ahogyan fejlődik ez a közösség. Az első benyomások elhalványulásával eltűnhet a kezdeti szimpátia, és átadhatja a helyét a közönynek, a tartózkodó jóindulatnak vagy éppen az ellenséges érzéseknek, legyenek azok akár nyíltak, akár kódoltak, akár csak a felszín alatt jelen lévő érzések.

És mi van a vezéralakkal? Azzal, aki (tudatosan vagy a körülmények miatt, de) az élre áll, aki irányt mutat, aki összefogja a többieket, aki igyekszik az össz-egység fenntartásán? Aki nem engedné teljesen széttöredezni a nagy egységet kis frakciókba? Van ilyen? Volt ilyen? Kell, hogy legyen ilyen? Ha igen, akkor mi a módszer, hogyan lehet ezt csinálni? Ha nem, akkor miért nem?

Hiszem, hogy ha ma lennék kezdő blogger, kicsi, jelentéktelen, félénk 17 éves, akkor ismét lenne valaki, aki kedvesen befogadna egy éjszakára és lehetővé tenné, hogy elmenjek egy blogtalálkozóra. A baj csak az, hogy nincs ma hozzám hasonló új, még ismeretlen ember: nincsen, vagy csak elvétve akad egy-egy új blogger. Nem a lecserélődés ténye az, ami bánt, hanem pontosan az, hogy nincsen jelen; úgy tűnnek el vagy süllyednek feledésbe blogok, hogy nem jönnek „helyettük” újak.

Lehet ez ellen tenni? Kell egyáltalán törődni vele? Engem mindenképpen zavar; lassan 4 éve vagyok blogger, és sok értelmes, értékes embert ismertem meg a blogokon keresztül, sok boldog, örömteli percet kaptam Tőletek. Szeretném, ha ez a jövőben is lehető lenne azoknak a fiatal, vagy éppen kevésbé fiatal melegeknek, akik valamilyen ok miatt az internetes gondolat-megosztás mezejére lépnek.

captain@paperboat.hu I 4.8.7 I

2011, november. Olivér, Budapest meleg lakosa boldogan sétált a Dessewffy utcán a közeli villamosmegálló felé: vasárnap hajnal volt, ő pedig egy boldog, felszabadult, vidám estét töltött együtt barátaival. Zsófi, Olivér egy leszbikus barátnője tartott házibulit, ami után mind együtt lementek Alteregoba. Olivér elővette az utolsó szál cigit kabátja belső zsebéből, rágyújtott, majd rápillantott az órájára.

Hajnali 5 volt. Olivér, miközben az élvezte az utolsó szál cigi minden slukkját, elgondolkodott: vajon tud eleget aludni, és ugyanakkor lesz elég ideje megírni az Extended Essay utolsó részét – amikor meglátta őket.

Öten voltak, a járásukból ítélve részegek: nem látta, honnan jöttek, de felé tartottak, egyenesen felé: nem volt ideje átfutni a lehetőségeit, nem volt ideje olyan dolgokat fontolgatni mint menekülés vagy bármiféle hozzáállás: „Mocskos buzi!”, hallotta visszhangozni a kihalt utcát, és tudta, mi fog következni: eldobta a cigit és megfordult, szaladni próbált, de semmi esélye nem volt: leütötték, a földre teperték és verni kezdték: ütötték az arcán, a hasfalát rugdosták az acélbetétes csizmáikkal – iszonyatos volt a fájdalom, ordítani próbált, de egyikük szájon rúgta.

Mikor órákkal később magához tért, a szomszéd ágyon fekvő betegnek gyógyszert adagoló ápolónőtől tudta meg, hogy valaki kihívta a mentőket, mikor meglátta őt a fagyos budapesti utcán a saját vérében. Kórházban volt, a dolgukat értő doktorok között, biztonságban. Az ápolónő éppen távozni akart, mikor hirtelen megfordult, és Olivér ágyához lépett: „Ezt neked szánta… „- mondta, majd a mondatot befejezetlenül hagyva, zavartan távozott.

Egy levél volt. Olivér kibontotta és olvasni kezdte. „Mit írnak?”- kérdezte barátságosan az idős hölgy a szomszéd ágyról, de Olivér nem válaszolt. Aznap este a takarítónő a gyógyszerraktárban talált rá, ahogy az egyik fűtőcsőről lógott. Felakasztotta magát. Ha a saját anyjának nem kell, gondolta, akkor ugyan kinek hiányozna ő ezen a földön…?

