Papírhajó

Május 25-én lezártuk a duinoi UWC 2009/10- es tanévét, és magunk mögött hagytuk ezt a kis olasz falut.

Ez az iskola azt adta számomra, mint előtte egyetlen más oktatási intézmény sosem. A hely szelleme és szépsége, a környezet, az emberek, az inspiráló közönség, a hangulatos együttlétek, viták és nem egyszer izgalmas szabályszegések olyan élmények, melyeket sosem fogok elfelejteni.

Hiányzik… itthonról vágyok haza. Testileg- lelkileg, minden tekintetben oda tartozom.

Nem a kastély, a tenger, Boltzmann vagy Rilke miatt- azért, mert az a hely olyat adott, amit eddig sehol nem kaptam.

Határok nélkül élhettem meg azt, ami vagyok. Nem csak a melegségemet nem kellett titkolnom, senki nem szabott határt a képzelőerőmnek, a szabadságszeretetemnek, igazságérzetemnek, szabadelvű hitemnek és ötleteimnek. Itt nem lehúzással, mocskolódással, negatív hozzáállással és gyűlölködéssel fogadtak; itt érdekeltem az embereket, kíváncsiak voltak rám, hatással voltam rájuk. Nem volt olyan társam, akivel ne adtunk volna át egymásnak valamit, ami soha nem évül el, ami bennünk marad, és akár láthatatlanul, érezhetetlenül fogja vezetni az utunkat.

A UWC több, mint egy iskola. Több, mint a diákok és tanárok közössége. Több az épületeinél, az ideáinál, a történelménél, a céljainál. A UWC egy életérzés, egy egész életre szóló küldetés első mérföldköve. Bekerülni nem elég: az egész életedet arra kell feltenned, hogy megfelelj Kurt Hahn életművének.

Szavakban talán elmondhatatlan, mi mindent kaptam ebben az évben. Szerves része lettem egy hihetetlenül sokszínű társaságnak, egy mindig mozgó, változó, lázadó és megbékélő közösségnek. Vércsepp lehettem ennek a nagyszerű mozgalomnak a testében.

Május 25-én el kellett hagynom Duinot, és 100 iskolatársamat, akik jövőre nem térnek vissza. Végtelenül szerencsének érzem magam, hogy megismerhettem őket, velük együtt élhettem mindennapjaimat 8 hónapon át. Május 25-én úgy éreztem, kiszakítottak belőlem valamit, amit pótolni vagy helyettesíteni sosem lehet.

Azóta azonban rájöttem, hogy ez nem így van. Ezt senki sem szakíthatja ki belőlem- nem törölheti el az idő, nem égetheti le rosszindulat és nem ölheti meg bármilyen viszály vagy veszekedés. Épebb, teljesebb és egészebb vagyok, mint valaha.

14 nap múlva, immár másodévesként, “vén rókaként” térek vissza a nemzetközi megértés olaszországi fellegvárába. Szerintem mondanom sem kell- nagyon várom már

Magyar európaiként, egy egyszerű emberként a stilizált nagyvilágban.

3.5.2

captain@paperboat.hu

Utólag mérlegelve 2009 életem egyik, ha nem a legjobb éve volt. Az életem 180 fokos kanyart vett, és szintem minden a feje tetejére állt. Ez azonban csak a kezdet volt… A kezdetnek azonban vége, az új évvel az életem is egy új szakaszba érkezett. Sok mindent várok ettől az évtől- lássuk, hogy miket

Személyiség

Rögtön egy olyan téma, amihez sokat nem tudok hozzáfűzni… a magamról alkotott képem is jelentősen átalakult Olaszországban, itthon azonban ismét felértékelődtem önmagam szemében. Az, hogy mit gondolok magamról, tehát nagyban függ a környezetemtől, ami nem feltétlenül jó dolog. Azonban van egy pár alapvető tulajdonságom, amiket kint sem vesztettem el: ezek jellemzően azok, amik a pozitív oldalamat erősítik. Olaszország előtt is tudtam, azóta pedig még sokkal jobban tudom, mik a hibáim, negatív tulajdonságaim, de nem vagyok benne biztos, hogy kimondottan tudatosan változtatnom kéne rajtuk. Talán elég, ha csak hagyom, hogy ugyanúgy sodródjak az árral, mint eddig, és folyamatosan újra kell elemeznem magam, ahogyan ezt eddig is tettem- akár Zsombor segítségével, akár nélküle

