Rohanj úgy, mint még soha, ne érdekeljen, merre mész, csak menj! Most nincs szükséged az érzékszerveidre, nem kell látnod, hallanod, érezned semmit, csak menj, amerre a szíved visz, amerre az Isten vet! Most nem te döntesz.

Versenyezz a széllel! Ne engedd, hogy a rossz emlékeid utánad vigye, győzd le! Szégyenítsd meg, röhögj a képébe, előzd le, hagyd magad mögött! Egy új embert építesz, a holt időkön töprengeni pedig nem méltó ehhez az új emberhez.

Akkor menekülj, akkor fuss! Rohanj, mire vársz még, most miért nézel így rám? Hiszen ezt akarod, nem? Nem te mondod folyamatosan és vég nélkül, hogy mennyire rossz neked így? Hogy mennyire elviselhetetlen a hiánya? Hogy ismét és ismét leterít a féltékenység, az irigység és a tehetetlenség szörnye?

Vedd már észre, hogy a saját mocskodban fetrengsz! Te építetted magad köré ezt a várat színtiszta szarból, és most neked is kell lebontanod! Vagy elmenekülsz. De akkor ide soha nem jöhetsz vissza többet! Fuss, ha akarsz, menj, ha ezt jónak látod…! De akkor ettől a helytől végleg búcsúzz el.

Nem lehetne, hogy pár képet elrakok magamnak, és szépen lassan elandalgok velük…?

Mindig így kezdődik. Aztán ugyanide lyukadsz ki. Nem, most valami másra van szükséged. Emeld fel szépen a két kezed, és hagyd, hogy kihúzzanak, ha már felállni nem tudsz. Aztán meg menj, amerre akarsz. Nekem elegem van belőled.

2.5.1

Aztán jön ez a furcsa érzés hogy ha benned mindez végbement, akkor a másikban is végbe kellett mennie ugyanennek. Te szeretted, végigélted vele mindazt ami volt aztán egyszer csak hirtelen vége, igazából tudod miért de nem mered bevallani magadnak. Akármi van, az érzés megmarad. Valamilyen formában mindig él.

Benne is. Csak mivel ő más mint te, benne máshogy.

Furcsa, és tudom hogy fáj látnod milyen formában éli meg más. Nem érted, mert te nem olyan vagy. Talán okosabb vagy, lehet csak szimplán naivabb és még hiszel valamiben amit a legtöbben ‘emberi jóságnak’ hívnak; lehet hiszel a nagyobb jóban, lényegtelen. Más vagy. Más mint ő. Mások vagytok, mégsem ugyanolyanok.

Ő a látszatba menekül, te a valóságot éled tovább. Megpróbálod erős kézzel irányítani a hajód és látod hogy egy darabig ő is így tesz. Aztán az egész megint felborul. Te mész tovább, ezernyi kérdéssel magadban hogy miért követnek ilyen kevesen, miért találkozol ilyen kevés hajóval ezen az úton, talán nem jó? Talán az, talán nem, nem tudhatod. Mindenkinek mást tartogat egyéni története.

Azt azonban valahogy látod, hogy a másik út, amin ő van, az nagyon nem jó. Te vagy az, aki megismerted, aki tudod hogy neki mi lenne a jó, és minden egoizmus nélkül állíthatod hogy jelen pillanatban igenis tudod neki mi kéne. Az kéne neki amit te adtál, de te már nem adhatod egy sor körülmény miatt, más meg nem képes ugyanerre. Hiszed te. Mert hogy közben mi van, azt rohadtul nem tudod. Te csak azt tudod, érzed hogy veled szemben milyen viselkedést tanúsít az, akit te olyan alapokra helyeztél át, amelyekre tud építeni. Duplán fáj ezért a tőle kapott rossz szó. Tudod, hol van a gyökere.

A gyökere az, hogy szeret de nem mondja, nem mondhatja. A gyökere az, hogy baromira nem tudja, mit kezdjen veled.

Más, mint te. Máshogy érez, más a múltja, más a jövője. De akármennyire is nem akarja, benne vagy mindkettőben. Benne vagy a múltjában, az alapokban, ezért mindig benne leszel a jövőjében is. Akármennyire is nem akarja, mindig is te leszel az egyik legmeghatározóbb ember az életében. Ahogy ő a tiédben.

Mégis mások vagytok. Feloldhatatlanul mások. Ezért nem lesz közös jövőtök. Nem lesz, miközben mindketten ott éltek a másik szívének legmélyében.

1.9.5