Sokkoló? Undort keltő? Ökölbe szorul a kezed, amikor olvasod? Magadra vonatkoztatsz? Ismerős érzés a gyűlölet, az elhagyatottság, a magány? Az, hogy úgy érzed, senkinek sem kellesz? Hogy utálnak, mert más vagy? Hogy kiközösítenek, hogy gúny és erőszak tárgyává tesznek valami miatt, amiről nem tehetsz?

Sokkoló? Megértem. Te pedig kérlek, érts meg engem, mikor az mondom: engem az sokkol, amikor ezek után te is ugyanezt teszed.

Kiközösített vagy, egy kisebbség tagja, amit a magyar társadalom nagy része természetellenesnek, Isten elleni bűnnek, mocsoknak tart. Ha valakinek, hát akkor neked, kedves meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű Olvasóm, tudnod kéne, milyen utolsó, értelmetlen, barbár dolog a kirekesztés és a diszkrimináció. És mégis, oly sokan semmiben sem vagytok különbek, mint a ti üldözőitek.

Hányan mentek el szó nélkül egy koldus mellett az utcán? Hányan nevettek a rasszista vicceken? Hányan utáljátok, vagy legalábbis nem kedvelitek a cigányokat? Hányan húzzátok szét a szemeteket, ázsiaiakon gúnyolódva? Hányan vetitek meg a négereket? Hányan néztek bizalmatlanul a muszlimokra? Hányan utáljátok a keresztényeket? Hányan akarjátok a homofóbok szenvedését? Hányan röhögtök a túlsúlyos embereken, leginkább a hátuk mögött?

Kérlek, jegyezd meg ezt jól: ha bármiben egy kicsit is hasonlóan viselkedsz, mint a téged szavakban vagy tettekben a saját milyenségedért megvetők, akkor semmiben – semmiben nem vagy különb tőlük. Ha egy másik embert vetsz meg vagy teszel ki szenvedésnek azért, mert ő más, mint te, akkor nyugodtan beállhatsz a saját verbális vagy fizikai erőszaktevőid táborába. Mert oda illesz.

Mindenki követ el hibákat. Én is csúfoltam másokat, én is voltam gonosz más emberekkel szemben nem egyszer. De pont ez tesz minket Emberré, hogy nem vagyunk tökéletesek, és hogy ezt tudjuk, és szembe tudunk szállni a saját hibáinkkal, képesek vagyunk változtatni. Képesek vagyunk felülvizsgálni, újraértelmezni, újragondolni és változtatni.

Ne legyél gyáva – változz, hogy változtathass! Ha eleged van a homofób kiközösítésből, akkor hagyd az embertársaidat élni. Fogadd el őket, és segíts nekik megtalálni a bennük rejlő jót, segíts nekik elhinni, hogy ők is ugyanolyan értékesek, mint bárki más – nem számít, hogyan születtek – emberek, ugyanúgy, mint te vagy én.

captain@paperboat.hu I 4.8.4 I

Bangkokban elképesztő mennyiségű nemzetközi iskola van, és ezek közül igen sokat vallásos kezek igazgatnak. A Mercy Centre kiválogatott ifjai egy buddhista papok által vezetett iskolába járnak és gyűrik az IB-t, míg a mi egyhetes munkánk egy katolikus iskolában zajlik. Az iskola maga igen nagy alapterületen működik, egy elég jó környéken, az Európai Unió thaiföldi delegációjának székhelye mellett (ahol az EU balra van, ott kell jobbra fordulni az iskolához).

Hétfő reggel, valahol nyolc és kilenc között. Megérkeztünk. Egy iszonyatosan egyértelmű srác fogadott minket, én magamban 24-25 körülinek saccoltam, biztosan ő is önkéntes, gondoltam. Az a tipikus életvidám srác, akinek minden mozgásából szinte ömlik a melegség, imádja Lady Gaga-t, divattervező szeretett volna lenni de az anyja a Jóistenért sem engedte volna, mondván, a Fülöp- szigeteken tanárokra van szükség. Az eredmény: srác elvégzi a tanárképzőt, és lelécel Thaiföldre, ahonnan 5 éve haza sem látogatott.

Kiderült tehát, hogy nem önkéntes, sőt, nem is 25 éves: friss harmincas. Ok, gondoltam, ez végülis nem olyan meglepő, az ázsiaiak hetvenéves korukig gyakorlatilag nem öregednek. Kinézetre legalábbis biztosan nem.

Ízlelgettem magamban egy ideig a kérdést, de mikor elővette a Born This Way albumot, akkor úgy döntöttem, minden kockázat nélkül feltehetem. Már éppen nyitottam volna a számat – a kérdés feltétele végett, természetesen – mikoris beelőzött: akarunk partiképeket látni? Persze, ja, hogyne.