Magánélet

A magánélet szorosan összefügg a személyiséggel, ezért nagyon megjósolhatatlan. Sosem tudhatom, hogyan fog alakulni a sorsom. Annyit tudok, hogy az életem jó, jó helyen vagyok. Az emberi kapcsolataimban beállt változások pedig néha keserűek, mert távol került tőlem valaki, akiben én akkor is hittem, amikor senki más, de nagyon sok új, értékes emberrel ismerkedtem meg, akik közül nem egy a barátom is lett Az pedig, hogy keserűséget okozzunk másoknak, sajnos elkerülhetetlen. Szeptemberben pedig jönnek az elsőévesek, köztük egy magyar. Kíváncsi vagyok az ‘anyagra’- de mielőtt őket meglátnám, leginkább arra leszek kíváncsi, hogy mi lesz a vége a norvég-ügynek…

Magyarország

Ez (sajnos) egy sokkal konkrétabban megjósolható téma, mint a magánéletem. Igaz, hogy Sólyom László intett a csodavárástól, én valahogy mégis remélem, hogy a Jobbik nem lesz parlamenti párt, de a szomorú igazság az, hogy a realitás mentén haladva nagyon úgy néz ki, hogy az lesz. Az országban konzervatív fordulat fog bekövetkezni, a Fidesz megnyeri a választásokat, a Jobbikkal együtt az Alkotmányt is módosíthatják. A melegjogok kiterjesztése ebben az évben megtorpan, sőt, én még azt is el tudom képzelni (adja Isten, hogy ne legyen igazam), hogy visszalépések lesznek. A válságból egyébként lassan kifelé jövünk, részben a takarékossági intézkedéseknek köszönhetően, bár ha a Fidesz tényleg csökkentené a vállalkozások adóterheit, az még jobb lenne. Remélem, hogy az LMP bejut a Parlamentbe (én rájuk fogok szavazni), és egy valódi liberalizmussal kevert zöldpártiságot visz az amúgy rémisztően egyhangú új Országgyűlésbe.

Érettségi

Igaz, 2010 nem az érettségi éve (az 2011), de szeptemberben kezdődik a második, egyben utolsó évem. Áprilisban le kell adnom a ‘szakdolgozatom’ témáját, amit októberre be kell fejeznem; csomó beadandót, esszét, elemzést, előadást kell írni/tartanom, el kell döntenem, melyik egyetemre szeretnék továbbmenni, ösztöndíjakat kell keresni és pályázni… nem fogok unatkozni, az már egyszer biztos.

ééés végül, de nem utolsó sorban: Papírhajó

A Papírhajó blog idén februárban harmadik évébe lép, és nyugodt szívvel ígérhetem, hogy izgalmas évünk lesz Sok újdonságot, meglepetést tartogatok; olyan témákat, amelyek eddig még egyik melegblogon sem jöttek elő. Bejegyzéstervek, vázlatok bőven akadnak a laptopomon Pár napon belül pedig a design is változik

3.0.1 captain@paperboat.hu

Pénteken este 9:32-kor 3 hónap 10 nap után ismét visszatértem Magyarországra! De addig is hosszú út vezetett- mind fizikailag, mind érzelmileg…

Az utolsó napok és Mr. Norway

Az utolsó napok a norvég jelenléte nélkül suhantak tova, ugyanis szerdán reggel Triesztből Londonba repült, onnan pedig Oxfordba ment felvételizni. Az azóta váltott üzenetek alapján jól sikerült neki, nem aggódik, és magabiztosan várja az eredményt. Ügyes Mostanában egyébként én is viszonylag sokat foglalkozok a továbbtanulás gondolatával, de erről majd kb. 10 hónap múlva- sőt, akkor a kelleténél többet is, azt hiszem

A kedvemet az utolsó héten az extrém ingadozás jellemezte- egyszer nagyon fent, máskor pedig nagyon lent. A norvégon látszott, hogy akar beszélni velem meg nem is, meg jön is meg nem is, hogy zavarban is van meg nem is, meg tudja is, hogy mit akar, meg nem is. Töketlen? Nem hiszem, szerintem csak zavarban van és összezavarodott. Csak úgy, mint én, mert én sem tudom, most akkor mi is van: csak részegek voltunk és jól éreztük magunkat, vagy ez valaminek a kezdete, alapja? Majd kiderül januárban- most szeretném élvezni a téli szünetem norvég- mentesen.

