Anya volt az. Hívott, hogy megjött a levél az ösztöndíjbizottságtól, amely az eredményt tartalmazza.

Mondtam neki hogy jó, tegye le az asztalomra, majd pénteken kibontom, mert én akarom kibontani. Igazából nem is tudom ezt miért találtam ki, de talán azért mert féltem a kudarctól, attól hogy a levélben elutasító válasz lesz, hogy leírják hogy nem engem választottak, nem vagyok benne abban a háromban akiket 208 közül válogattak ki nagy gonddal… és letettem.

Majd tíz perc múlva visszahívtam anyát hogy na jó, engem nem érdekel, bontsa ki  mert szétrágom a körmeim olyan ideges vagyok. És nekiállt. És bontotta… hallottam ahogy szakad a boríték, ahogyan csúszik ki a levél, széthajtogatja… majd felsikít. És kiáltozik a tesómnak, és örömében ugrál, a kezében még ott a levél, ő már tudja de nekem még le sem esett, csak maga az érzés árad szét bennem lassan de biztosan, átjárja minden sejtem és feltölti őket valamiféle ritmusos vibrálással… igen, ez az volt: a győzelem és siker tudata, és akkor, abban a pillanatban ahogy anyukám kimondta hogy “nyertél”, akkor már tudtam, akkor már megértettem mi van, és akkor már én is vele együtt ugráltam tőle negyven kilométerre de mintha ott lettem volna mellette,  mintha a levél az én kezemben lett volna… és letettem a ceruzát mert annyira remegett a kezem hogy nem tudtam befejezni a rajzot, szaladtam, telefon a kezemben, sms-ek, hívások, be a koliba, mindenkinek a nyakába ugrottam akit csak találtam… öröm, öröm és öröm, határtalan öröm mindenfelé, aznap semmi sem lehetett nem szép, semmi sem ronthatta el a kedvem, és a mosolyt nem lehet letörölni az arcomról azóta sem… nem lehet, mint ahogy a szívemből sem lehet kitörölni azt a láthatatlan fényt ami elárasztotta tegnap délután, és azóta is ott ragyog…

Igen, szeptembertől itt hagyok sok mindent. Magam mögött hagyom az eddig felépített életem, elmegyek valahová, ahol csak egy dolog lesz biztos: az hogy jó lesz. Két év Olaszország vagy Wales következik most: két év, és ez csak a kezdet… valami új kezdődik most, ami azt jelenti, hogy valami másnak pedig vége szakad. Nem lesz többé református gimnázium, nem lesz több reggeli áhítat, jutott eszembe mindjárt… és nem lesz több kényelmes otthonlét mert messze lesz tőlem minden, ami most számomra a világot jelenti- éppen ezért kell majd felépítenem egy újabb világot és ahogy magam ismerem, nem lesz gond mert sikerülni fog. Innentől nincs megállás: kaptam egy hatalmas esélyt, minden rajtam múlik.

Izgulok, Várom, mi fog történni, várom milyen lesz az élet szeptember után… várom, mennyire tudom megállni a helyem, mit tudok elérni, hol van képességeim határa, mi az amire még elég az erőm és mi az, amire már nem…rengeteg kérdésem van, de mindre választ fogok kapni. Lesz rá két évem.

A távcső végén már felsejlett a Jóreménység foka, ahol a Papírhajó irányt vált. Hajrá!

2.0.1

Ma jött el az idő. Újra éleztem arcomban a szelet, érintése mintha lesöpörte volna az arcomról azokat a láthatatlan könnyeket, amelyeket a láthatatlan gondok hívtak elő. Éreztem magam alatt rohanni a talajt, láttam az embereket ahogy kitérnek előlem mert számukra ismeretlen mindez és félve csodálják. Láttam a tovasuhanó fűszálakat és virágokat, a fákat, a frissen felszántott földeket, már éreztem a tó illatát, az illatot amit nem éreztem szeptember óta. Éreztem a partot, a vizet, a langy szellőt, a békét, éreztem magam, éreztem az erőm, a gondolataim, éreztem mindent ami én vagyok és csak én; mentes minden befolyástól, zavaró, korlátozó körülménytől. Mintha minden eltűnt volna, mintha mindent sikerült volna lehagynom, legyőznöm, úgy száguldottam idén először.

1.8.9