Papírhajó

A tenger csendes.

Nem morajlik, nem zúg. A Papírhajó egy viszonylag nyugodt tengerszakaszon szeli a habokat, nyugodtan, békésen. A kötelékeket, melyek a többi hajóhoz kötik, melyek kapitányai a Papírhajó Kapitányának szerettei lágyan lengeti a jóreménység szele, melytől minden hajós szerencsét vár. 

A tenger csendes. 

Nem zavarja semmi; sem a közelmúlt sem pedig a közeljövő nagy viharai, régóta nem volt semmi említésre méltó. Sem zátony, sem lék, semmi ami akadályozhatta volna a kis hajó útját az Élet tengerén.

A Kapitány, ha nem is mindig nyugodtan és bizakodóan de – látszólag- biztos kézzel irányítja a hajóját. A kötelékek erősek, amely pedig meglazult, próbálja ismét megkötni. Ha nem is sikerül, hát annyi baj legyen, legalább nem szakadt el. 

A tenger csendes, a nap süt, a hullámok lágyan verik a kis hajó oldalát; látszólag minden rendben, látszólag minden tökéletes és semmi de semmi baj nincs. A Papírhajó egy nyugodt tengerszakaszon evez ahol útjának folytonosságát nem szakítja meg semmi zavaró körülmény.

Látszólag. Valójában ugyanis vihar dúl.

Iszonyatos vihar, mely, mint az összes többi, nem a semmiből, egyik pillanatról a másikra jött. Nem egy futó nyári zápor amely csak átvonul és nem hagy maga után más emléket csak néhány tócsát, melyeknen víztükrében a kisgyermekek nézegetik furcsán visszatetsző arcképüket az eső utáni csendben.Ez más, igazi vihar. 

Olyan, amelynek kitörése előtt már hosszú idővel vannak jelei, melyeket akarutonkon kívül nem veszünk figyelembe, vagy ha fel is tűnik átsiklunk felette vagy lerendezzük pár szóval, mondattal, monzdulattal- általában legyintéssel hogy "áh, úgysem" vagy "jaj, dehogy" vagy "biztosa nem". És általában amilyen magabiztosan tagadjuk le, nos olyan biztos az, hogy nincs igazunk. 

A Kapitány szívében dúl ez a vihar. Az igazat megvallva nem is a szívében hanem egy különb helyen, amelyet úgy hívnak: lélek. A lélek- a Kapitányé legalábbis, ugyanis csak őt ismerem eléggé ahhoz hogy ilyen messzemenő konzekvenciát le tudjak vonni- egy furcsa valami- valami, mondom, meghatározni nehéz lenne- ami a szív és az ész között helyezkedik el, mondhatnánk, közvetítő közeg amely egybe gyúrja a szív érzéseit, az agy érveit és létrehoz valamit, valamit amit mi úgy hívunk: döntés de valójában ez nem más mint kompromisszum amelyet a saját belső bizonytalanságunk szült. Ha pedig itt dúl a vihar, az elég kellemetlen következményekkel jár, és ezek alól még a Kapitány sem kivétel, noha ő maga annak tartja magát sok minden alól. 

Még régebben történt ugyanis hogy a Kapitány, egy kevésbé nyugodt időszakban távcsövével a messzi vizeket kémlelte amikor meglátott egy új hajót. Csinos kis hajó, állapította meg. Kicsit élesebbre állítva a távcsövét azonban olyat látott, hogy az állát a fedélzet padlójáról kellett felszednie meglepetésében, ugyanis az említet új hajó kapitánya egy olyasvalaki, aki nem kis ideig vele együtt utazott a Papírhajón! 

Nos ez volt az a pillanat, amikor Kapitány már tudta, hogy valami lesz, de nem akart róla tudomást venni, vagy ha éppen vett is, hát elnapolta a bővenn átgondolást, mert volt gondja ezernyi másik. Egy köteléke éppen elszakadóban volt, és mindenképp meg akarta menteni- sajnos vagy nem sajnos de nem sikerült neki. Ez viszont az a pillanat volt amikor eljött az idő arra- lévén a rossz dolgok kicsit összesűrűsödtek- hogy kialakuljon a vihar, amely azóta is tombol, egyre hevesebben és ádázabbul.

