Papírhajó

Rajz fakt, kedd, délután negyed öt körül, központ, templomrajzolás. Már majdnem vége- a faktnak is, a rajz is lassan elkészül. Már csak egy-két vonal itt, egy kis finomítás erre-arra, az árnyékok rendben, tér rendben, arányok rendben, megérte két hónapot vesződni ezzel (is). Büszke voltam magamra, és pont arra gondoltam hogy egy év múlva ilyenkor vajon még mindig a kecskeméti eget fogom-e bámulni, amikor megcsörrent a telefonom.

Anya volt az. Hívott, hogy megjött a levél az ösztöndíjbizottságtól, amely az eredményt tartalmazza.

Mondtam neki hogy jó, tegye le az asztalomra, majd pénteken kibontom, mert én akarom kibontani. Igazából nem is tudom ezt miért találtam ki, de talán azért mert féltem a kudarctól, attól hogy a levélben elutasító válasz lesz, hogy leírják hogy nem engem választottak, nem vagyok benne abban a háromban akiket 208 közül válogattak ki nagy gonddal… és letettem.

Majd tíz perc múlva visszahívtam anyát hogy na jó, engem nem érdekel, bontsa ki  mert szétrágom a körmeim olyan ideges vagyok. És nekiállt. És bontotta… hallottam ahogy szakad a boríték, ahogyan csúszik ki a levél, széthajtogatja… majd felsikít. És kiáltozik a tesómnak, és örömében ugrál, a kezében még ott a levél, ő már tudja de nekem még le sem esett, csak maga az érzés árad szét bennem lassan de biztosan, átjárja minden sejtem és feltölti őket valamiféle ritmusos vibrálással… igen, ez az volt: a győzelem és siker tudata, és akkor, abban a pillanatban ahogy anyukám kimondta hogy “nyertél”, akkor már tudtam, akkor már megértettem mi van, és akkor már én is vele együtt ugráltam tőle negyven kilométerre de mintha ott lettem volna mellette,  mintha a levél az én kezemben lett volna… és letettem a ceruzát mert annyira remegett a kezem hogy nem tudtam befejezni a rajzot, szaladtam, telefon a kezemben, sms-ek, hívások, be a koliba, mindenkinek a nyakába ugrottam akit csak találtam… öröm, öröm és öröm, határtalan öröm mindenfelé, aznap semmi sem lehetett nem szép, semmi sem ronthatta el a kedvem, és a mosolyt nem lehet letörölni az arcomról azóta sem… nem lehet, mint ahogy a szívemből sem lehet kitörölni azt a láthatatlan fényt ami elárasztotta tegnap délután, és azóta is ott ragyog…

Igen, szeptembertől itt hagyok sok mindent. Magam mögött hagyom az eddig felépített életem, elmegyek valahová, ahol csak egy dolog lesz biztos: az hogy jó lesz. Két év Olaszország vagy Wales következik most: két év, és ez csak a kezdet… valami új kezdődik most, ami azt jelenti, hogy valami másnak pedig vége szakad. Nem lesz többé református gimnázium, nem lesz több reggeli áhítat, jutott eszembe mindjárt… és nem lesz több kényelmes otthonlét mert messze lesz tőlem minden, ami most számomra a világot jelenti- éppen ezért kell majd felépítenem egy újabb világot és ahogy magam ismerem, nem lesz gond mert sikerülni fog. Innentől nincs megállás: kaptam egy hatalmas esélyt, minden rajtam múlik.

Izgulok, Várom, mi fog történni, várom milyen lesz az élet szeptember után… várom, mennyire tudom megállni a helyem, mit tudok elérni, hol van képességeim határa, mi az amire még elég az erőm és mi az, amire már nem…rengeteg kérdésem van, de mindre választ fogok kapni. Lesz rá két évem.

A távcső végén már felsejlett a Jóreménység foka, ahol a Papírhajó irányt vált. Hajrá!

2.0.1

Szeptemberben vettem elő utoljára, a szekrény mélyen hevert egy dobozban, elhagyatottan, egyedül. Felé sem néztem egész télen és márciusban sem, biztosan nagyon hiányoztam neki és azt hitte, elfelejtettem. Igaz, nem használtam, de gondolatban rengetegszer ott volt velem amikor csak menni akartam el valahonnan, menni csak, céltalanul száguldani a világ végére és tovább hogy ne érjen utol senki és semmi. Száguldani akartam, repülni ki az időből, ki a térből, ki a mindennapokból, ki a gondok tengeréből; legyőzni, leküzdeni és magam mögött hagyni mindent, ami egy kicsit is eltér attól az ideálvilágtól amiben élek, amiben jól érzem magam- amiben magam lehetek, ahol minden lehetséges.