Amúgy tőle eltekintve minden okés volt az utolsó héten- elbúcsúztam a barátaimtól, Duinotól, Olaszországtól- egy hónapra, mert utána mindannyian visszamegyünk és még a mostaninál is csodásabb félévet varázsolunk Könnyek között búcsúztunk el Michelle- től is, a csodás baristától- sütivel, pezsgővel és búcsúkártyákkal. Hiányozni fog De februárban visszajön Duinoba, ugyanis magánovit akar nyitni és találjátok ki, ki fogja festeni a falakat meg logót tervezni…? Persze, hogy én

Mrs. Norway és a részeg Kapitány

Apám és a barátnője csütörtök este érkeztek a lehető legkisebb méretű kocsival, hogy hazahozzák a három duinoi magyart. Ezen rendesen ki is akadtam, de mérges sort of elmúlt, amikor egy órával később már bennem volt egy pálinkás üveg tartalmának kb. harmada. Így keveredtem oda a norvég elsőévese, évfolyamtársam mellé, és totál jót beszélgettünk. Elmondta, hogy ő is biszex- így a négy norvégból egy maradt hetero – és beszélgettünk a meleg életről, szerelemről, exekről, a norvégról és rólam, az esélyeimről- nem is rosszak… ez megadta az utolsó éjjel hangulatát, vidáman mentem dőltem ágyba.

A hazaút

Hosszas ölelések, könnyek, egy utolsó zenehallgatásos- cigit felváltva szívós züllés a teraszon és goodbye- ordítások után bezsúfolódtunk mindannyian a kocsiba, hogy aztán a főtéren meg kiugráljunk egy utolsó ölelésre Michelle-nél, majd meg sem álltunk egy szlovén benzinkútig, aztán meg egy másikig, aztán meg egy magyar kútig, majd a székesfehérvári pályalehajtóig utána pedig hazáig. Ahogy jöttünk északra, az idő egyre hidegebb és hidegebb lett, egyre jobban zavart Secondo hokiütője, ami a fejem mellett lógott be a képbe, és ami eleinte még kényelmes is volt, a lábaim egyre jobban zsibbadtak, de összességében a másfél óránkénti megállók jót tettek, és így nem éreztem magam teljesen összenyomorgatott szarnak, mire hazaértünk. Az úton egyébként sok minden nem történt, elkezdtünk filmezni, de elaludtunk mindannyian. A kis út eleji eltévedés meg szerintem említésre sem méltó, apám tulajdonképpen csak hozta a formáját, de meg kell hagyni, rendes dolog volt, hogy hazahozott. Jippí jippí.

Itthon

FURCSA!! Mindeni magyarul beszél, ami eleinte néha problémát okozott, és nem csak azért, mert keresnem kellett a szavakat; nem beszélhetem ki a mellettem lévő embert anélkül, hogy tudná, róla van szó; a hangom suttogóra kell fognom, ha bizalmas információt akarok közölni, mert értik, amit mondok, nem káromkodhatok korlátlanul mert értik: szabályok, kötöttségek, és az itthoni légkör…

És mégis annyira szívmelengető, de mégis, mintha 100 év telt el volna Duino előtt óta. Minden annyira ugyanolyan, de mégis más: kicsit érzem, hogy már nem ebbe a közegbe tartozom, holott része vagyok. Csodás volt újra látni a családom és a barátaim, az otthonom, a szobám, használni a nyelvem, élménybeszámolni (mondjuk sokadszorra már inkább unalmas)…

Szerintem Magyarország nekem mindig is egy nagyon mélyen ellentmondásos téma lesz. De ez így is van rendjén

And now

Munka, munka, munka! Előadás Szegeden, a kötelezők (egy olaszul, juhéé) olvasása, blogtali (mekkora stressz!!)…

Ez most csak egy ilyen kis összedobott bejegyzés lett, de ígérem, a közeljövőben több meglepetés is fog érni titeket Kitartás

2.9.5

Emberek, én komolyan majdnem sírtam tegnap. Olyan édesek vagytok, hogy az leírhatatlan!