Kapitány sokszor kémleli távcsövével a vizet. Nézi a többi kapitányt, a többi hajót, a távoli tájakat, kikötőket keres, tájolójával keresi a megfelelő utat, merre kormányozza szeretett kis hajóját. Az Élet vize azonban – lévén nem az a fajta víz amely csak úgy engedi a hajókat szabadon úszni- egyre közelebb sodorta egymáshoz a Papírhajót és az új hajót, élén a régi- új kapitánnyal.

Amikor Kapitány erre rájött, az volt az a pillanat amikor nagyon gondolkodóba esett. Mit tegyen? Megfogott egy kötelet de lerakta, mondván, nem, nem létesít köteléket. Felvette, lerakta, méregette, halasztgatta- ezt hívjuk úgy, hogy titkolózott önmaga előtt-, remek alkalmat nyújtva ezzel a lelkében dúló viharnak a minél szélesebb körű tombolásra és rombolásra.

És miközben Kapitány tanácstalankodott addig az áramlatok mind közelebb sodorták egymáshoz a két hajót az Élet tengerén. Kapitány pedig most sem tesz semmit csak ül a kormány mögött, nézi a bágyadt sugarakat és egy régi több mint fél évvel ezelőtti viharra gondol, melyre azt mondta: "Veszélyes". Az a vihar- bár nem volt elég erős a hajó elsüllyesztéséhez- nagyon megviselte. Szegény Kapitány…! Talán nem is tudja, hogy mennyivel nagyobb vihart táplál önmagában, a lelkében.

A viharokkal le kell számolni. És a Kapitány ezt tudja. Ha nem is tud mindent, ezt az egyet minden bizonnyal megtanulta tizenhét és fél év hol gyötrő hol felemelő tengeri út után. S mint tanulékony kapitány, már nála van a kötél mert tudja, mit akar. Mindemellett a vihar még nem csendesül. Ahhoz több kell. Hogy elmúljon, előbb cselekedni kell és a Kapitány azt is tudja, hogy mit. Tudja, mit fog tenni. Kiáll a hajókorláthoz- ugyanúgy, ahogy egykor, mikor a távolt kémlelve figyelmes lett az új hajóra- és eldobja a kötelet a másik hajó felé. Feladja hiúságát és büszkeségét behódol nagy félelme, a megalázás előtt abban a reményben hogy elkerülheti és ezáltal győzelmet arathat felette.

1.3.7 by Captain himself

Képzeld el, ahogy az ágyadon fekszel egy nehéz és kimerítő nap után. Csak fekszel. Semmi gond, semmi feszültség, semmi izgalom csak a csend és az a jóleső zsibbadás amikor minden tagod kikapcsol…

…és ekkor az alsó ágyról felszól a szobatársad, hogy na és mi újság a csajokkal.

Nincs mit tenni. Sóhajtasz egyet, miközben végigfut az agyadon ezernyi és ezernyi gondolat, vajon mit is tehetnél most. Végül mégis ugyanazt teszed, mint mindig… hazudsz. Mesterien, hiszen már tudod, hogyan kell, hogyan fogj neki. Sokszor csináltad már. Közben pedig figyelsz, hogy jól megjegyezz mindent, hogy lehetőleg egybevágjon azzal amit majd a többieknek mondasz, mert nekik is hazudni fogsz.

Utálok hazudni. Utálom a hazugságot, annak minden formáját. Ilyenkor mégis kell. Nincs morál, nincs erkölcs csak az egyszerű szabály: hazudj, ha jót akarsz. Hazudj, mert ha nem, akkor elfordul tőled.

Pedig alapvetően jó srác. Jófej, rendes, megosztja veled a sütijét és a hajszárítóját, te pedig a somlóid és a hajvasalód vele. Érdekel a sorsa, mert kedveled és te is érdekled őt, mert ő is kedvel téged. Mégsem ér annyit, hogy őszinte legyél vele.

Nem ér annyit. Annak ellenére sem, hogy elismer csak úgy, mint az összes többi ember, a családod, a haverjaid, a tanárjaid, mindenki aki látja a mindennapi életed, a küzdelmeid, a munkád, amit napról napra végzel csak úgy, mint a többiek. Van rólad véleményük, mondhatjuk: jó véleményük van rólad, mégis hazudsz. Bizonytalan vagy.