Ma jött el az idő. Újra éleztem arcomban a szelet, érintése mintha lesöpörte volna az arcomról azokat a láthatatlan könnyeket, amelyeket a láthatatlan gondok hívtak elő. Éreztem magam alatt rohanni a talajt, láttam az embereket ahogy kitérnek előlem mert számukra ismeretlen mindez és félve csodálják. Láttam a tovasuhanó fűszálakat és virágokat, a fákat, a frissen felszántott földeket, már éreztem a tó illatát, az illatot amit nem éreztem szeptember óta. Éreztem a partot, a vizet, a langy szellőt, a békét, éreztem magam, éreztem az erőm, a gondolataim, éreztem mindent ami én vagyok és csak én; mentes minden befolyástól, zavaró, korlátozó körülménytől. Mintha minden eltűnt volna, mintha mindent sikerült volna lehagynom, legyőznöm, úgy száguldottam idén először.

1.8.9

Szoktam gondolkodni.

Főleg akkor, amikor sok időm van. Na meg amúgy is persze, csak ilyenkor az a különbség hogy lévén sok időm van, a gondolataim is vadabbak, merészebbek, tovább elérnek. Egyszóval: képesek kiteljesedni.

Összefügg-e a horoszkópommal vagy nem, de elsősorban a múlton szoktam gondolkodni és nem a jövőn. A jövővel kapcsolatban tervezek vagy álmodozok, nem elemzek és mélyen gondolkodok. A múlton töprengek, míg a jövővel kapcsolatban álomképeket festek fel magam elé, amelyek olyan realisták hogy Munkácsy is megirigyelné őket. Nem élek a múltban, csak szívesen visszanézek és ismét végignézek dolgokat, amiket egyszer már átéltem vagy megtettem.

Felrémlik egy-egy arc, mozdulat, hang, illat, érzés, szín; újra átélem a hosszas gondolkodásokat, újra látok azóta már elment embereket. És ami a legfontosabb: látom magam döntést hozni. 

Látom magam, ahogy meghoztam egy-egy döntést. Ma már tudom, az jó volt, vagy nem. Vagyis majdnem.

Nem tudom, mi lett volna, ha akkor bátor vagyok, a szívemre hallgatok és azt mondom B-nek: igen, én szeretlek és újra akarom veled kezdeni. Nem kertelek, elhagyok minden Captain-féle hosszadalmas körmondatot és csak ennyit mondok neki. Akkor hol tartanánk most? Milyen lenne most az életem?

Vagy ha akkor, amikor nagyon elegem volt, tényleg belevágtam volna az apám képébe hogy igen b*szd meg, meleg vagyok! Milyen lenne ma a viszonyom a családommal? Hogyan értékelnének engem? Vagy ők azok a szikál amelyek nem dőlnek le?

A múltból eljutok a jelenbe. Ezek a dolgok néha fájnak, néha nem. Olykor szomorúan, olykor vidáman, vagy egyszerűen csak közönyösen gondolok rájuk, mintha már nem is számítana. Pedig nagyon is számít minden, és a legfőképpen az, hogy mindenre emlékezzek.

Talán tényleg nem tudom, hogy jó döntések voltak-e azok, amiket hoztam, nem éltem még annyit, illetve nem telt még el annyi idő hogy kiderüljön. Vagy ez épp pillanatnyi helyzettől is függ. Mint akkor; akkor úgy gondoltam, azok a jó döntések, úgy cselekedtem helyesen. Az akkori tudásom, eszem, tapasztalatom szerinti tőlem tellhető legjobb döntéseket hoztam meg. 

Végső soron rossz egyik sem lesz, mert ha mást nem is, tanulok belőle. És a jövőben, abban a megfoghatatlan, távoli valamiben vélhetőleg és remélhetőleg ugyanígy vissza fogok gondolni a múltra, és akkor már ez is az lesz, ez a bejegyzés, ez a gondolatmenet, ez az egész; és nem fogom elfelejteni, hogy akármikor akárhogyan is döntsek bármivel kapcsolatban: az a döntés az enyém, és bárhogyan alakul, vállalnom kell a következményeit. A jókat, rosszakat ugyanúgy mint azt, hogy nem leszek lusta és vak, és tanulok belőlük.

1.6.5 by Captain himself