Kezdjük azzal, hogy vártatok a szervezőre vagy fél órát. Aztán elviseltétek, hogy az asztal alatt összerúgdoslak titeket (ebből főleg Cody kapott ), eltűrtétek az egofelhőm (amit leggyakrabban SPF emlegetett ), nameg ajándékot is hoztatok, amit igazán nem kellett volna! De azért persze tagadhatatlanul jól esett, köszönöm

SVityótól és Iguazutól pedig külön- külön is elbúcsúztam, ami komolyan próbára tette könnycsatornáimat…

Mostanában nem tudom, mit írjak. Egyrészt szomorú vagyok, mert itt kell hagynom sok mindenkit, egy klasszul felépített és jól működő életet. Ugyanakkor elmondhatatlanul örülök annak a lehetőségnek, amit kaptam, és már alig várom, hogy részese lehessek annak az elérhetetlennek tűnő álomnak, ami két nap múlva az életem része lesz.

Először elbúcsúztam a kecskeméti barátaimtól, szerdán az itthoniaktól, és most Tőletek is. De végülis miért…? Hiszen nem örökre megyek el… vagy mégis? Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, mikor jövök haza, hogy itt folytassam az életem. Egy biztos: ezer és ezer szál köt ide, és amíg világ a világ, elszakadni ettől az országtól sosem fogok. Ez számomra nem egyszerűen csak egy ország, hanem értékes emberek sokasága, akiket mind másért és másért szeretek. És amíg ez így van, addig újra és újra vissza fogok ide jönni, hazajönni Hozzátok, akiket a családomnak, barátaimnak nevezek.

Félek? Nem, nem mondhatnám, hogy félek. Egészen egyszerűen érzem, hogy jó lesz. Nincs bennem félelem. A Papírhajó a Jóreménység fokánál vesz új irányt- miért is kéne félnem bármitől…?

(és nagyon remélem, hogy az írói válságom nem jön utánam Olaszországba…)

2.6.2

- Azt hittem, itt a vége.- mondta Zsombor.

Az az éjszaka különösen sötét volt. Az égen a csillagok is aludtak. Csak én voltam ébren, ám álmomban álmodtam. Nem vágytam erre a kalandra csak egy ágyra, amiben elszenderedve újraélhetem vágyott életem.

A második sarkon jobbra fordultam és elém tárul a hatalmas épület. Megrémültem. Egészen komikus volt a kép: én a hatalmas monstrum ellen. Én ez ellen a megannyi rejtett zuggal rendelkező, szerteágazó, senki által le nem győzött szervezet ellen. Lett volna más választásom, de a Papírhajót csak egy pillanatra horgonyoztam le és tudtam, ha a Jószerencse foka felé szeretnék tovább menni, akkor mindenképpen szükségem lesz erre a kincsre,

Felöltöttem hát fekete álarcom és futásnak eredtem. Egyenesen előre néztem, szemeim az épületen tartva, hosszú hónapok rögeszmés álmain amely most hirtelen a maga egész rémisztő valójában előttem termett, mintha legalábbis hívtam volna.

Aztán egyszer csak meglöktek. Jobbról is, majd balról, elém vágtam és hátulról is taszigálni kezdtek különböző emberek. Gyorsfutók és kullogók, céltudatosak és határozatlanok, álarcosok és őszinték, harsányak és szerények: mindféle ember, magasak és alacsonyak, csúnyák és szépek, kövérek és soványak, melegek és heterok. Nem ismertem őket de valami azt súgta, mindegyiküket ugyanaz a cél vezérli, ami engem. Pedig a kincs csak egy valakié lehet. Megszaporáztam hát lépteim. Minden erőmmel csak a közeledő kerítésre összpontosítottam és felkészítettem szívem és lelkem az ugrásra, hogy ha eljön az ideje, hatékonyan tudják szabályozni karjaim és lábaim művészi összjátékát.