Karácsony, húsvét  - a legnagyobb keresztény ünnepek. Iskolai ceremóniák, diákok és tanárok, a vezető pap, az igazgató… mindenki, aki kell. És nők. Hagyományos, thai ruhákba öltözött, a színpadon keringő nők.

- Ok, ez eddig rendben van, tök jók ezek a képek, de hol vagy te?

- Hát nem látod? – kérdez vissza nevetve. – Ott, a színpadon, a barátom mellett!

“Nem”- tagadott automatikusan az agyam – “az nem lehet. Ez egy katolikus iskola. Egy fű alatt meleg tanár még elmegy, de egy nőnek öltöző nyíltan meleg…?”

Pedig de. Mikor már tudtam, láttam, hogy azok bizony nem nők, hanem férfiak mind egy szálig, a katolikus iskola karácsonyi ünnepségén nőnek öltözve táncolva.

- De… de… – tiltakoztam még mindig. Ilyen nem létezhet! – De ez egy katolikus iskola, ez egy… nézd, én is egyházi iskolába jártam, és nálunk, ha ez… mármint… nem fognak téged kirúgni?

- Ez Thaiföld! – nevetett rám, szórakozva a megütközésemen. – Kirúgni? Ugyan már. A főpap pont a múltkor mondta, hogy idén ő is szívesen csatlakozna.

***

Nem tudom, hogy a thai katolikusok nyomasztó kisebbségi léte, vagy a nyitott buddhista hagyományok hozománya, de tény, hogy ezek a thaiföldi katkók nagyon elfajzottak. Nem baj, maradjanak is így. Nekem így ezerszer jobban bejönnek, mint az öreg kontinens rozsdafoltjai.

captain@paperboat.hu I 4.7.5 I

Kal javaslatát követve úgy döntöttem, hogy több részre szedem a Nem szolgálok c. bejegyzés után kibontakozott, kommentek sokaságában hosszan és mélyen megvitatott legfontosabb kérdéseket, és mindegyiknek egy külön bejegyzést szánok. Így olyan fontos témákat, amik a kommentekben előjöttek, rendszerezettebb sémában lehet megvitatni, meg- vagy újragondolni, és nagyobb az esélye annak, hogy esetleg valamiféle konszenzus is kialakulhat – ami, és szerintem ebben sokan egyetértünk, végül is mindannyiunk jól felfogott érdeke lehetne egy szinten.

Ha tehát részekre bontva folytatjuk a vitát, akkor mindenek előtt szükségünk van egy alaptézisre. Az én alaptézisem a következő: ma Magyarországon a meleg közösség tagjai nem egyenjogúak a társadalom többségét alkotó heteroszexuálisokkal.

Miért nem? Hiszen mondhatjuk, és mondják is páran, hogy a melegeknek, csak úgy, mint bárki másnak, joguk van mindenhez, amihez a heteroknak is: az alkotmány – sem a régi, sem az új – nem tesz különbséget meleg és nem meleg, leszbikus és nem leszbikus között az alapvető jogok gyakorlásának szempontjából. Mindenkit ugyanúgy megillett a törvény előtti egyenlőség, a melegeknek is pontosan ugyanannyi joguk van ebben az országban bármire, mint bárki másnak. Így tehát nem indokoltak azok az extra jogok, amikért a melegszervezetek évek óta lobbiznak. Igen, ezek igenis extra jogok, hiszen többet kérnek annál, mint amivel a társadalom többsége élhet, és amiktől egyébként a melegeket sem tiltja el senki és semmi.

Én azonban nem így gondolom. Szerintem a meleg közösség tagjai másodrangú állampolgárok csupán. Igen, igaza lehet annak, aki a fenti logikát vallja magának, ez tagadhatatlan – azonban csupán egy szempontból. Tény, hogy a melegek és nem melegek közötti különbségtétel nem jelenik meg az alapvető jogok gyakorlásánál, kivéve egyet, ez pedig a házasság és a gyerekvállalás joga. Tény, hogy melegként van jogom házasodni – de boldog lennék én attól, ha nem a szerelmemet venném el? Vajon felhatalmazást nyújthat bármilyen parlamenti szupertöbbség arra, hogy generációkkal előre eldöntsenek egy kérdést, amiben még a normális társadalmi párbeszéd sem vette kezdetét? Magyarországnak valóban át kell állnia a melegeket mesterségesen, a jövőben is kötelező jelleggel másodsorban tartó államok sorába? Lehet törvényi szinten kategorizálni a szeretet, és egy formáját alacsonyabb rendűnek bélyegezni a másiknál?

Ti hogyan gondoljátok?

captain@paperboat.hu I 4.4.9 I