Bizonytalan vagy abban, hogy bár kedvelnek, elismernek, nem írja-e felül ezt a pozitív véleményt az a tény, hogy akaratlanul is más vagy… más. Felülírhatja-e ez azt a képet, amelyet kialakítottak magukban rólad; a kis vidéki srácról, annak a családnak a sarjáról, aki elutasítva a származását önerőből akart a csúcsra törni és bebizonyította hogy így is lehet…? Képesek lennének elfelejteni az embert, akit megismertek és a helyére egy olyan valakit ültetnének aki nem te vagy csak valaki, akit innentől látni fognak benned csak azért, mert olyan vagy amilyen…?

Sokan vannak, akik igen. Azok, akiknek mindegy hogy mindennek sok oldala van; akik azt hiszik, az élet vagy fekete vagy fehér, vagy jó vagy rossz, vagy bűnős vagy erkölcsös, vagy romlott vagy romlatlan, vagy megmarad vagy elpusztul. Azoknak, akik a számtalan okból egyet látnak, esetleg egyet kapnak de ahhoz hűek mindhalálig; mindegy, a lényeg az hogy ez mindenre felhatalmaz, ennek nevében mindenre képesek, ez kiemeli őket; itt kiteljesedhetnek, itt kiélhetik magukat és az elfojtott belső ént mert ez az eszme, érv, cél, irányzat vagy akármi igenis feljogosít a kődobálásra, a szidásra, a mocskolódásra, az emberhez nem méltó viselkedésre hogy aztán büszkén kihúzhasd magad hogy elmondd: ma megint jobbá tetted a világot mert megint eltüntettél valakit, aki más. Aki nem alkalmazkodik.

Az igazság, az egy bonyolult dolog. Nem való mindenkinek. Az igazság az, hogy az igazságot mindenkinek tudni igazságtalan lenne. A valóság az, hogy senki sem tudja. Nem tudjuk, miért vagyunk mi ilyenek és ők olyanok; miért mások az emberek, miért vagy egy fajtából több és egy másikból kevesebb. Így lettünk megteremtve, így adatott nekünk ez a világ, hogy a birtokunkba vegyük és kezdjünk vele valamit, tegyük minden ember számára élhető, boldogságot szülő otthonná.

Nem, ez a világ nem az. Ez a világ kegyetlen és barátságtalan. Nem baj. Így talán még szebb és nemesebb az egész hiszen könnyű önmagadnak lenni ott, ahol ezért nem bántanak. De egy olyan helyen, ahol tudod, hogy ha magadat adod akkor bántani fognak, ahol neked így sokkal nehezebb lesz- ott ehhez bátorság kell és akaraterő, kitartás és erős lélek. Ez az, ami majd igazán olyan embert farag belőled akire felfigyelnek, és előbb-utóbb nem csak azért mert más vagy hanem valami másért… azért, mert van bátorságod megélni, hogy más vagy.

Akadályok állnak előttünk. Kősziklák, amelyeket ledönteni nehéz. Ős eszmék, régi tézisek melyek valódi kősziklaként állnak ellen az idő viharos tengerének, makacsul dacolva az új tanokkal, mindennel ami új, ami kicsit is más, ami kicsit is egyedi. Azzal, ami nem illeszthető be a kétezer éves rendbe, ami kilóg, amivel nem tudnak mit kezdeni, ami elüt, ami színes, amit nem tudnak befolyásolni, irányítani, megmagyarázni, legyőzni, uralni. A sziklák állnak. 

Egyetlen fegyver ellenük pedig a szeretet és minden, amely a szeretetet alkotja. A szeretet rugalmas, változékony, mert egy dolog van ami állandó és folytonos ebben a rohanó világban, ez pedig az örökös változás. A változás világában pedig csak az tud megmaradni, ami ugyanolyan képlékeny, könnyen formát öltő, mindenhol jelen lévő jelenség.

A víz pedig legyőzi a sziklát. A legapróbb repedés elég neki: beszivárog és szétrepeszti a tömböt, az pedig leomlik és holnap már senki sem fog emlékezni arra, hogy ott valaha szikla állt mert akkor már ezernyi hajó szeli a szikla helyén a habokat a távoli, minden horizonton túli álombeli kikötő felé ahol véget ér ez az út, ez az élet, ahol minden hajó lehorgonyoz egyszer.

De most még állnak a sziklák. Ledönteni őket a mi feladatunk. Ahogyan a víz sem egyetlen perc alatt roncsolja szét a követ, úgy ez sem egyik napról a másikra fog megtörténni, de meg fog történni mert meg kell történnie. 

1.3.2 by Captain himself