Aztán ugrottam. Egy másodpercnyi rugaszkodás, örökkévalóságnak tűnő repülés melyet váratlanul édes földet érés követett. A több száz ember zsivaja is mintha kissé elcsendesedett volna, de még mindig nem voltam egyedül. Nem csak hogy nem maradtak le, akik átjutottak mind elszántak, gyorsak és ügyesek voltak, és csak néhányukon volt álarc. Úgy éreztem, nekem is le kell vetnem mert csak úgy érhetek be az épületbe ha hozzájuk hasonlóan én is a világba kiáltom, mennyire éhezem a kincsre. Mégsem tettem.

Ez vagyok én. Gyáva.

De úgy tűnik az Isten szereti a gyávákat mert a hangos bátrak mind lassultak és lassultak… én pedig néhány álarcos társammal együtt az élre törtem. Valamiféle furcsa közösségérzés alakult ki bennünk, amely már majdnem elfeledtette velünk, hogy mi valójában ellenfelek vagyunk, ugyanarra a kincsre pályázunk de csak egyikünk nyerheti el. Sokan közülünk komoly fegyverzettel készültek fel a végsőkig tartó küzdelemre.

Már láttuk az épület kapuját a domb tetején. Tudtuk, ha most beleadunk mindent, bejutunk de akkor bent már nem marad elég erőnk továbbmenni. Ezért hát lassítottunk. Fontosabb volt az életünk bármilyen kincsnél.

Természetesen lemaradtunk. Az álarctalanok elhúztak mellettünk és ocsmány szavakat kiabáltak nekünk. Nevettek rajtunk és szidtak, becsméreltek minket. Ekkor arra gondoltam: “Hogy a fenébe nem szúr a tüdejük? És ha folyton erre néznek, vajon miért nem ütköznek neki semminek? Miért van ez? Miért van, hogy egyesek olyan baromian szerencsések hogy minden körülmények között talpon maradnak és győznek, míg másoknak nem jut más, csak a keserves áron nyert vereség…?”.

Végül mi sétáltunk be kényelmesen az épületbe a hangoskodók hulláin át.

Egy folyosó indult az előcsarnokból az épület szíve felé de be volt falazva. Mindenki nekifutott, ütötte, rúgta, prüszkölt rá, megpróbálta varázslattal eltüntetni, rajzzal kaput bűvölni rá- mind hiába. A fal konokul csak állt. Mintha a szája is nevetésre rándult volna, de mi ezt nem is vettük észre. Csak utólag tűnt föl.

Végső kétségbeesésünkben egyszerre rohantuk neki. Merő véletlen volt. Egyszerre lángolt fel bennünk a gyűlölet eziránt a kegyetlen és gonosz fal iránt aki csak itt áll, még nem is magától, valaki iderakta, neki aztán könnyű! És ő meri utunkat állni? Nekünk?

“Bamm.”- vártuk, de ez elmaradt. Amikor egyikünk elbotlott, akkor vettük észre hogy már majdnem a folyosó felénél járunk, a fal pedig már sehol.

Ami innentől történt, az felér a legkínzóbb pokoli fájdalommal, olyan szívet melengető volt. Mindenfelé további folyosók és járatok nyíltak, ezeken indultunk el de folyton kereszteztük egymás útját. Összeütköztünk, megsérültünk és csak úgy tudtunk tovább menni, ha segítettünk a másikon. Sebeink a saját gyógyítás kísérletére csak elmérgesedtek és amint a másik sebét vettük kezelésbe, a sajátunk is rögtön gyógyulásnak indult. Iszonyatos érzés volt hogy az ellenfeleimen kell segítenem, ám valamiért mégis boldoggá tett ez a helyzet. Nevetni kezdtem hát. Olyan harsányan kacagtam, hogy a termek, amerre jártam mind visszhangzottam hahotázó hangomtól, melynek erősségét nem bírták a falak. Repedések nyíltak meg mindenfelé, új járatokat tárva elém.

Egy különösen veszélyes és csúszós kanyarnál aztán összeütköztem egy másik fiúval. Meggyógyítottuk egymást. Fel akart mászni egy felsőbb járatba. Segítettem neki. Egyik lábát egy kiálló kőre helyezte, másikkal az én vállaimra nehezedett és így rugaszkodott fel. Lendülete azonban lenyomta a kőt, amely egy csarnokot nyitott meg előttem amelynek legvégén ott volt a kincs!

Rohanni akartam, szállni a szélnél sebesebben- mégsem tettem. Ráérősen, csendben, szerényen vettem el a kincset a helyéről.

