Papírhajó

Nemrégiben felfedeztem egy (számomra) új blogot, íme (egyébként linkfalon is fent figyel már). Döbbenetes a hasonlóság az ő és az én helyzetem közt, bár nem akarok önző lenni és elismerem, az övé kicsit súlyosabb(nak tűnik). 

A helyzet az, hogy (bár az In memoriamban taglalt szakításomhoz kapcsolódó további bejegyzéseket levettem a blogról és azóta sem írtam ahhoz kapcsolódóan) most ismét ki vagyok akadva rá. Ennek hátterét nem tudjátok, nem is látom szükségét annak hogy leírjam, világgá kürtöljem, a szerencsésebbek olvashattak itt tőle és újdonsültjétől pár igencsak elképszetően hatalmas szellemi magaslatokba emelő kommentet, melyeket persze azonnal moderáltam.

Lényeg a lényeg, elfajult a dolog köztünk, "nem kicsit, nagyon", hogy a klasszikust idézzem. Most is van egy kisebbfajta afférunk egy bizonyos kölcsöncédé miatt, ami tudom hogy nála van, de ő ezt tagadja. Pedig annak idején a leghosszabb kommentjében itt azt írta: azt a CD-m felhasználva fogja kivágni saját arcát a közös videoinkból, hogy aztán nyugodtan közzé tehesse. Nem tette, nyugi, nem tette. Sajnos nem a saját jószándéka volt az ami jobb belátásra bírta, de erről nem számolnék be bővebben. Kárpótol a tudat, hogy unokatesóm barátja a minap mélyen a lelkébe tiport, nem mondom hogy az én nevemben is, mert én sokkal mélyebben tiportam volna be (ha a kisördög kerekedik felül, sosem lehet tudni éppen melyik fog), de ez már mellékes. Ahogy ma elmesélte, dőltem a röhögéstől (legszebb öröm a káröröm, ugye).

Szomorú azonban az, hogy ilyenek lehetnek. Mármint, elég abszurd, hogy az, aki x időn keresztül- legyen ez akár 3, akár 8 és fél, akárhány hónap/év/ akármi, szóval aki szeretett, akiben megbíztál, aki az életedben a legelső volt, ellened fordul, és mocskos, gátlástalan, undorító, gusztustalan, gyerekes húzások sorait követi el csak azért, mert neki nem jó. Mert nem képes túltenni magát a saját önbizalomhiányán- nyilván ezért támad, hogy leplezze- vagy éppen egoizmusán, mert miazmár, hogy túl merészeltem lenni rajta. Szégyen gyalázat, nem is értem miért nem bujdokolok még.

Fel lehet vázolni egy kapcsolatot előre? Mármint ismerkedés-> szimpátia -> egyre több tali -> az első csók -> az első éjszaka -> minden oké, dúl a lamour -> szakításhoz vezető okok -> szakítás -> utálat ?

Akkor meg mi értelme az egésznek?

Namost, a helyzet nem ilyen szörnyen elborzasztó, mint amennyire kinéz. Mint minden ember, minden kapcsolat más és más, egy sémát nem lehet egynél többre alkalmazni. De mégis, nem ismerek olyat akinek életében ne lett volna legalább egy ilyen sehonnai. Nekem kettő is volt.

Kettő, akit szerettem, és egyik sem képes elhinni, hogy amikor ezt mondom, nem hazudok.

Fogas kérdés ugyanakkor az, hogy van-e barátság a párkapcsolaton túl. Ez elég érdekes, már ha magamból indulok ki, akkor rögtön elég kusza az ábra, de ezt nem magyarázom bővebben Aki olvas, képben van Ettől függetlenül úgy gondolom, van, ha a két ember képes felnőtt módjára kezelni a helyzetet, nem szítani a feszültséget és tiszteletben tartani a másikat, annak minden esetleges rossz tulajdonságával, hibájával együtt. Aki a múltban él, az lemarad a jelenről, márpedig ha a jelenben nem dolgozik keményen a jövőjéért, akkor arról is lecsúszott. 

Summa summarum, az expasi különös állatfaj. Legfőbb tanács: szakítás után két hónapig felé se nézz, hadd nyugodjon le, és ha még akkor sem képes normális hangnemet megütni veled, akkor hagyd a fenébe, mert nem érdemes arra, hogy értékes időd rá pazaroljad.

by Captain himself <kapitany.29@gmail.com>