Majd felnyitottam szemem. Megint a Papírhajón voltam. Kezemben nem a kincsesláda, csak egy papír. Egy térkép. Most már tudom, merre van a Jószerencse foka.

- Pedig csak most kezdődik minden!- fejezte be végül Zsombor.

2.1.9

Rajz fakt, kedd, délután negyed öt körül, központ, templomrajzolás. Már majdnem vége- a faktnak is, a rajz is lassan elkészül. Már csak egy-két vonal itt, egy kis finomítás erre-arra, az árnyékok rendben, tér rendben, arányok rendben, megérte két hónapot vesződni ezzel (is). Büszke voltam magamra, és pont arra gondoltam hogy egy év múlva ilyenkor vajon még mindig a kecskeméti eget fogom-e bámulni, amikor megcsörrent a telefonom.

Anya volt az. Hívott, hogy megjött a levél az ösztöndíjbizottságtól, amely az eredményt tartalmazza.

Mondtam neki hogy jó, tegye le az asztalomra, majd pénteken kibontom, mert én akarom kibontani. Igazából nem is tudom ezt miért találtam ki, de talán azért mert féltem a kudarctól, attól hogy a levélben elutasító válasz lesz, hogy leírják hogy nem engem választottak, nem vagyok benne abban a háromban akiket 208 közül válogattak ki nagy gonddal… és letettem.

Majd tíz perc múlva visszahívtam anyát hogy na jó, engem nem érdekel, bontsa ki  mert szétrágom a körmeim olyan ideges vagyok. És nekiállt. És bontotta… hallottam ahogy szakad a boríték, ahogyan csúszik ki a levél, széthajtogatja… majd felsikít. És kiáltozik a tesómnak, és örömében ugrál, a kezében még ott a levél, ő már tudja de nekem még le sem esett, csak maga az érzés árad szét bennem lassan de biztosan, átjárja minden sejtem és feltölti őket valamiféle ritmusos vibrálással… igen, ez az volt: a győzelem és siker tudata, és akkor, abban a pillanatban ahogy anyukám kimondta hogy “nyertél”, akkor már tudtam, akkor már megértettem mi van, és akkor már én is vele együtt ugráltam tőle negyven kilométerre de mintha ott lettem volna mellette,  mintha a levél az én kezemben lett volna… és letettem a ceruzát mert annyira remegett a kezem hogy nem tudtam befejezni a rajzot, szaladtam, telefon a kezemben, sms-ek, hívások, be a koliba, mindenkinek a nyakába ugrottam akit csak találtam… öröm, öröm és öröm, határtalan öröm mindenfelé, aznap semmi sem lehetett nem szép, semmi sem ronthatta el a kedvem, és a mosolyt nem lehet letörölni az arcomról azóta sem… nem lehet, mint ahogy a szívemből sem lehet kitörölni azt a láthatatlan fényt ami elárasztotta tegnap délután, és azóta is ott ragyog…

Igen, szeptembertől itt hagyok sok mindent. Magam mögött hagyom az eddig felépített életem, elmegyek valahová, ahol csak egy dolog lesz biztos: az hogy jó lesz. Két év Olaszország vagy Wales következik most: két év, és ez csak a kezdet… valami új kezdődik most, ami azt jelenti, hogy valami másnak pedig vége szakad. Nem lesz többé református gimnázium, nem lesz több reggeli áhítat, jutott eszembe mindjárt… és nem lesz több kényelmes otthonlét mert messze lesz tőlem minden, ami most számomra a világot jelenti- éppen ezért kell majd felépítenem egy újabb világot és ahogy magam ismerem, nem lesz gond mert sikerülni fog. Innentől nincs megállás: kaptam egy hatalmas esélyt, minden rajtam múlik.

Izgulok, Várom, mi fog történni, várom milyen lesz az élet szeptember után… várom, mennyire tudom megállni a helyem, mit tudok elérni, hol van képességeim határa, mi az amire még elég az erőm és mi az, amire már nem…rengeteg kérdésem van, de mindre választ fogok kapni. Lesz rá két évem.

A távcső végén már felsejlett a Jóreménység foka, ahol a Papírhajó irányt vált. Hajrá!

2.0.1